OPEN 6. – Móricz Zsigmond
MÓRICZ ZSIGMOND: CSAK EGY ALMA, CSAK EGY ÍRÓ?[1]
Táv irat:”tudodemiazhogyannyiraéletstopmóricztudtastop
Nézem a Móriczról készült fényképeket, első helyen Kálmán Kata portréit: mindenütt derűs, mosolygós. Pedig az élet, amit látott és megírt tele volt drámával, tragédiával. De jó emberekkel is, szépséggel és derűvel is meg humorral. Ki nem mosolyogna azon, amit szülőfalujáról ír, amikor azt bölcs humorral Budapesthez hasonlította, mivel „Csécsén egy utca folyik végig, mint Buda és Pest között egy Duna. Az út két partján húsz-harminc házhely, úgy összepréselve, hogy szoronganak, mint a lovak a ménesben. Csak két telek van Csécsén, amely egészen külön s a többitől elkülönült állapotban van. Ez a két ház már kisdiák koromban feltűnt nekem különös fekvésével. A két ház a szüleim háza. Az egyik az apám, a Móricz Bálint öröksége volt, a másik az édesanyámé, a Pallaghy Erzsébeté. Két pólus, mondtam már nagyon régen…. A két pólus között szikra pattant, s lettem én.”
Móricz Zsigmond az Életem regényében így vallott a szülőkről. Édesanyját pedig, aki „papkisasszony”, egy özvegy papné leánya volt, s aki „zsarnoki s irgalmatlan szeretetével” – mint egy kínai nagy fal – vette körül gyermekeit, így jellemezte: „sohasem ismertem nálánál finomabb lelkű és családjáért hősiesebben és nemesebben önfeláldozó nőt, akit csak Jókai tollával lehetne leírni.”
Amikor Tiszacsécsén körbejártam ezt a kis házat, és megálltam a hátsó fedélhéjazat előtt, meglepve láttam, hogy nagyon alacsony. Ez látszólag lényegtelen dolog, de mégis egyfajta mérték. Hisz a szülőház – a falu, a táj is – mindannyiunk számára meghatározza a későbbi látásmódunkat, akár tudunk róla, akár nem. Ezért érzem fontosnak azt elmondani, hogy ilyen kis, ilyen alacsony mennyezetű házban jött világra Móricz, aki szikra volt, aztán láng lett, majd – ez az élet rendje – parázs.
*
Az író nem a jövő mérnöke: ő egyszerre orvos, tanító, lélekgyógyász és lelkipásztor. Hol ebből van több, hol abból. Tolsztoj például mind a négyben erős volt, pedig csak –a lexikon szerint is – író. Móricz is egy író. De milyen író is volt? Illyés Gyula szerint egy költő veszett el benne. „Egy költő, népünk egyik legnagyobb költői lángelméje működött szünetlen ihletettséggel benne, s árasztotta a valóság égi mását.” Várkonyi Nándor a magyar nép egyik nagy felfedezőjének mondta. „Írói természete és észjárása egyszerűségében is éppolyan titokzatos és érthetetlen a műirodalomnak, akár a paraszt észjárása és természete” – vallotta róla 1932-ben Illyés Gyula.
„A magyar nyelv egyik legkitűnőbb ötvöse, Kosztolányi, nemrégiben lapokat írt Móricz egyetlen novellájának, a Barbároknak kifejező erejéről. Mi ennek a csodálatos stílusnak a titka? A titok nem is a stílusban van. Bizonyos vagyok benne, hogy Móricznak írás közben legkisebb gondja is nagyobb, mint a kifejezés válogatása. Ez a stílus különben is gyakran henye és ez a szó illik rá: gondatlan, akár a folyó beszéd. Látszik, hogy írója semmibe veszi, természetesnek érzi, mert megszerzése nem került semmibe, úgy ragadt rá, mint, mondom, a parasztra a világ legtöbb fogást és önuralmat igénylő szakmája, a hónapokig látástól vakulásig tartó kaszálás.
És ilyen az is, amit ez a keresetlen stílus ábrázol. Nem probléma neki az élet sem. Az élet, a világ minden szöglete egyszerű munkaterület csak, ahol mindig és újra-újra akad tennivaló. Hány társadalmi réteget, hányféle lelkületet ábrázolt már és mindet egyforma biztonsággal. Ő az az író, aki a jég hátán is megél. Állítsátok akárhová, egy pillantásnyi idő alatt fölméri a területet, s már hasítja is a barázdát, visszajövet már vet, s a harmadik fordulónál már vágja is a vetést. S mindez olyan magától értetődőleg folyik, hogy eszünkbe se jut, hogy ezért dicséret járna neki. Amit leír, annyira élet, hogy már nem is csodálkozom rajta. A mondatszerkesztés és a komponálás egyaránt a népmesék, a falusi regélők nyugodt, eleven hangját idézi. [2]
Móricz Zsigmond csaknem száz kötetet írt. Azt mondhatjuk, hogy szinte öntudatlanul írt. Móricz hanyagul, néha szinte villával hányta a mondatokat, s alakjainak máris kiterjedésük, színük, hangjuk volt, talpra álltak, mentek valahová, legtöbbször valamit enni végre. A tárgyilagos néző nem tehetett mást, mint nézett és ámult.
Schöpflin Aladár beszéli róla, hogy napi munkája után egyszer sápadtan, feldúltan, csaknem remegve lépett be az írók kávéházába. „Mi történt?” – kérdezték tőle izgatottan. „Megöltem egy embert” – felelte. A novellájában ölte meg. Mindenki mástól olcsó művészkedésnek, ripacskodásnak vennénk. Neki elhihetjük. Neki a Múzsa diktált, s az így diktál, ilyen forró-közelről. Ez a külsőre látszólag csöndes, tempós férfi az indulatok és szenvedélyek embere volt. Ezért vonzódott kortársai közül épp Adyhoz, a legszenvedélyesebb költőhöz.[3]
*
És itt kell szólnunk súlyra is a legnagyobb, a leghosszabb remekművéről, az 1922-ben illetve 1935-ben megjelent, három részes Erdélyről. (Aki szeret olvasni, ha hozzá kezd, nem fogja letenni.)
Németh László a harmadik rész megjelenésekor, 1935-ben azt írta, hogy „látható itt az erdélyi úri nép tanácsban, toron, harcmezőn, a fejedelem, amint számtalan levelét írja, diákjaival a Kassa felé vivő utakat tanulmányozza vagy a várak tatarozására ad rendeletet, a fejedelemasszony fekete ruhás szövőnépe közt éjidőn, kedves testvére fogadásakor, vagy amint betegségében füstölik, zsoltároznak fölötte. A szász kereskedő sötét boltjában a sivatagon, tatáron, télvízen átlopott selyem és drágakő csillog. Felvont várhidak és kiszegzett előjogok mögött görbehátú, konok mesteremberek ülnek, akik a fejedelem tanácsában is előjogaik summájával kezdik a beszédet, mindegyik ugyanazzal. (…) Munkátlan házaik körül ott lebzselnek a hajdúk, lesve a háborús hírt, hogy a többet ígérő mellett kiszálljanak. A kunság vad vizei közt félvad pásztorok őrzik a gulyát, meztelen heverészve füstös kunyhóikban, melyekből az emelkedő áron át úszva vágják ki magukat barmaikkal. Egy marosszéki mezőn a felszabadított és tőrbe csalt székely jobbágyok vergődnek az urak nyársában. Halljuk a török követek édeskés fenyegetőzését, a szultán tolmácsának fellengzős stílusát és kéjelgő toldásait. Pázmány hatalmas hatású, de válogatósnak nem mondható érvét. Minden fejezet más életkép, más embervilág, új foltja az örök magyarságnak, mely itt nyersebb, veszélyekben jobban megforgatott, de azért sosem idegen, sosem egészen történelem.”
Rónay György tanulmányát egy jelenet ismertetésével kezdi: Báthory Gábor Bethlennel vacsorázik. Megittasodik, fenyegetődzni kezd, rátámad a főkapitányra, akit a többiek kituszkolnak a szobából. Aztán a fejedelem lecsillapul, és rövidesen visszatér Bethlen is. Tűnődve, szomorúan nézi a részeg uralkodót. „Mindenkor elismerte szellemi felsőbbségét, vagy inkább mindenkor meglepte s új világításba helyezte előtte a dolgokat a Báthory gondolata; ő a meglevő dolgokról tudott helyes és bölcs képet adni magának, Báthory a jövőről. Mindig mint második ember állott Báthory mellett: ennek ragyogó fantáziájától ő is kigyúlt, s szíve mély fájdalommal érezte, hogy milyen kár, hogy ez az ember sohasem fogja egyetlen koncepcióját sem végrehajtani. Ő nem tud tévedni: ez nem tud nem tévedni. De ez a saját biztosságában való meggyőződés szegényesnek és másodrendűnek tűnt föl előtte; a saját józanságának terhét szívesen odaadta volna a repülő szédületnek ama mámoros pillanataiért, amelyekben Báthory fölébe emelkedett az életnek.”
Csak a neveket kell átcserélnünk – írja Rónay György –, a Báthoryé helyébe Adyét, a Bethlenéébe Móriczét: egy Ady-Móricz párhuzam áll előttünk, és egy Móricz rajzolta önarckép. A szertelenül lobogó Báthory mellett a valósághoz tapadó Bethlen: a próféta Ady mellett a realista Móricz. A repülő szédület mámora mellett a gyalogjáró vaskosság.[4]
„Két embertípus áll szemben egymással, a legmagasabb fokra emelve: a lángelme két egymással össze nem férő típusa, a romboló és alkotó géniusz, Báthory Gábor és Bethlen Gábor – olvasható Schöpflin Aladár korabeli kritikájában. – Báthory az elme nagyszerű villanásainak embere, tele nagy gondolatokkal, a fantázia sötét lobogásával; vannak pillanatai, mikor az emberi lehetőség legmagasabb magaslatára emelkedik s a nagyok legnagyobbika lehetne belőle, ha volna lelki ereje elgondolásainak megvalósításáért dolgozni. De hiányzik belőle az erkölcs fékje s az önmagán uralkodó akarat; labdája saját temperamentumának, tragikus, elkényeztetett gyermeke az életnek, aki nem tud ellenállni a nő, a bor, a felhevült indulat semmi kísértésének. Testi-lelki szépsége csúfos bukásban omlik össze, rövid fejedelemsége úgy vonul végig Erdélyen, mint egy megrendítően szép vihar, pusztulást hagy maga után, de otthagyja egy új fejlődés magvait is. Geniális gondolataiból ami megvalósítható, Bethlen valósítja meg. Bethlen, az építő genie, nem olyan színes és gazdag, nem olyan lobbanó fényű, de a következetes, makacs részletmunka embere, szeme mindig a feladatán, Erdély újjáépítésén, fejedelmi hatalmát nem önmaga, hanem nagy céljai javára gyakorolja, éjjel-nappal tervel, dolgozik, feláldozza nemcsak magát, hanem házastársi boldogságát is, hogy beváltsa, amit Báthory csak ígért és elképzelt: Erdélyt tündérkertté változtatni. Báthory tisztára keleti jelenség, olyan, mint egy kozák hetman, vagy tatár kán, Bethlen a keresztény kultúra terméke. Az előbbi szebb, dúsabb, izgalmasabb, az utóbbi a megnyugtatóbb. A régebbi irodalom Báthoryban csak a bősz zsarnokot, a fajtalankodót és boriszákot látta, Móricz a szertelen erő önmaga megemésztésének grandiózus képét alkotta belőle, a legnagyobb méretű alakot, ami valaha fantáziájában termett. Maga is úgy van valahogy vele, mint Bethlen Gábor, látja minden bűnét, geniejének esztelen elpazarlását, a romlást, amit maga körül terjeszt és végül elkerülhetetlenül magára von és mégis gyönyörködik benne, rokonszenvez, kedvtelve foglalkozik vele. «Bethlen lehajtotta fejét: lelkében igazat adott a fejedelemnek, akinek mindenkor elismerte szellemi felsőbbségét, vagy inkább mindenkor meglepte s új világításba helyezte előtte a dolgokat a gondolata; ő a meglevő dolgokról tudott helyes és bölcs képet adni magának, Báthory a jövőről… A fejedelem a jövőbe vetette nagy lobogó tekintetét, s mindaz, amit képzelőereje fölvetett, rendkívüli s nagyarányú volt. Bethlen sajnálattal látta, de mint második ember állott Báthory mellett: ennek ragyogó fantáziájától ő is kigyúlt s szíve mély fájdalommal érezte, hogy milyen kár, hogy ez az ember sohasem fogja egyetlen koncepcióját sem végrehajtani.» Az a szeretet és bámulat, melyet Bethlen érez, az íróból sugárzik át bele.”[5]
*
A hatalmas Erdély-trilógia első regénye Báthory Gábor erdélyi fejedelemségét s Bethlen Gábor ifjúkorát kelti életre.[6] Báthory Gábor zsarnoksága – mondja a történetíró Szekfű Gyula – magasabb politikai célok nélkül egy születésénél, vagyonánál, sikereinél fogva elbizakodott ifjú ember szenvedélyeinek zabolátlan kifejezése volt. A fiatalember sem érzéki indulatain nem tudott uralkodni, s ezzel magyar urakat, szász polgárokat asszonyaik becsületében sebzett meg, sem gőgjén és hirtelen haragján, mellyel már attól sem riadt vissza, hogy fejedelem létére saját kezűleg vágja le hajdúvezérét, Nagy Andrást, akinek különben árulásait és gyilkosságait megbocsátotta. Feleségétől elválva, közbotrányt okozva él tanácsosai feleségeivel.” Öt és fél esztendős uralkodása – 1608 márciusától 1613 novemberéig – a szenvedés, zaklatottság és megpróbáltatások, külháborúk és belső villongások áldatlan és keserű kora Erdély számára.
Móricz Zsigmond regénye híven követi a történelem menetét, nem talál ki mesét, nem költ alakokat: az adatokat telíti élettel, az alakokat kelti élő jellemekké, hatalmas és lenyűgöző valószerűséggel, a valóság páratlan telítettségével.
Ez Báthory Gábor:„A keleti úr Attila-álma burjánzott benne: lóháton végigrepülni a rongy embervilág hátán.” „Nem arra kell neki a háború, hogy nyerjen vagy a vant védje: csak arra kell, hogy dühét, erejét, fiatal lobogó fantáziáját kiterjeszthesse.” Szenvedélyes és fantaszta, nincs reális érzéke, indulata túlragadja a valóságon:„hiányzott benne a nyugalom s a higgadtság: azt hitte, valamit elképzelni, az már végre is van hajtva”. Indulata és fantáziája ragadja kalandból kalandba, vállalkozásból vállalkozásba. Erdélyben, a realitás kicsiny határai közt sehogyan sem fér el ez a túláradó, fergeteges természet: egy egész világ kell neki. Szorongatott, apró hazájában világ elseje akar lenni, roppant impérium ábrándját kergeti. Ráront a Havasalföldre, benn van Radul székhelyén: sebbel-lobbal indult hadjárata, nagy világnak rohanása már fele útján megáporodik, aztán belefúl a sárba: serege szétzüllik, hajdúi megszökdösnek, ő maga rongyos, ízetlen s ingerült szerelmi hálóba bonyolódik: ha nincs mellette Bethlen, a józan reálpolitikus, talán haza se keveredik. De alighogy Szebenbe ér, már újabb tervek rajzanak benne, minden eddiginél merészebbek. „Mit tudsz te arról, mi volt az én álmom– mondja Bethlennek. –A szabad s független Erdély, amely mint egy vár áll a világ közepén, s szövetségese minden szomszéd hatalom: Oláhország, Moldva, Lengyelország s Magyarország. Környöskörül sík országok, s közepén a büszke vár, az erdélyi hegyek belsejében a magyar fajtának boldog tündérkertje.” S Bethlen bólint rá: méltó terv a legnagyobb fejedelemhez is: s ha végrehajtják, századokra biztosítja a magyarság sorsát. Csak egy hibája van: az, hogy nem lehet végrehajtani. De Báthory nem ismer lehetetlent és nem riad vissza semmi kockázattól, hogy féktelen temperamentumát kiélje. A tündérkert közben véres mocsárrá, sivár, kiégett pusztává züllik: mindegy, Ő – él. Törni-zúzni, ha nem sikerül, s akkor is, ha egy nép, egy ország adja meg az árát. S ha nem megy némettel, menjen törökkel, ha nem megy azzal se, menjen mindkettő ellen: törökhöz állni, birodalmába olvadni, belülről mállasztani széjjel. S tiporni közben lányt is, asszonyt is, ölni, öletni, harácsolni, falni, bort nyakalni, tobzódva roppant erőnket mutogatni, míg egyszerre minden össze nem omlik, s be nem telik fejünk fölött a bosszú. Amikor katonái lemészárolják Kendy összeesküvőit, mikor magyar magyart öl halomra, Báthory megtelik lendülettel,„sohasem érezte még életében így az erőt s hatalmat, emberek ölik egymást érte, fegyverek ropognak őérte, s csak érte, most vágott neki a kevély jövőnek, embereknek, országoknak, Istennek, világnak, babonás izgalommal, varázsló büszkeséggel várta a viadalom végit, s az meg is jött, nemsokára hordani kezdték a setét katonák a leölt urak testét az udvarra.”
Csak két emberen nincs hatalma ennek a fejedelmi vadnak. Az egyik a felesége, Palotsay Anna, a hideg, tiszta, kemény asszony; a másik, aki csodálja tehetségét és szánja tehetsége rontásra fordultát: Bethlen Gábor. A kettejük vitáiban a magyarság két arca vitázik: a fantaszta, lángtermészetű, hódító szomjú, erején fölül vállalkozó, Attila-álmú, meg a józan, számító, valósággal leszámoló, szerényen építő, a keményen megtartó. Ebben a két roppant arányú jellemben Móricz Zsigmond a magyarság egyik lényeges, egzisztenciális kérdését ragadja s egyéníti meg.
Van a regénynek egy szélesebb, az egyénin túlmenő problémája is, amikor társadalmunk szerencsétlen alkatát, azt a tragikus szakadékot érinti, mely urat és pórt elválaszt. Ebből a szembenállásból következik, hogy a nép elnyomói ellen a zsarnokkal szövetkezik, s a zsarnok a népet játssza ki a hatalmára veszélyes urak ellen. „Báthory Gábor volt az első fejedelem erdélyi földön – jegyzi meg Bethlen –, aki észrevette, hogy a szegény nép nyomorúságban van és ez nem jól vagyon… Amilyen könnyű volt egyre több s több hatalmat adni azoknak, akiknek máris sok hatalmuk volt, olyan lélegzetmegállító a jognélküli népek fölemelése… A kevés hatalom szétdarabolja a birodalmat: a sokaság hatalma eggyé kovácsolja.” Csakhogy Báthorynak voltaképpen nem a nép kell, nem a földjén szabadon s emberül élő munkás, aki úgy gyarapítja nemzetét, hogy maga is gyarapszik; az a szabadság, amit ő ad a népnek, csak cserélése a szolgaságnak, urak szolgájából zsarnok katonájává. Ahogy a csellel megvett Szeben ablakából kitekint, nagy diadalérzéssel, mert az imént rendelte el, hogy aki székely jobbágy hadba indul vele Radul ellen, nemességet kapjon, s elrendelte mindezt az ellen, aki valóban szívén viseli a nép sorsát, s akinek épp a nép érdekében való ellenkezéstől fél: Bethlen ellen, hogy „fölgyújtsa mögötte az erdőt s az benne égjen”, – ahogy ott alátekint a meghódított városra, azt gondolja: megtörte a szászokat, meg fogja törni a nemességet is: „s akkor a háta mögött lesz a néhány kiváltságos helyett a tömeg, a Dzsingisz kán s az Attila tömege, mely felsodorja a népeket a világ minden tájáról, az elnyomottak, a megtöröttek, akikből hadsereg nő egy csapásra s előtte, utána, szavára, parancsára, királyi botjának intésire száguld le az Al-Dunára, el a fekete hegyekre, el Konstantinápolyba…”– a nép helyett horda, szabad emberek helyett vak tömeg, mindenen átgázolva az ő zsarnoki szavára. Pedig – ez is Bethlen Gábor figyelmeztetése –:„nem az a fejedelem dolga, hogy az országot kergesse, mint a négy lovat: hanem az, hogy pásztorkodjon a ménes mellett, s hagyja azt a jó legelőre menni.”
Bethlen Gáborral Móricz Zsigmond a maga korát is inti, – a kort (1922-ben jelenik meg a regény), amelyben az ország, megtépetten és nyomorultan, mint a Báthory Gábor szegény, megkopasztott Erdélye, azokat a nagyhatalmi ábrándokat látszott tovább álmodni s játszani, amelyek majdhogy a sírját meg nem ásták; romantikus turáni illúziói és mítoszai közt megfeledkezve arról is, hogy csak a „sokaság hatalma” ad valódi erőt és nyugalmat, – a sokaság hatalma a sokaság javára, mert ez a sokaság a nemzet, nem pedig az urak, és nem is a fejedelem. Nemzetté tenni a népet: ez volt Eötvös József eszméje, ez a Móricz Zsigmond Bethlen Gáboráé is.[7]
*
Móriczban a megtestesült nép, ha úgy tetszik, paraszt, azért nem is lehet avval kezdeni a magyarázatát, hogy hogyan látja a népet, milyen képét nyújt róla. Egyszerűen őt magát kell néznünk, ami azonban mégsem egyszerű feladat, mert a nép nem gépszerkezet, nem virág… amely szétszedhető, vagy górcsővel elemezhető, hanem ember, természetének minden bonyolultságával gazdag.
Életerővel telített, vérmes, ösztönös alkotó; úgy él dolgozik, ahogyan ősei hont foglaltak, aztán föltárták a haza földjét, küszködtek esővel, aszállyal, úrral, pogánnyal szívósan, vitézül és ravaszul, de mindig elemi kényszerek alatt. Nekibúsultan vagy hetykén, de mindig energikusan ragadták meg az ekeszarvát vagy a kardot, ha muszáj volt; ám ügyesen meglapultak, ha lehetett, s meg tudtak egyezni a nagyobb erővel. Csak egyet nem tettek sohasem: föl nem adták magukat, a maguk igazságát, és nem váltak senki vazallusává.
Ez az alkat él Móriczban; robusztus, de egyúttal heves, vérmesen izgatott; túlfűtött erővel érez át minden indulatot. Erotikus természet, a szó eredeti, bölcseleti értelmében: ösztönös és teljes érintkezést kíván a dolgokkal.[8]
„Csak álmában tud az elme annyiféle embert megalkotni, mint amennyit a világra hívott – írja Illyés Gyula, aki Móriczban nemcsak az írót látta, de szellemi vezérnek is tartotta. –Csak az az álmodó elme tud olyan ijesztően részletes képet adni a valóságról, mint aminőt az övé adott. Igen, úgy alkotott, ahogy a fa terem. Minden alkotása csodálatos összetételű, óriási elmemunkáról tanúskodó szerkezet volt. Mint különben a fák termése is. Mi százszorta bonyolultabb s finomabb összetételű egy svájci zsebóránál? Egy alma.”
*
Az elmúlt évben egy hét különbséggel találkoztam két korombeli, ismert íróval. A szokásos kérdésem így hangzott: – Mit csinálsz, amikor nem írsz? – Olvasok. És mit? Mindketten azt válaszolták, hogy Móriczot! Annyira meglepődtem, hogy el is felejtettem a másik szokásos kérdést feltenni, hogy miért? Gelléri Andor Endre erre a kérdésre, hogy miért is tetszik neki Móricz, azt válaszolta: – Mert él. Azután még azt is hozzá tette, mert a Móricz-regényekben „a szóval együtt születik az élet is.” (Egy önérzet története.)
Azóta, magamat is vallatva, gondolkodom ezen. Többféle válasz, vélemény már olvasható volt eddig is, de nekem József Attila egyik verse jutott eszembe. Az ő sorait felhasználva, azt mondom, és a fenti példa szerint is, úgy kell nekünk Móricz, mint a csendes eső és a tiszta nap, mint a növénynek a zöld, hogy levelei kiviruljanak; / …mint gyermekeknek játék, oltalom, / mint az erény a szegénybe, / s ez össze-vissza kusza szövevénybe, / társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe’, / mely igazodni magára mutat.
Vajon szerette-e, ismerte-e József Attila Móriczot?[9]
[1] Móricz Zsigmond regényiről szó van a tankönyvekben, külön a Barbárokat is elemzik. Itt én ezekkel nem foglalkozom, kiemeltem csak eggyel, az Erdéllyel, amely terjedelme miatt nem kerülhet megtárgyalásra, miközben az egyik legfontosabb remekműve.
[2] Illyés Gyula 1932-es Naplófeljegyzéséből, amely Móricz Zsigmond szerzői estjére készült.
[3] Móricz Zsigmond, az epikus. In Illyés Gyula:Naplójegyzetek, 1964.
[4] In Rónay György: A nagy nemzedék. Bp., 1971.149.
[5] Schöpflin Aladár: In Nyugat, 1935. 2. sz.
[6] Ezt a részt Rónay György segítségével röviden, kivonatosan ismertetjük. In Sík Sándor: Az olvasás művészete. Szeged, 2000. 234-236.
[7] In Sík Sándor: i.m. 237.
[8] Várkonyi Nándor: 252-253.
[9] Móricz és József Attila 1934-ben vagy 1935-ben találkozott először, Hódmezővásárhelyen. Ennek történetét maga Móricz mondja el, a költő halálakor írt tanulmányában (Nagyon jaj. Szép Szó, József Attila-emlékszám, 1938. január–február). Egy hódmezővásárhelyi ügyvéd ebédre hívta, itt ismerkedett meg a költővel. Szinte bizonyos, hogy az ügyvéd: Makai Ödön, József Attila sógora és gyámja, aki ebben az időben Hódmezővásárhelyen lakott. (Réz Pál . In Irodalomtörténet, 1958.03-04.sz.459-460.)
Móser Zoltán
Illusztráció: Open (Móser Zoltán rovata)
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 50. – Shakespeare: Szonettek →
OPEN 49. – AKI ÉREZTE ISTEN IGÉJÉNEK ÉHSÉGÉT →
OPEN 48. – Aki kereste az igazságosság igazát →
