Mezei Attila: Ahol a füge terem
Megetetett, széna még volt bőven, a góré is negyedig volt kukoricával, egy kis kupac répa a szecskához. Kihúzza az újig. A tehén, a két kismalac meg néhány tyúk, nem nagy állomány, de akkor sem volt több, amikor itthon volt az ura. Most meg a háborúban van, múlt héten volt két éve. Szerbiában volt, Vakuf környékén, most meg a taljánoknál, az Isonzónál. Onnan nem lehet itthon szántani, kaszálni. Az öccseinek köszönheti, hogy életben tudja tartani a házat meg a kis gazdaságot. Jönnek, segítenek, de mindig morognak, „Nem kellett volna ehhez a mihasznához menned, de talán ott eszi a fene a Doberdónál.” Már ő is tudja, hogy rosszul ment férjhez. Az apja azt mondta: „Majd mi, a család, rendbe szedjük, lecsapkodjuk a vadját”. Azután három héttel a lakodalom után felborult a szekérrel, a tűzifa rádőlt, és összetörte minden csontját, meghalt. Így az ura „vadját”nem csapkodta le senki, olyan maradt, mint volt. Munkakerülő, verekedő, kocsmázó, köpködő, bor- és dohányszagú paraszt. Két dologhoz értett igazán, a vadászathoz és a zenéléshez. Mindig lőtt valamit, amikor kellett. Disznóvágáskor szarvast, máskor inkább süldőket, azt szokta mondogatni: ”Szarvast akármikor lőhetünk, a disznó az igazi”. Csapdázott is, nyestbőrök száradtak a pajta ajtaján mindig. Néha hallal állított haza, az sem a saját halastóból származott. Semmilyen törvényt nem tisztelt, akit tudott, becsapott, a fél falu égetni való, trágya embernek tartotta. Vele nem volt durva, mert az első esetnél az öccsei összerugdosták, és megígérték neki, hogy a következő panaszszónál eloltják a gyertyáját. Követelőző volt, nyers és önző. Csak akkor szerette, amikor zenélni hallotta. Vidám dalnál csillogott, a szomorúnál könnyezett, egy lett a zenével, amit játszott. Minden hangszer volt a kezében, a fésűtől a cimbalomig, a más szájában csak hüppögő fűzfa síp az övében úgy szólt, mint egy fuvola. Ilyenkor érzékeny volt és szenvedélyes. Ez megmaradt akkorra is, amikor hazaért. A rövid ágyban olyan dolgokat tanult tőle, aminek mesélésénél a nővére majdnem kővé vált. Lelkére is kötötte, hogy meg ne gyónja ezeket, mert a pap azonnal kilép, egyszer a kocsmától visszajött, hogy még egyszer mesélje el, mit is csinált a szájával. Ilyenkor megbocsájtott neki mindent, de gyerek csak nem akart lenni, aztán jött a merénylet Szarajevóban és a háború. Gondolta, leszalad még a vadkörtefához, összeszedi a hullottját. Két vödörrel már teli lenne a cefrés hordó, leforr, aztán az egyik öccse majd lefőzi. Addigra talán vége is lesz a háborúnak!
A katona a templom felől jött, valami tisztféle lehetett. Az iskola előtt állt egy hintó, egy lóval, azzal jöhetett, a kocsis a bakon ült, és várt. – Jó napot, hányadik ház a Vida Istváné? – kérdezte meg, sapkáját is levéve. – Bal oldalon a második, de nem talál ott senkit. – Kár, merre lehet a felesége?
– Én vagyok az! – Egy kis vidám megdöbbenés futott át az arcon, bal felén egy hosszú sebhely éktelenkedett. – Magát keresem. – Az urammal történt valami? Leülhetnénk a plébánia kertjében, van ott egy asztal és padok, messze sincs. – Amit el akarok mondani, az elég hosszú, de lerövidítem. – Az asszony letette a vödröket, nem cipelte el addig, úgysem viszi el senki ezt a félig rohadt vackort. A katona állva maradt; ő még soha nem ült az asztalnál, ahol a pap jó időben, reggel kapucínert szokott inni.
– Ismerem az urát, még a szerb fronton találkoztunk. Én nem tudom, hogy maga miért ment hozzá, az is lehet, hogy a háború csinálta vele, hogy ilyen lett, de tízből kilenc ember úgy gondolja, nem lenne nagy kár, ha elkaparnák a Monte Grappa kövei alá. Most közel áll hozzá! Meglőtték, vizsgálat van, nekem is meggyőződésem, hogy a mieink közül akarta valaki átküldeni a kénköves pokolba, ahova való. Bekerült az avianói szükségkórházba, ahol nagy a zsúfoltság, tetvek, gyönge ellátás, persze, hogy tífuszos lett. Ha valaki nem kezdi el ápolni, mosdatni, tetvetleníteni, etetni tíz napon belül – hatalmas az ápolóhiány –, akkor sokak örömére elpatkol. Én két dolog miatt vagyok itt. Zenész vagyok, filharmonikus, ha hallott már ilyenről. Amit ez a félhalott ösztönösen a muzsikáról tud, az megdöbbentő, egyedülálló, ez az egyik. A másik, csak maga tudja megmenteni, menjen, és ápolja meg! Én három nap múlva délben várom Dombóváron az állomáson, akkor indul egy tartalék vonat Fiumén át arra. Lesznek a trénben szanitécek, még ápolónők is, azok figyelni tudnak magára, de vigyázni nem. Ha ott lesz, megmentheti, ha nem, csöndíthetnek is rá. Lehet, hogy magának az lenne a legjobb, ha környékére sem menne annak az állomásnak, ezt maga tudja. Én ott leszek! – Felállt, levette a sapkáját, elköszönt, felült a bricskára, és intett.
Ült a padon, az arra kószáló harangozó a paphoz ment, hátha ihat egy kis szilvapálinkát, megkérdezte, hogy ott akar-e aludni. Mert ha igen, akkor inkább menjen be az atyához! – röhögött.
A testvérei hálát adtak, hogy a Lucifer vinni készül ezt a mocskot. Ő meg összepakolta a batyuját, és megbeszélte az öreg Nyerssel, hogy fogattal vigye be Dombóvárra, mert közforgalmú vonatok most éppen két hétig nem jártak. A lelakatolható fedelű fonott kosárba berakott egy ruhába csavart egész kenyeret, egy üveg pálinkát, gyufát, egy darab szalonnát, egy váltás ruhát. A nyakában, inkább a mellei között volt egy vászonzacskóban az összes pénze és a lakat kulcsa. Az öreg a lovak közé pattintott, és maga elé mormogta: – Te vagy a második terhes asszony, akit a héten az állomásra viszek!
– Én ugyan nem vagyok várandós! – Még nem vagyunk az állomáson… Akkorra sem lett állapotos, mikorra Dombóvárra értek. – Csak a szája nagy magának, köszönöm, hogy elhozott! – Tudod-e, hogy merre kell menned? – Amerre a füge terem!
Már látta a katonát! Az orvos és a két apáca nem csodálkozott, már hallottak róla. A szerelvény két fapados kocsiból és marhavagonokból állt, a tetejükre vörös kereszt volt festve. Nem voltak pőre kocsik ágyúkkal, tarackokkal, lőszeres ládákkal. Messziről látszott, hogy sebesültekért indul a vonat. A fapadosokban is minden tele volt kötszeres dobozokkal, tépéssel teli zsákokkal, hordágyakkal, ágyruhával. Egy szabad pad volt a két nővérnek, kissé távolabb egy az orvosnak, a sarokban pedig egy negyed pad, inkább egy kuckó, neki. A nővérek szigorúan azt tanácsolták, hogy ne nagyon mutatkozzon, ne kíváncsiskodjon, a szükségét is éjjeliedénybe végezze, és este szabaduljon meg tőle. Segítsen nekik a kötszer szortírozásában, nincs sok idejük, csak két és fél nap az út. Egyébként meg aludjon, minden energiájára szüksége lesz a frontkórházban. A kötszerek állandóan rádőltek, nem győzte igazgatni a tépéses zsákokat, büdös volt a fertőtlenítőtől és az éjjelijétől. A zötyögés, zuhogás egyszer csak abbamaradt, a vonat megállt. Nem volt szabad, de résnyire húzta a függönyt, és kilesett. A két katona meglátta őt, visszarántotta a vásznat, de érezte, ebből csak baj lehet. Az orvos és a nővérek leszálltak, zöldséget és valami satnya gyümölcsöt szerettek volna szerezni, tudták, meddig áll a vonat. Egyedül volt a kocsiban! Rövid idő múlva – órája nem volt m–valaki berúgta a fülke ajtaját. Arra számított, hogy zárva van, de az asszony még ezt is elfelejtette. A peronon látott két katona volt és egy ismeretlen, gyorsan rátaláltak. Egy tizedes állt előtte. – Felszöktél a vonatra, most le leszel innen vágva, de előtte kapsz egy kis büntetést!
Azonnal ordítani, sikítani kezdett, de ököllel belevágtak az arcába. Lezuhant a két pad közé, elhallgatott. A tizedes szétterpesztett lábbal úgy nehezedett rá, hogy a szemei előtt a császári és királyi derékszíj volt, a melleit a térdével préselő alak a kezeit a falnak feszítette. A másik felhajtotta szoknyáját, és üggyel-bajjal belérakta a faszát, talán öt mozdulat után nyögve beléélvezett. A ránehezedő is elővette az övét, nem volt egyszerű, mert egy kézzel kellett tartani a kétségbeesett asszony mindkét karját. Megpróbálta bepréselni a szájába, de hiába ütötte, csak rángatta a fejét. – Na, cserélünk! – felegyenesedett, és még egyszer az asszony arcába csapott. – Mikor én jövök? – hallatszott. – Jut neked is, büdös rutén.
Cseréltek, a rátelepedő el sem rakta a szerszámát, a már lohadozó, vöröslő farokról cseppek hullottak a nyakára, a másik is beléhatolt, most már jóval egyszerűbb volt. A vonathoz visszatérő orvos csak annyit látott, hogy a zöld vászonfüggöny húzódik, gyűrődik. Azonnal megérezte a bajt! Rohanni és ordítani kezdett, az egyik raktár falánál vizelő katonára torkaszakadtából ráparancsolt, hogy kövesse, és felugrott a szerelvényre. A belökött ajtó az őrt álló bakát a földre vetette, a behemót orvos a bakancsa orrával teljes erőből ágyékon rúgta. Az előbb még vizelő katona a puskája tusát vágta a nőről éppen leugró, csodálkozó, ágaskodó farkú tizedes arcába, fogak hullottak szanaszét. Az asszonyra nehezedő ember igyekezett megfordulni, felállni, elengedte a felfeszített karokat. Azonnal állati fájdalmat érzett, az asszony minden maradék erejével a heréit kezdte tépni. Az orvos pedig arccal a falnak taszította, elájult. A harc véget ért!A három derék vitézt összebilincselve vitték el. A nővérek a saját padjuknál megmosdatták, belül is igyekeztek öblíteni, leragasztották az arcán a vérző sebeket. Sajnálták, de nagyon legorombították a függönyhúzkodás miatt. Ő meg arra gondolt, hogy csak az ura meg ne tudja.
A vonat pontos időben elindult. Egész éjszaka robogott, hét óra alig múlott, amikor megállt, mert észrevették az őket követő duplaszárnyú olasz gépet. Az meglátta a vörös kereszteket, billentett a szárnyaival, és más zsákmány után nézett. Olyan közel volt, hogy látták a pilóta zöld szemüvegét. Amíg álltak, az orvos bement az összekötözött foglyokhoz, és szemrevételezte a sebeiket. A ruszin baka herezacskója szinte fekete volt, egyik golyója felhúzódott, a másik ökölnyire dagadt. „Ez mostanában nem áll sorba pináért!”, vélekedett a doktor. A szétvert pofájú tizedesnek jobb oldalon hiányzott hat foga, és szilánkosan törött volt az arccsontja. Az ájulatba lököttnek az orra törött, és folyamatosan sírt a fájdalomtól a szétzúzott, tépett jobb heréje miatt. Az orvos adott nekik fájdalomcsillapítót, de nem kezelte őket. Tudta, mihelyt odaérnek, azonnal kiküldik őket egy olyan megfigyelő árokba, amit elérnek a digó géppuskák, másfél nap van vissza az életükből. Nem pazarolt rájuk kötszert, időt. Az idő a legfontosabb, mindennel lehet kezdeni valamit, gyógyszerhiánnyal, éhséggel, rossz időjárással. Az orvos a feleségére gondolt, aki a tavasszal hagyta el egy fiatal mérnök miatt. Az idő viszont kérlelhetetlen, neki minden pillanatot meg kell becsülnie, így is tett. A repülő elszállt, a vonat elindult. Az ápolónők vittek az asszonynak levest, az otthoni kenyérrel ette, kevéske élet visszatért belé. Hallották az ágyúszót, géppuska kelepelését észlelték, közeledtek. Összepakolták személyes holmijaikat, és az orvos padjához vitték. Egy őrkatona lett odaállítva melléjük, az asszony megismerte, az volt, aki az orvossal megmentette őt. A baka rá sem nézett, örült, hogy nem a nehéz ládákat kell rakodnia, hanem itt ül, és vigyáz erre a szánalmas motyóra, mintha Dárius kincse lenne. Az odavezényelt seregnyi katona órák alatt kipakolta a vagonokat, és megkezdte a szállítandó sebesültek derékaljainak berendezését, a vaságyak felállítását. A hátsó kocsiba koporsók kerültek. A menthetetleneket itt hagyják, de mindenki tudta, hogy a gondosan válogatott reménykedők közül sem ér mindenki élve haza, de legalább otthon várhatják a feltámadást.
A kórház az állomás mellett volt, valami nagy raktár vagy műhely lett sebbel-lobbal kimeszelve, és függönyökkel elválasztott kórtermekké, műtőkké alakítva. Az asszonynak a nővérek a saját szobájukban, egy földre vetett derékaljon szorítottak helyet, az egyik szekrényben kapott egy polcnyi lehetőséget. Gyorsan bepakolt, aztán elindultak megkeresni a Pistát. Az egyik szanitéc, aki a véres kötényében inkább hentesnek nézett ki, megmutatta, de megkérdezte: – Mit akarnak ezzel a rothadék alakkal?
Vézna, sápadt volt, tetves, a haja zsírosan tapadt a fejére, szája szélén a déli kása maradéka, az ágy alatt egy éjjeliedény bűzlött irgalmatlanul. Az apácák átrakatták a szobájuk melletti kórterembe, ahol csak negyedmagával haldokolhatott. Haját, minden szőrét leborotváltatták, megmutatták hogyan kell mosdatni, tetvek elleni folyadékot rákenni, mit kell tenni, ha szüksége jelentkezik. Elvezették egy teremhez, ahol vízhez, kötszerhez juthat, egy másikhoz, ahol felveheti az ura ennivalóját. Eddig a többi sebesült osztotta a menázsit, és a tehetetlenek adagjának legalább a felét ellopták. Estefelé az egyik nővér elvitte egy házhoz, ahol sótlan kenyérhez, tejhez, zöldséghez, borhoz juthat, ameddig tart a pénze. Ráeszmélt, hogy az összes pénze sem tart három hétnél tovább. Mindenképp ki kell találnia valamit, ha ugyan él addig ez a szerencsétlen.
Megismerte őt, megnyugodtak a szemei, az orra olyan lett mintha egy állat szimatolna, talán az otthoni erdők szagát keresi – gondolta. Bízott benne, hogy nem a másik kettő izzadt bűze bántja. Elkezdett ápolni két másikat is, így már járt neki a menázsi. Este megfejt annál a háznál, ahol vásárolt, tejet kapott érte. A negyedik nap reggelén az ember megszólalt: – Hogy a kurva istenbe kerülsz ide?
– Ne szidja az Istent, mert itt hagyom, akkor aztán megdöglik! Szedje össze magát, akarjon gyógyulni, akarjon még muzsikálni!
A férfi akart, de nem a zene végett. Pontosan tudta, hogy ki lőtte hátba, meg akarja ölni, ezért és mert sokat tud róla. Raktári és bajtársi lopások, erőszaktétel terhelték a fekete lelkét. El kell hogy vágja a torkát, mert ha elkezd pofázni, akkor felakasztják, mint egy tarisznyát a fogasra. Az asszony tisztán tartotta, etette, törölte az izzadt arcát, beszélt neki az otthoni dolgokról. Erősödött, a hátát kötözni is elég volt kétnaponta, kijárt a latrinára. Egyik reggel az asszony észrevette, hogy az alvó férfinak merevedése van, nem szólt senkinek, félt, hogy azonnal visszaküldik a lövészárokba. Az orvos egy hét múlva gyógyultnak nyilvánította, és kérte, hogy egy másik divízióhoz küldjék. Meg volt győződve róla, hogy pontosan tudja, ki a merénylője, és a belét akarja ontani. Átvezényelték húsz kilométerrel északabbra, a bosszú elmaradt.
Az asszony a következő, sebesülteket szállító vonattal hazament. Budapesten két napot töltött a Krisztina kórházban, amíg áttelepítették az összes átlőttet, féllábút, vakot. Itt találkozott az egregyi Taller Jánossal, akinek az egyik lába nyomorodott meg Szerbiában, Vakuf környékén, most meg a kórházban dolgozott. Ő ápolónak hívta magát, de csak a halottakat hurcolta a ravatalozóba. A Dombóvárra menő vonatra egy kórházi írnok segítségével sikerült felkerülnie, onnan meg hazagyalogolt, Mocsolád felé, a poroson. Az ura a háború végén keveredett haza, két hónappal a többiek, az állomási Gyuri, a Miska bácsi után. A hazatérő vonaton valakinek egy borotvával elvágták a torkát, a vizsgálat miatt tartott ilyen sokáig a civillevél kiállítása. Mocskos volt, büdös és részeg. Az udvaron találta az asszonyt, akit berángatott a pajtába, és meg akart hágni, de nem volt rá képes, csak harmadnap.
A felesége még éppen negyven évig bánta, hogy elment oda, ahol a füge terem.
Mezei Attila a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Kép a They Shall Not Grow Old c. dokumentumfilmből (index.hu)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
