Kovács katáng Ferenc: Sztojcsev Szvetoszláv (méltatás és beszélgetés)
Könnyebb verset írni, mint róla írni
(Üvegrajz, Cédrus Művészeti Alapítvány Budapest, 2019)
Sztojcsev Szvetoszláv hatodik kötetét olvasom. Nem, kedves olvasó, nem fordított mű. Szép, választékos magyar nyelven írott. A szerző 1959-ben született a bulgáriai Gabrovóban. 1985-ben végzett a szegedi József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán magyar–finnugor szakon, majd 1990-ben Magyarországra költözött, Békéscsabán él. Magyarul és bolgárul is ír. Alábbi, cím nélküli verse akár az ars poeticája is lehetne: A nyelvnek élek. / A nyelvben élek. / Észrevesz, kivet, visszakéredzkedem egy-egy / töredékkel. / Magyarul. /Bolgárul. / Magyarul… / Valamilyen nyelven, ami az enyém.
A Vaku című kötete kapcsán (Napkút, 2014) olvashatjuk Prágai Tamás számomra abszolút mérvadó sorait: „És mi az író dolga ebben a tökéletlen univerzumban? Ábrázolja a tökéletlenséget, legyen realista? Vagy szakadjon el napi esendőségeinktől és legyen idealista? Sztojcsev Szvetoszláv kívül áll mindkét paradigmán. Rövid, példabeszédhez hasonló futamokat ír – de minden során átüt a világtapasztalat. Hogy tudhat ennyit egy író? És hogy lehet mégis – optimista? Mert Sztojcsev Szvetoszláv a maga képére formálta a példabeszédet. Írásaiban nem szakad el a világtól, az embertől, a mindennapoktól. Nem idealizál, ellenkezőleg – esendőségeink mélyére hatol. Minél mélyebbre jutunk, annál keményebb és világosabb lesz a tanulság, a konklúzió.” Az Üvegrajz című prózakötet olvastán is bátran állíthatom, ma is érvényesek Prágai megállapításai.
A szerző öt fejezetcím alá csoportosította a háromtól tizenöt sorig terjedő írásokat. A fejezetcím egy-egy írásáé is. A Keringő címűben tizenöt szöveg szerepel. Az Intenzív fényben tizenhárom, a Rituáléban tizenhét, a Jégben tizenöt, a Kalaidoszkópban tizenhárom. Nehéz a szerző gondolatai mögé látni. Kíváncsi lettem volna, hogy mi végre való ez a csoportosítás, s miért pont e címek alatt. S arra is kerestem a választ, hogy az egyes írások címei miként születhettek. Nem véletlenül adtam írásomnak a Könnyebb verset írni, mint róla írni címet. Sötétben tapogatóztam, műszaki végzettségem miatt (is) szerettem volna a dolgok mögé nézni. Hiszek az ok-okozat mindenhatóságában. Még a művészetek területén is. Csődöt mondtam. Az okoskodástól érzelmi hullámok ragadtak el. Megfeledkeztem arról, hogy írni szeretnék erről a kötetről. Átadtam magam a versek gondolati ritmusának, építkezésének: valaki homokból sziklát épít (Kert). Belekapaszkodtam ebbe a verssorba. Számomra itt ragadható meg leginkább Sztojcsev Szvetoszláv művészete. Kevés szóval, a legfontosabbakkal, a legfontosabbakat úgy átvinni az áthidalhatatlannak tűnő távolságon – alkotó és befogadó között –, hogy az ne csorbuljon: először összeszedik
/ a szétszéledt színeket
/ az elveszett képeket
/ aztán összeillesztik
az emlékezet darabjait
(Kert).
Sztojcsev Szvetoszláv pontosan tudja, hogy nem bújhat üres szavak mögé. Különösen nem a rövid vers, a rövid próza esetében, ahol a kapaszkodót nyújtó szövegkörnyezet hiányában a járatlan olvasót otthagyjuk a semmi kellős közepében, szélnek eresztve gondolatait, asszociáljon szabadon arra, ami éppen az eszébe jut: a tűz / a víz / ha találkozik / az oázis nyugalmában / por kavarog a szélben / főnixmadár árnya kering / a sivatag egén (Sivatag). Rövid verset írni a legnehezebb. Vannak kevesek, sikerrel járók, ilyen Sztojcsev Szvetoszláv. Nagy biztonsággal egyensúlyoz a magasban kifeszített kötélen: homokra vetített magyarázatok! / gyengék
/ a nyomok nem elég mélyek / könnyen / elmossák a hullámok (Impromtu).
Anorexia próza? Egy irodalomtörténész műfaji besorolása azokra az írásokra vonatkozott, amelyeket a 80-as évek végén indult íróiskolások alkottak Dániában: egymás műveinek elemzése során addig meddig kurtították, faragcsálták az írásaikat, míg végül csontvázszerű szövegek maradtak hátra. Nos, el kell ismerni, hogy ezen alkotások nyomán/oldalvizén maradandó értékek (is) születtek. Hatásuk az északi irodalmi alkotások körében jól nyomon követhető, még a XXI. század elején is. Nem valószínű, hogy Sztojcsev Szvetoszláv e hatások alatt álna. Az északiaktól eltérően lágyabb, érzékletesebb stílus, kifejezésmód jellemző rá: Narcissus árnya / úszik az árral / arccal lefelé (Sztüx).
Számomra elképzelhetetlen, hogy anyanyelvemen kívül más nyelven alkossak. Idegenbe felnőtt fejjel, 33 évesen kerültem. Természetesen vannak különös tehetségű írók, született nyelvzsenik, akik több nyelven is képesek maradandót alkotni. Norvégból való fordításaim mellékvizén volt ugyan alkalmam elkalandozni, mások írásai kapcsán gondolataikat megtoldani, továbbírni. Ez néha sikerült is, főleg magyarul. Norvégul mással próbálkoztam. Norvég napilapok szövegeiből emeltem ki szavakat, kifejezéseket, azokat montázsoltam egymás alá, mellé. Látszólag tehát nem véthettem nyelvtani szarvashibákat, az anorexia prózavers szabályai sem csorbultak, mégsem sikerült legalább egyetlen egy olyan norvég verset kreálnom, ami a kedvenc norvég költőim, Jon Fosse vagy Rolf Jacobsen színvonalát megközelíthette volna. Sztojcsev Szvetoszláv felvilágosított: jártam egy mondatban / kivetett magából / forma voltam / nem tartalom (Integritás).
Sztojcsev Szvetoszláv főleg magyarul alkot. Írásai magukkal ragadtak. Lapoztam, olvastam, persze nem szélsebesen, pontok, vesszők hiányában csúszkált ide-oda az egyes sorok értelme. Megérte ízlelgetni kétértelműségüket, olvasva így is, úgy is. Többszöri nekifutásra már jegyzeteket is tudtam készíteni. Elsőnek szavakat gyűjtögettem. A Keringő című ciklus tizenöt verséből például az következőket: napsugár, szélvihar, füstkarika, viharfelhő, fénytakaró, éj, láng, villámok, zápor, szél, délibáb. (Kosztolányi is csettintene a nyelvével). Aztán tovább merészkedtem, sorokat ragadtam ki a Rituálé című ciklusból: nem mozdul a létezés (Utójáték); egy próbababa megmoccant (Pantomim); elmegyünk a lélekdarálóba (Spleen); a színek után négy fehér fal (Ablak); csupasz álommadarak (Szélcsend). Így, kiragadva a szövegkörnyezetből, kicsit szégyenlősen állnak. Az ördög játszik velem, kíváncsivá tett, vajon egy képzeletbeli versíró-vetélkedőn a versenyzők milyen új verseket tudnának ezekkel a sorokkal alkotni!
Az utolsó, Kaleidoszkóp ciklusból kiragadott részletekkel – lehetséges, hogy csak beleképzeltem? – az Üvegrajz című kötet esszenciáját kaptam: halotti maszk / üresség árad a szeméből / formát ad a semminek (Maszk); a súlytalanság művészetét / gyakoroljuk ezután (Repülés); remény nélkül mentek / akiknek nem volt hova menni (Mentek); kezében a teliholddal / kisétált a múltból (Másik); az utca két oldalán / állsz / megbabonázva (Klón); nem kellenek szavak / csak / képek talányok (Törött iránytű)
A további – önkényes? – keresgélést ráhagyom az olvasóra, találjon ki-ki magának kedve szerint valót.
***
1959-ben születtem Gabrovóban, Bulgáriában. Magyar–finnugor szakon végeztem a szegedi József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán 1985-ben, azután 1990-ig több szófiai újság munkatársa voltam. 1990-ben költöztem Magyarországra. Békéscsabán élek, 1991-től 2006-ig a Csabai Mérleg című városi lap felelős szerkesztőjeként dolgoztam. Magyarul és bolgárul írok szabadverseket, rövid- és versprózát, írásaim a Tiszatáj, Polisz, Napút, Képírás, Bárka, Barátság és Haemus című folyóiratokban jelentek/jelennek meg. Eddigi köteteim: Gondolkodó lét (1994, Tevan Kiadó), Kandallótűz (1996, Szrebaren Lav), Hajnali ösvények (1999, Tevan Kiadó), Credo (2005, Napkút Kiadó), Vaku (2014, Napkút Kiadó), Üvegrajz (2019, Cédrus Művészeti Alapítvány). (http://ujnautilus.info/author/sztojcsev-szvetoszlav)
Szvetoszláv Sztojcsev íróval Kovács katáng Ferenc beszélget
Albert Lange Fliflet 19 évesen tette le vizsgáit az Oslói Egyetem finnugor szakán, majd filozófiát és történelmet tanult, 24 éves korában adjunktus lett, s két évre rá, 1934-ben Oslóból Debrecenbe kerékpározott, hogy tökéletesítse magyar tudását. Dr. Hafenscher Károly evangélikus lelkész, akinek egész pályafutása a Deák téri gyülekezethez kötődött, így emlékszik egy találkozásukra: “… egy Pax Romana-kongresszuson alig akartam hinni a fülemnek, amikor egy norvég nyelvész magyarul mondta el Szózatunkat. Amikor megkérdeztem, miért tanult meg magyarul, Az ember tragédiáját említette.” Te hogyan kerültél a magyar nyelv bűvkörébe?
Szeretem Az ember tragédiáját, egy a kedvenceim közül. Azonban az én találkozásom a magyar nyelvvel prózaibb körülmények között esett meg. Amolyan szerelem volt első hallásra. 1977-ben, még 17 évesen, első egyetemi évem előtt (orosz szakra vettek fel), a Várna melletti Újságírók Házában nyaraltunk, és egy magyar családdal való megismerkedés révén hallottam először magyar beszédet. Elkápráztatott. Addig az olaszt tartottam a legszebb nyelvnek, a magyar ezt egy pillanat alatt felülírta. Később egy Koncz Zsuzsa-lemezhez jutottam, naphosszat voltam képes hallgatni. Három hónap múlva kezdtem magyarul tanulni a szófiai Magyar Kulturális Intézetben, a lektort – a nálam 13 évvel idősebb fiatal tanárt – Szondi Györgynek hívták. Az egyetemen a kötelező tantárgyak között idegen nyelv is szerepelt, a franciát választottam, de megengedték, hogy a magyarra cseréljem.
1978 nyarán jártam először Magyarországon, a határon önbizalommal fordultam a kalauzhoz egy előre megfogalmazott kérdéssel: «Elnézést kérek! Megmondaná nekem, hány kilométerre van innen Budapest?» Hosszú magyarázat következett, amiből egy szót sem értettem – amitől lelkileg összeomlottam. A következő évben már a budapesti Nemzetközi Előkészítő Intézetben (NEI) tanulhattam magyarul, és még mindig egy mukkot sem értettem. Néhány hónap múlva beérett valami, megtörtént a változás. Szeretem a zent, ha van megvilágosodás, én akkor érhettem el, amikor egy nap az utcán minden átmenet nélkül hirtelen elkezdtem érteni, amit hallok.
Sokat olvastam, könyveket, újságokat, mindenféle szövegeket. Közben figyeltem a szóhasználatot. Szótárt csak az elején használtam, ami utóbb ‒ tolmácsolások és fordítások alkalmával ‒ akadálynak bizonyult: nehezen járok át egyik nyelvből a másikba. Legutoljára a konyhai terminológiát sajátítottam el; a katonai rangjelzésekben a mai napig bizonytalan vagyok. Végleg akkor érkezhettem meg a magyar nyelvbe, amikor egy L’art pour l’art-kazettát hallgattam (abszurd humort képviselő együttes, a szerk. megj.), és mindent értettem!
Egy levélváltásunkban érdekesnek találtad, hogy míg én elhagytam Magyarországot, Te éppen ide költöztél Bulgáriából. Akkor gyorsan rákérdeztem, hogy Te ugye azért maradsz, ha én hamarost végleg visszatérek. Megnyugtattál, megszeretted Békéscsabát, 30 éve otthonodat, ahol tiszteletbeli tirpáknak számítasz. Én viszont 1/8-ad részben az is vagyok. De ha tovább folytatnánk a kutakodást közös kapcsolódási pontokat keresve, nem jutna idő arra, hogy e-beszélgetésünkben (elektronikus úton való társalgás) rád terelődjön a figyelem. Tőled, aki már több magyarul írott kötettel is bizonyítottál, nyugodt szívvel megkérdezhetem, hogy mekkora erőfeszítést igényel irodalmi értékű művet alkotni egy felnőtt fejjel megtanult idegen nyelven? Te bolgárul is írsz, melyik természetesebb?
Békéscsabát valóban megszerettem, egy időszakban a fél várost ismertem. Befogadtak és elfogadtak, mindent megkaptam. Több mint 15 évig lehetőségem volt az önkormányzat lapját szerkeszteni, aztán kilenc évig könyvesboltos voltam, két és fél éve pedig a megyei könyvtárban, vagyis a város legjobb helyén dolgozom. Nem valószínű, hogy valaha is elköltözöm innen. A tirpák szót ezen a környéken már nemigen használják, jelentése is megváltozott, tapló, műveletlen embert értenek alatta. Szóval marad a tót, bár sokan ezt is ‒ szerintem nem jogosan ‒ sértőnek találják, tehát legyen inkább szlovák.
A magyart már a sajátomnak tekintem, írásra is használom, mindig óvatosan. Nehéz értékelhető szövegeket kreálni függetlenül attól, hogy anyanyelvén vagy tanult nyelvén ír az ember. Nekem természetes, hogy magyarul írok; ha máshol élnék, nem lennék erre képes. Bulgáriában bolgárul írnék. A nyelvi közeg nekem olyan, mint halnak a víz. Nem egyedi az én esetem; hogy messzire ne menjünk, Szondi György tud bolgárul olyan jól, mint én magyarul, és először bolgár nyelven írt verseket.
A Vaku című köteted kapcsán (Napkút, 2014) olvashatjuk Prágai Tamás nyitó mondatát: Mi az író dolga ebben a tökéletlen univerzumban? Tamás költői kérdésnek szánta, nem várt feleletet tőled, maga próbált e gondolat mentén kapaszkodót keresni költészetedben. Én viszont most tényleg kíváncsi vagyok a válaszodra. Mi az író dolga ebben a tökéletlen univerzumban?
Ez túl komoly kérdés, csak fellengzős szavak jutnak eszembe. Válasz helyett állon itt egy korábban publikált mondatom:
(erőfeszítés) Bele-belebotlik a homályba, elesik, megsemmisül, feltámad, továbbmegy.
A világ mindig tökéletlen marad. Kultúra, művészet és általában normalitás nélkül azonban egyszer minden véget érhet. Minden normális ember minimálprogramja nem lehet más, mint a túlélés.
Üvegrajz című köteted rövid, kétnyelvű (bolgár és magyar) ismertetőjében Szvetla Kjoszeva – verseid alapján – törékenynek és érzékenynek ír le. Finom lelkűnek és magányosnak. Te milyennek tartod magad?
A kötetben szereplő versek valóban sötét képet festenek a világról, erre tudatosan törekedtem. Örülök a fenti értékelésnek. Ám a verseim nem feltétlenül én vagyok. Szerintem minden egy kicsit is gondolkodó ember valamilyen szinten érzékeny. Magányos nem vagyok, csak antiszociális. Nem nevezném magam finom lelkűnek, Woland és Lévi Máté vitájában (Bulgakov: A Mester és Margarita, a szerk. megj.) az előbbi pártján állok. Azzal, hogy teljesen sikerült beilleszkednem egy idegen országba, talán bizonyítottam, hogy nem vagyok törékeny.
Az új kötetedről én is írtam ismertetőt, ami ezen beszélgetés előtt található. Kéziratban olvastad. Szokatlan lehet a kérdés: van-e hozzáfűzni valód, észrevételed, ”utószavad” hozzá?
Számomra nagy dicséret az ismertető elején a megjegyzés, hogy ez nem fordítás. Ha mást nem is, de legalább magyarul megtanultam rendesen. 21 évig újságíró voltam, mégpedig az a fajta újdondász, aki mindent tud, és semmit sem. Semmi másban sincs szilárd tudásom, mint a nyelvben. Erről jut eszembe, hogy egyszer a könyvesboltban egyik – magyar anyanyelvű – kolléganőm arról győzködött, hogy a magyar nagyon is könnyű nyelv, mert ő gyerekként megtanulta. Akkor elgondolkodtam: ha egy ilyen kolléganő könyvesboltban dolgozhat, a világ vajon nem érett-e meg a pusztulásra? Aznap aztán bele-beleolvastam a Candide-ba, és visszanyertem nyugalmamat.
Ha jól tudom, magányos farkasként teszed a dolgod az eldugott zsákfalunak semmiképpen sem nevezhető hatvanezres városban, Békéscsabán. Tudom, kicsi a valós alapja a kérdésemnek, épp ezért akár szárnyalhat is a fantáziád. Ha Bulgáriában vagy Finnországban élnél, hasonló életmódot folytatnál?
Valószínűleg mindenhol ugyanúgy élnék, mint eddig. Békéscsaba sok vonatkozásban – jó értelemben – egy nagy falu. Családias és barátságos. Szófia? Igen. Hároméves korom óta újságíró akartam lenni, édesapámnak köszönhetően szerkesztőségekben nőttem fel, kellemes légkörben. Álmom valóra vált, ráadásul három évig egy olyan újságnál dolgozhattam még a rendszerváltás előtt, amely bolgárul íródott, de csak idegen nyelveken, külföldön jelent meg, tehát több szabadságunk volt. Ellenzéki gondolkodású kollégákkal kultúráról, irodalomról, színházról, zenéről írtunk. Abban a közegben nagyon jól éreztem magam, inspiráló volt a bolgár rendszerváltás kezdetét velük megélni. Finnországban vagy valamelyik skandináv országban remekül érezném magam, tetszik a rendezettség, a természet, a nyugalom, éjfélkor a naplemente.
Aktív rádiósként (valamikor, hajdanán) a magam kárán tanultam meg, hogy mit nem szabad kérdezni egy alkotóművésztől. Az elcsépelt közhelyekre könnyen kaphattam felkészültségemet kétségbe vonó, ledorongoló válaszokat. Ez a levelezés talán engedékenyebbé tesz mindkettőnket. Buta kérdéseimet egyszerűen figyelmen kívül hagyhatod. Például azt, hogy milyen az alkotómódszered. Van rigid rutinod az írásra? Jegyzetelsz-e utcán, fagylaltozóban, királyi székhelyen?
Évente legfeljebb 20-30 írást produkálok, és néha hosszú szüneteket tartok. Ritkán jegyzetelek, mindent fejben tartok, és néha fejben próbálok írni. Majd amikor leülök leírni az elgondoltat, az esetek többségében egészen más jön ki, ami nem mindig kellemes élmény. Egyes írásokkal gyorsan készülök el, másokat eltüntetek, néhányat félreteszek, hátha később meg lehet menteni. Soha nem ment könnyen az írás, de különösen nem szenvedtem meg. Csak a végeredmény számít.
Üvegrajz című kötetedet olvasgatva, no meg ismertetőjét írva – remélem nem tiszteletlenül – azokkal a dán ifjakkal emlegettelek egy lapon, akik merészen szikárra, csontvázszerűre csupaszították le műveiket. Te sem szaporítod a szót. Mire vélhető ez? Életmód-művészet avagy művészet-életmód?
Találó az «anorexia próza» elnevezés, valószínűleg az én írásaimra is. Nem ismertem ezt az irányzatot, tetszik. Az anorexiás alak nem feltétlenül csúnya, fel is lehet egy kicsit öltöztetni, a fontos, hogy mindig a lényeget mutatja. Veszélyes dolog a lecsupaszítás, szerintem röviden írni nehezebb. Az Üvegrajzzal tettem egy kísérletet, meddig mehetek el ebben. Nem tudom, milyen eredménnyel, olyan reakcióra is számítok, hogy: «Csak ennyi?»
Szóval nem a dán ifjak miatt kezdtem röviden írni. Valószínűleg töredékes a gondolkodásom. Mindenféle rövid formának Bulgáriában óriási hagyománya van, erről a jelenségről a magyar olvasó is szerezhet tudomást a Magoncok és morzsák (bolgár apró írások) című kiváló összeállításból (Napkút Kiadó, 2006), amelyben Szondi György válogatásában és fordításában 168 szerzőtől 2671 bolgár műparány olvasható! És ez csak a jéghegy csúcsa. Szondi György 19 magyarázatot fogalmazott meg arról, hogy miért ennyire népszerű és elterjedt a rövid forma Bulgáriában. Én hozzáfűzök egy huszadikat, a sajátomat: azért írok röviden, mert inkább rövid szövegeket szeretek olvasni.
Matematikus fiam szerint közöttünk lényegi különbség, hogy ő használja a papírkosarat. Kétségtelen, mintha a szívemet tépnék ki, ha egy sortól meg kell válnom. Te hogy vagy ezzel? A meglévő soraidat faragod-e, vagy toldozgatod?
A fiad eljárását követem, néha túlzásba is viszem. Volt már olyan, hogy elvesztettem írásokat, mert véletlenül kidobtam, és nem tudtam fejből újraírni. Kevés dolgot őrzök meg a folyamatos múltból, ez fokozza a komfortérzetemet. Meglévő soraimat általában faragom, úgy vélem, minél rövidebb egy szöveg, annál jobb(nak tűnik). 30 sornál tovább még nem jutottam. Ez a beszélgetés/e-interjú is túl hosszúnak tűnik, talán nagyon meg kéne vágni.
Békéscsabán ritkán jártam, habár tirpák őseimet onnan telepítették át Nyíregyháza környékére (legelőször, amikor úttörőként, kórustagként körbezötyögtük Magyarországot, ott is énekeltünk. De a kormos vonaton, a füstszagú állomáson, a vízízű fagylaltokon kívül nem ugrik be más). Később egyetemista barátaimmal igyekeztünk becserkészni Simonyi Imre költőt a szomszédotokban, Gyulán (sok hozama nemigen volt, mikrofonba nem volt hajlandó beszélni, kérdéseinkre nem válaszolt, nem is jegyzetelhettünk. Ellenben a nőkről csodás történeteket mesélt). Még most is úgy gondolom, hogy ha másnak nem, de legalább a lakóhelye közelieknek ápolni illene az emlékét. Hogy tapasztalod, környezetedben milyen hagyománya van Simonyinak? S lesznek-e ránk emlékezők ”… a tökéletlen univerzumban”?
Nyíregyházát valóban dolgos csabai tótok alapították annak idején, tehát rossz hely nem lehet.
Simonyi Imre nagy nőcsábász hírében állt, valószínűleg az is volt, tehát igazak lehetnek azok a történetek, amelyeket nektek mesélt. Egy nővel sem akarta vagy nem volt képes életét összekötni (vagy fordítva), a tartós együttlétet és a házasságot alávaló dolognak tartotta. Gyulán nagy kultusza van, remélem, az ország sem felejti el. Az irodalomkritikusok a mai napig vitatkoznak költészete maradandóságáról. Véleményem szerint Simonyi Imre megmarad az utókornak, érdemes olvasni és tanítani a verseit – remek költő minden tökéletlen univerzumban!
És persze hogy lesznek ránk emlékezők! Már most is, ha keveseknek is, de igazán kellünk! Könyvtárban dolgozva, valamint magyartanár feleségemnek köszönhetően, van némi fogalmam, tapasztalatom, mit olvasnak a fiatalok manapság. Inkább kortárs magyar és külföldi szerzőket kedvelnek, mindenki megtalálja a szellem óceánjában az érdeklődésének, ízlésének, jellemének megfelelőt. A klasszikus művek, a régi vagy nem olyan régi idők irodalma később jön, vagy nem. Más kérdés, hogy hányan olvasnak egyáltalán akár a felnőttek közül. A statisztikák mindenhol a világon lesújtó számokat mutatnak. Ennek ellenére nem érdemes verni a vészharangot. Nem alaptalan az állítás – és jobb ebbe belenyugodni –, hogy a múltban sem olvastak többet és többen, mint manapság. Emlékezzen vissza mindenki, osztálytársai vagy felnőtt ismerősei közül hányan vettek könyvet a kezükbe. Különösen szépirodalmat mindig is kevesen és keveset olvastak, szerintem mindig pont elegen és eleget. Összegzésként, úgy gondolom, fölösleges aggódni, szép az élet: az irodalom élt, él, és élni fog!
Illusztráció: Ablakkarcolatok
Ezek is érdekelhetik!
„A vers – bár belőlem születik – mindig előttem jár” (Baka Györgyi-nagyinterjú) →
Halmai Tamás: Egyik szirom után a másik…* →
Rainer Maria Rilkéről (III/3) →
