Hajós János: Bagatellianus feljegyzései
Bagatellianus székfoglaló beszédei
(I. szék)
Itt ülök,
ahol semmi sincs.
Részesedem
a hely szelleméből.
Semmisülök
lelkesen,
tanulok élni.
Ahogy tudni fogok
majd túlnan.
A papíron túl,
vagyis a parapírban.
(II. szék)
Telehold van,
teljesen üres.
Mondják, hogy egy történet
hajózik vele az égen.
Azé, aki nézi.
(Követem én is,
mint egy szappanoperát.)
Hullámot kavar,
éveket szitál.
Megteríti
a hallgatás asztalát.
(III. szék)
Ami bonyolult:
személyes.
A költők s a hentesek
húsnak is hívják.
Lévén, hogy vágja a nadrág,
alkalmazni kell szövetet,
szabásmintát.
Ami személyes, kétes.
Begóniát és kozmogóniát ápol.
Álmokat kerít el,
rózsákat és gondolatokat
keresztez. Lengőhíd
lakója, bennszülött.
(IV. szék)
A szenvedély egy kisiklott
vonatban lakik.
Én költöztettem oda,
amikor még száguldó
otthonra vágyott.
Most már láthatja,
nem ő az egyetlen,
aki kékesen szuszog.
Most megtapasztalhatja
a különbséget,
a pókfonálon táncoló különbséget
áldozat és túlélő között.
(V. szék)
Ma semmi sem önmaga.
A villamos hangja,
akár a betörőé,
ha munkája gyümölcseit élvezi.
A fékpofák
a lelkifurdalás igéjét hirdetik.
A füstkarikákon
göröngyökben lakozó anyai szavak
siklanak át.
Ez a korai kávé: kései tükör.
(VI. szék)
Ami megtörtént,
megtörtént.
Ezzel is kevesebb.
Az elfogyó pudinghold
egyre édesebb.
Legyek civódnak rajta,
tizenkét kőműves.
Közöttük magamat
föl se ismerem.
Fekete kalapban érkezik
hitvesem.
(VII. szék)
Egyre kevesebb esélye annak,
hogy 7 éves lehessek.
A minap egy kivételes
pillanatnak köszönhetően
sikerült újra 21 évesnek lennem,
de csak percekig tartott az egész.
A szokásos hullám nekivetett
a frissen meszelt sziklafalnak.
Az időutazók, akár a kalózok,
korán halnak.
(VIII. szék)
Az almaízben (is) fellépő közömbösség
hazamegy. Nincs benne semmi
fantasztikum, tompa szarvakat visel.
Templomban járt s most alászáll,
oda, ahonnan vétetett.
Patáit ajkamba törli,
hazamegy.
(IX. szék)
Gondolkodom, te-
hát bizonytalan minden.
Erre sem esküszöm,
mért hinnék bármi másban?
Pillangókisasszonyokkal,
szárnyas pillanatokkal élek
érdekházasságban.
Tele van a hamuzóm
jelképekkel és kalandokkal.
Újrasodorható dohánnyal.
(X. szék)
Az ember szívnek mit nevez?
Ez a homokrajz a vérbe hogy kerül?
Hol van a szentség,
az őrület kezese,
aki a tenger ráncait kisimítja?
Ez a cápáknak prédikáló búvár
kinek dolgozik! Ki viszi haza?
Lehet-e a képtelenség
bárkinek otthona?
(XI. szék)
A papíron parázsló szerelem
nem gyanús ?
Az üresen fehérlő mezőben
mit keres?
Helyére, nyílván, nem talál.
Boldogul hát, ahol nem lehet.
(XII. szék)
Ezt a percet elteszem
emlékbe. Homok formájában,
hogy valami súlya is legyen. Majd
feltöltök vele egy másikat, ha kell.
(Amiben már homok sincs.)
Felszórok vele egy másik,
tán mostohább időt(?)
vakítón táguló sivatagot,
amiben már a porszem is: hiány –
Homokot szór és gyűjtöget
az egyszemélyes karaván.
(Szószék
avagy a hallgatás asztala)
Kalandor vagyok,
kerge kalandor.
Nem félek semmitől,
csak a kalandtól.
Ahova nem jutok el,
ott szoktam élni.
A többit a felejtés
bárkinek elmeséli.
Bagatellianus űrutazása
(Rezgőnyárfa)
Itt ülök
a rezgőnyárfa árnyékában,
az ifjú Borges
ezt elmének nevezi,
nem tudja ő sem,
hogy a fánál az árnyék
több-e avagy kevesebb.
E bizonytalanság
erősebb a halálnál.
(Homo habilis)
Alszik: gyakorol.
Dárdahegyet
és rakétát készít.
Hegyeket tologat.
Obulust veret,
beleszeret a Holdba.
Alszik: csomagol.
Csillagvizsgálóval
fürkészi saját tenyerét.
Jajgat, ha boldog.
(Holdszezon)
Vakok szemüvege a Hold.
Testet ölt általa
minden, ami nincsen.
A holdkórosok imája
egyetlen pontból álló mondat.
Farkasok bibliája a Hold,
ordasmennyország.
Szerelmesek képernyője a Hold.
Fénybe fagyott Pompeji,
megkövesedett pornó.
(Kentaur)
Mi lakunk itt is,
ezt az idegen bolygót is
emberek lakják.
Műanyaggal párosuló
emlős kőzetek.
Szerves tükörképek
és dohányfüstből klónozott
kentaurok, szentek. Emberek –
ameddig a képzelet ellát.
Sehol egy földönkívüli lélek.
Sehol egy képzeletfeletti föld.
(Konstelláció)
Idefenn csak sakkozni lehet,
nyerészkedő hajlamainkat
szoktatni a súlytalansághoz…
A lépések között
fényévek telnek el,
pályát cserélnek lassan
a bolygók s a bábok –
de mattot kap addig az ember,
és mattot kapnak a csillagok.
(Nyersanyag)
Csillaghamuban gázolunk.
Átutazunk önmagunk
korábbi halmazállapotán.
Feltűnő fölösleg gomolyog.
Az elfuserált földi zsigerek
sugárzó, nyers anyaga.
Lehettünk volna százkarúak!
Harmadik szemünkre,
nikotinbarát szívre meg tüdőre
nem maradt idő. Mivelünk
valaki örökké siet.
(Amnézia)
Néha elfelejtem,
hogy meghaltam,
s hogy a Földön
semmi keresnivalóm.
Álmomban olykor
kimegy a fejemből,
hogy nincs is fejem,
és tkp. álmaim sincsenek.
Mágikus
amnéziámnak köszönhetően
élek, mint bárki más.
A múmiák titka:
a felejtés balzsama.
(Vákuum)
A tökéletes üresség
metropoliszában,
galaktikus nyomornegyedekben
járunk. Ismerős minden:
a vénséges semmiség
jéghideg gyomrában
egymásba zuhan mindaz,
ami valaha történt. Halottainál
öregebb itt az ember.
Milyen lármásak odalent
a Föld-i sírok!
(Paramerika)
Hazakerültem végre,
lábat lógatok
a világ végén.
A mozdulatlanság vizein
hajóztam ide.
Az ott a Szabadság, szobor!
A semmiből faragott
műalkotás,
a tökéletesen túli,
a leleplezetlen.
Illusztráció: Bagatellianuszi játszma (fh. festmény: van Heyden)
Ezek is érdekelhetik!
A bábmester – Hudy Alida Lea versei →
Atilla Tau: EL ELION →
Lajtos Nóra: krumplipucolás, világlocsolás →
