Elmer István: A raktáros
Benézett a gyerekekhez, aludtak még, mind a három. Öt óra múlt, néhány perc alatt odaér kerékpárral. Reggel könnyebb, a falun át lefelé vezet az országút, végiggurul, alig kell hajtania, s máris odaér a téesz raktárhoz. Három gyerek, kell a pénz, feleségét nem engedik tanítani.
— Mikor jössz haza ebédelni?
— Folyik az aratás, nem lesz rá idő. Készíts egy zsíroskenyeret.
— Elég lesz estig?
— A többiek sem esznek sokat.
A lelkész másra fordította a szót. Szép a búza, gazdag, nagy szemű, a Fenyőszögből már betakarították az összeset, a Tóhátnál a vége felé tartanak, utána már csak Hártó van hátra; bár az a legnagyobb tag, lenyúlik egészen a szobi révig.
— Meleg lesz ma. – Az asszony megkente, összefordította a két kenyeret, a lelkész oldaltáskájába tette, meghúzta a szíjat, a táska a hátára fordult, nem zavarja kerékpározás közben.
— Meleg bizony. Tegnap kimentem a cséplőgéphez, valami baj volt a szállítással, a téeszudvarból nem hozták időben a zsákokat, ebédidőben olyan magasan áll a nap, hogy a cséplőgépnek sincs árnyéka. Beszélek az agronómussal, feszítsünk ki valami ponyvát, ahová leülhetnek az emberek, legalább, amikor esznek, a víznek meg ássunk egy gödröt, a föld legalább valamennyire hűvösen tartja.
Mondott volna még valamit, de ránézett az órájára, indult. Az átvételnél ő legyen az első, mint máskor is. Mondta volna, hogy Pintér gazda köpött egyet a hőségben – szárazat köpött, a cséplőgépből felszálló pelyva ott keringett a levegőben, ráült a bőrére, a szemöldökére, úgy érezte, már belül is elborítja a finom törek –, mondta volna, hogy Pintér gazda köpött egyet: ezzel az új elnökkel se megyünk messzire.
— Anti, majd meglátjuk.
S azzal a lendülettel idézte volna a római levélből: „A szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység.” De a fáradt vállú férfi láttán, a sziporkázóan izzó ég alatt mégis inkább elnyelte, helyette megismételte:
— Anti, majd meglátjuk.
Az új elnököt – így mondták – a megyétől küldték. Azt mindjárt látták, semmihez nem ért, a búzához sem, igaz, az előző elnök is csak ugatta a földet, ahogyan Mihalik gazda mondta, de legalább… Erdőmérnök létére került oda, azt suttogták, azért bízták meg a második tagosítással, mert ötvenhatban megégette magát. Vagy behajtja a téeszbe az embereket, vagy mehet a börtönbe.
László tiszteletes látta, amikor a parókia szomszédságából puskával hajtották ki Lénártéktól a teheneket, az asszony sírt, Tarka kibotorkált a nagykapun, Lénártné idegességében még szorosabbra csomózta álla alatt a fekete kendőt, a férjére nézett, de az csak állt ott az istálló és a nagykapu között, leengedett két öklével, kalapjával végigdörzsölte a fejét, arra gondolt, hogyan is van ez Istennel? A tiszteletes úr azt mondta vasárnap: „Ez történik majd a végső időkben: szilárdan áll az Úr házának hegye a hegyek fölött. Magasabb lesz a halmoknál, és hozzá özönlenek mind a nemzetek… Ő tesz igazságot a nemzetek között, és mond ítéletet a sok népnek. És ők ekét kovácsolnak kardjaikból, lándzsáikból pedig szőlőmetsző késeket.”
— Az Isten háta mögött vagyunk, asszony. Az Isten háta mögött, ezek kardot kovácsolnak az ekéből. – A tehén elbődült, ringott kifelé szép tőgyével.
Lénárt azután legalább egy hétig nem szólt. Vasárnap előtt, mert így mégsem mehet el a templomba, átment a lelkészhez:
— Tiszteletes út, mit tegyek? Aláírjam? Vagy akasszam föl magam?
— Jani, „a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység.”
Érezte, most valami más kellene a férfinak, Isten másféle szava, amit maga is keresett. Átfogta a vállát, aztán erősen megszorította a kezét.
Gurult a kerékpár. A főutcán bekanyarodott a széles tábla alatt: Lenin útja Mgtsz. A téeszudvaron a brigádvezetőt, Tóbiás Sanyit kereste. Éppen akkor jött ki az irodából:
— Sándor, lesz elég zsák mára? A behordó szekerek rendben vannak? A padláson meg kellene forgatni a búzát, tegnap belenyomtam a kezem, egészen forró már.
— Tiszteletes úr – katolikus létére így szólította, az ő fia és László tiszteletes fia ugyanabba az osztályba járt –, maga mindenre figyel. Holnap négy embert odaküldök.
— Tóháton kellene valami árnyék az embereknek.
— Éppen most mondtam én is az elnöknek. Meg hogy elkopott a Hoffer ékszíja. Bármikor elszakadhat.
Hátrabökött a fejéhez, mintha csak a kalapját igazítaná. Az iroda előtt egy idegen férfi állt.
— Ő az.
Kezet fogtak, László tiszteletes kitolta a kerékpárt a szekérnyomoktól ragyásra száradt téeszudvarról, aztán belehajtott, hogy időben odaérjen. Hány zsák búza kerül föl aznap a marhaistálló padlására? A másik oldalon van még hely. Nem lehet vastagon teríteni. Belemélyesztette csupasz karját a terménybe. Szinte csak úgy forrt. „Ha nem forgatjuk át, egy-két nap, és begyullad.”
Ellenőrizte a mázsát, elővette a raktárkönyvet, az új oldal tetejére felírta az aznapi dátumot. Alá három oszlopba: Göbölös Sanyi, ez jelentette a pótkocsis traktort, Horváth Feri az egyik szekerest; a közösben is a maga lovait hajtotta, mert azt mondta, amikor elhajtották tőle, hogy vagy ő járhat velük, vagy megdögleszti mind a kettőt. A harmadik oszlopba a másik szekeres, Mihalik neve került. Ő érkezett az első fuvarral.
— Tiszteletes úr, megjöttem az élettel! – emelte meg a kalapját, aztán még elrikoltotta magát, nem érdekelte, ha meghallja valaki, de nem volt ott más rajtuk kívül, csak a marhák az istállóban és a zsákhordó emberek. – Hogy a rosseb essen ezekbe! – Aztán gondoljon, aki amit akar. Vad embernek tartották, szilajnak, ahogyan a faluban emlegették, az előző elnök is csak simogatta: – Na jól van, jól van, Mihalik! – Mert olyanokat mondott, hogy kiket kellene bekötni a marhák helyett az istállóba.
Délidőben a zsákhordók és László tiszteletes behúzódtak a padlásföljáró alá. Ott találtak árnyékot. Az emberek kihajtották a kockás konyharuhába csomagolt ebédet, a tiszteletes is a maga kenyerét.
— Nagyon fülledt odafönt a levegő. Forgatni kell, mert baj lesz belőle! – fogta három ujja közé ügyesen a szalonnát, a hagymát és a kenyeret Fekete Jani. Aztán megrántotta a vállát, amelyik alatt kezében a bicskát tartotta: – Bár nekem mindegy. Tőlem leéghet akár az egész kóceráj!
— Holnap reggel Tóbiás Sanyi küld négy embert.
A szekerek érkezése közti időben László tiszteletes nekiállt forgatni. A búza belseje csak úgy gőzölgött. A palatető alatt az irtózatos hőség nem engedett. Este addig ment a cséplés, ameddig az emberek láttak.
A brigádvezető késő délután fordult be az istállóhoz vezető útra. A kerékpárt a falnak támasztotta, de valahogy sehogy sem akart megállni, már hosszú percek óta igazgatta, de mintha maga nem akarta volna, hogy megálljon.
— Merre van a tiszteletes úr?
— Fönn forgat. – Szabó Dani lefelé jött éppen az üres zsákkal. „Fönn forgat, de hát nem kellene neki, hiszen ő raktáros.” A brigádvezető megrázta a fejét.
Nem is emiatt, hanem mert elé kellett állnia:
— Tiszteletes úr, ez az új… ez az elnök… szóval engem küldött, biztosan azért, mert tudja, hogy katolikus vagyok, mondjam meg én. Holnap már ne jöjjön dolgozni, egy pap nem lehet a téesz raktárosa. Azt mondja.
„A fene egye meg, csak kinyögtem.” Tóbiás megkönnyebbült és szégyellte magát. Hogy lesz most a világ tovább, ha már ide jutottak.
— Értem, jól van, Sándor! – László tiszteletes látta rajta végigcsorogni a kín izzadságát.
Másnap reggel nem indult be a Hoffer traktor Tóháton, nem fordult meg a lendkerék, a bőrszíj nem vitte át az erőt a cséplőgépre. Az etetőnyílás üresen tátogott odafönt, a rázórosta se mozdult. A szekerekbe nem fogták be a lovakat, Mihalik elküldött mindenkit, hogy hagyják őt békén, amíg jó dolguk van. A búza se fordult levegőzésre a lapátok alatt. Egyedül Petrás Józsi dobta a szénát a tehenek elé, mert a marhákról, bármilyenek legyenek is az emberek, gondoskodni kell.
Reggel gyülekeztek az emberek. Előző este valaki bekopogott Pintér Janihoz, most mi legyen?
— Gyertek a téesz udvarra.
Ott álltak, szó nélkül, cövek-mozdulatlan a felszálló napban. Így nem lesz munkaegység, erőlködött az elnökhelyettes, de maga sem hitt benne, hogy bármit is elérhet. Talán nem is akarta, csak úgy hivatalból mondta.
— A munkaegység jár, mert itt vagyunk – szikrázta oda Jani, hogy az elnök is hallja a távolban.
Végre közelebb merészkedett.
— Emberek, miért nem mennek ki dolgozni?
Néma, hosszú csönd. A téesz udvar sarkában öreg hársfa állt, annak libbentek csak meg néha a levelei.
— Miért nem megy ki a csépléshez? – éppen Pintér Janinak szegezte a kérdést.
— Mert nem tudok.
— És maga?
— Mert nem tudok.
Mindegyik ugyanazt mondta. Az elnök félrehívta Tóbiást: – A fene egye meg ezeket, biztosan a papjuk miatt! Akkor legalább a katolikusok menjenek ki.
— Azok se tudnak.
— Ezt még megkeserülik! – sziszegte az elnök, és a némán álló oszlopok előtt visszabújt az irodájába.
Gerlék búgtak fel a magasban, végighussantottak az égen, aztán félkörívet kanyarítva, szárnycsörgetve visszaültek a hosszú épület gerincére.
A délelőtt felénél megtört az idő.
Az elnök behívta a brigádvezetőt. Előbb arra gondolt, szól a falusi rendőrnek, vagy inkább betelefonál a városba a munkásőrökért, de ha elviteti ezeket, mi a fene lesz az aratással. Rácsapott az asztalra.
— Mondják meg annak a… annak a nyomorult papnak… hogy jöhet. Úgysincs elég ember, csak azért, mert különben… „Kénytelen vagyok a termelés miatt, hogy a fene essen bele.”
Tóbiás kilépett az udvarra. A galambok újabb kört hussantottak az emberek fölött fehér szárnyukkal.
— Az elnök elvtárs kéri a tiszteletes urat, hogy lássa el a raktárosi munkát.
Na végre, hogy megjött az esze, morogta Göbölös Sanyi, de hogy mi tartott ezen ennyi ideig, amikor olyan sok a munka? És mindenki elindult a dolgára.
Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele (2017)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
