Kiss Anna: (Két vers a Dativus ciklusból)
Falak, közök, képtelenségek
Bécs, még 2014
Szálloda, későn 
enyhülő hőségben,
leengedett 
rolókkal, a monarchia
szelleme e város,
méteres falai, dómja.
Közök, átjárók, 
udvarok, minden ép,
valódi (történelem a
napos oldalon), lánykámmal
déli árnyékban az
utcakövön. Kupoláról, 
piac-ernyőkről
csordul ránk a fény,
járunk benne, ellep
múzeumi homálya,
rég holt festőkhöz ülve,
hogy elmondják,
milyen volt.
(Eltévedt aranykincsről
villansz elém, ragadsz
fel, égi sólyom!, alakot
ölt hiányod, jelenléted, a
múlt, bárhová rejtsék,
kerülvén avar ménen
utána, hét ausburgi
gyászosak, vagy mi a 
japánjainkkal,
fotó-lencsével, kalapban.)
Lélek dolga,
járunk idejében, múlik.
Hudertwasser korlátja
kanyarog fel képtelen
emeletére, másvilági,
habókos kasszagép,
finom csengése 
lengi be emlékét, 
sajátos teremtése ettől 
távoli mű – az óváros
ott felejtett nyugalmával 
bár egybenő,
derű, valódi Bécs.
Ilyennek látnom,
szegény jó Batthyánynk
Széchenyink nem 
segít, nyelvét sem
beszélem a Burgnak.
Jobb falai mentén járnom,
emléknyomok
után, szűk közök kövein
fel-le, mik udvarokba
tévednek, s onnan tovább.
Kibukkanni vén kövein,
óvatos ablakai közül
nem vágyom,
csodát látunk pedig,
képtelen virág-pihéket, 
kirakatban
tükröződve velünk,
könnyed világot,
mint cipőhóbortok
tárlaton tovább vitt 
képtelenségeit –
művészi tökély s
használhatatlanság,
elbotlóknak való.
Sajátos 
szellemi futamok – 
feledhetetlen.
Időn, téren uralkodó,
patinás üzletek,
szőlőskert dongása
birodalmi színekben,
szálloda, nyíló
zuhanyrózsák, felkínált
percek a hőségből,
leengedett rolókkal,
könnyed élet,
nosztalgia lassú patái, 
hintó, szentek fölé 
beláthatatlan boltozat, 
valódi monarchia-élmény, 
mint a mire sem
használható cipők.
Lélek dolga.
Legendák, halmok, legendák
Szibéria-változat
Ó, sok időt,
népeket látott Káspi,
s te, Bajkál!,
kénsárga, alvadtvérszín
felhőkön át végre 
fölsejlesz – legendák 
merülnek fel kék, halas 
vizedből, lassan, mint a 
hódítók Pelso-ezüstje, Tihany
kővévált kecskekörmei.
Én meg keleti selymet
bélelek prémmel, 
doromb-zengésbe feledkezem,
átfordulnak az árnyak, az
öltés félbemarad. Ki tudja,
mióta, hogy az óra
bennem visszafelé jár,
(mint mikor albumot
leltem kéregálarcokkal a 
moszkvai metróállomás
piacán, lekvárok, 
gyanús húsok, 
uborkás üvegek közt.
Fehér rókasapkát egy
másik állomásnál. 
Illik rám. „A tunguz 
istenit!”, tör fel belőled, hol
költők s más széllel 
béleltek nagy tál hússal
küzdenek a múlt ködén tálaló
világvégi Vadászban.)
Szibéria sokféle.
A zengés, a selymek is
arra keletről valók, 
valahogy nem értem még 
földet, napokig eltart, 
kénsárga, alvadtvérszín
égen át jövök, lapos
idol-arcok közül, enyéim
arra terelnek csengős, agancsos
nyájat, bárányokat a
lejtőn, hol lovak sörénye
csapkod, nehéz és 
magától való minden: az
ősök figyelme, sas, sólyom
felettünk, messze elkerült 
medveodvak, a sztyeppe.
Már elvirágzott.
„Az a nagy halom ott”,
szólal meg abakáni 
másik felem, kinek
kamerája mindig ilyen 
kénsárga, alvadtvérszín 
egek körül forog, „hogy ott 
embert áldoztak volna…
lehet az…?” Volt, ahogy
volt, testvérem, történetünk
csupa halom, néha
felléptet rájuk egy lovas,
(mint az a nő, kendő-burokban,
bő ruhában), s emlékezik.
Úgy beszélünk, hallgatunk 
együtt, mintha egy almafa 
alatt nőttünk volna,
(alma!), utoljára Alma
Atában forgatott. Az „Ugor 
folyam” elkészültének idején,
s már ő sincs sehol!
Szokom a
virrasztásokat.
Kidőlt tengelye rengett, a
világ lejárt róla már 
hajnalod előtt is, mindig, ha 
országot gyászolunk, 
vadkanok-tépte űrt,
nagyságos fejedelmet, 
árva Petőfit! Ki, ha mégis
menekült a nyugtalan
tömegsír torkából –
Pétervár nem Haynau 
Budája. Szibéria
pedig Szibéria.
Tudnak volt nagy
szövetségeinkről, hogy
kik voltunk, vagyunk, 
tudnak a „magyarok 
száműzött Puskinjáról” –
mi róluk szinte semmit, 
előítélet szül előítéletet, a
földről hol dekabristák
lelke lebeg, mint az
övé itt, s valamiképp ott is,
hol ugyanúgy lázadnak, 
mint mi, ugyanúgy leveretnek,
a világ lejárhat a 
tengelyéről, a lélek ellenáll,
a legendák nem
születnek csak úgy.
De mi van a tényekkel?
Illusztráció: A Bajkál-tó (wikipedia.org)

 
        
         
                     
                     
                     
                    


















