Mondd meg nékem, merre találom…

Levélfa

augusztus 20th, 2016 |

0

Tamási Orosz János: Kedves Pali! (Levélfa, 12.)

 

2016. augusztus 15.
„…fényben és olvadva látomásba…”
(Rainer Maria Rilke: Mária haláláról /Suhai Pál fordítása/)

 

Hogy szavam rögvest szavadba öltsem: „S józanná nem tesz, csak a vénség.” A Kar – egyben az Antigoné – utolsó mondata ez, a tanulság, melyet elemi iskolás korunktól kezdve szívunk magunkba, ha ugyan még szívunk, mert bevallom, az utóbbi esztendőkben nem követtem az általános iskolai tananyagokat. De nem lennék meglepve, ha az Antigoné lábjegyzetté (sem) zsugorodott volna, vagy épp ma már Kreonnak adna igazat a néptanítói buzgalom, emitt fejezvén be a tananyagot: „..legbiztonságosabb / A fennálló törvényt halálig védeni.” Ne hidd e mondatom puszta iróniánál többnek, bár meglehet, jóval szövevényesebb (netán szőttesebb? csupán szuszakoltabb?) annál. Maradván a rezignált feleletnél: ma sem teszünk többet, mint ideig-óráig létező törvényeket védünk, majd újat írunk a már kedvetlenül védhetőek helyett; és ennyi, nagyjából. „Minden megtörtént már, és nem következett belőle semmi. Auschwitz és Szibéria úgy múlt el (ha elmúlt), hogy alig érintette meg az ember tudatát, etikailag pedig semmi sem változott. Minden tapasztalat hiábavaló” – olvashatjuk Kertész Imre Gályanaplójában. És mennyire tanulságos bekezdés ez (is)! Mert a következő mondat felkínálja a remény, akár a „tertium datur” lehetőségét, „De titokban, lappangva valahol mégiscsak élniük kell e tapasztalatoknak”, ám szinte csak azért, hogy a folytatásban ízzé-porrá zúzza azt, lefestvén a reális képet: „Bárhová nézzünk is, ezért szökik szemünkbe rögtön a vegetálás, a lanyha, az ítélettől sújtott lézengés képe, minden nyüzsgés, minden látszólagos életgazdagság ellenére. És ezért olyan roskadt a szellemi élet, ami lényege szerint nem volna más, mint a létezés interpretálása Isten számára.”
Kemény szavak. A valódiság minden illúziójánál igazabbak. Akkor is, talán éppen azért, ha/mert okot találunk a tiltakozásra. Az igazsághoz nagyon közel járó, valódi okot: önmagunk megcsalatásait, lélekfosztását. Akik úgy nőttünk fel; s boldogok, akik nem, (sokan vannak ilyen szerencsések a már elkészült és a most íródó majdani memoárok szerint); hogy életkompromisszumokat kötöttünk az igaz s a valódi közötti szűkös mezsgyén araszolgatva. (Tudom, ott a mérce, „az igazat mondd, ne csak a valódit”, ám tudjuk-e, mindig pontosan tudjuk-e, mit rejt a mércében rejlő „ne csak” kiskapuja? Mely kiskaput ráadásul nagyon szélesre tárják okítóink előttünk? Hazudnak, lelkesen és átszellemülten, nemzedékről nemzedékre, de ki tudja, hazugság-e a „ne csak azt, de egy kicsit lehet és kell abból is” alapcsapdája? Avagy hazudik-e a hallomásból ismert konvenciókhoz alkalmazkodni próbáló Schneider úr, aki egyik nap reggel nyolcra, a többi napon negyed kilencre kéri a fürdőt, s hogy hideg, vagy meleg legyen-e? Ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit. Lázadása csúcspontján egy dologban lesz tévedhetetlen, a hagymához is hagymát eszik, ám addig ott bolyong, ugyanabban az útvesztőben, mely a legnagyobb történelmi katasztrófáihoz vezeti az emberiség jövő-menő évezredeit. Eddig a zárójel, a visszatérő irónia, mert hát valahol, mélyen, mindent így kell nézni, így mondom, hogy értem én, s bólintok szavaidra).
Immár zárójelen túl folytatván: köszönöm a soraimban korántsem rejteni óhajtott személyes kép megjelenésének általad történt visszaigazolását. (Ki)olvasni vélem néhány folytatásra (fel)kínált mondatod is – de nem lehetek a személyesnél is személyesebb. Itt méltatlan lenne, bárhol más helyen pedig, épp a körforgás megállíthatatlansága miatt, értelmetlen. Ám annyit, mindenképp, erről: az a mosoly ne nyugtalanítson minket. Hiszen a körforgás egyensúlyának káprázatos fölismerése és üzenete; s hogy mit kezdünk vele? S szabadság esélytelen esélyeivel – mit is, miért is, kezdjünk-e? Az már vénségünk józanságának dolga lenne; ám ehhez még fiatalon pontosan értenünk kellene, szem elől sohasem tévesztve őket, Rilkét és Kafkát, Musilt és Dosztojevszkijt, Krúdyt és Szentkuthyt, de hát tegyük pontosabbá a névsort: Thomas Mann, Proust, Joyce, Broch – és, tárgyunkban talán e pillanatban mindenek előtt, Apollinaire. Az Égöv. Immár aggjaink ők, s lehetünk-e hozzájuk méltóan vénségesek meglelt (?) józanságunkban?
Baráti kézszorításod gesztusát sietős viszonzással, szeretettel ölellek, J.

 

Illusztráció: Tamási Orosz János (Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele, 2016)

 

Cimkék:


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás