Diószeghy László: 66 éve – Hermann Buhl egyedül a Nanga Parbaton
Hermann Buhlt az ötvenes évek végén s a hatvanas években minden idők legnagyobb alpinistái között tartották számon. Abban az időszakban ő volt az egyetlen európai, aki két nyolcezrest premierben hódított meg. Csak egyetlen mászó tudta ezt még véghez vinni. Sajnos a második csúcs, a 8051 méter magas Broad Peak megmászása után néhány nappal egy viszonylag banális szerencsétlenség áldozata lett a Chogolisán (7655 m), amelyen (úgy 7000 m magasságban) egy emlékművet állítottak ennek a világhírű alpinistának. Osztrák alpinista berkekben máig óriási ismertségnek és tekintélynek örvend.
Az alpinizmus, a Himalája nyolcezresei legyőzésének hőskorában a harmadik meghódított csúcs a Nanga Parbat volt. Azonban már első megmászásának híre is némileg háttérbe szorult. Az ok, hogy ugyanabban az évben, csak vagy 5 héttel hamarabb mászták meg az Everestet Hillaryék, és az ugye mégiscsak a legmagasabb hegy. Az 1953. esztendő kivételesnek számít azzal, hogy abban az évben két nyolcezres „esett el”. Azonban az évfordulók is mindig csak az Everestre koncentráltak, a Nanga Parbat pedig valamelyest felejtődött.
Pedig Hermann Buhl teljesítménye is méltó néhány sorra. Ugyanis egyedül hódította meg csúcsot. Talán a duplahatos „nyerő-szám”, a 66. évforduló meghozza a méltó emlékezést.
Ez a csúcs a nyolcezresek rangsorában 8126 méter magasságával a 8. helyet foglalja el. A Nanga Parbatot (Csupasz, kopár hegy) alpinista berkekben nagyon gyakran “Gyilkos hegy”-ként emlegették, mivel megmászásáig, 7 expedíció során nem kevesebb mint 31 résztvevő vesztette életét az emberfeletti küzdelmekben.
Mivel viszonylag közel fekszik a sűrűbben lakott területekhez, (a Himalája-lánc nyugati bástyája) ezt a Diamir (Hegyek királya) néven is ismert csúcsot viszonylag korán, a XIX. században (1895) megkísérelték “hivatásos” alpinisták megmászni. Már ez az első kísérlet balsikerrel végződött. Az expedíció alkalmával tűnt el nyomtalanul két indiai katonával együtt A. Fred Mummery, az akkori idők egyik legnagyobb és legtehetségesebb alpinistája.
A következő expedícióra csak 1932-ben került sor, egy nagyon híres német sziklamászó, Willy Welzenbach kezdeményezésére és lelkes támogatásával.
Az eredetileg német expedíció anyagi okok miatt német-amerikai vállalkozássá alakult. Welzenbach végülis nem tudott részt venni az expedícióban, helyette jó barátja, Willy Merkl alpinista vezette a csoportot, amelynek tagjai közül érdemes megjegyezni Rand Herron amerikai alpinista- (aki az expedíció után Egyiptomba látogatott és Kefren piramisán érte végzetes baleset), valamint Fritz Wiessner és Peter Aschenbrenner német (osztrák) alpinisták nevét.
A kb. 8 tonna súlyú felszerelés szállítására először kasmíri, majd Hunza tartománybeli, ilyen tevékenységben tapasztalatlan helyi lakosokat alkalmaztak. Az így fellépő nehézségek kedvezőtlenül hatottak az expedíció eredményességére, úgy idő, mint teljesítmény tekintetében.
Az alpinisták nézete megoszlott a követendő útirány tekintetében, de erőiket sem összpontosították kizárólag a Nanga Parbat meghódítására (négyen közben megmászták a közeli 7070 méter magas Rakhiot csúcsot). Így az alaptábor felállításától (június 22.) 24 nap telt el, amíg végre megállapították a csúcstámadás útvonalát (július 16.).
Az alpinisták egy része megbetegedett, utánpótlási problémák vetődtek fel, és az időjárás is kedvezőtlenre fordult. Ezek a körülmények együttesen járultak hozzá, hogy bár kb. 7000 méter magasságig jutottak a hegyen, szeptember másodikán az expedíció végleg visszavonuljon.
A német sziklamászók ekkor már egy kicsit “magukénak” tekintették a Nanga Parbatot és Willy Merkl nagy ambícióval szervezett újabb expedíciót 1934-ben. Sokkal jobb feltételek között indult útnak a csapat, akiknek tagjai között most már megtaláljuk Willy Welzenbachot is, valamint az osztrák Peter Aschenbrennert és Erwin Schneidert. Az előző kísérlet tagjai közül még résztvett Bechtold is, az új tagok között pedig meg kell említeni A. Drexelt és Wielandot.
A dardzsilingi serpák segítségével ez alkalommal sokkal könnyebben ment a felszerelés szállítása, így május 15-re már állt az alaptábor. Azonban az időjárás nem kedvezett a hegymászóknak, és ismét útvonalproblémák merültek fel. Ez sok időveszteséggel járt, amelyet egy tragikus esemény is tetézett. Minden erőfeszítés ellenére Drexel meghalt tüdőgyulladásban.
Közben ellátási gondok is felmerültek, így a küzdelmet a csúcsért csak június 22-én folytathatták. A két osztrák kitűnő formában volt, és egymásután kiépítve a magassági táborokat, nagy lendülettel törtek a csúcs felé. Azonban a többi hegymászó és a teherhordók nagy része nem bírta az iramot (főleg a légritka körülmények miatt). Ezért kénytelenek 7500 méteren, a 8. táborban pihenőt tartani, átcsoportosítást végezni.
Eddig egyetlen csapat sem állt ilyen közel a győzelemhez, de a sok időveszteség következtében balszerencsés események lavinaszerű sorozata indult el. Az időjárás ismét elromlik, így a csúcstámadó csapat kénytelen visszafordulni, hogy a 4. táborban várják meg a kedvező feltételeket. Schneider és Aschenbrenner most is a legnehezebb szerepet vállalta, utat nyitottak, csak most lefele. A serpák egy csoportja követte őket, de mint később kiderült, tizenegyen fennrekedtek a 7. tábor övezetében. A napokig tartó viharos időjárásban lehetetlen volt segítséget küldeni a fent maradt 3 alpinistának és 8 serpának.
Július 10-én, csodával határos módon megérkezett négy serpa, majd 13-án még egy. Az időjárás annyira viharos maradt, hogy lehetetlen volt felhatolni a magasabban fekvő táborokba, így a többieken már nem lehetett segíteni.
A “Gyilkos csúcs” újabb tíz áldozatot szedett. Emlékükre az utókor márványtáblát állított a hegy lábánál, egy sziklákból épített halmocskán.
A következő expedíciót szintén a németek szervezték 1937-ben. A csapatot gazdag expedíciós tapasztalatokkal rendelkező szakemberekből állították össze. Mint érdekesség megemlíthető az a tény, hogy sem Aschenbrenner, sem Schneider neve nem szerepelt a résztvevők névsorában. A lehető legjobban felszerelt expedíció június 12-re már a 4-es számú tábort is felállította. Itt várta június 14-én a kedvező időjárást 7 alpinista és 9 serpa. Déltájban megérkezett a tábor helyére az utánpótlást szállító serpákkal együtt dr. Uli Luft, az expedíció orvosa. A tábor helyén hó és jéghalmaz. Mint kiderült, a tábor helye rosszul lett kiválasztva, és egy hatalmas lavina álmában lepte meg az expedíció tagjait.
Az áldozatok emlékét tábla örökíti meg a Nanga Parbat lábánál.
A németek azonban nem hagyták magukat! 1938-ra újabb expedíciót szerveztek. A jelentős anyagi támogatás mellett, a felszerelés szállításának megkönnyítésére egy repülőgépet is az expedíció rendelkezésére bocsátottak.
Az időjárás nem kedvezett az expedíciónak. Július 25-én még megkísérelték a 7. tábor felállítását, de végül is kénytelenek voltak elrendelni a visszavonulást. Ezt megelőzően, a 6. tábor felállítása folyamán megtalálták Willy Merkl és Gaylay serpa holttestét, akik az 1934-es kísérlet során vesztették életüket.
1939-ben a németek ismét támadásra indultak a sokat ostromolt csúcs ellen. A Mummery-féle útvonal (1895) több variánsával próbálkoztak, de végül különösebb eredmény nélkül kénytelenek távozni.
A háború utáni első nagy expedícióra 1953-ban került sor. (Közben 1950-ben két angol hegymászó tűnt el a Nanga Parbaton.)
Az 1953-as expedíció K. Herrligkoffer vezetésével szerveződött és indult. A csapat tagjai között ott volt Hermann Buhl, Otto Kempter, Kuno Rainer és a veterán Peter Aschenbrenner.
Az expedíciónak az első négy tábort viszonylag hamar és jelentősebb esemény nélkül sikerült felállítania. A tevékenységet azonban a kedvezőtlen időjárás visszaszorította. Június 17-én a csapat lelkesen fogadta a hírt, hogy a briteknek sikerült megmászni az Everestet.
Néhány nap után az időjárás valamelyest javult, így nagy lendülettel láttak a táborok helyreállításához és tartalékokkal való újrafeltöltéséhez. Július 2-án felállították az 5. tábort, ahonnan Buhl és Kempter csúcstámadásra indult. Buhl álmatlansága miatt már éjjel kettőkor elindult. Megegyeztek, hogy társa egy órával később követi, így az élelem Kempter hátizsákjában maradt.
7500 méter magasságig minden jól ment Buhlnak, de Kempter nem érte utol, sőt, az “Ezüst Nyereg”-nek elnevezett helyen (7400 m) fel is adta a küzdelmet. Buhl egyedül küzdött tovább a csúcsért. A légritka körülmények között mind nehezebben haladt. Az utolsó meredek szakasz aljában otthagyta hátizsákját, s csak néhány nagyon fontos tárgyat vitt magával.
Bár erősítő szereket is bevett, mégiscsak 18 órára érte el a 8000 méteres magasságot. 19 órakor szinte négykézláb jutott fel a csúcsra, de örömérzésre már egy csepp ereje sem maradt. Alig 10 percet töltött fent. Gyorsan elkészítette a bizonyító felvételeket és elindult lefele. Alig hagyta el csúcsot, rászakadt a teljes sötétség és persze a rendkívüli hideg. Ilyen körülmények között, egy nagyon meredek szakaszon állva (!) töltötte az éjszakát. A hajnali derengésben folytatta a leereszkedést. Már kimondhatatlanul szomjas és éhes, a fáradtságtól meg a légritkaságtól hallucinációi voltak. Úgy érezte, hogy valaki követi, sőt, csapattársa hangját is hallani vélte.
Csak délután hat órakor találkozott az elébe siető társaival és az utolsó izgatószerek hatása alatt lelkendezve mesélte el a csúcshódítás történéseit.
A Nanga Parbatot, amelynek meghódításáért 31 ember áldozta életét, végül egy 29 éves, rendkívüli adottságokkal rendelkező alpinista mászta meg egyedül, de aki megöregedve, összefagyva, ereje és akarata utolsó cseppjének harcba dobásával tért vissza.
Az expedíció, az alpinista világ ünnepelte a rendkívüli eseményt, azonban Hermann Buhl még évekig szenvedte erőfeszítése következményeit. Bár 1957-ben feljutott a Broad Peakre, már távolról sem az, mint aki 1953-ban nekivágott, hogy meghódítsa a “Borzalmak kopár hegyét”.
Illusztráció: Nanga Parbat (https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Clouds_over_Killer_Mountain_-_Nanga_Parbat_(8,126_metr).jpg)
Ezek is érdekelhetik!
Tárnok Attila: El Camino – a klasszikus zarándokút →
Vörös István: Mintha a jövő egy tükör lenne… →
Hegyi Botos Attila: A Kék története. A Méz szigete (líragaléria) →
