Vitéz Ferenc: Tudnak-e egymásról a versek? (55 lecke az irodalom „értelméről”, a lélek idejéről és a gondolat erejéről)

196 oldal
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2026
ISBN: 978-615-7137-10-3

eredeti ár: 2900Ft
webshop ár:
2320 Ft  + 920 Ft postaköltség
Megrendelés

Ajánló

„Az olvasás szerelmi esemény” – írja legújabb kötetének egyik esszéjében Vitéz Ferenc. Az olvasás és egy párkapcsolat hasonlóan működik: mindkettő mélyén ott van a birtoklás-, az odaadás-, a megismerésvágy, és mindkettő átalakítja a valóságot: az információk egy adott kapcsolódási rendjét. Az irodalmi alkotások is „tudnak” egymásról, mikor az olvasóban és az olvasóval kapcsolódnak össze. Ezért van létjoga minden értelmezésnek, a szerző azért bátorít arra, hogy az irodalmi művek révén ki-ki mozgósítsa saját emlékezetét és képzeletét, mert nem létezik az egyetlen jelentés. A kötet ötvenöt esszéjében is újabb, a „valóságot” mindig más árnyalatban mutató „szerelmi találkák” jönnek létre.

Részlet az Irodalmi igazmondás című esszéből

A részekből akkor tudunk az egészre következtetni, ha az alkotóelemek magukban hordozzák az egész tulajdonságait. A rendszerelmélet egyik tétele ez, miképp a szervezett részek dinamikus kölcsönhatásait leíró állítás. Ha egy rész bekerül az egészbe, a rendszer az elemekre külön-külön korábban nem jellemző új tulajdonságokat és hozzá tartozó struktúrákat hoz létre. Ám a rendszer szempontjából nem a hierarchikusan felépülő egyedi, hanem a mellérendelő közös tulajdonságok válnak fontossá. Egy sokak előtt közismert példa szerint: ha belemerítünk a tengerbe egy vödröt, és abban nincs hal, nem állíthatjuk, hogy a tengerben nincsen hal, legfeljebb azt, hogy a tengernek ebben a vödörnyi kis részében nincs. Ha a vödör vízben látunk egy halat, elmondhatjuk: a tengerben van hal, de mennyiségére vonatkozóan ebből még nem tudunk semmilyen biztos adattal szolgálni azon túl, hogy a tengerben legalább egy hal van. Azonban, ha megkóstoljuk a vizet, már biztosan kijelenthetjük, hogy a tengervíz sós – hiszen ez a vödör víz is hordozza a tenger általános (kémiai) tulajdonságait.

Analógiát alkalmazva: ha azt szeretnénk megvizsgálni, hogy egy vers mennyire tükrözi a költő egész munkásságát, nem biztos, hogy a kiválasztott műalkotás (a rész) alkalmassá válik az életmű (az egész) jellemzésére. Érdemes olyan anyagot keresni, amely nagyobb merítést kínál. Arany Jánostól például a Toldit. S vajon melyiket? Mivel a Toldi első és keletkezési idejét tekintve második (a Toldi estéje) része inkább a fiatal Arany (noha számos eleme előre jelzi az érett költő líráját, morális és poétikai értékrendjét), a Toldi szerelmét is szemügyre kell venni (a kései költészetének és ifjú epikus irányainak az összekötőjét). A trilógia pedig már majdnem alkalmas arra, hogy Arany költészetét jellemezzük. A „majdnem” oka az, hogy be kell vonnunk a vizsgálatba a történelmi, lélektani és hiedelemballadákat is. A trilógia és a balladák alkotják meg azt a rendszert, melynek egyes elemei önmagukban is rendszerként viselkednek, és részeinek általános jellemzői az egészet jelölik.

A különösebb rendszertulajdonságokat nem mutató jegyzeteim közt [e fenti lap hátoldalán] néhány emlékeztető szó szerepelt: „Vojtina ars poeticája, Babits irodalomtörténete, Eco a hamis állításról”. […] Babits könyvét kinyitva sejtettem, hogy mi kapcsolja rendszerbe a jegyzeteket. Arany verse, a Vojtina ars poeticája egyik alapkérdése a művészi igazmondás, vele az esztétikai szép, az erkölcsi jó és a filozófiai igaz mellérendelő, sőt azonosító viszonya. „Hazudni rút” ugyan, viszont a költőnek a művészi igazmondás miatt szüksége van rá, hogy valóság helyett a valóság látszatait adja, a „költött” vagy fikciós valósággal (a valóság égi másával) hozza létre a varázslatot.

Az európai irodalom történetének első fejezete az Irodalom és hamisítás címet kapta. Babits azt vizsgálta, hogy a „konstruált őskor” (s általában a teremtett hősvilág, az „irodalmi hamispénzverés”) milyen új eszményeket vagy eszmekövetést tesz szükségletté, ezzel azt is állítva, hogy az irodalom alakítja az életet, s paradox módon a fikció gazdagítja az ember valóságérzékelésének képességeit. „Nem a varázsszó a fontos, hanem a varázs” – írta Babits, egybehangzóan az idézett Arany-verssel.

Umberto Eco nyolcadik előadásában szintén a hazugságról értekezett, de a cím azonnal korrigál (Hamisan állítani, hazudni, hamisítani), mintegy belátva, hogy van különbség a hazugság és a nem-tudás között. Mert lehet hamis állítást tenni tévedésből, ám a tényszerű tudatában, annak szándékos elferdítésével az ember már hazudik. A tudatlanságból fakadó hamis tényállítás filozófiai és kognitív vagy világképi kérdés, de a tudatos hazugság már morális és etikai. Létezik taktikai hazugság is, bizonyos diplomáciai helyzetekben célravezető lehet a színlelés is az igazmondás helyett.

Nem lehet hazugság azonban egy szépirodalmi fikció. Mert az nem valótlan dolgot állít (hogy átverjen valakit vagy ártson vele), hanem „egy lehetséges világot konstruál”.