Hannele Huovi: Papírsárkány
Egy madarat sodortak ki a hullámok a tengerpartra, ott feküdt a hasán, összezárt szárnyakkal. A fiú körbepillantott. Pár méterre tőle egy törött bot feküdt, aminek a végén meg-meglibbent a megtépázott bólyajelző zászló. Kiásta a homokból, és betakargatta vele a madár szárnyait.
Iszap és sós szél szaga áradt a tenger felől. A talpa alatt érezte a tengerfenék homokjának mintáit. A hullámok kisodorták a partra a szemetet, horgászúszókat, sörös dobozokat, zsinórdarabokat, és deszkaszilánkokat. Emberi holmik, gondolta a fiú, és elképzelte, mi lenne, ha egy palackposta érkezne valahonnan, egy fontos üzenettel.
Otthon a fiú előkereste a madarakról szóló könyvét, és megpróbált visszaemlékezni a madár szárnytollaira. Amikor az apa megjött a munkából, a fiú felnézett a könyvből, hallgatózott, úgy szedegette össze a hangokat a szobából, mintha kis halakra horgászgatna. Az apa felakasztotta a kabátját a fogasra, a cipők nekiütődtek a cipőtartónak, majd belépett a konyhába. Az anya ott ült, kötögetett. A kötőtűk csattogása messzire hallatszott, és a fiú arra gondolt, hogy anya olyan, mint egy áttetsző pók, akinek a hálója a mindene.
– Alek meghalt – mondta az apa.
– Hogy történt?
– Egyszerűen csak megállt a szíve.
Az apa kinyitotta a hűtőt, és felnyitott egy sört. A fiú bebújt a takaró alá, a sötétbe, és úgy tett, mintha aludna, amikor az anyja léptei az ajtóhoz osontak.
– Alszik – mondta az anya.
A takaró alatt a fiú olyan erővel nyomta a szemét, hogy szikrákat látott.
Kora reggel volt. A fiú a folyó torkolatánál lévő a mólón ült és horgászott. A nyugodt víz visszatükrözte az erdő mögül felemelkedő gomolyfelhőket. Az úszó álmosan lebegett, a víz felszíne sima és komor volt.
– Csak nem felhőkre horgászol? – kérdezte Alek.
A fiú háta mögött állt és nevetett. A csónakot kikötötték a mólóhoz, Alek beugrott, és elkezdte bedobálni a ládákba a fogást. A fiú odapillantott. A csónak oldala fénylett a pikkelyektől, Alek felrakta a ládákat a móló mérlegére, és elkezdte rendezgetni a súlyokat. Alek kezéhez pikkelyek tapadtak egészen a könyökéig.
– Mi az? – kérdezte a fiú.
Alek egy csúf külsejű halat dobott a móló szélére. A hal merőn bámulta az üvegszemeivel az eget.
– Egy skorpióhal. Igazi hálógubancoló. – Alek rakásba rakta a ládákat a mólón. A nyílt vízen egy könnyű szélfuvallat szökkent fel a vízfelszínről.
– A halak nem harapnak, ha ilyen a szél, – mondta Alek – de most olyan nyugodt és derült az idő, hogy egy felhő talán még horogra is akadhat.
A fiú felnevetett. Elképzelte, hogyan húzná ki a felhőt a tengerből, Alek szeme láttára. Kihúzná a gyapjas bárányt, megmutatná Aleknak, lemérné és eladná egy halkereskedőnek. Alek összeszedegette a holmikat a mólóról, a fiú felállt, és elindult, hogy segítsen a halásznak becipelni a hálókat a raktárba. A nap besütött a raktár deszkái között, sugarai mintha darabokra vágnák a varsa tartókarikáit. A raktár homályában a tenger szagát erősebben lehetett érezni, mint a mólón.
– Azt vidd el anyádnak – mondta Alek. A maréna még kissé remegett, rúgott néhányat a fiú kezében.
Veszekedés hallatszódott a konyhából. A fiú a fejére húzta a takarót és a füléhez nyomta. Kis idő múlva felkelt és kiment a konyhába. Az anya a tűzhely mellett állt, a tojáshéj émelyítő gőze szállt fel az edényből.
– Nem kérek – mondta a fiú.
Az anya kissé ügyetlenkedve leöblítette hideg vízzel a tojásokat.
– Nem szeretem a tojást – mondta a fiú. Leült az asztalhoz, kakaót kevergetve.
Kint az út felett ellibbent egy sötét árnyék.
– Madár! – ugrott az ablakhoz a fiú.
– Francba! – csapkodta le idegesen az apa a felborult bögréből kiömlő kakaót a nadrágjáról.
– Ott repült el egy nagy madár – mondta a fiú. Még mindig az ablakban állt, az eget bámulta az ablaküveget simogatva. Vajon tényleg madár volt? Két nő ment az úton a belváros felé.
– Jaj, ne! – mondta az anya – Tele lesz ujjnyomokkal.
A fiú úgy nézte az ujjait, mintha azok épp most nőttek volna ki a tenyeréből. Az egyik nő Hilkka volt, az irodából.
Az apa összehajtogatta az újságot és az asztalra dobta.
A fiú a padlón csúszkált ronggyal a kezében. Gondosan feltörölt minden cseppet, letörölte a széket és a szék lábait, majd az asztalt és az asztal lábait is. Kiöblítette a rongyot, és újra áttörölte a padlót, majd kimosta újra a rongyot és ráterítette a vízcsapra száradni. Végül kiment.
A raktárban Alek hálói még az állványokon lógtak. A halak rekeszeit a lépcsőnél halmozták fel a csalánbozót mellé. A fekete mérleg a rakodóparton állt. A halszag ellenére már érezni lehetett az első mimózák illatát. A fiú lecsippentett egy virágot, szétmorzsolta az ujjai között, majd megszagolta az ujjhegyeit.
Alek hálói között járkálva azt játszotta, hogy ő egy hal.
Alek kibogozta a hálókat, és kiteregette száradni, a széles kezei türelmesen és hozzáértően bontogatták a csomókat. Alek mintha csak simogatná a hálót, mire a vízinövényekkel összekuszálódott csomó egyszer csak kibomlott. A csomók tövében még víz volt.
– Az északi szél jó – mondta Alek. Hüvelyk és mutatóujja közé fogott egy algákkal és ágmaradványokkal összekuszált köteget, és teljes nyugalommal bogozgatta szét a szálakat.
– Hogyhogy?
– Az északi szél hozza a heringeket.
Csúnya kinézetű csomó került Alek tenyerébe.
– Viszont összekoszolja a hálókat – folytatta – a szél kitépi a meder aljáról a vízi növényeket és belekeni a gyárak ganajával együtt a hálóba.
– Akkor ez a szél inkább rossz! – mondta a fiú.
– Rossz is, meg jó is – bólintott Alek – heringet hoz, de felkavarja a vizet. Ha egyszer halászásra adnád a fejed, meg kell tanulnod, hogy mire jók a szeleket.
A fiú felnézett az égre, ahol a szél vékony felhőket kergetett. Óriásasszony felborzolt haja hosszan szétterült a kék kupolán.
– Ez rossz előjel – mondta Alek – a napnak tiszta égen kell lenyugodnia. Úgy kell izzania, mint a sütőkemence szája.
Alek összerakta a heringfogó varsát. Hat nagy abroncsa volt, és huszonnyolc horgonykötele, amikkel Alek a zátony külső oldalához rögzítette. A fiatalabb halászok halászhajókkal járják a tengert, radarral keresik a halrajokat, nagy fenékhálókkal szedik össze a heringeket, amikből aztán olcsó állateledel lesz. Aleknak öt órába telik, amíg összerakja a varsát, és ugyanennyi amíg leereszti.
– A lazacnak jót tesz a délnyugati szél, de azt mindenképpen érdemes megtanulnod, hogy ha ezeken a partokon délnyugati szél kezd fújni, akkor az három napig tart. Három hosszú napig.
A fiú körbejárta a temetőt a kőkerítés mentén, és megpróbált bekukucskálni a harangtoronynál lévő adománygyűjtő láda pénzbedobó nyílásán. A harangtorony szélkakasa lassan körbe-körbe forgott, az ajtajai szétrepedeztek. A sekrestyés a gyepen a halottaskordé gumijait pumpálta éppen.
– Na mi van, fiú? – egyenesedett fel a sekrestyés, és a levegőbe pumpált néhányat.
– Inkább azt pumpáld – mondta a fiú. A sekrestyés lehajolt, és megnyomogatta a gumikat.
– Minek, ha nincs kit vinni vele.
– Hol van Alek sírja? – kérdezte a fiú.
A vigyor eltűnt a sekrestyés szájszögletéből, újra lehajolt, kitapogatta a gumikat, majd tolni kezdte a kordét az ösvényen.
– Felszállhatok?
– Hát, eddig nem sokan kérték, hogy felszállhassanak! – mondta a sekrestyés. Eltolta az ösvény végéhez, majd megmutatta a sírt.
A virágcsokrok már elhervadtak. A fiú körbejárta Alek sírját. Lehajolt, elolvasta a csokrok kísérőkártyáira írt szövegeket, és a koszorúk díszszalagjait. „Porból lettünk, porrá leszünk, de a lélek örökké a saját útját járja” A csokrokból a fonnyadás átható szaga áradt. „Visz az utad az ég felé, fel, a vándormadarak közé.” A fiú letépett néhány szalagot, és feltekerte tekercsekbe, miközben visszament a harangtoronyhoz. A tekercseket becsúsztatta a zsebébe. A sekrestyés rápillantott az órájára.
– Megint itt az ideje.
Elindult felfelé a harangtorony lépcsőjén, pontosan egész órakor kinyitotta a spalettákat és feltette a fülvédőt a fülére.
– Kit temetnek? – kérdezte a fiú.
– Helmi Maaria Ahokainent, aki 71 évet, 3 hónapot és 16 napot élt.
Amikor a harangok megkondultak, a fiú befogta a fülét, és megfordult, hogy lássa a falut az ablaknyílásból. Jól látszott a benzinkút és a gumijavító épülete. Az emberek apró pontokként járkáltak ide-oda, az útkereszteződésben várakozó autók játékautókra hasonlítottak. Az érc zengése áthatolt rajta, és odaszegezte a harangtorony padlójához.
A gumiműhely polcai a plafonig nyúltak, mindenhová abroncsokat támasztottak, voltak ott téli és nyári kerekek, traktor kerekek, teherautó kerekek, épek és sérültek. A padlón az olajfoltok szivárványként terültek szét, a fiúnak eszébe juttatták a halott madár szárnyait. Miközben elhaladt a gumigyártó cég falinaptára mellett, kissé fellibbentette a lapokat: popsik, combok és mellek villantak a szemébe.
A raktárban nem volt senki, és a fiú csodálkozott, hogy hová mehetett az apja. A pumpa fölé kék betűkkel felírták, hogy LEVEGŐ, és a fiú egy pillanatra belemélyült a falhoz rögzített listába, amin a különböző autómárkák kerékméretét és nyomását sorolták fel.
A raktár mögött egy irodahelyiség volt. A fiú az ablakon keresztül látta, ahogy az apja a mosogatópult fölé hajol és az irodista Hilkka blúzának belsejében turkál. A lány nevetése félbeszakadt, Hilkka gyorsan az írógépe mellé lépett és elkezdett a táskájában turkálni, az apa pedig a gumicsarnokba sompolygott.
– Na, mi van? – kérdezte az apa. Az apa overallján vastag olajfoltok voltak.
– Az ott új – mondta a fiú és rámutatott az oszlopnál lévő gépre.
– Az egy centírozógép.
– Mutasd!
Az apa felvett a földről egy kereket, beállította a helyére és elindította a gépet. Amikor a gép megállt, a kis kijelzőkön zöld számok jelentek meg.
– Ide még tíz grammnyi súly kellene – mondta az apa.
A fiú odanyújtotta az ólmot, és az apa elkezdte beleütögetni a felnibe. Aztán újra bekapcsolta a gépet, majd amikor megállt, a kijelzőn már az látszódott, hogy a kerék kiegyensúlyozódott.
– A keréknek egyenletesen kell futnia – mondta az apa.
– Miért? – kérdezte a fiú, de a hangja beleveszett egy teherautó zajába. Egy utánfutós teherautó tért vissza az udvarra, és az apa kifutott elé.
Az irodista Hilkka fintorgott egyet a szájával, majd dobott egy csókot a fiúnak az iroda ablakából.
– Lotyó – gúnyolta a fiú.
MICHELIN TARTÓSSÁGRA KÓDOLVA hirdette a gumigyár plakátja a csarnok ajtaján.
A fiú már aludt, amikor az apa hazaért. Csontrészegen tántorgott végig az előszobán és motyogott valamit, amiből a fiú semmit sem tudott kivenni az ajtón keresztül.
– Már megint ott voltál? – hallatszódott az anya hangja.
– Miért ne lehettem volna?
Az előszoba hokedlije eldőlt, és reccsenés hangja hallatszódott, mint mikor egy ruha szétszakad.
– Mihaszna szoknyapecér – mondta az anya.
– Mindig csak nyavalyogsz! – mondta az apa – Nevess inkább te is!
– Ne!
A fiú a fal felé fordult, a fejére húzta a takarót, de még így is hallotta a halk, tompa ütéseket.
Aleket körülvette a ragyogás. Mikor a nap felkelt, a köd rózsaszínűen gomolygott. A késő esti vihar rendetlen tekercsekké kuszálta a hálókat, de Alek türelmesen megvizsgálgatta, és örömében cuppantott egyet.
– Az északi szél hozza a heringeket, a déli szél pedig a marénát és a lazacot, – mondta – a délnyugati szél összegubancolja és megtépi a hálókat, de olyankor mindig van a hálóban valamilyen nagy hal. Egyik szél sem rossz. Mindegyikre szükség van.
– Lazac! – a fiú is érezte már a kezében az erős rúgásokat.
– Már megérte, még ha a szél össze is gubancolt mindent – Alek lefejtette a hálót a lazacról, majd leeresztette a csónak aljára. – Ha halásznak leszel, csak hagyd, hadd fújjon a szél!
– De a déli szél a legjobb – mondta a fiú.
– Az jó, ha csendes és szép az idő, de csak a délnyugati szél hoz nagy halakat. Hadd fújjanak a szelek szabadon, a viharosak váltakozva a csendesekkel.
– De hiszen nem lehet megmondani a szélnek, hogy merre fújjon – mondta a fiú.
– Az ember, bizony, mindent megpróbál, – mondta Alek olyan hangon, hogy még a fiú is kiérezte belőle az idegességet – megpróbálják a szelet is zacskóba rakni.
A fiú felébredt, és hirtelen felült. A hálószobából kihallatszódott az apa szaggatott horkolása, az anya egyenletesen lélegzett. A fiú felhajtotta a takaróját, gyöngéden megérintette a lábujjaival a padlót és lassan magára húzta az ingét.
Kisurrant a szobájából, óvatosan bezárta a bejárati ajtót, végigosont a ház fala mellett. Csak akkor folytatta az útját, amikor megbizonyosodott arról, hogy az úton nincs senki. Harsány nevetés hallatszódott ki a kerthelyiségből, amit így az aluljáró alagútján keresztül kellett kikerülnie. Feszülten figyelt és hangtalanul lépkedett, mint az állatok.
A gumiszerviz fala mellett a fiú először egy emelőrudat talált, majd egy kést, és amikor a fiú még egyszer bejárta a csarnokot, a lába nekiütődött egy öreg kalapácsnak, ami már régóta ott heverhetett a libatopok és a kamillavirágok között. Az udvaron sok autó állt, egyik az emelőpadon volt épp, a többi várt a sorára.
– Alek! – kiáltotta a fiú. Úgy szorította a kést, hogy a kézbütykei elfehéredtek, a kalapács pedig megremegett a kezében – Alek!
A levegő olyan vad erővel tört ki a kerékből, hogy még a kés is kirepült a fiú kezéből. Sírt és szúrt. Második kerék. Harmadik. Negyedik. Az autó megrázkódott, és megdőlt, amikor a levegő kitört a gumikból. A fiúnak verejtékbe úszott a tarkója és a halántéka, a ruhaujjával törölgette le a taknyát és a könnyeit. A kerekek kemények voltak, és még rengeteg volt hátra.
– Mind szabadon engedem – mondta a fiú. A légkörre gondolt és a légnyomásra, eszébe jutottak a szelek és a halak. Összeszorította a fogát, és szúrt. Egyre könnyebben találta el a megfelelő pontot a kerék oldalán, és a kés sem vágódott már ki a kezéből. Amikor kész volt mindegyikkel, felállt és indulatosan letörölte az arcát, amin egyre csak folytak a könnyei.
Reggel az apa másnaposan kelt. A fiú szobájának ajtajában állva előkotorta a pénztárcáját, ott hagyott az asztalon néhány gyűrött tízest, majd esetlenül lógatta a kezeit.
– Arra gondoltam, hogy …
A fiú felült. Olyan sovány volt, mint egy madár.
– Inkább neked kellene egy centrírozás azzal a géppel – mondta a fiú.
– Mire jók azok a fekete zászlók? – kérdezte a fiú.
– Azok a háló helyzetjelzői. – mondta Alek – A tenger felőli részre két zászló kell, a part felőlire egy.
– Miért pont feketék? – kérdezte a fiú.
– Jobban látszódnak – mondta Alek – a fekete zászló a ködben és a viharban is látszódik, amikor a hullámokon hánykolódik. A fekete az jó.
– Jó?
– Az bizony. Ha kiismeri az ember, könnyebben el tudja viselni – mondta Alek.
– Mármint a tengert?
– A tengeren a tavaszi hullámok olyan élesen ütnek, mint a hálónehezékek.
– És nyáriak?
– Nyáron a hullámok olyanok, mint egy kellemes sóhaj. Ősszel a tenger elnehezül, bár a hullámok hosszúak és magasak, kibírhatóak még erősebb hullámverésnél is.
– Nem szoktál félni?
– Nem, de a tavaszi tenger változékony – mondta Alek – csapongó és nyughatatlan, mint a fiatal férfi gondolatai.
Otthagyta a biciklit a tér sarkán, és a boltok kirakatait nézegetve sétálgatott. Számolgatta a pénzét és a poros kirakatüvegeknek nyomta az orrát. A sportboltban felpróbálta a békatalp-uszonyt, és kipróbálta a teniszütőket, de semmi sem keltette fel igazán az érdeklődését. A játékbolt tarkabarka polcai már gyerekesnek tűntek.
A papírboltban, a kártyatartó állvány mögött, végül talált egy szürke dobozt, amiben egy madár alakú selymes sárkány volt. Az anyaga olyan lágynak tűnt, mint a víz.
Ha hosszabb ideig akar maradni, keresnie kell egy szélvédett mélyedést a dűnéknél, a parti sás között. Leült egy mélyedésben, és vizsgálgatni kezdte a kínai nyelvű útmutatót. Beállította a tartóléceket a leírás képei szerint, hozzákötözgette a zsinórt, majd felemelte a sárkányt, hogy kipróbálja. A tenger felől fújt egy kis szél, de a sárkány meg sem mozdult. A sás sebeket vágott a lábaira, a kis kövek felsértették a sarkát, de a sárkány egyre csak szeszélyeskedett, nem volt kedve repülni. Egy pillanatra felemelkedett, de szinte azonnal visszazuhant, orral előre, neki földnek, mintha a homok magába akarná szívni. Végül a fiú feladta és leült a homokba, a szél és a csalódás könnyeket csalt a szemébe.
– Nem repül? – kérdezte egy férfi.
A fiú felpillantott. Egy ernyedt nyári kalap alól szakáll és kusza haj csüngött ki.
– Nem.
A férfi lekuporodott a fiú mellé és megforgatta a kezében a sárkányt.
– Pedig szép darab – mondta a férfi. Felnézett az égre, forgatta a fejét minden irányba.
– Az.
– Talán ez a szél nem megfelelő.
– Lehet.
– Holnapra talán megfordul – mondta a férfi, leült a homokba és bámulta a tengert.
– Az jó lenne.
– Azért jöttem ide, hogy láthassam a parti sást. – mondta a férfi – A sás a szél ceruzája. – mutatta a fiúnak a képeket és a vonalakat, amiket a sáscsomók rajzoltak a homokba. Olyanok voltak, mint gyors ecsetvonások, bár a fiú tudta, hogy azok lassan rajzolódnak ki a homokban, miközben a szél forgatja és pörgeti a sás szálait. A homokban teljes és tökéletes körök látszottak.
– Te részeg vagy – mondta a fiú.
– Hát, igen.
A fiúnak eszébe jutott, hogy a férfi agyagedényeket szokott készíteni a falu szélén lévő kis műhelyében.
– A dolgok nem mindig úgy sikerülnek, ahogy eltervezzük – mondta a férfi. – Nekem az agyag nem engedelmeskedik, neked pedig a szél. És ha az agyag mégis kézre áll, akkor a tűz lesz kiszámíthatatlan. Sok edény ment már tönkre kiégetés közben.
A fiú a függöny mögött állt, és nézte, ahogy a rendőrautó behajt az udvarra. A szíve a torkában dobogott. Az apa szállt ki elsőként az autóból, majd a két rendőr. Az udvaron beszélgettek, azután a rendőrök kézbe vették a tányérsapkájukat és elhajtottak. A fiú az ujjaival a függöny szélét fogta, és nézte, ahogy az apa nagy léptekkel belép az ajtón.
– Csak nemrég történt a rongálás – ordított az apa a konyhában.
Az anya a konyhában állt, a kezében egy világospiros flanel szövetet tartott.
– Az a szegecses banda, ott a műhely sarkánál! Kiszúrták az összes autó kerekét. Mindegyikét! Mindet tönkretették!
– Nahát, nem gondoltam volna! – mondta az anya, de a fiú kiérezte a hangjából, hogy nem lepődött meg a dolgon.
– Egyikük sem ismerte be! A rendőrség kihallgatta mindegyik hosszú hajút, de állítólag senki nem tud semmit!
A fiú odalépett az ajtóhoz, és hallgatózott.
– Olyan sokféle népség van manapság – mondta az anya.
A fiú közelebb húzódott az ajtónyíláshoz, és a szüleit nézte. Egyetértettek.
A tornác oszlopaihoz papírlámpásokat és léggömböket erősítettek, a tarka szövetekkel letakart dobozok körül egy csapat gyerek zsivajgott. A felnőttek hátrébb, a műhely sarkában szorgoskodtak, vagy borospohárral a kezükben beszélgettek. Némelyiküknek egy sárkány volt a hóna alatt. A fiú elképedve állt az ajtóban.
– Ti most ünnepeltek valamit? – kérdezte a fiú.
– Gyere, gyere! – nevetett a fazekas ember és maga után húzta. Egy embermagasságú fekete lényt tartott a kezében, aminek a farokrésze a padlót súrolta. – Na és hol van a fiatalember sárkánya?
A férfi átvonszolta a fiút a vendégseregen, a sarokasztalhoz. Egy nejlonzacskókkal beterített asztalon ragasztók és lécek voltak. Egy magas, göndör hajú férfi kétrét görnyedve egy sárkányt épített. Érdeklődők vették körül.
– Itt van az a fiú, akinek a sárkánya nem repül – mondta a férfi.
– Na, nézzük csak.
Az emberek zsibongva elindultak a kapu felé, a gyerekek lelkesedésükben ugráltak, valahonnan előrontott egy fehér kutya, és elkezdett két lábon táncolni, mint a cirkuszban.
– Innen hiányzik a farokrész, – mondta a sárkánykészítő – a farok súlya kiegyensúlyozza a sárkányt, így aztán nem fogja a szél össze-vissza dobálni. Van nálad szalag, vagy valami más?
A fiú bólintott. Alek koszorújáról leszedett szalagok még mindig a zsebében voltak.
A csapat szétszéledt a dűnék között. A fiú leült a parti sás takarásába és elővette a zsebéből a szalagokat. Még tisztán látszott rajtuk az ezüstszínnel nyomott írás. „Az élet úgy válik eggyé a halállal, mint a folyó a tengerrel” – olvasta a fiú. „Alekra emlékezve, Hilja húgod”. Egymáshoz kötözte a szalagokat, odaerősítette a sárkány farokrészéhez, majd futni kezdett. A sárkányt azonnal felkapta a szél és egyre feljebb emelte. A selymes, fényes madár fent körözött az égen, egyre csak emelkedett. A tenger csillogott, és a késő nyár ellenére, a homok melegnek tűnt a lábai alatt.
– Felhőkre horgászom – suttogta a fiú – vigyázz Alek, bedobtam a horgot!
Körülnézett, az emberek eltűntek a homokbuckák között, de a sárkányaik kivehetőek voltak a csillogó tenger és ég hátteréből.
Antal Adrien fordítása
Antal Adrien a 2016-os Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója.
Illusztráció: Hannele Huovi (Lauri Leinonen fényképfelvétele, 2012)
Cimkék: cédrus, műfordítás, próza
