Káplán Géza: Erotikai kalauz

182 oldal
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2026
ISBN: 978-615-7137-02-8

eredeti ár: 2990Ft
webshop ár:
2390 Ft  + 920 Ft postaköltség
Megrendelés

Ajánlás

Ez a könyv a számomra elérhető világ esztétikai elsajátításának egyedi kísérlete. Mind stiláris összetettségét, mind a szertelenül szétágazó tematikáját tekintve meglehetősen rokontalan. Az elsajátítás, persze, az egyedfejlődés kezdetét meghatározó, gyermeki működés. A felnőtt már romokban hever, de fel-felhorgad benne minden esettsége, alkalmatlansága mellett a pokoli-édeni hév, az erotikus késztetés: a jelenségeket végzetes vággyal magába gyűrni. Viszony helyett azonosság…? Kívántam, hogy az olvasó már-már gyönyört érezzen olvasás közben, ezért erőszakos és érdes itt-ott a szöveg, amint a gyönyör élesebb és durvább a gyanúsan fennkölt gyönyörűségnél. Tudom, hol léptem át a műfaji határokat. Esszé, karcolat, napló s prózavers változatai vagy kevercsei e kis írások – végső soron rebbenékeny vallomások; asszociációs gondolkozással túlterhelve. „Egy magányos sétáló álmodozásai” – nem épp Ermenonville-ben! S tudni vélem azt is, mit kíván a nép. Az emberiség szent nevében. Hisz a nép fia lennék, természetesen; legalábbis remélem, jobb pillanataimban tényleg részesülök az egyesülés kegyelmében. Tehát könyvem: lektűr. Működöm – s megnyilvánulok!

(Káplán Géza)

Mustra

Hazug éden

Lakályosan rendeztem be az életemet.

Legalábbis minden észvesztő lázadásom mélyén kimondatlanul – mert ugyebár szégyenletes! – a biztonság iránti igény működött; terelgetett óvatos pásztorként valami megnyugtató végkifejlet felé. Saját testem kiterjedéseként fogtam fel a teret, a tárgyakat, az élőlényeket; egy-boldog-én vagyunk, mondtam magamnak – már ameddig fenntarthatjuk függetlenségünket a létfenntartó munkától, ami elidegenít, mint tudjuk; magunktól éppúgy, mint a világtól. Egy túlkoros kamasz tisztaságvágya volt ez, aggálytalan azonosulási szándék az elérhető mindenséggel. Egy ágy, egy szék, egy asztal, egy pohár – egy akár üresnek is mondható szoba képében jelentkezett a mindenség.

Fura szerzet a menekülő magán-forradalmár; a munkálkodó Istentől elhagyott sivatag Kádár-köpte karavánszerájába rekedt élet.

Oly korban éltem én – oly idült, kárhozott, de mikrobák, paraziták és emberszabású őslények létfeltételét oly pazarul biztosító korban, melyben a presszózás-kabarézás bunker-budoár biztonsága helyett egy tenyérnyi Napföld szabadsága, izgékony magánérdekeltsége sem sejlett fel; s a Kiérlelt Természetjog s az Elszánt Társadalmi Szerződés passzusai sem írattak fel a szabad égre. Csak az Egy magányos sétáló álmodozásai című elégia elégített meg a rokon Én szavainak panaszkodásával, kegyetlen jelentésre lefordítva: kérkedésével; miközben MiG-ek és a Fighting Falcon-ok randalírozása töltötte be a levegőeget.

Aztán szaporodtak a tárgyak, szaporodtak a tények, a sok megváltatlan tétel. Nem panaszkodásképpen mondom. Semmiképp. Csak, hát, olyan reménytelen elindulni az azonosulás útján. Nehézkesen azt mondani: enyém vagy, tiéd vagyok, naponta több százszor és még naplemente után is, mert nem nyughatik a rajongás, még sorban állnak a tar fejű, rabruhás esdeklők, társadalmasult árnyak.

Marszüász összenyalábolja lenyúzott bőrét, és nem és nem és nem énekel, noha ez lenne a – bár sportszerűtlen! – megoldás a bajban. Hangszer híján nyiszorgatja saját elidegenedett, szikkadó kutikuláját, s hallat valami érdes, ezerszer lejátszott tücsök-gregoriánt, valami elképesztően szorgalmas dallamot.

Készre gubancolt vattafelhőket ragaszt a kobaltkék égre az Isten.

Szakadatlan a biztonság, terpeszkedik az egytulajdonú, érzelmes tér.

Aztán, persze, távozom.

Innen. Túlhova.

Lábbal előre visznek ki a hazug édenből.