Próza

szeptember 10th, 2018 |

0

Tóth Kornél: Egy meghatározatlan ember vallomásai

1. rész. Találkozások

Bevezetés (prológus)

Nem akartam regényt írni. Még csak egy rövidke elbeszélést sem. Filozófus vagyok. Elsődleges érdeklődési területem a XX. századi egzisztencializmus filozófiája. Valamilyen magyarázatot kell tehát adnom arra, amit most teszek. Most ugyanis regényt vagy novellát írok – tudom is én, végül mi lesz belőle! –, vagy legalábbis valamilyen epikus, elbeszélő jellegű írásművet.

Az egész dolog hátterében egy találkozás áll. Egy különös találkozás, amelynek hatása alól nem tudtam kivonni magam. Rám nehezedett ennek a találkozásnak a súlya, és úgy éreztem, csak akkor tudok megszabadulni terhétől, ha kiírom magamból. Hogy mi lesz ennek az írásnak a sorsa, azt nem tudom. Még azt sem tudom, hogy megpróbálom-e valaha kiadatni. Egyet tudok biztosan: belső kényszert kezdtem el érezni, hogy megformáljam a gondolatokat, érzéseket, amik bennem keletkeztek, és közreadjam annak az embernek az írásait, akit ennek a találkozásnak a során megismertem.

Eleinte úgy gondoltam, hogy egyszerű keretes szerkezetbe foglalom az elbeszélést, magamról nem, vagy csak egészen keveset írok, hogy megmagyarázzam, miért is vállalkoztam arra, hogy szépirodalmi művet alkossak. Menet közben azonban, ahogyan igyekeztem megformálni a történetet, magával ragadott az elbeszélés szenvedélye, ami arra késztetett, hogy saját magamról is írjak, saját gondolataimat, életem történéseit is rögzítsem. Nekifogok tehát, hogy leírjam, hogyan is kezdődött a dolog, hogyan találkoztam azzal a különös, nyugtalanító személyiségű emberrel, aki végül is írásra késztetett.

Az első találkozás

Eléggé nyomott hangulatban voltam aznap. Tavasz volt, de csak nem akart igazán szép idő lenni, borongós, esős április végi nap volt, az antikváriumba alig jött be valaki, a tulajdonos rosszkedvűen járkált a polcok között, nézte a könyveket, amik sehogyan sem akartak gazdára lelni.

– Hamarosan bezárhatjuk a boltot, ha ez így megy tovább – mondta rosszkedvűen. – Mindent elárasztanak a könyvek.

És tényleg, úgy tűnt, túltermelési válság van könyvekből. Könyvesboltok, antikváriumok mindenfelé… Miközben a nyomtatott könyv haláláról beszéltek egyesek, arról, hogy hamarosan teljesen átveszi helyét az elektronikus könyv, az e-book, a hagyományos könyvek dömpingje volt megfigyelhető, szinte érthetetlen volt, hogyan lehet ennyi könyvet gazdaságosan kiadni, és hogy elolvassa-e valaha bárki is ezt a rengeteg könyvet. Ennek ellenére a kiadók egymás után jelentették meg a könyveket, a könyvesboltok és internetes áruházak forgalmazták, az emberek pedig vásároltak őket. Csak az volt a baj, hogy a mi kis antikváriumunk Budapestnek eléggé félreeső helyén volt – itt volt olcsó a helyiségbérlet –, és emiatt tényleg nem volt nagy forgalom minálunk, mi valahogy kimaradtunk ebből a vásárlási lázból.

Négy órában dolgoztam itt, az antikváriumban. Jól jött ez a kis mellékes a PhD ösztöndíj mellé, amiből önmagában véve nem, vagy csak nagyon szűkösen tudtam volna megélni. Két éve végeztem az ELTÉ-n filozófia szakon, és rögtön megpályáztam egy doktori ösztöndíjat, amit sikeresen el is nyertem „A fenomenológiai módszer alkalmazása Martin Heidegger korai filozófiai műveiben” című tervezetemmel. Ezen dolgoztam már második éve. Elég sok anyag összegyűlt, szépen alakult az egész, de még távol volt attól, hogy elkészüljön. Elég sok rész még kidolgozásra várt, és valahogyan a végső konklúzió, valami új gondolat felmutatása sehogyan sem akart összejönni. Ez összefüggött azzal az egyébként szintén nyugtalanító problémával, hogy belső igényem szerint leginkább önálló filozófiai művet szerettem volna létrehozni, saját filozófiámat akartam kialakítani, de nem éreztem magamban elég erőt, valahogy nem tudtam kivonni magam mások gondolatainak a hatása alól, és ez frusztrációt eredményezett. Nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy én is beállok azok sorába, akik – akár az irodalomról, akár a filozófiáról vagy más bölcsészettudományról legyen szó – egy életen át mások örökségében kutakodnak, mások gondolatainak újrafogalmazását végzik el sokadszorra, és nem képesek eredeti, önálló gondolatok megfogalmazására. Na, de hát az alázat… bizonyára erre van szükség. A belátásra, hogy mik vagyunk, mire vagyunk képesek, és ezt el kell fogadnunk. Rendben van, de ettől függetlenül mégsem voltam boldog.

Az eső már elállt, az utak burkolata nedvesen csillogott a lemenő nap fényében. Szép volt ez a látvány, már többször megfigyeltem ezt, amikor egy felhős, esős délután vége felé a budai hegyek fölött egy kis sávban tiszta lesz az ég, és előbukkan a lemenő nap korongja. Felette még ott tornyosulnak a sötétszürke, nehéz felhők, erőteljes színkontrasztot alkotva a sárgásvörös színbe forduló napfénnyel. Gyönyörködtem a látványban, amint a nap a felhők és a hegyvonulat közötti sávból visszanézett a városra, az utcákon nyüzsgő emberekre, és jó éjszakát kívánt nekik, és elbúcsúzott a házaktól, hidaktól, járművektől, mindattól, amin még megpihent röviden elcsendesülő sugarainak fénye.

Így gyalogoltam hazafelé a Szabadság-hídon, majd a Kálvin téren át a Baross utca felé. Újabban rászoktam erre a gyaloglásra. Volt ugyan bérletem, de egyre gyakrabban kaptam magam azon, hogy szívesebben megyek gyalog, mintsem hogy buszra, villamosra vagy más járműre szálljak, közben nézelődöm, gondolkodom, figyelem az embereket egyfajta nyugodt, meditatív állapotban, amiben szinte jártamban relaxálok, és ebben az ellazult állapotban a gondolataim szabadon áramlanak. Hol a külső benyomások felé fordulnak, hol pedig elkalandoznak befelé, majd ismét kifelé figyelek, hallom a hangokat, érzékelem a színeket, figyelem az embereket, és a benyomások átáramlanak rajtam, átmossák gondolataimat, és a kint és a bent egybeolvad a sétálás ritmusában.

A lakásom a VIII. kerületben volt. Itt aránylag olcsón lehetett bérelni lakást, Budapest kevésbé vonzó kerületének számított a népesség összetétele és a lakások általános állapota miatt. Bár az utóbbi időben bizonyos részei komoly rehabilitáción mentek keresztül, egészen új negyedek épültek itt szép, igényes társasházakkal (a régi, egy-két szintes, düledező házakat lebontották, az eredeti lakosságot kiköltöztették külső kerületekbe), és azokon a részeken már a lakások bérlete is drágább volt. Én az egyik, Baross utcából nyíló kis utcácskában laktam, nem messze a József körúttól. A lakás a harmadik emeleten volt egy régi bérházban, amelyre már nagyon ráfért volna a felújítás. A lépcsőházban a falakról omladozott a vakolat, a korlát is ócska volt, néhol mozgott, a lift pedig csoda, hogy még elindult, olyan hangos kattanással állt meg a szinteken, hogy az ember azt hitte volna, ezzel végleg kilehelte lelkét, többet meg se moccan. Gyalog mentem fel a lépcsőn, benyitottam sivár berendezésű szobámba (nem volt kedvem ide bútorokat, berendezési tárgyakat vásárolni, megelégedtem azzal, amit a tulajdonos itt hagyott, az meg nem volt túl igényes). Ledobtam táskámat, levetkőztem, és zuhanyozni mentem. Péntek este volt. Budapesten ilyenkor indul az éjszakai élet. Péntek és szombat este. Ez a két nap, amikor a fiatalok és azok, akik még annak érzik magukat, nekivágnak az éjszakának, és ízlésüknek, beállítottságuknak, műveltségi szintjüknek megfelelő szórakozás után néznek. Én huszonhat évesen fiatalnak számítottam, és annak is éreztem magam. 1986 februárjában születtem, nem sokkal a rendszerváltás előtt, de saját emlékeim csak a 90-es évektől voltak, a szocializmus időszakát csak szüleim és idősebb rokonaim, barátaim elbeszéléséből ismertem. És most itt van még egy forrás, azok a naplók, versek, íráskezdemények, amelyek olyan különös módon kerültek hozzám… De nem akarok a történet elébe vágni, inkább szép sorjában mondom el a dolgokat, és ott kezdem, hogyan találkoztam azzal a férfival, akinek írásai olyan nagy hatással voltak rám.

Zuhanyzás után felöltöztem, bekaptam néhány falatot, és elindultam a Budapest Jazz Klubba, a Hollán Ernő utcába, ahol három kitűnő magyar gitáros közös koncertjére került sor aznap este. A 9-es busszal bementem a Deák térre, és mivel még elég sok idő volt kezdésig, este nyolcig, megálltam a téren, az evangélikus templom előtt, ahol egy fiatal, angolul beszélő pár – mint hamarosan kiderült, afféle utcai cirkuszosok – készülődtek műsorukhoz. Ott a téren, a lassan összeverődő nézelődök szeme láttára öltöztek át lépésről lépésre, fokozatosan utcai ruhából cirkuszi fellépőbe – éppenséggel már ez maga is érdekes látványosságnak bizonyult, mert közben viccelődtek, bohóckodtak, a legkülönfélébb tréfás interakciókba léptek a verbuválódó közönséggel.

Mindeközben pár méterrel odébb Krisna-hívők csoportja zenélt, énekelt és táncolt, és a két esemény párhuzamosan még különösebbé tette a hangulatot. Végül, amikor a krisnások elvonultak, a cirkuszosok megkezdték műsorukat, ami látványos elemekben bővelkedő, félig artista, félig bohóc produkció volt. Szívesen maradtam volna még, de indulnom kellett, mert közeledett a koncert kezdési időpontja, és nem szerettem volna lekésni.

A jazzklubban már sokan voltak, a Babos Gyula – László Attila – Tátrai Tibor gitár trió sokakat vonzott oda aznap este. Az előtérben emberek beszélgettek, iszogattak kis asztaloknál ülve, vagy csoportokba verődve álldogáltak, és várták a koncert kezdetét. Megvettem a jegyet, rendeltem egy korsó Staropramen sört a pultnál, és körülnéztem, nem látok-e ismerőst. Egy ideje már eljártam ide koncertekre, és összeismerkedtem néhány jazzrajongóval. Ahogy így körbenéztem, az egyik asztalnál felfigyeltem egy magányos alakra. Olyan érzésem támadt, hogy valahonnan ismerem ezt az embert, de fogalmam sem volt róla, honnan. Abban biztos voltam, hogy itt még nem láttam korábban. Elég különös benyomást keltett, mintha nem illenék igazán ebbe a környezetbe. Pedig a jazzmuzsika rajongói között elég sajátos fazonok vannak, mégis, ez az ember valahogyan nem illett bele a képbe, ahogyan sötétszürke ruhájában ott ült valami szokatlan, merev tartásban az asztalnál egyedül, és mintha nem is érzékelte volna a körülötte történő dolgokat, előre hajolva elmélyülten írt egy füzetbe. Talán ez volt a leginkább különös, általában a magányos emberek olvasnak, vagy nézelődnek, nemigen látni, hogy írnának. Ez a fickó pedig olyan elmélyülten, átszellemülten ült ott, és írt, hogy nem tudtam elszakadni tőle, minduntalan visszatért rá a tekintetem és kíváncsi lettem, mi is lehet az, amit ír, és egyáltalán, miért itt, ebben a nyüzsgő, zajos közegben teszi ezt? Próbáltam kitalálni a korát, de nem volt könnyű, volt valami meghatározatlanság az egész megjelenésében, se öreg, se fiatal, talán 50 körüli lehetett, rövidre vágott, hátra fésült hajat és rövid szakállat viselt. Amint felpillantott irományából, hirtelen beugrott, honnan ismerem. Még az utolsó egyetemi évemben volt, hogy eljártam a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola nyilvános rendezvényeire, amelyek sorában filozófiai témájú előadások is voltak. Ott találkoztam vele több alkalommal is, és néhányszor beszélgettünk is az előadások után, amikor a hallgatóság – sokszor az előadóval egyetemben – kisebb csoportokba rendeződött, és megvitatta az éppen aktuális témát.

Elkezdődött a koncert, bementem a terembe, és élvezettel hallgattam a gitárosok játékát, iszogattam a finom sört, és el is feledkeztem az én „írómról”. Lement a műsor első fele, a szünetben kimentem, és mit látok? Az illető még mindig ott ül az asztalnál. Most nem ír, hanem mélabús, semmibe meredő tekintettel néz maga elé. Nem tudtam eldönteni, vajon bejött-e egyáltalán a koncertre, vagy végig itt volt kint, és írt, vagy csak bámult maga elé. Egyszer csak olyan érzésem támadt, hogy beszélnem kellene vele. Ugyanakkor valami megmagyarázhatatlan szorongás is elfogott, legszívesebben elfordultam volna, és vidámabb társaság után nézek, ehelyett mégis odaléptem az asztalához és megszólítottam:

– Jó estét! Emlékszik még rám?

Rám emelte tekintetét, és kicsit csodálkozva, kicsit gyanakodva kezdett vizsgálgatni.

– Igen, emlékszem. Sapientia… – válaszolta.

– Bizony, néhányszor beszélgettünk előadás után. Hogy tetszett a műsor? – kérdeztem.

– Elég jó volt, csak nekem már egy kicsit túl hangos… Ezért ki is jöttem a felénél ide az előtérbe. Maga gyakran jár ide?

– Újabban igen, színvonalas koncertek vannak itt. – válaszoltam.

– Én először vagyok itt, ráadásul hosszú, nagyon hosszú ideje először jövök újra ilyen jellegű helyre. Sokáig nem jártam szinte sehová… Maga még fiatal, nem nagyon értheti…

Meglepődtem, hogy ilyen beszédes lett. Tulajdonképpen nem is tudtam, mit akarok ezzel a beszélgetéssel, az elfogyasztott sör jótékonyan fejtette ki ellazító hatását, amúgy is szeretek beszélgetni emberekkel, és ott volt ez a furcsa írás dolog is, a kíváncsiság…

– Ne haragudjon meg, ha felteszek egy kérdést – folytattam –, de nagyon érdekel, mit írt a koncert előtt? Tudom, hogy szokatlan dolog, és ha tolakodásnak veszi, akkor elnézést kérek érte!

– Nem érdekes, engem nem zavar, amúgy is eléggé egyedül érzem magam itt, úgyhogy szívesen beszélgetek egy kicsit. Arról van szó, hogy egy regényen dolgozom. Mindig van nálam jegyzetfüzet és toll, és ha eszembe jut valami, azonnal leírom. És maga mivel foglalkozik? Ha már így beszélgetni kezdtünk, mondjon ön is valamit magáról! Mivel foglalkozik mostanában?

– Végeztem az ELTÉ-n, a filozófia szakon, most a PhD értekezésemen dolgozom, Heidegger a témám.

– Ez igen! Heidegger! Egzisztencializmus! Akkor akár beszélgethetnénk erről is – mosolyodott el –, mert engem is érdekel, és – mielőtt a regényt írni kezdtem volna – elsősorban a filozófia érdekelt, magam is filozofikus gondolatokat írogattam afféle filozófiai napló formájában. Mondjon néhány szót, mi a közelebbi témája!

Ezután beszélgettünk még egy ideig, vázoltam neki az értekezésem főbb pontjait, és kiderült, hogy ha nem is olvasott túl sokat a témában, de azért lényegében tisztában volt a legfőbb gondolatokkal, amik szóba kerültek.

– Azt javaslom, mutatkozzunk be egymásnak, ennyi beszélgetés után illendő lenne! Nem emlékszem, hogy annak idején a Sapientián bemutatkoztunk volna egymásnak, de ha meg is tettük, a nevére már nem emlékszem. Én Nagy Aurél vagyok – mondta.

– Benedek, Boldog Benedek – mondtam.

– Elég különös név!

– Igen, mindenki ezt mondja, már megszoktam a csodálkozást.

– És tényleg boldog?

– Igen, azt hiszem, az vagyok.

– De hát mi a boldogság? – kérdezte Aurél.

– Filozófiai meghatározást szeretne hallani, vagy a saját véleményemet?

– Miért, a kettő különbözik? Mi értelme van filozófiai meghatározásokat megtanulni, ha azok nem tükrözik az ember saját véleményét? Én a saját véleményét szeretném hallani! Az számít, nem mások meghatározásai.

– Úgy fogalmaznám meg, hogy „azonosnak lenni belső önmagunkkal” – válaszoltam. Más szóval, hogy összhangba hozzam a gondolataimat, szavaimat és cselekedeteimet, ne legyen meghasonlás közöttük.

– Tetszik ez a meghatározás – felelte Aurél. – Nem mondom, hogy teljes, de egy lényeges vonatkozást megragadott: ne legyen hamis, hazug az ember élete. A Bibliában van erre egy kifejezés: „megigazulás”. Ott azonban ez azt jelenti, hogy Istentől kapja az ember ezt ajándékként, mert önmagától képtelen elérni. A tartalma is bővebb, magában foglalja a békét, kiengesztelődést Istennel, az emberekkel és önmagunkkal. Az én boldogság-fogalmamnak ez felel meg leginkább: aki a megigazulást elérte, és annak állapotában marad, az boldog. Ebből sok minden következik az ember egész életére nézve: munkájára, kapcsolataira vonatkozóan.

– És ön, Aurél, boldog? – kérdeztem.

– Nem, nekem nem sikerült ez. Csak elméletben tudom.

– De akkor honnan tudja, hogy igaz?

– Sok ember, régen élt és mai emberek életpéldájából és saját belső megérzésemből. Voltak olyan pillanatok, amikor ezt elértem és boldog voltam, de nem tudtam megtartani.

Ebben a pillanatban mintha mindketten egyszerre rádöbbentünk volna, hogy úgy beszélgetünk, mint akik régóta ismerik egymást, és a legjobb barátságban vannak, holott negyed órája még egymás nevét se tudtuk… Mintha egy kicsit elszégyelltük volna magunkat, zavarba jöttünk, és elhallgatunk. Körülöttünk vidám nevetés, beszélgetés foszlányai kavarogtak, a háttérben folyamatosan könnyed jazzmuzsika szólt a hangszórókból, a zenészek is feltűntek a vendégek között, ittak, beszélgettek ők is. A koncert hamarosan folytatódott, az emberek kis csoportokban elkezdtek az előadóterem bejárata felé vándorolni. Úgy tűnt nekem, hogy mindketten azt érezzük: elég volt most ennyi a beszélgetésből.

– Köszönöm a beszélgetést! – fordultam Aurélhoz – Remélem, még találkozunk itt, vagy valahol máshol!

– Igen, én is remélem, jó volt beszélgetni önnel. További szép estét kívánok! Kezet ráztunk, én a pulthoz mentem, és rendeltem még egy sört, Aurél pedig ott maradt az asztalnál limonádéja mellett, elővette füzetét, és újra írni kezdett. Most már tudtam, hogy készülő regényén dolgozik, vagy éppen a velem folytatott beszélgetés részleteit rögzíti naplójában…

A koncert második felében folytatódott a fergeteges és lírai gitárszólókkal tarkított előadás, a szünet végén rendelt második korsó sörömet fogyasztva átadtam magam a zene ritmusának, hangulatának, és lassan elfeledkeztem az iménti beszélgetésről, a kicsit nehéz témákról, amik szóba kerültek, és azon gondolkoztam, mikor találkozom újra Kingával, barátnőmmel, aki most éppen a szüleihez utazott hétvégére, ezért nem tudott eljönni velem, különben együtt jöttünk volna koncertre. Később eltöprengtem azon, milyen érdekesek a véletlenek – ha már egyáltalán vannak véletlenek, bár kezdem egyre inkább azt gondolni, hogy nincsenek –, mert ha nem így alakul a dolog, akkor egészen biztos, hogy Auréllal nem kezdek el beszélgetni, eszembe se jutott volna, hogy odamenjek hozzá. Kingával lettem volna, teljesen lefoglalt volna kedves, elbűvölő személyisége és annak öröme, hogy együtt lehetünk. Így nem jöhetett volna létre Auréllal ez a beszélgetés és az a második találkozás sem, aminek következtében hozzám kerültek Aurél írásai, és ami azt eredményezte, hogy most én is itt ülök, és írok.

Ahogyan a koncert után hazafelé mentem a 6-os villamossal, még egy furcsa dolog történt, ami sokáig nem akart kimenni a fejemből, és kellemetlen érzést hagyott maga után. Felszálltam a villamosra, már éjjel fél 11 lehetett, és az ilyenkor szokásos kép tárult elém: mindenütt párok, vagy fiatalok kisebb-nagyobb csoportjai, akik éppen egy buliba vagy szórakozóhelyre tartottak, vagy már onnan jöttek, és mentek egy másikba. Vidám hangulat, beszélgetés, sokak kezében sörös doboz, egy-két kirívóan hangoskodó, akik már felöntöttek a garatra, és elveszítették azt a minimális gátlásosságukat is, amit a nem túl szigorú erkölcsű mai általános nevelés valahogyan beléjük épített… És ezeken kívül néhány idősebb, furcsa fazon, extrém fejek, látszik, hogy valami nincs velük rendben, nincs ki mind a négy kerekük, ahogy a pesti népnyelv mondja. Ezeken kívül még néhány jól öltözött, konszolidált ember, leginkább középkorú párok, akik egy késői moziból vagy színházi előadásról igyekeznek haza. Szeretem ezt a pesti hangulatot, sok külföldi is van ilyenkor az utcán, angol, német, olasz, spanyol szavakat hallani, kezd divatossá válni Budapest…

És egyszer csak úgy tűnt, mintha Aurélt látnám, esti beszélgetőpartneremet egy kicsit távolabb, a villamos hátsó részén, egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de ő azonnal elfordult, mintha nem akarna megismerni. Tekintete még zavarosabb, nyugtalanítóbb volt, mint a jazzklubban, amikor beszélgettünk. Akkor inkább valami elmélyültség látszott rajta, most viszont bűntudat és zavarodottság volt benne, legalábbis nekem így tűnt mintegy hirtelen megérzés által. Azt is észrevettem, hogy közvetlenül egy nő előtt áll, és akkor rájöttem, hogy tulajdonképpen ezt a nőt bámulta, talán meg akart vele ismerkedni, vagy csak gyönyörködött benne, és emiatt jött zavarba, amikor engem észrevett. Nemsokára leszálltam, a 32-esek tere következett és igyekeztem hazafelé, kicsit bágyadt is voltam a söröktől, meg eszembe jutott egy érdekes gondolat az egzisztencializmus és Dosztojevszkij írásainak kapcsolatát illetően, amit szerettem volna gyorsan papírra vetni, mielőtt még a kábult, mély alvás elhomályosítja, és talán végleg törli emlékezetemből.

A második találkozás

Eltelt jó néhány hét, majd két hónap is, június közepe felé járhattunk, amikor sor került a második találkozásomra Auréllal. Szépen haladtam a dolgozatommal, érdekes módon az a rövid beszélgetés a jazzklubban jótékony hatással volt rám, nem is tudom, pontosan miért, mert szigorúan véve „szakmai”, filozófiai szempontból nem volt igazán jelentős, nem boncolgattunk egyes problémákat olyan aprólékosan, mint az egyetemi szemináriumok alkalmával, mégis, valahogyan gondolatébresztőnek bizonyult. Valami alig látható, alig érzékelhető vékony falat áttört, ami addig bennem volt, és ennek hatására elkezdtek szabadabban áramlani a gondolataim. Éreztem a gondolkodás örömét és szabadságát, és olyan megfogalmazások is eszembe jutottak, amelyek újszerűnek, már-már eredetinek tűntek.

Kingával már nem mentek ilyen jól a dolgok. Annak ellenére, hogy elég sok időt tudtunk együtt tölteni, mégsem alakult megnyugtató módon a kapcsolatunk. Mindketten tanultunk, ő egyetemre járt, pszichológiát hallgatott mesterképzésen. A szülei támogatták anyagilag, így nem kellett dolgoznia a tanulás mellett, én teljesen szabadon oszthattam be az időmet azon a négy órán kívül, amit délután kettőtől hatig az antikváriumi munka foglalt le. Így elég sokat tudunk találkozni, programokat szervezni, barátokkal találkozni. Ezzel nem is lett volna semmi baj. A probléma az volt, hogy már majdnem egy éve ismertük egymást, előző év őszén, októberben találkoztunk először, de szorosabb testi kapcsolat nem jött létre köztünk. Eleinte elég sokáig jártunk együtt úgy, hogy csak fogtuk egymás kezét, csókolództunk, és beszélgettünk, beszélgettünk, és megint csak beszélgettünk… Ez az időszak igazán szép volt. A feszültség akkor keletkezett, amikor az én felfogásom szerint már a komolyabb szexuális kapcsolatnak jött volna el az ideje. Kingának volt egy olyan elképzelése, hogy testi kapcsolatot csak a házasság után lehet létesíteni. Ez engem nagyon zavart, sehogyan sem tudtam elképzelni, hogyan lehet kibírni addig, hiszen lehet, hogy még évek telnek el, sőt az is lehet, hogy végül nem is házasodunk össze soha… Mi értelme van ennek, felnőttek vagyunk! Önállóan bérelek egy lakást, azt vihetek oda, akit akarok, miért ne lehetnénk együtt, vagy akár miért ne költözhetne oda Kinga is? De ő nem akart ebbe belemenni, sőt még a testi kapcsolattól is tartózkodott. Ez számomra hihetetlenül idejétmúltnak tűnt. A XXI. században ez már nem jellemző. És mégis, van ilyen felfogás, valláserkölcsi alapon, ezzel tisztában voltam, de sehogyan sem tudtam megérteni, miért éppen nekem kellett a gyakorlatban egy ilyen lánnyal találkozni? Nekem volt már néhány kapcsolatom előtte. Volt egyéjszakás kaland is (nem vagyok feltétlenül büszke rá), és voltak hosszabb, normális, „együttjárós” kapcsolatok is, de ilyen még nem volt. Lehetett érezni, hogy vagy Kinga enged, vagy én „térek meg”, vagy hamarosan vége lesz a kapcsolatunknak. Egyelőre nem lehetett tudni, melyik valósul meg. Nagyon tetszett nekem, talán soha, senki nem tetszett ennyire, és az volt a furcsa, hogy ebben valami titokzatos módon szerepe volt ennek a különös „nem fekszünk le” felfogásnak is. Talán csak a férfiúi büszkeség, hogy „nem kapom meg a nőt, de mégis ő kell?”. Nem, nem erről volt szó, éreztem, hogy ez valami más, valami több. Tényleg kezdtem szerelmes lenni Kingába, ugyanakkor rettentően zavart, hogy ezt nem tudom kifejezni, nem tudok vele olyan szorosan együtt lenni, ahogyan ez szerintem logikus lett volna. Itt tartottunk tehát, és eléggé bizonytalan voltam benne, mit hoz a jövő.

Aznap elég hűvös volt, júniusban szokatlan módon lehűlt a levegő, az antikváriumból nem haza, hanem villamossal a Széll Kálmán térre mentem, hogy a Mammut Bevásárlóközpontban lévő Extrem Digital szaküzletben egy új objektívet megnézzek, és ha jónak találom, megvegyek a fotós felszerelésemhez. Ez a hobby, de mondhatni szenvedély, már egy ideje eluralkodott rajtam, nagyon szerettem fényképezni, elvégeztem egy féléves fotós tanfolyamot is, ahol rengeteget tanultam, és nagyon élveztem a fényképezés minden lépését: magát a képkészítést, a számítógépes utómunkálatokat, a nyers (RAW) fájlok feldolgozását, a képek fehéregyensúlyának, expozíciójának és színbeállításának finom módosításait és végül a nyomtatást, a papírképek előállítását a fotónyomtatóval. Elég költséges hobby volt ez, de egyelőre futotta rá, meg nem is szólt bele senki, így nyugodtan költhettem a megtakarított pénzemet erre a szenvedélyemre. Egy ideje egy fotóklubba is eljártam, ahol hasonszőrű társaimmal rengeteg időt eltöltöttünk egymás képeinek elemzésével, a különféle fotós cuccok, a „felszerelés” minősítésével, értékelésével.

Leszálltam a 61-es villamosról, és átvágtam a Széll Kálmán téren a Széna tér irányába, a Mammut felé. Ekkor vettem észre Aurélt, aki látható módon nagy sietséggel igyekezett valahová. Azonnal éreztem azt a zavaró, nyugtalanító érzést, amit első találkozásunkkor is, sőt, most még különösebb benyomást keltett, valami megszállottság tükröződött rajta, kicsit félelmetes volt, ennek ellenére azt éreztem, meg kell őt szólítanom.

– Aurél! Hová rohan így?

Először meg sem akart ismerni. Azután rám emelte zavaros, bánatos tekintetét és ennyit mondott:

– Kirándulni.

– Kirándulni? Ne vicceljen! Hiszen hétköznap van, este 7 óra, hová menne kirándulni? Jöjjön, üljünk be a Mammutba, igyunk meg egy kávét vagy teát, és beszélgessünk egy kicsit! Olyan zaklatottnak látszik! – mondtam neki, mert valóban úgy láttam, van valami nagyon nyugtalanító a szemében, valami furcsa szikra, mintha az őrület fénye lett volna. Aggasztónak láttam az állapotát.

– Kedves tőled, de én elhatároztam valamit, meg akarok szabadulni mindattól, amit valaha is írtam. Már csak teher mindez.

Meglepett, hogy így, minden előkészítés nélkül, egyszer csak átváltott magázásból tegezésbe, de megértettem, hogy olyan állapotban van, amikor már magázás-tegezés egyáltalán nem számít, így aztán én is így folyattattam:

– Értem. És mit akarsz tenni?

– Elégetem mindet.

– Ne viccelj! Ennek semmi értelme! Ha az ember alkotott valamit,  nem véletlenül tette, annak értelme van, annak meg kell maradnia!

– Nem, nem így van. Ezek értelmetlen írások, nekem már nincs rájuk szükségem, új életet kezdek, csak teher már mindez! Azt határoztam, hogy elmegyek innen, mindent itt hagyok, ezt a várost és mindenkit, aki ismer, vagy valaha ismert. Olyan helyre megyek, ahol senki nem ismer, senki nem tud rólam semmit. Már magamat sem akarom ismerni! Végérvényesen el akarom felejteni, ki voltam, mit tettem, vagy mások mit tettek velem, miért éltem úgy, ahogyan éltem. Megpróbáltam megérteni önmagamat, az életemet, a „miért”-eket, ezért is kezdtem el írni, de nem ment, végül nem értettem meg semmit, végül már azt sem értettem, amiről addig azt hittem, hogy értem, és ettől nagyon dühös lettem, nagyon ingerült, és egyszer csak elegem lett az egészből, megértettem, hogy végül is nem lehet megérteni semmit, hogy csak úgy vagyunk itt, ebben a világban, ebbe a világba belevetve, akaratlanul, úgy, hogy nem kérdeztek meg minket, itt vagyunk, létezünk. Isten akaratából vagy a Sors akaratából, azért mert szüleink véletlenül találkoztak, és együtt voltak, itt vagyunk, de az a kérdés, hogy „miért?”, megválaszolhatatlan.

– Aurél, hallgass rám! Komolyan azt gondolom, hogy neked nagyon érdekes, értékes gondolataid vannak, biztos vagyok benne, hogy ez az írásaidban is tükröződik, kár lenne elégetni őket! Ha neked már nem kellenek, ha csak terhet jelentenek számodra, akkor add nekem őket. Számodra közömbös, mit teszel velük, nekem azonban fontos! Képzeld, az az egyszeri, rövid beszélgetés a jazzklubban komoly hatással volt rám, valahogy hozzásegített ahhoz, hogy eredetibben kezdjek el gondolkodni. Ki tudja, milyen értékek vannak az írásaidban, és ezek milyen hatással lehetnek másokra?!

Aurél először értetlenkedve nézett rám, aztán elgondolkodott, egy ideig nem szólt semmit, végül ennyit mondott:

– Rendben, legyen így! Tégy velük belátásod szerint! Akár fel is használhatod őket, engem nem érdekel. Egyáltalán, semmi sem érdekel. Ha elégnek, ha te turkálsz bennük, és ihletet merítesz belőlük, végtére is mindegy. Egy dolgot kikötök: ha valaha is oda jutsz, hogy kiadják valamelyik írásodat, és abban felhasználsz valamit abból, amit én írtam, meg kell változtatnod a nevemet és a többi szereplő nevét is.

– Így lesz – ígértem meg neki. – És nagyon köszönöm, hogy átengeded nekem ezeket az írásokat!

Ezután valóban bementünk a Mammutba, és meghívtam őt az egyik étteremben egy teára. Hosszasan beszélgettünk, sok mindent elmondott magáról, szemlátomást jólesett neki, hogy beszélhet, de aztán egyre nyugtalanabb lett, többször az órájára pillantott, és megnézte, mennyi az idő. Végül kijelentette, hogy most már mennie kell, még van egy pár elintéznivalója, és csomagolnia is kell az utazáshoz. Felállt, kezébe vette a táskáját, és indulni készült. Aztán rám nézett, fanyar mosoly suhant át az arcán, és csak ennyit mondott:

– Ja persze, ez már a tiéd – és átnyújtotta a táskát.

Felálltam, átvettem a jókora aktatáskát, kezet ráztunk, és ő elsietett, sovány alakja hamarosan beleveszett a pláza színes emberforgatagába. Én még egy ideig ültem ott, kezemben tartottam a fekete aktatáskát. Mit fogok kezdeni ezzel? Valóban, engem is foglalkoztatott az írás gondolata. Talán ez lesz a kezdő lökés, az impulzus, ami beindítja az írás gépezetét? Igen, talán. Aztán elindultam hazafelé, vegyes érzelmekkel, reménykedve, de egy csöppnyi szorongással is a szívemben, vajon hogyan fogok megbirkózni egy – minden jel szerint – elrontott élet dokumentumaival, nem telepszik-e rám fojtogatóan egy olyan ember szellemisége, aki nem tudott soha boldog lenni, és – minden bizonnyal – képtelen volt arra is, hogy bárki mást boldoggá tegyen? Még megnéztem az objektívet az Extrem Digitalban, de nem találtam egyértelműen megfelelőnek, ráadásul a gondolataim is másfelé kalandoztak, ezért nem sok időt töltöttem ott, lementem a 6-os villamos megállójába, és hazafelé vettem az irányt, hogy minél hamarabb kinyithassam a táskát, és belenézhessek: mit is rejt ez a különös, „égből pottyant” ajándék.

Aurélról soha többé nem hallottam. Második beszélgetésünk során elmondta, hogy volt némi megtakarított pénze egy önkéntes magán-nyugdíjpénztárban, talán 5-6 millió forint, és azzal elutazott, de hogy hová, azt nem árulta el. Annyit mondott, hogy azt fontolgatja, egy nagyon szigorú szerzetesrendbe lép be, de ebben nem volt még egészen biztos. Egy dolgot tudott biztosan: el akar tűnni, olyan helyre menni, ahol senki sem ismeri. És valóban eltüntetett minden nyomot maga után. Nekem ugyan megfordult a fejemben a gondolat, hogy küldjek neki egy tiszteletpéldányt a könyvemből, persze, ha egyáltalán egyszer majd megjelenik, de nem tudtam, milyen nyomon indulhatnék el, hiszen lényegében a nevén és életének néhány eseményén kívül semmit nem tudtam róla. Annyit tudtam biztosan, hogy amikor külföldre távozott, 56 éves volt, gyermekei már felnőttek, önálló életet kezdtek. Feleségéről, akiről az írásokban szó van, semmit sem mesélt, így csak annyit lehet róla tudni, ami ezekben az írásokban megmaradt.

Ebből a második és egyben utolsó beszélgetésből még annyi kiderült számomra, hogy elutazása előtt egy külső kerületben lakott, kétszer szerelmes lett, de valódi, komoly társkapcsolatot nem tudott létesíteni. Úgy látszik, lelki, érzelmi sérülései olyan mélyek voltak, hogy nem tudott igazán kötődni senkihez, és nem tudta felébreszteni és megtartani mások szeretetét sem.

A táska tartalma

Hazaérve először kibontottam egy doboz sört, és kitöltöttem egy pohárral. A sárga nedű gyöngyözött, habzott a pohárban, leültem az asztalhoz, és magam elé vettem Aurél táskáját, kinyitottam, és elkezdtem kipakolni a benne lévő füzeteket, iratokat. Meglepően sok füzet került elő, a legkülönfélébb formátumú és minőségű füzetek, a legegyszerűbb, iskolai vonalas füzettől kezdve a drága, bőrkötésű, igényes, sőt kézműves füzetekig. Találtam egy olyat is, amelyre nagy betűkkel ez volt felírva:

EGY MEGHATÁROZATLAN EMBER VALLOMÁSAI

Kinyitottam ezt a füzetet, és beleolvastam. A belső borítóján, mintegy alcímként még ez állt:

Önéletrajzi regény (epikus mű no. 1. — kísérlet)

Ahogyan beleolvastam a szövegbe, láttam, hogy ez — ahogyan az alcím is sugallja — önéletrajzi jellegű szövegeket tartalmaz. Itt van tehát a kezemben Aurél írása, amelyben feltárja saját élettörténetét. Itt vannak naplófüzetei és még jó néhány egyéb írása is. Ahogyan a füzetek címzéséből látom, elsősorban versek és elmélkedések. Mi legyen mindennek a sorsa? Mit kezdjek ezekkel? Nyilvánvaló, hogy először is  el kell olvasnom őket, hogy megítéljem, tényleg értékesek-e, érdemesek-e arra, hogy az én közvetítésemmel nyilvánosságot kapjanak, vagy haszontalan, értéktelen szövegek, amiket akár tényleg el is lehetett volna égetni. Elég fáradtnak éreztem magam, ennek ellenére a kíváncsiság hajtott, és a sörömet kortyolgatva találomra beleolvastam az egyik naplófüzetbe. Azután egy olyan füzetet vettem kézbe, amelyre ez volt írva: „Gondolatok”. Úgy találtam, hogy nem egyöntetűek a szövegek, de néhol egészen érdekes megfogalmazások, eszmefuttatások is felbukkannak. Úgy döntöttem, hogy egyelőre félreteszem az egészet, majd holnap, friss fejjel előveszem újra. Túl késő volt már, a sörtől kezdtem elbágyadni, ezért elmentem zuhanyozni, és hamarosan már aludtam is.

Másnap reggel az önéletrajzi ihletésű szöveget tartalmazó füzetet vettem elő. Valami megérzés azt súgta, ezzel érdemes foglalkozni, a különféle írásokat, verseket és a naplókat majd csak később veszem elő, először megnézem, milyen is ez a szándéka szerint szemmel láthatóan egybe tartozó szöveg. Reggelire kávét készítettem magamnak (amit általában kevés tejjel fogyasztok), hozzá pirítós kenyeret ettem lekvárral és mézzel. Ezután elhelyezkedtem kedvenc olvasó fotelemben az ablak mellett, és elkezdtem olvasni Aurél önéletírását. A reggeli nap bágyadtan, fátyolfelhőkön át nézett be szobámba, amint kézbe vettem, és felnyitottam a füzetet. Nagyjából a kétharmad részéig jutottam, amikor el kellett mennem dolgozni, de munka után folytattam az olvasást, és a következő napokban sorra végigolvastam a többi, naplóbejegyzéseket, verseket és elmélkedéseket tartalmazó füzetet is. Arra jutottam, hogy érdemes az egybefüggő szöveget egészében közölni, még ha eléggé nehezen áttekinthető, széttöredező részekből áll is, amelyek sokszor csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, időrendben egyáltalán nem követik egymást, és összességében olyanok, mintha egy nagy mozaikkép darabjai lennének, amelyek hiányosak, nem adják ki a teljes képet, mégis felrajzolnak valamit annak az embernek a portréjából, aki papírra vetette őket. Ezt a szöveget adom most közre, ez alkotja írásom második részét, természetesen Aurélnak tett ígéretemhez híven a szövegben előforduló személyek nevét megváltoztatva, vagy egyszerűen elhagyva. Úgy döntöttem, hogy a naplókat, verseket és filozofikus elmélkedéseket egyelőre félreteszem, és talán majd később, átdolgozva, megszerkesztve adom közre.

2. rész. Egy meghatározatlan ember vallomásai

A válás

Napok óta ez a lázas állapot. Nem a test hőemelkedése. A léleké. A lélek nem találja helyét, nyugalmát. Zaklatott. Eleinte úgy tűnt, menni fog a dolog. Ha nehéz is lesz, de menni fog. Valahogyan túl lehet jutni ezen az egészen, és azután már jó lesz. Vagy jó lehet. A lehetőség megvan erre. Most viszont sűrű, nehéz, lélegzetfojtogató lett minden. Mint valami meleg, tapadós massza, amiben minden mozdulat nehézkes, aminek utálatos az érintése, mint valami mocsár lehúzó ingoványa, olyanná váltak a napok, a percek.

Mit volt mit tenni! Haladni kellett tovább. Haladni a megkezdett úton, ami egyszer jónak tűnt, vagy pontosabban fogalmazva az egyetlen lehetséges útnak, ami tovább vezet, ami kivezet abból a semmiből, abból a valaminek látszó semmiből, amivé a házassága vált, amiben már semmi nem az, aminek lennie kellene, és talán soha nem is volt az, csak sokáig ez nem volt észrevehető, vagy ha észrevehető is volt időnként, lehetetlen volt vele szembesülni. Most viszont már nem mehettek úgy tovább a dolgok, ahogyan addig. És úgy tűnt, ez az egyetlen lehetőség, ez a válás, különköltözés, a magányosságba vonulás, az imádság, a csend, az alkotás…

Most mégis minden elviselhetetlenül nehéz lett. Bűntudat keletkezett. Erős érzéki vágyak korbácsolódtak fel, és tartották hatalmukban órákon, napokon át. De hiszen nem is errefelé akart haladni! Hiszen ez nem is „az” az út! Lehet, hogy „az” az út nem is létezik? Lehet, hogy létezik, de ő nem képes járni rajta? Fájdalmas kérdések. Az erkölcsi összeomlás peremén egyensúlyozott. Ha lezuhan, halálos sebeket kap. Könnyen lehet, hogy többé nincs felállás, nincs továbbhaladás. A környezet szinte már így is egyöntetűen elítélte. Hiszen ő hagyja ott a családját. A végeredmény, ami kifelé látszik, végül is ez. Hogy mi vezetett ide, a mélyen húzódó okokkal, az egészen finom, apró rezdülésekkel, amelyek mégis messzire ható következményekkel járnak, ki törődik? Nem is lehet megragadni, nem is lehet egykönnyen megérteni. A tények magukért beszélnek. Milyen ember az, aki otthagyja súlyosan beteg feleségét és három serdülőkorú fiát? Milyen apa az ilyen és milyen férj? Mit érdemel az a bűnös…? Van-e erre feloldozás? Különösen akkor, ha úgy ítéli meg, aki megcselekszi, hogy nem bűn, amit tesz? Úgy ítéli meg, hogy az adott helyzetben ez a legjobb, még akkor is, ha önmagában véve nem jó, most és itt mégis az egyetlen olyan lehetőség, ami az élet kibontakozását, a több élet megszületését segíti elő.

Ez eddig rendben is lett volna, és úgy tűnt, menni fog. Csak arra nem számított, hogy a felesége ilyen rosszul viseli az egészet, napokon át sírni fog, és állandóan vádlón néz rá, holott korábban éppen ő szorgalmazta a válást, már évek óta, ismételten mondta, amikor egy konfliktushelyzet megoldhatatlanná vált, hogy „na jó, akkor váljunk el!”. Most mégis, amikor realizálódik a dolog, akkor mintha teljesen kétségbe esne, reményét veszítené, csak a veszteséget látja, képzelete csak a reménytelen jövőt vetíti elé.

Ő pedig régebben nem is akart elválni. Teljességgel lehetetlennek tartotta. Úgy gondolta, egy házasság az élet végéig tart. Csak három-négy hónapja annak, hogy először ki tudta mondani magában: „igen, ennek így nincs értelme tovább, ez befejeződött, vége, nem lehet tovább húzni, csak rosszabb lehet”. Kezdte úgy gondolni, hogy el kell egymást engedni. Szabaddá kell tenni egymást, meg kell adni egymásnak a lehetőséget, hogy valaki mást keressenek, és azzal próbáljanak meg boldogok lenni. Vagy éppen egyedül. Átmenetileg vagy véglegesen. Aki Istenre rátalált, az már nincsen egyedül. Élhet külső magányban, de nem lesz magányos. Lehet testileg egyedül, de lélekben nem. Ez persze nem mindenkinek való. Nem mindenki képes erre. A legtöbben nem képesek rá. Szenvednek a magánytól. Azt hitte, neki majd milyen jól fog menni. Most meg egészen furcsa dolgok történnek. Még el sem költözött otthonról, családja köréből, csak nézi, keresgéli a megfelelő lakást, amit megvehetne, de máris olyan érzelmi ürességet vagy éppen negatív érzelmi viharokat él át, hogy elemi erővel tör fel benne a vágy: valakihez tartozni, valakit szeretni, valakivel együtt lenni. És mivel férfi az illető, egy nő az, akire vágyódik.

Érdekes módon ez a lelki vágyakozás, a szeretet utáni sóvárgás képes egyik pillanatról a másikra átváltozni vad, erotikus vágyakozássá. Mivel reménytelennek látszik, hogy most, ebben a helyzetben megismerkedhessen valakivel, akivel boldog, harmonikus szeretetkapcsolatot építhet ki, a nyers, erotikus vágy könnyen felszínre tör, elragadja, és azon veszi észre magát, hogy szenvedélyesen nézi az izgalmas nőket az utcán, a járműveken, vagy otthon, este, a számítógép monitora előtt ülve véget érni nem akaró módon nézegeti a társkereső oldalak képeit, és kifejezetten azoknál időz el hosszabban, amelyeknél a női test érzéki szépsége domborodik ki, és fölébreszti a testi vágyakat benne.

Itt tart tehát most a dolog. Mi lesz ennek a vége? Nem lehet tudni. Ilyenkor jön a bűntudat, a bűnbánat, a feleszmélés újra és újra… És a kegyelem hűs lehelete újra és újra lemossa a szennyet, lehűti az érzékiség vad hevét, józanná teszi az elmét, élessé az érzékeket, vidámmá a szívet, és reményt önt belé, hogy mégis sikerülhet, hogy mégis lehetséges, vagy lehetségessé válik a közeli jövőben az „átmenet”, a tranzitus, az „átjárón való áthaladás”, az újjászületés. Mert ezért indult el. Nem elválni akart. Nem új nőt akart szerezni magának, még csak nem is alkotni akart elsődlegesen, hanem ezért indult el, ez a vágy hajtotta, a teljes megújulás, a lelki újjászületés vágya, amiről Jézus beszélt Nikodémusnak, amikor az éjjel felkereste őt: „Aki nem születik újjá, nem mehet be Isten Országába.”

Ezért indult el, ez volt a célkitűzése. És most, most mennyire szétzilálódni látszik minden! A levelezés a társkereső oldalakon… Hányszor megfogadta ezekben a napokban, hogy felfüggeszti a létrehozott profiljait, nem nézi tovább az oldalakat, vagy ha nézi is – na, jó, mégiscsak nézni kell, szükség van valamire, a női pólussal való valamilyen kapcsolatra – tehát ha nézi is, de levelet aztán már tényleg nem ír senkinek. Ehhez képest már több nőnek is írt levelet, és érdekes módon (bár ez éppenséggel érthető) olyanoknak, akiknek a bemutatkozó szövegéből, a feltöltött képeiből arra lehetett következtetni, hogy nem komoly kapcsolatot keresnek, inkább randizni, flörtölni akarnak. Talán egy kivételével mindegyik ilyen volt. A komoly, becsületes nőknek inkább nem írt. Érezte magában a rendezetlenséget, azt, hogy mennyire nem tudja, mit akar valójában, és tartott tőle, hogy ez gyorsan ki is derül. Ezen kívül a jóérzés is visszatartotta, nem akart hamis reményeket kelteni senkiben, nem akart hazudni. Igen, ebben biztos volt: soha többé, semmilyen kapcsolatban nem akar hazudni. De vajon lehetséges-e ez? Lehetséges-e hazugságok nélkül élni? Meg akarta próbálni. Nem csak szavakkal lehet hazudni. Lehet érintéssel is, gesztusokkal. Lehet, hogy valakinek hazugsággá válik az egész élete. Hogy már semmi igaz nem marad benne. Úgy érezte, ő ide jutott. Mindent újra kell kezdeni! Mindent le kell zárni, bármi áron is! Jézus azt mondja: „az igazság szabaddá tesz titeket”. Ha így van, akkor a hazugság, a hamisság megkötöz, megbéklyóz, lehetetlenné teszi a valódi életet, a kibontakozást. Ő pedig élni akart. Valódi, teljes életet élni. Most először, amióta itt van, ebben a világban, ötvenkettedik életévét is betöltve, el akart kezdeni valóban élni.

Sikerülni fog-e neki? Sikerülhet-e egyáltalán? Lehetséges mások boldogtalansága árán boldoggá lenni? De hiszen, ha nem válnának el, a felsége akkor is boldogtalan lenne, ahogyan – saját bevallása szerint – az volt már hosszú ideje, hosszú évek óta, már több mint öt éve, amikor az első daganatot diagnosztizálták, sőt már korábban is, hét-nyolc éve, meg előtte is, a házasságuk elején, tehát tulajdonképpen mindig, végig… Mindig volt valami, ami miatt. A kapcsolat kezdetén, közepén és most, a vége felé, mindig megvolt az ok, ami miatt nem tudott valóban boldog lenni. És ő vajon boldog volt? Nem, ő sem volt az, ezt be kellett látnia, be kellett ismernie magának.

Feltette magának a kérdés: „Kihez tartozom én?” – és nem tudott rá válaszolni. Úgy érezte, mindentől és mindenkitől elszakítva áll, nem is áll, lebeg a térben, az élet hatalmas, gazdag, hullámzó, eleven, színeket, formákat, hangokat, illatokat hordozó terében, amelyben a tavaszi szellő hol lágy, hol erőteljesebb érintéseit érzi a bőrén, fizikai szinten mindennel összeköttetésben van, része a nagy egésznek, de érzelmileg, az emberi kapcsolódások szintjén senkihez sem tartozik.

Talán a legkisebb fia… Igen, ővele még van kapcsolata. A két nagyobbal is talán, de velük már alig. Feleségével a kapcsolata kimondottan negatív, romboló. Attól csak menekülni lehet. Szülei meghaltak, még élő rokonai idősek, és távol vannak. Gyerekkori barátaival nem tartja a kapcsolatot, újabb barátai meg nincsenek, vagy akik lettek volna, azokat is elhanyagolta. Miért? Ezt a kérdést kell feltennie magának. Miért jutott ide? A házassága szétesett, zátonyra futott. Most már menthetetlen. Csakhogy nem az történt, hogy régebben jó volt, aztán lassan tönkrement. Arról van szó, hogy ez a házastársi kapcsolat soha nem volt jó. Működött valahogyan, de soha, egyetlen percig sem volt az, aminek lennie kellett volna. Soha nem volt az, ami igazán boldogságot szerez. Ezt kell most megértenie. Világosan érezte, hogy ez most a legfontosabb feladata: megérteni, hogy mi az, ami történt, hogy miért alakultak így a dolgok, hogyan tudott tizenhét évvel ezelőtt házasságot kötni úgy, hogy nem volt szerelmes, hogy az, akit elvett, nem olyan volt, mint azok a nők, akik igazán tetszettek neki, akinek nem is ízlett az első csókja? Hogyan volt lehetséges, hogy mégis három hét ismeretség után megkérte a kezét, hogyan volt lehetséges, hogy még aznap éjjel szeretkezett vele? Hogyan lehet három hét ismeretség után megalapozott, egy életre szóló döntést hozni? Sehogyan. A kérdés az, miért hozott mégis ilyen döntést? Hogyan lehetséges ez? Milyen állapotban volt ő akkor, mi motiválta, hogy belement ebbe a kapcsolatba? Erre a kérdésre kell válaszolnia, ezt kell megértenie, mert különben nem lehet megérteni azt sem, hogy miért volt ilyen a házassága és azt sem, miért válnak most el.

Végtére is arról van szó, hogy meg kell értenie önmagát, fel kell fognia, hogy ki ő valójában, mintegy meg kell ragadni önmagát, önnön identitását, tisztába kell jönnie végre önmagával, ki ő, mi az ő küldetése, miért van itt egyáltalán, és hová tart az ő útja.

Az írás

Azt fontolgatta már egy ideje, hogy írni fog. Igen, az írás…! Az írás segíthet. Segíthet szembenézni azzal, hogy ki ő valójában, miért alakult így az élete. Csak azt nem tudta, hogy fogjon hozzá. Sehogyan sem tudta elképzelni, hogyan is lehetne elkezdeni egy írásművet. És mi legyen a műfaja? Írt már naplót, verseket, elmélkedéseket. Most viszont valami nagyobbat, összefüggő epikus művet szeretett volna létrehozni, de sehogyan se tudott belekezdeni, nem tudta eltervezni a művet, felépíteni a szerkezetét, elgondolni, hogyan is áll majd össze egy egésszé. Ezért hát úgy döntött, egyszerűen csak írni fog, nem tervezget, csak ír, ahogyan az ihlet hozza, ahogyan az inspiráció vezeti a tollát… Egyelőre nem tudott címet adni a leendő alkotásnak, ezért „Epikus mű no. 1.” címen gondolt és hivatkozott rá.

„Valahogyan csak el kell kezdődnie…” – ezen töprengett, ahogyan ott feküdt ágyán, a lágyan áradó délutáni fényben. A langyosan hűs levegő finoman áramlott be a szoba nyitott ablakán, a számítógéphez csatlakoztatott hangszórókból egy Haydn-szimfónia tökéletesen szabályos dallamai – az örök Szépség hibátlan üzenetei – úsztak feléje, és a zene hangjai mögül a tárt ablakon keresztül egy kedves madárdal foszlányai is belevegyültek a telt hangzatokba.

Szívében nemrég visszanyert békesség honolt. Micsoda napok! Milyen zaklatott rohanás…, de nem is rohanás, nem! Űzettetés, hajszoltatás, a feltámadó szenvedélyek vad ostorcsapásai, a félelmek kavargó, zavaros örvényei, a szabadság igézete, a mély fájdalom az élet biztonságos, törvényes, Istennek tetsző formájának széthullása miatt…

„Valahogyan csak el kell kezdődnie egy regénynek, ami az életemről szól…” – erre gondolt, de nem tudta elképzelni, hogyan is lehetne elkezdeni egy regényt. Nem volt benne gyakorlata. Még soha nem írt regényt. Miért foglalkoztatta most ez a gondolat? Eljutott egy határpontra. Eljutott oda, hogy igényét érezte egyre hatalmasabb, kényszerítő módon, hogy számot vessen életével, mintegy megragadja önmagát, egyetlen hatalmas mozdulatban átfogja, és ezáltal megértse életét, és eljusson a bölcsesség és a lelki béke állapotába. Ott volt aztán az alkotás iránti vágy is, ami élete során már sokszor, sokféleképpen megmutatkozott, de igazán jelentős eredménnyel nem járt, nem jöttek létre értékelhető művek. Most úgy érezte, eljött az idő, és megtalálta a megfelelő formát, amiben alkotó erői kibontakozhatnak és létrehozhatják a „nagy művet”, vagy akár művek egész sorát is. A bökkenő csak az volt, hogy egyelőre el sem tudta kezdeni a nagy művet, csak a belső nyugtalanság kínozta, valami belülről égette, sarkallta az alkotásra… Aztán elkezdett írni, és a következőket vetette papírra:

„Ül az asztalnál. Füzet van előtte, bőrkötésű. Ír. Kezében töltőtoll. Naplót ír. Ki ez az ember? Férfi vagy nő? Hány éves? Miért ír naplót? És egyáltalán, mit ír bele? Milyen évszak van, milyen hónap, a napnak hányadik órája? Meghatározatlan. »Ne teljék el nap ecsetvonás nélkül!« – tartja egy nagy festő mondása után keletkezett szállóige. Ezért ír. Egyedül van. Éjszaka van. Nemrég még gyertya égett. Imádkozott. Még érződik a levegőben a gyertya illata, nemrég még szelíd örvényekben szállt föl a füst, ahogyan a gyertyát elfújta. Most lámpa ég, asztali. Ennek sárgás fényében ír. Mi hajtja? Miért ez az írás? Önmagát próbálja definiálni. Minden szóban, minden mondatban próbálja megragadni létezése jelentését, próbálja kifejezni lénye értelmét. A naplóban kevés történés van. Inkább elmélkedések ezek, gondolatok. Időnként versek is születnek. Azokat külön füzetbe írja. Nemrég szerelmes lett. Ekkor csak úgy ontotta a verseket. Húsznál is többet írt két hónap alatt. Előtte több éven át sem írt ennyit. Ez a szerelem egészen rendkívüli élmény volt számára.

Az elbeszélő személyéről mit lehet tudni? Felmerül a gyanú, hogy azonos a történet alanyával. A gyanú nem megalapozatlan. De ennek nincs jelentősége. Van valaki, aki mesélő kedvében írni kezdett valakiről, aki ír önmagáról.”

Elolvasta, amit leírt. Nem volt vele igazán megelégedve. Arra gondolt, hogy ebből bizony nem lesz semmi. Nem neki való ez. Azt érezte, ez elviszi a tényleges spirituális úttól, ami igazán lényeges lenne, ami egyedül igazán lényeges. Akkor most mi legyen?

A folytatás

Eltelt jó néhány hónap, eltelt a nyár, az ősz, a tél java is, már az új év januárjának vége felé járt az idő. Mennyi minden történt azóta, hogy írni kezdett! Különköltözött feleségétől, fiaitól, végigment a polgári válás folyamatán, a nyár heve az érzékiség bűnének feléledését is elhozta, és bizony, be kellett látnia, megtörtént az, amit visszaesésnek hívnak, újra súlyos bűnöket követett el. Aztán a kínkeserves megbánás, a bűnbocsánat, a visszatérés, és azután valami egészen különös, egészen csodálatos, kimondhatatlanul fájdalmas tapasztalat: egy újabb szerelem, de ez más, valahogyan nagyon más, mint a többi, mint az összes eddigi! Sokkal mélyebb, sokkal megrázóbb, egész életét átfogó, megrendítő szerelem bontakozott ki életének ezen az őszén, ami nem múlt el, még most is tart, még ha egészen különös módon, minden direkt kapcsolat lehetőségének kizárásával, mégis itt van, jelen van. Hogyan fog erről írni? Még nem tudja. Vannak a versek és a napló, amit folyamatosan írt közben. Talán idéz majd belőle, beiktat egy-két verset is. A lényeg továbbra is az önértelmezés. A reflexió. Ezért van ez az írás, ebben segít. Kérdés, hogy segít-e tényleg, vagy még jobban összezavar mindent? Erős szorongást érzett, mintha valami bűnt követne el azzal, hogy ír. Valami mégis arra késztette, hogy folytassa.

Az nyilvánvaló volt, hogy légüres térbe került. Ez pedig roppant veszélyes dolog. Az ember kapcsolati lény. Kapcsolatokba ágyazva jelenik meg a világban, és mindvégig szüksége van kapcsolatokra, azokban definiálja, értelmezi önmagát. Hogyan történt, hogy ő mindig kapcsolati deficittel rendelkezett? Miért volt ez így? És mit lehetne tenni, hogy a jövőben ne így legyen? Ezek a kérdések foglalkoztatták, ahogyan ott ült nagy, barna íróasztala előtt, az acélszürke, felhős téli égboltról az ablakon át beáramló hűs fényben, és életéről töprengett.

53 évvel ezelőtt született Budapesten. Több mint fél évszázad. Furcsa ezt leírni. Belül nem érezte magát ennyinek. Inkább 25-30 év közöttinek. Igen, valahol ott nagyon elromlottak a dolgok. Talán ezért is érzi így, ott megállt az idő. Valahogyan, valamit nagyon máshogyan kellett volna csinálni akkor. Persze a bajok sokkal korábban kezdődtek. Valójában azt lehet mondani, az élete soha nem volt igazán rendben. Nem tudott rá visszaemlékezni, hogy valaha is rendben lett volna. Kizökkent idő, keretéből kifordult lét – mindig is ez volt az érzése, ez volt az ő sorsa. Hogy miért? Eddig nem talált erre magyarázatot. Úgy gondolta, ez a sors, az égi rendelés. Mégis, legbelül úgy érezte, ha eddig nem is talált rá, van magyarázat, van mögöttes értelem és – legfőképpen! – van felülemelkedés. Lehetséges a meghaladás, a túllendülés, lehetséges az új élet, ami nem egyszerűen a réginek egyfajta megújítása, kijavítása, hanem egy egészen új kezdet. Így hát újra írni kezdett.

A kezdet

Szüleim 1960-ban ismerkedtek meg, rövid együttjárás után összeházasodtak a következőképpen: mindösszesen két tanú jelenlétében polgári házasságot kötöttek az anyakönyv-vezető előtt úgy, hogy egyikük rokonsága se tudott a dologról, a tanúk egy-egy munkatárs személyében kerültek kiválasztásra, a családot, rokonságot kész tények elé állították. Apám szülei ugyanis nem nézték jó szemmel a kapcsolatot, anyám személye nem volt igazán elfogadott, nem örültek a gondolatnak, hogy apám őt akarja feleségül venni. Egyházi házasságkötésre ilyen körülmények között nem került sor. Amikor házasságot kötöttek, akkor én már „útban voltam”, ahogyan ezt érdekes kétértelműséggel mondani szokták a nem tervezett gyermekekkel való várandósság esetén. Apám részéről mindenképpen nem tervezett voltam, mert ahogyan ezt halála előtt nem sokkal elmondta nekem, amikor egyszer Zalaszántón meglátogattam, ő nem akarta az én megszületésemet, nem örült neki, sőt azt akarta, hogy anyám vetessen el engem. Őszinte beszéd. Pedig kisgyermek koromban apámhoz jobban ragaszkodtam, mint anyámhoz, őt jobban szerettem, mert többet foglalkozott velem, kirándulni vitt, modellrepülőket építettünk, azokat röptettük, egyszóval közelebb éreztem őt magamhoz, de így, 51 évesen megtudtam, hogy életemet kétszeresen is anyámnak köszönhetem, mert ő nem egyezett bele, hogy engem eldobjanak, megtartott, kihordott, és megszült erre a világra. Hála legyen ezért neki! Az elbeszélések alapján és a régi fényképeket nézegetve úgy látom, anyám őszintén örült is nekem, örült a fogantatásomnak és a születésemnek. Azokon a képeken, amiken egészen kicsi, néhány hónapos babaként, a kezében tart, boldognak látszik. Tulajdonképpen az összes fénykép közül, amiket őróla láttam, egyedül ezeken a képeken látszik boldognak. Meg még egy képen, amikor kislányként elsőáldozó volt. Azon is boldog, szép és nyitott a tekintete. A többi képen, akár lánykorából, akár későbbi időből való, nem látszik boldognak, szomorúság tükröződik a tekintetében.

Ez volt tehát a kezdet. Nem tervezett, csak az egyik szülő által várt gyermekként, első és egyszülött fiúként láttam meg a napvilágot egy olyan családban, ahol anyámat nehezen – lélekben valójában egyáltalán nem – fogadták be. A János-kórházból a Moszkva téren lévő régi ház emeleti lakásába vittek haza, amit apai nagyszüleimnek a II. világháború után utaltak ki, mivel az ő lakásukat a bombázás lerombolta, és ahol együtt lakott velük lányuk, Zsófia nagynéném, apám és anyám. Ilyen körülmények között a hangulat nem lehetett éppen rózsás, amire persze én nem emlékszem, de az elbeszélések alapján egyértelműen következtetni lehet rá. Azért az én születésem valamit javíthatott a dolgon, mert olyan fényképre is emlékszem, amelyen apai nagyanyám tart a kezében, és ő is mosolyog, boldog. Hiába, egy kisbaba csodákat képes tenni!

Aztán a következő évek is meglehetős zűrzavarban teltek. Egyrészről nincs pontos fogalmam a történésekről, elbeszélésekből rakosgattam össze valamit erről az időről, másrészt olyan sok értelmét sem látom, hogy erről részletesen írjak. Röviden elég annyi, hogy laktunk Mosonmagyaróváron, ahol apám könyvtárosként dolgozott, itt másfél évet töltöttünk, amikor én két-három éves lehettem, aztán visszaköltöztünk Budapestre, a Moszkva téri lakásba, majd a Zilah utcai ház másfél szobás lakása következett, ahol szüleimmel hármasban egy 12 négyzetméteres szobában laktunk, amit csak úgy lehetett megközelíteni, ha keresztülmentünk nagyszüleim szobáján. Ez lehetett az igazán áldatlan állapot! Ezt bizonyára az is jelzi, hogy ebből az időből, erre a helyszínre vonatkozóan szinte semmi emlékképem nincsen. Pedig ekkor már 3 éves elmúltam. Mai fejjel úgy értelmezem, hogy itt nagyon komoly elfojtás lehet, ami mind a mai napig érvényesül. Minden bizonnyal vannak emlékképek, de azok kellemetlenek, nyomasztóak, és ezért a tudat nem engedi őket felszínre jönni. Vajon minden megőrződik valahol, ami velünk történt, csak nem vagyunk képesek visszaidézni? Nem tudom, lehet, hogy így van.

Amire ebből az időből emlékszem, hogy nagyon sokat voltam anyai nagyanyámnál a Baross utca elején, a Kálvin térhez egészen közel lévő, régi, egyemeletes ház belső udvarából nyíló, földszinti, szoba-konyhás lakásban, ahol egy nagy, barna zongora állt az ablak alatt, amit ő vett nekem, miután megszülettem. Ezt a hangszert nagyon szerettem, legnagyobb örömöm az volt, ha ezzel foglalatoskodhattam. Egyrészről csodálatosan lehetett alatta játszani, kicsi kuckót képezni, és oda vonulni el a játékaimmal. Másrészt viszont már nagyon hamar, három éves korom körül felfedeztem, hogy a billentyűket lenyomva hangokat lehet kicsalni a hangszerből, és attól kezdve az egyik kedvenc időtöltésemmé vált, hogy odaültem a zongorához, és játszottam rajta. Senki sem tanított, azt játszottam, ami nekem tetszett. Érdekes módon még komponáltam is. Két dalra emlékszem, amit akkoriban „szereztem”. Ezek mindig kicsit máshogyan szólaltak meg – hiszen improvizációk voltak –, de mégis egyértelmű karakterük volt, és a visszatérő elemek mindig azonos módon jelentek meg bennük. Az egyik a „Vihar”, a másik a „Reggel” címet viselte. Szüleim később elmesélték, hogy ezeket többször előadtam nekik és nagymamámnak, természetesen nagy sikert aratva. Más műveim is voltak, de azok nem maradtak meg így, cím szerint a fejemben, csak arra emlékszem, hogy órákon át képes voltam a zongora előtt ülni és játszani. Mivel a házban nem sok gyerek volt, azok is nagyobbak voltak nálam, nagyon sokat voltam egyedül. Ez általában véve egész gyermekkoromra, és egész életemre jellemző, hogy sokat voltam gyedül. És érdekes módon most is egyedül vagyok…

Az elakadás

Ezen a ponton elakadt. Nem tudta folytatni az írást. Az egyedüllét. Igen. Ez jellemezte legjobban őt. Még akkor is, amikor társaságban volt, akkor is belül egyedül érezte magát. Mindig így volt ez. És így volt ez a házasságában is, a feleségével való kapcsolatában is. Írt egy verset is erről. A verseket soha nem mutatta meg feleségének. Szégyellte előtte. Nem tudta, nem merte feltárni az ürességet, a szeretet, a szerelem hiányát. Érthető is ez. Nem emlékezett rá, pontosan hogyan is szólt az a vers, de a lényege az volt, hogy felesége és ő két mélységes mély kút fenekén ülnek egyedül, és nincs közöttük átjárás, kapcsolat. A lélek legmélyén elszigeteltség, magány. Hiába a család, a gyerekek. Hiába a munkatársak, barátok, vallási közösség. A lélek mélyén jeges magány lakik.

Mit lehet most tenni? Pihenni tért.

Szerelem

Több év telt el, és nem folytatta az írást. Aztán eljött a pillanat, amikor azt érezte, újra írnia kell. Nem tudja elviselni máshogyan. Nem lehet kibírni másként. A fájdalom kése olyan mélyen hasított a szívébe, hogy ez látszott az egyetlen gyógyírnak. Rögzítenie kell az eseményeket, és reflektálni a történésekre. A nehézséget az jelentette, hogy benne volt a dolgok közepében, szívében érzelmi vihar tombolt, hatalmas, sötét örvények ragadták magukkal, a mélybe húzták, és nem látta a kiutat. Szerelmes volt. De most tényleg úgy, ahogyan addig még soha. El sem tudta képzelni, hogy ez lehetséges. Hogy van ilyen szerelem. Hogy ennyi édességet és ennyi fájdalmat hozhat egy kapcsolat. Barátság, együttjárás, szakítás váltakoztak ebben a kapcsolatban. És sehogy sem tudott egyik állapot sem nyugvópontra jutni. A szakításban sem tudtak megmaradni, és együtt járni sem voltak képesek hosszabb ideig, csak napokra. Még a barátság fázisa bizonyult a leginkább tartósnak, és most, ahogyan jóval éjfél után ott ült a kis sarokíróasztal előtt, és a laptop billentyűzetén írta a szavakat, arra gondolt, ez az, amit érdemes és lehetséges megtartani. Ebben bontakozhat ki az, aminek Isten akarata szerint ebből a kapcsolatból lennie kell. Advent harmadik vasárnapja múlt el. Több mint kilenc hónapja ismerik egymást. Számtalan alkalommal úgy látszott, hogy mindennek vége, vége van a kapcsolatnak, nem folytatódhat. És aztán mégis, valahogyan mindig folytatódott, és most is tart még. Hogy mi lesz a jövője ennek, azt nem tudta. Most örült annak, hogy egyáltalán megmaradt a barátság. Házasságról is szó volt, de újra és újra akkora bizonytalanság uralkodott el ezen a téren, hogy kérdésessé vált, egyáltalán lehet-e még komolyan gondolni erre.

Azt azért be kellett látnia, hogy valami nem stimmel ezzel a kapcsolattal. A legnagyobb probléma az volt, hogy ő sokkal jobban akarta, mint a másik fél, ő sokkal szerelmesebb volt, sokkal mélyebben szeretett, mint a másik. Ez pedig nem tesz jót egy kapcsolatnak. Jobb, ha kiegyenlített a dolog, mindkét fél szerelmes a másikba, és kölcsönösen szeretik egymást. Olyan talán nincsen, vagy csak nagyon ritkán, hogy pontosan egyforma ez a szeretet, de ha nagyon nagy az aránytalanság, egyoldalú a kapcsolat, az nem jó. Itt pedig kezdettől fogva ez a helyzet állt fenn.

Most újra szakítás következett, pontosabban szólva az együttjárás megszakítása. A barátság megmaradt. Azt érezte, hogy ez fájdalmas ugyan, mégis ez a jó út. Éppen a kapcsolat egyoldalúsága miatt jobb ez így. Szükség van erre a távolságra. Csak persze újra jönnek a „szabadon lebegő vegyértékek…” és azok nagyon veszélyesek, kiegyensúlyozatlan állapot jön létre. A kötődés, a mély kapcsolat hiánya égő fájdalmat okoz. Egyedül a rezignáció segíthet: távolságot venni a helyzettől, megnyugodni, lecsillapodni, mindent átadni Istennek, ezt az egész helyzetet mindenestül. És írni. Most újra ez az egyetlen gyógyszer, ami feloldja a magányt. Érdekes ez, a kommunikáció igénye így talál utat magának. Ezt írta:

„Pedig azt hittem, lesz ebből valami. Most úgy látom, lehetetlen a folytatás. Kiüresedett a kapcsolat, érdektelenségbe fulladt. A személyem merőben érdektelenné vált az ő számára. Eltávolodtunk egymástól. És bennem valami összetört. Nem tudom, hogy képes leszek-e még újra szeretni őt. Olyan sokszor éltem át a szakítás fájdalmát, az elveszítés gyötrelmét, hogy attól félek, a lélek védekezni fog, és nem mer már szeretni, hogy ne kelljen újra átélnie a fájdalmat. Még most is akarom őt szeretni, de nem tudom, hogy képes leszek-e még rá.

Mit kell most tenni? Nem tudom. Teljesen kilátástalan a helyzet. Annyira beleéltem magam ebbe a kapcsolatba, hogy most kiúttalan, üres minden, ha arra gondolok, hogy vége van. De talán még nincs mindennek vége…! Milyen szomorú, most is ezzel vigasztalom magamat. De hátha van még remény, hátha tényleg nincs mindennek vége!

Most menni kell tovább az úton. De hát milyen úton? Milyen út ez, és hová vezet? Aurél, vigyázz! A démon hatalmába kerültél. Úgy látszik, a démon győzött. Nem hiába volt az a megérzés, hogy nem szabad az együttjárást folytatni, mert akkor nem lehet a megfelelő távolságot felvenni, amiben a démon jól körülhatárolhatóvá válik. Az együttjárásban, a testi közelségben a határok elmosódnak, összefolynak, és a démon hatása szép finoman kiterjed rám is. Most tehát világos, hogy mit kell tenni. Meg kell őrizni a barátságot, a kapcsolatot, de nem szabad bizalmas testi kontaktusnak lennie közöttünk, nem lehet művelni azokat a gesztusokat, amik az együttjáráshoz kapcsolódnak. Ez a feltétele annak, hogy a Szentlélek szabadon működhessen bennünk, és segítsen, hogy a démon hatalma alól kiszabaduljunk. Most már többes szám első személyben kell mondanom, mert én is a hatalmában vagyok. Az viszont biztató a szabadulásra nézve, hogy ezt világosan látom.”

A végső meghatározatlanság

Nem tudta, mit kell tennie. Nem tudta, hogy miért történik mindez. Írni kezdett. Ezt írta:

az idő markában rázkódó magány,
a semmiből előtörő szavak,
a végső meghatározatlanság verdesése,
arcod fénylik, dereng a néma éjszakában,
nem veszítettelek el egészen.

Nem tudta, hogy ki ő valójában. Nem tudta, hogy miért született, mi dolga lett volna itt, a földön, csak azt tudta, azt érezte: elhibázott az egész élete, valami végletesen és végzetesen félresikerült, valami tönkrement, valami szétzilálódott, valami nem tudott megvalósulni, létrejönni. Nem tudott azzá válni, akivé válnia kellett volna, nem a saját életét élte… Kudarc és csőd minden vonalon. Pedig látszólag értelmes élete volt: család, munka, pénz, társadalmi megbecsülés… És mégis, a lélek mélyén a hatalmas hiány, a keserűség, a földbe ásott talentum fojtogató némasága… Hát ennyi telt tőle. Ennyire volt képes. Eltékozolta idejét, életerejét.

Ezekben a napokban elkezdett írni egy szöveget, amelynek ezt a címet adta: „Válságban”. Beillesztem ide ezt a szöveget, mert világosan mutatja, milyen lelkiállapotban volt ebben az időben, mennyire nyomasztotta élete két fő területének megoldatlansága. Ugyanebben az időben írt egy metafizikai eszmefuttatást is, aminek az “Idő és örökkévalóság” címet adta, és a lélekelemző írás mögé illesztette, mintha ezzel akarná feloldani a végérvényesen feloldhatatlanná váló lelki konfliktust, amiben vergődött, és amiből – látható módon – nem találta a kiutat.

Válságban

És újból olyan helyzetben találta önmagát, amiben kérdésessé válik minden. Kérdésessé válik saját léte, helye a világban, kapcsolatai, jövője. Olyan kapcsolatban volt, ami érzelmileg nagyon sokat adott, sok és gazdag élményt, de ezek nemcsak jó érzések voltak, hanem sok esetben fájdalmasak, destruktívak, nehezen elviselhetők. Mindig újra és újra meg kellett keresnie az érzelmi egyensúlyt, amit elveszített a folyamatos „szakítások” és újra „összejövések” sorozatában. Mindeközben ott voltak a gyerekei, akikért felelősséggel tartozott. Ott volt a háztartás, ami teljes egészében az ő vállát nyomta, a pénzügyi egyensúly fenntartása, a kiadások, számlák kézben tartása, a már nagy, de még nem igazán felnőtt, nem saját lábán álló fiainak eltartása. Ott volt ez az egész, és hatalmas teherként, súlyként nehezedett rá. Azt érezte, hogy nem képes teljes erőbedobással, teljesen szabadon részt venni ebben az új kapcsolatban, nem tud megfelelő módon helyt állni mindkét fronton. És közben még ott volt a munka is, a munkával, hivatással való ellentmondásos viszonyulás, amiben egyrészt látta annak a munkának az értékét és hasznosságát, amit végzett, másrészt a lélek mélyén elnémíthatatlanul és sokszor rettentően kínzó, fájó módon ott volt a kielégületlenség, a belső alkotó erők nyugtalanító forrongása, ami nem talált kiutat, megvalósulást, kifejezési formát. Ott feszítette lelkét a mélyben, és vádlón és fájdalmasan tette fel a kérdést: hát ennyi volt? Ennyi az egész? Hol van a mű, hol vannak az alkotások? Mit kezdtél az alkotó erővel, amit ajándékba kaptál? Miért nem jutottál semmire? Mert valójában azt érezte, hogy abban, ami az igazi hivatása lett volna, az alkotó művészet, nem jutott semmire. És ez tényleg így volt. Így tehát valóban válságában volt, mégpedig az élet mindkét nagy területén: a munka, hivatás, alkotás, és a társas kapcsolatok, elsősorban a párkapcsolat tekintetében. Ez a kettős válság pedig egyre jobban kizsigerelte, elvette, elszívta minden erejét, és kezdte úgy érezni, összeroskad, összeroppan a súly alatt, nem bírja tovább, nem tud tovább menni az úton.

Imádkozott. Ez az egy volt, ami erőt adott neki, és semmi más. Ha ez nem lett volna, tényleg nem tudott volna tovább menni. Ez volt az örökség apai nagyanyjától, aki felnevelte őt tizenkét éves korától, miután szülei Németországba távoztak úgy, hogy ő azt hitte, egy hónapra mennek turista útra, és amiből végül az lett, hogy nem jöttek vissza, ahogyan akkor mondták, a szocializmus idején, disszidáltak, és ő ott maradt Magyarországon, ott maradt nagymamájánál, akire ez a nem várt feladat hárult, és aki ezt elvállalta, és biztos hátteret, otthont adott neki gyermek és serdülő évei alatt. Ezért nagyon hálás volt neki, és különösen hálás volt a hit ajándékáért, a krisztusi tanítás ismeretéért, ami egész életében végigkísérte.

Imádkozott tehát, és ez csodálatos módon erőt adott neki, bizalommal, sőt lelkesedéssel töltötte el, hogy van remény, van tovább, van út, amin járni lehet.

„Én vagyok az út, az igazság és az élet.” – mondja az Úr Jézus. És valóban, ő út tud lenni azoknak, akik elkezdenek figyelni rá, akik elkezdik komolyan venni, amit ő mond, és – ami ugyanilyen lényeges – figyelni arra, ahogyan ő élt, megfigyelni az ő életpéldáját, és azt, hogy a szavai, a tanítása milyen összhangban vannak az életével. Elkezdeni utánozni őt, nem olyan módon, hogy a külső cselekedeteket utánozzuk, hiszen ez lehetetlen volna, hanem a lényegre figyelve, a lelkületet kezdjük utánozni: megkeressük a békét, a kiengesztelődést Istennel és emberekkel egyaránt. Ez talán a legfontosabb. Ez minden más alapja. Ha ez megvan, ha Isten békéje van a szívünkben, akkor leszünk képesek rendezni a kapcsolatainkat, akkor tudunk megbékélni önmagunkkal, adottságainkkal és azzal is, ami az ő számára most a legnehezebbnek látszott: megbékélni kudarcainkkal, hiányosságunkkal, mulasztásainkkal, mindazzal, amiről úgy érezzük, lehetett volna, sőt, kellett volna, hogy legyen, és mégsem lett, nem voltunk rá képesek, valahogy kimaradt az életünkből. Igen, ez nagyon nehéz, ezt elfogadni, és mégis: nincs más út, csak ez, csak az elfogadás útja, amelyen a lélek békét talál. Ha ez a béke megvan, akkor lehet elkezdeni rendezni az életünket, a kapcsolatainkat, és megnézni azt, hogy mit lehet tenni a hivatás terén, mi az, ami még ténylegesen megvalósítható, és azt elkezdeni megtenni, munkálkodni azon, hogy megvalósuljon, és mi az, ami esetleg tényleg szép lett volna, jó lett volna, de ami már semmiképpen nem fér bele az életidőnkbe, az ittlétünkbe, abba az időbe, ami még nekünk itt, a földi életben adatik, és elfogadni azt, hogy ez már nem valósulhat meg, és mégis el lehet jutni a teljességre.

Imádkozott. Tanulta a belső ima útját, ami a valódi imádság útja. Ez a csendben bontakozik ki. A csendben születik meg. Egyedüllét és csend.

„Gyermekem, mindig a szeretet vezessen”!

Ezt hallotta magában, amikor elcsendesedett. És tudta, hogy ez igaz. Ha a szeretet vezeti, akkor nem tévedhet el.

~ o ~

A lány szomorú szemmel nézett rá. „Talán már barátok sem lehetünk” – mondta. A szavak éles tőrként hatoltak szívébe, és kimondhatatlan fájdalmat okoztak. Mert hát éppen ebben reménykedett, ha már az együttjárás nem megy, ha a szorosabb, testi közelséget létrehozó kapcsolat nem működhet, akkor legalább a barátság maradhasson meg, legalább annak élnie kell tovább. De ha már az sem… Akkor tényleg mindennek vége, akkor nem marad semmi… Ez pedig nagyon fájdalmas gondolat volt, el sem tudta képzelni, hogy végül ez legyen. Talán a lány sem gondolta komolyan. De az is lehet, hogy igen. Mindig ez a bizonytalanság. Ha volt valami, ami ezt a kapcsolatot kezdettől fogva jellemezte, akkor az a bizonytalanság, az hogy soha nem lehet egészen pontosan tudni, hogy mi is a helyzet, hogy mi van most, hányadán is állunk, mit jelentünk egymásnak, kik is vagyunk tulajdonképpen egymás számára. Ez mindig újra és újra teljes bizonytalanságba süllyedt. Most éppen ott tartott a dolog, hogy a barátság – talán! – megmarad, de még ez sem volt biztos.

A lány egy pici lakásban lakott, amit nagyon szeretett. Ott élt egyedül, ott alkotott, ott írta a verseket, a dalokat, ott zongorázott, gitározott. Ez volt az ő élete, boldogsága, öröme: az alkotás. Milyen érdekes volt ez?! A lány éppen azt valósította meg, ami a férfi életéből a legjobban hiányzott. A személyes vonzalmon, a „tetszésen” túl lehet, hogy éppen ez volt az, ami olyan nagyon erős hatással volt rá? Lehet, hogy éppen ezért érezte azt, hogy mindenáron a lányhoz kell kapcsolódnia, vele kell lennie, vele kell egy kis közösséget alkotnia? Lehetséges. Az biztos, hogy ennek is jelentős szerepe volt abban, hogy a vonzalom létrejött, és a jelek szerint tartósan, lassan már egy éve fennmaradt. És volt még valami, ami közös volt bennük: az imádság szeretete, fontossága.

„Isten útján járni gyönyörűség…” – ahogyan egy szép egyházi ének kezdő sora mondja. Ez volt az, ami a legmélyebb közösséget hozta létre köztük. Mindkettőjük számára nagyon fontos volt a hit, a vallásosság, a vallás gyakorlása, a szentségek. Hiszen éppen így, ezáltal ismerték meg egymást a pesti ferences templomban. Ott jött létre az a találkozás, amiből a kapcsolat, minden szépségével és fájdalmával együtt, hosszasan, sok-sok lépésen keresztül kialakult, kibontakozott.

Arra jutott, hogy a barátságot kell fenntartani. Az együttjárás nem megy, zavart okoz. A barátság viszont értékes. Vajon sikerül-e a dolog, sikerül-e fenntartani, megőrizni a barátságot, amiből később, ha a feltételek, a külső és belső feltételek adottak lesznek, együttjárás, netán jegyesség és házasság is lehet, vagy szétszakad a kapcsolat, nem tudja elviselni azokat a megpróbáltatásokat, terheket, amelyek ránehezednek? Ezt nem lehetett tudni, nem lehetett megmondani ebben a pillanatban.

Idő és örökkévalóság

Az anyagvilágban a fizikusok tanúsága szerint a fény terjed a leggyorsabban. Ha leggyorsabban terjed, akkor van terjedési sebessége, tehát egy bizonyos időre van szüksége ahhoz, hogy egyik helyről a másikra érjen. Ha itt meggyújtanak egy lámpát, egy bizonyos időnek el kell telnie ahhoz, hogy ott meglássák a fényét. Ha egy csillag sugárzik, és ezzel fényt bocsát ki magából, akkor egy bizonyos időnek el kell telnie ahhoz, hogy a Földről vagy máshonnan a világűrből látható legyen az a fény. A lámpa esetében ez nagyon rövid idő, hiszen kis távolságból látjuk meg a fényét, a csillag esetében több év vagy több millió év, hiszen nagyon távol van tőlünk. Egy biztos: nem egy időben történik a kettő, a kibocsátás és az észlelés.

Mi a helyzet a szellemi „térben”? Először is azt kell belátni, hogy ebben a vonatkozásban csak analógiás fogalmakkal operálhatunk. Ez komoly nehézség, de el kell fogadnunk, és ez az elfogadás alázatot igényel. A fogalmaink három fő területről erednek. Egyrészt a külső, anyagi világból. Ezeket az öt érzék segítségével nyert benyomások alapozzák meg. Másrészt a belső világból, amelyek a lelki folyamatokat, az érzéseket, érzelmeket írják le. Ide vehetők még a belső, testi érzékelés tapasztalatai is, amelyekre szintén vannak fogalmaink. Harmadrészt vannak olyan fogalmaink, amelyek elvont dolgokat, eszméket írnak le. Ilyen például a barátság vagy a szeretet fogalma. Ezek szellemi természetű fogalmak, de még mindig olyanok, amelyek az emberi tapasztalás körébe tartozó jelenségeket írnak le, vagy azokból kiindulva alkotnak egy elvont eszmét. Ha azonban arról a világról akarunk szólni, amely az emberi tapasztalás számára nem, vagy csak egészen rendkívüli módon érhető el, akkor a fogalmak nem lesznek kielégítőek, és nem képesek leírni, megragadni azt, amiről szó van. Ezért van az, hogy a misztikusok csak képekben és lírai költeményekben tudták leírni tapasztalataikat, Jézus pedig az evangéliumokban példabeszédekben és hasonlatokban szól az Isten Országáról és annak öröméről.

Visszatérve az eredeti kérdésre: a szellemi „térben” mi a leggyorsabb? A szellemi „térben”, a szellemi világban nincs idő. Ezért nem is lehet arra a kérdésre válaszolni, hogy mi a leggyorsabb. Minden egyszerre áll fenn egyetlen, örök pillanatban, ami mindig van. Ezt fejezi ki az ószövetségi történet, amiben az Úr, Mózes kérésére, az égő, de el nem égő csipkebokorból, aminek képében Mózesnek megjelent, így mutatkozik be: „Vagyok, aki van.”

Az isteni valóság örök jelenlétben áll fenn. A gondolatok azok, amiken keresztül ezzel az isteni valósággal kapcsolatba kerülhetünk. A gondolatok a szellem világába tartoznak. Nincs kiterjedésük a térben, és nem időben valósulnak meg. Pontosabban szólva, amikor én, egy konkrét ember, itt és most elgondolok egy gondolatot – vagy ahogyan Platón nagyon szemléletesen megfogalmazza: „visszaemlékezem az ideára”, ami öröktől fogva van –, akkor ez időben történik, hiszen én magam az időben létezem, és a fogalmi gondolkodás nem tud máshogyan megvalósulni, csak egy bizonyos egymásutániságban, tehát időben, mivel a fogalmak kijelentésekbe vagy kérdésekbe rendeződve csak egymásutániságban képesek számomra jelenvalóvá válni. Még inkább érzékelhető ez, ha a gondolatokat beszédben kimondom, vagy írásban leírom. Csakhogy maga a gondolat tőlem függetlenül is létezik, vagy pontosabban az a „valami”, az eszme (idea), amit a gondolat megragad, és számomra kézzelfoghatóvá, elérhetővé tesz. Ez az a folyamat, amit Platón úgy ír le, mint az örök ideákra való „visszaemlékezés”.

Az idő és örökkévalóság egymáshoz való viszonyáról való elmélkedés felvet egy másik kérdést is, mégpedig a világ egységének kérdését, a „minden egy” gondolatát. Isten és a világ nem lehet egymástól merőben különböző „két” dolog, mert akkor lennie kellene egy harmadik, náluknál nagyobb „egy” dolognak, ami őket tartalmazná. Ha azonban azt mondjuk, hogy az Isten a végső és teljes abszolútum, akkor őt nem tartalmazhatja semmi, mert mindent ő tartalmaz, tehát a világ – a látható és a láthatatlan egyaránt – Istenben van, benne áll fenn, a részét képezi. Isten nem azonos a világgal (ez a panteizmus felfogása), de a világ nem lehet az Istentől merőben különböző „dolog”, mert Istenen kívül semmi nem lehet, ha egyszer ő a „minden”. Pál apostol is így írja: „Benne élünk, mozgunk és vagyunk.” És egy másik helyen: „Mikor pedig majd minden alája lesz rendelve, maga a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki. Akkor Isten lesz minden mindenben.” (1 Kor 15,28)
Számomra ez a szentírási hely azt igazolja, hogy a fenti gondolatmenet nem áll ellentétben a keresztény tanítással, csak éppen nincs kifejtve megfelelő módon a teremtés hagyományos, az ókori világszemléleten alapuló elképzelése miatt, ami általános keletű a keresztény teológiai gondolkodásban.

A világ nem azonos Istennel, de nem is merőben különböző tőle. Amikor a világban Isten szépségét csodáljuk, közel járunk az igazsághoz, mert ilyenkor magát Istent szemléljük. Ez egyaránt igaz arra a szépségre, ami a természetben jelenik meg, és arra, amit az emberi műalkotások mutatnak fel.

De hát mi itt a kérdés? A kérdés a következő: Ha azt mondjuk, hogy a szellemi világban nincs idő, az anyagi világban pedig van, vagy más szavakkal kifejezve ugyanezt, hogy az isteni valóság örök jelenlétben áll fenn, az emberi valóság pedig időben, egymásutániságban létezik, akkor hogyan valósulhat meg ezek egysége? Hogyan lehet elgondolni az egységét az örökkévalóságnak és az időbeliségnek? Milyen viszonyban, összefüggésben vannak ezek egymással? Számomra olyan válasz kínálkozik, hogy amint Istenben áll fenn a világ, és nem tőle különbözően, rajta kívül van, úgy az időbeliség is az örökkévalóságban van; az örökkévalóság tartalmazza az idők teljességét, abban egyszerre jelen van mindaz, ami a világban egymásutániságban történik. Az idő az örökkévalóság egyik olvasata úgy, ahogyan az a mi számunkra rendelkezésre áll. A világ pedig Isten egyik „nézete”, ahogyan az a mi számunkra adódik.

Felvetheti valaki a kérdést: egyáltalán minek kell ezzel bajlódni? Nem puszta kitaláció mindez? Azt lehet erre válaszolni, hogy az igazság keresése miatt kell ezzel bajlódni. Ezt a keresést nagymértékben ösztönzi az a tapasztalat, hogy minden elmúlik. A világ szakadatlan változásban van, minden alakul, formálódik, változik, a dolgok időben, egymásutániságban vannak, történnek, és úgy látszik, hogy ami véget ért, az visszahozhatatlanul eltűnt a világ színpadáról, legfeljebb a visszaemlékezés őrzi valamennyire, de az már nem maga az a dolog, hanem a reá való emlékezés. Megértjük azt is, hogy ez miránk, magunkra is igaz: megszülettünk, felnövekedtünk, most itt vagyunk, de tudjuk jól, hogy ez nem lesz mindig így. Érezzük testünkben a változást, a test öregedését, elfáradását, és tudjuk jól, hogy hová vezet mindez. Feltartóztathatatlanul, könyörtelenül haladunk saját végünk felé. Vannak, akik azt mondják, nincs mit tenni, ezt el kell fogadni, ilyen ez az élet, ilyen ez a világ. De ők sem örülnek ennek. Az ember szívében ott van a vágy, hogy örökké éljen, mégpedig boldogságban. Ez a feszültség: az elmúlás biztos tudata és a boldog, örök élet utáni vágy indít arra a vizsgálódásra, hogy vajon a teljes igazságot mondja-e el az a tapasztalat, ami a dolgok – és ezek között az ember – elmúlását bizonyítja, vagy a valóság ennél sokrétűbb, és van arra remény, hogy az ember – és végeredményben minden dolog – megőrződjék?

Sok ember számára a szellemi valóságban való hitet az nehezíti meg, hogy a testükkel azonosítják önmagukat, és ez a test nyilvánvalóan anyagi test, és mint ilyen, alá van vetve az anyagi világ törvényszerűségeinek, a változásnak és elmúlásnak. A kérdés itt valójában az, hogy azonos vagyok-e a testemmel? Ha jobban megfigyeljük, a nyelv maga is már árulkodó. Azt mondjuk: „a testem”, tehát birtokos viszonyt állítunk. De hát ki a birtokos? Ki az, akié ez a test itt? Ez az „én”. De akkor a kettő nem lehet azonos. Van egyszer az „én”, aki elgondolja önmagát, és azt tapasztalja, hogy van teste. De ki vagy mi az az „én”, aki itt elgondol? Semmiképpen nem maga a test, hiszen az nem képes elgondolni semmit. Az „én” tehát nem testi valóság, hanem szellemi, hiszen a gondolat szellemi természetű.

Sokan azzal hozakodnak elő, hogy ez az állítólagos „szellemi” valóság, az „én”, és a gondolatok, amelyek nem anyagi természetét itt bizonygatjuk, valójában csak a test – pontosabban az agy – működésének eredményei. Hogy drasztikusan fogalmazzunk: üssük agyon az embert, és nem lesznek gondolatai. Ez a nézet, a materializmus, azt állítja, hogy csak az anyagvilág létezik. Az ember is csak anyagi létező, és a szellemvilágot, aminek az anyagtól független vagy pontosabban szólva azon túlmutató létezését próbáljuk bizonyítani, pusztán az agy működése hozza létre. Ez nagyon lényeges pont, mert ha ez így van, akkor tényleg nincs mit tenni, a szellemi világ csak illúzió, káprázat, ami a test pusztulásával elenyészik, tehát a halálban az „én” mindenestül, végérvényesen megszűnik.

Csakhogy a dolog egyáltalán nem ilyen egyszerű! Ha az univerzumot nézzük a maga anyagi valóságában, amit a fizika ír le, akkor azt tapasztaljuk, hogy olyan törvényszerűségek uralkodnak benne, amelyeket az emberi szellem legnagyobbjai igyekeztek, és igyekeznek mind a mai napig leírni. Ez többé-kevésbé sikerül is, de aztán kiderül, hogy vannak még újabb szempontok, adatok, összefüggések, amelyek már nem írhatók le, nem értelmezhetők az addigi modellekkel, képletekkel (ld. újabban a sötét anyag, sötét energia fogalma). Azok a törvényszerűségek, az a magas szintű értelem viszont, ami az univerzum működésében megmutatkozik, teljesen független az embertől. Ezeket nem az ember hozza létre, nem az emberi agy működése „teremti”, hanem attól teljesen függetlenül léteznek. Az ember legfeljebb megpróbálja ezt az értelmet megragadni, de az tőle függetlenül már megvan, benne van az anyagvilágban. Így tehát ezen az úton is eljutunk ahhoz a valósághoz, ami már nem anyagi természetű, sőt inkább azt lehetne mondani, hogy ez az, ami megalapozza az anyagi világ létét és működési rendjét.

A fenti gondolatmenet számomra azt igazolja, hogy a szellemi valóság reálisan létezik, sőt valójában ez alapozza meg az anyagi valóságot, és – mivel nem időben, hanem örökkévalóan létezik – azt is mondhatjuk, hogy az örökkévalóság pedig tartalmazza az időt, amiben az univerzum létezése és benne a mi életünk lepereg.

~ o ~

Végül azonban azt is el kell ismernünk, hogy a megértés horizontja újra meg újra tovatűnik. Erőfeszítéseket teszünk, hogy megértsük a világot, amiben élünk, megértsük önmagunkat, de a lényeg valahogyan mindig kisiklik a kezünk közül, fogalmainkkal nem vagyunk képesek kielégítő módon megragadni. Tovább csak a misztikus megtapasztalás vezet, amikor elkezdjük felfedezni azt a belső világot, amit sem a szemünkkel, sem a fogalmi gondolkodás útján nem tudunk megragadni. Ekkor elkezdjük megtapasztalni Isten jelenlétét, és meglátni őt minden dologban. Megtapasztaljuk, hogy Isten szerető jelenléte az, ami igazán boldoggá tesz. Ez tisztán szellemi történés, szellemi valóság. Hatással van a testre is. Kisugárzik a testre, és átalakítja azt. Végül megértjük: a szeretet értéke a legnagyobb. Mindennél nagyobb.

Tóth Kornél a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.

Illusztráció: Kádas Tibor fényképfelvétele

Cimkék: cédrus, próza, regény

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →

Napút-köszöntők (8.) →

Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →

Széplaki György: Életjel →