Maria Seisenbacher: PLAY + REWIND
(Részlet)
A fehér nyári lenruhát
fölvenni még egyszer,
míg egy pók figyel az ablak sarkából.
Most érzed utoljára
napbarnított bőrödön
a lenszövet dörzsölését,
és már biztosan tudod, hogy
az élethez nem elég az anyag.
Néha, jéghideg napokon
az ember járni tudott a befagyott vízen.
Apa és lánya szinte siklottak a jégen,
valami örök vágy hátszele vitte őket.
Aztán a szél elült, és ők a túlsó parton
meglátták anyát és nagymamát.
Ez a fotó sohasem készült el,
az emlék vitorlájába nem fogta be a szelet,
a suhanásnak nem született szobra,
sem mélykék festménye az éneklő jégnek,
a tiszta csönd üvegtükre alatt
elúsztak mind a halak.
De azt a hosszú rianást gyakran fölemlegették,
a két tartomány határát.
Az ő saját tavuk volt ez, emitt lágy zöld,
ott sötétkék.
Fölkelt a nap, mondta anya,
eloldódtak a színek a felszínen.
Nagymama egy régi történetbe kezdett
egy férfiról és egy gyönyörű nőről,
és a féltékenységről, amely végül ölt.
A férfi a tóba fojtotta a nőt,
a meghasadt víz azóta kétszínű: világos, sötét.
A határt szünidőben néha meglátogatták.
Akkoriban egy félkész házban laktak,
séták, ebédek, látogatások nagymamánál.
Ő nagykanállal kínálta a baracklekvárt,
lenyalogatta lekváros ujjait,
összecsavarta a tányérnyi tésztát.
A palacsinta hamar elfogyott,
és jött a többórás unalom: olyan szaga volt,
mint a meztelencsigáknak,
mikor a köd a hegyeket elönti.
Vagy mint száraz kőnek, ha előbújt a nap.
A ház előtt nincs kert,
nincs mező.
Betonlépcső vezet a küszöbig.
A család a pincében élt a háború alatt,
sötét, nyirkos, penészes falak közt,
a nagynéni szívbeteg volt egész életében.
A lány erre gyakran rákérdezett,
mintha azt hinné, csak mese.
Amikor esteledett, jött a történet a sötét alakról,
aki miatt be kell húzni a függönyöket,
hogy megőrizzük mind a színeket.
De napnyugta előtt még egy ideig
orrunkat az ablaknak nyomhattuk,
integethettünk kifelé, kiabálva.
Aztán besötétedett, és ott ült a fekete ember
a szemközti ház padlásán,
bekukucskált az ablakon.
Hogy mit akar, nagymama se tudta.
Ezt a határt sohasem lépte át.
STOP
A sötét embert minden éjjel sikerült kint tartanunk.
A bent élőkre csak autólámpák húztak félelmes sávokat,
kályhacsövön át beszélgettek a gyerekek,
míg végül bezárt a határvidék.
RECORD + PLAY
Nagy volt a hőség a kupéban,
a padlón üvegek,
fölöttük összegabalyodott lábak:
az ifjonti hév nem ismert szabályt.
Minden elérhető, és semmi sem elég.
A határon gyakran túlmentek, de hát
ilyen a szabadság.
Sankt Pöltenben kellett átszállnia,
a tartomány fővárosában,
bár anya szerint ezt a címet Krems érdemelte ki.
Ott erősebb a levegő, a szellem.
A lány ezt az egyet elhitte neki.
Ő soha nem fog itt lakni, soha.
A forró beton átolvadt a ruhán,
akár a múlt este, a futó barátságok.
Szerelmes dalok jutottak eszébe,
minden lélegzet egy élet.
A szerelem minden,
menedék vagy pusztító erő,
odakint, a többiek között is megtart magadban,
ahonnan a tragédia jön.
A buli Krems határában volt,
szinte csak neonácik jártak arra.
Nyomott egy PLAY-t a walkmanen – indult az utazás.
RECORD + PLAY
Az a bizonyos „soha” végül „mégis” lett,
ettől kezdve csak Sankt Pöltent hallgatta:
kopott csempék közt a morgó vécétartályt,
az izzadt lepedők és hálóingek csöndjét,
az érthetetlen zúgást minden lefekvéskor,
zsúfolt zuhanyzókban esti szeánszot tervező senkiket,
a polgári kötelesség kongó mondatait
miközben mindenki csak a leveske szagára várt,
hallgatta a vacsorára hívó buta imákat,
a csikorgó székeket a tévé előtt,
a kósza suttogást arról, hogy az igazgató
ma megint a srácokkal zuhanyozott.
Egy vakablakban dohányosok ültek,
leszívták mélyen a szürkeséget.
Hallgatta a toll sercegését
ahogy kitöltötte a kilépőkártyát,
a buszhoz vezető dombról lemászva a
talpa alatt hersegő füvet.
A frissen kaszált gabona vérének illata.
Az iskolacsengő a reggeli cigaretta után.
A lihegés a harmadikon,
nehogy elkéssen.
A cívódás az osztályteremben,
értelmes viták helyett.
Hallgatta a matektanár üres fecsegését
beilleszkedésről és devianciáról.
A nemi erőszakot zenével,
albínók nyugtalan lépteit éjszaka
barátnője lakásában.
Az ordítozást a mérnökképzőn,
és a sétálóutca diákjait, akik
sörösdobozból emeltek tornyokat.
Az állomás padlóján fekvő punkok káromkodását.
És valahonnan, nem túl messziről
hallotta a biztatás, a jóindulat hangját.
Behunyta a szemét.
PAUSE
A többi néma figyelem. Égeti a tüdőt.
Elalváshoz nem kell hallgatni semmit,
még fülhallgatóval sem,
egész nap többet hallott Sankt Pöltenből, mint bárki más.
Súlyos teher.
A múlt magnókazettája zenél.
A mágnesszalag elrongyolódott már,
idők sárkányzsinórja.
Nyomott egy PLAY-t és REWIND-et egyszerre,
újra meg újra, mint aki
saját hangjának életéből él,
és anyja, és testvére hangjából.
Semmilyen zenét nem hallgatott,
csak a régi adventi ünnepség szalagját,
mikor még gyerek volt,
a felolvasás akadozó, de bátor gyerekhangját,
mikor még minden szónak volt helye, s ő önmaga volt.
Az olvasás ekkor még kirakós játék,
nem tudni, milyen kép áll elő a végén,
csak rakosgatni a részeket,
hallgatta a mozgás neszeit a sercegő szalagról,
néha egy idegen nő hangja szólt bele.
Hangok, újra és újra.
A múltidézés mindig ott ért véget,
ahol a Mikulás történetét olvasta föl.
Közben a furcsa zajok: végtelen vonatzakatolás,
léptek nesze, könyörgő női suttogás,
ismerős hang volt ez egy régi lázálomból:
széles lépcsőn jött lefelé a nő,
a lépcsősor a betegágy mellett nőtt ki a falból,
a nő nagyon akart valamit,
érthetetlen szavakat hadart.
Mikor egy csengő szólt valahonnan,
a magnó megette a szalagot.
REWIND
Fülsértőek a zajok.
A nő túl erőszakos.
A magnó maga forgatja az időt.
A zenekar föltépi az anyagot.
A férfi fölhívta az anyát,
vigye haza a belázasodott lányt.
Ő érezte saját betegsége szagát
(minden zajt ellepett ez a szag),
és a kemény határoknak megadta magát.
STOP
Az út fehér felezővonala odabent húzódott,
a szembejövő fények megkettőzték maguk.
Minden onnan jön, az élhetetlenből.
Az éjjeli égbolt, a csillagok, a levegő, anya hangja,
aki idegesen, hadarva beszél, pedig boldog.
A határvidékekről soha senki nem tart vele,
de véletlenül mindig van mellette valaki.
A hangok túl sokat követeltek tőle,
vagy attól, akitől ő mindent kapott.
A kastély kapuja döngve becsapódott,
őt nem érdekelte már a sárga kilépőkártya.
Esténként túl későn jött meg, ilyenkor
föltekerte az Einstürzende Neubautent a folyosón.
PLAY
És már nem volt egyedül.
Jöttek mások, akik – mint ő – nem akartak hallani semmit.
Mélyen, üres nyugalommal szívta le a füstöt.
Egy sötét felhő a tüdejébe markolt.
Zsebre vágott kézzel járta a blaszfém várost,
és ha olykor kinézett a tájra
a kettős ablaktáblák közé szorult levegőn át,
meglátta az odakint kanyargó utat.
Az élet immár félreérthetetlen,
semmi idegen nem tapad hozzá,
az ő hűlt helye van mindenütt.
Robog a vonat,
üvölt egy hang,
a pókok a húsba rágják maguk.
(Mezei Gábor fordítását átdolgozva közreadja: Végh Attila)
Maria Seisenbacher Bécsben élő fiatal osztrák költő. Irodalomelmélet szakon végzett, tagja a Wortwerft irodalmi csoportnak (www.wortwerft.at), a Keine Delikatessen lap szerkesztője. Díjai és ösztöndíjai: LiterarMechana irodalmi ösztöndíj 2017/18, BKA-ösztöndíj 2016/17, BMUKK Irodalmi Díj 2012, Hans Weigel Alsó-Ausztriai Irodalmi Ösztöndíj 2007/08. Első kötete 2015-ben jelent meg (Ruhig sitzen mit festen Schuhen). 2017-ben részt vett a Struga Poetry Evenings nemzetközi költészeti fesztiválon Macedóniában.
Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele (2019)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
