Bertalan Tivadar: Rajziskola (Három írás-kép)
Rajziskola
Szép, szabályos ívben sorjáztak a rajzbakok, ahogy egy rajziskolában illik. A „nebulók” lovaglóülésben elhelyezkedtek, miközben már összehúzott szemmel vizslatták az előttük üldögélő, modellnek felkért, szakállas öregurat. Ujjaik hegye már fekete volt, mert a készülődés izgalmával morzsolgatták a szénrudacskát, amelytől a varázslatot remélték.
A rajzoláshoz készülődők igen változatos képet mutattak. Az egyik padon termetes háziasszony helyezkedett, egy másikon fiatal, nyurga kamaszlány, a továbbiakon két középkorú nő és két kisgyermek is. Hogy mi késztet egy ilyen tarka társaságot, hogy tandíjat nem sajnálva, minden lehetséges perspektíva nélkül rajzolni tanuljon, nyilván személyenként más-más indítékra lelhetnénk. Elszánt igyekezetük azonban mindnyájuknak az arcára volt írva. Némelyikük még a nyelve hegyét is kidugta nagy igyekezetében. A háziasszony-forma rajzolt a legelmélyültebben. Talán még terhes házi teendőit is hagyta a csudába, hogy itt lehessen.
Az alkalmi modell figyelmét, aki immár befutott képzőművészként missziós feladatként vállalta el a kényelmetlen feladatot, egy hozzá hasonló korú öregúr kötötte le, annak ellenére, hogy megegyezés született arról, hogy tekintete lehetőleg a vele szemben a karéj közepén ülő ifjú lányra irányuljon. A lányra nézni kellemes volt, ám tekintete mégis az öregúr felé kalandozott, aki az ív bal szélén, Parkinson-kórjával küzdve, remegtette kezét a rajztáblája fölött. A fekete humor kedvelői azt tartották, hogy ez a kényszerű kézmozgás igen előnyös lehet a satírozásnál, de egy határozottabb, lendületesebb vonalnál csak véletlen, cikk-cakkos megoldáshoz vezethet. Ámde csodálatosképpen, ha az öregúr ilyen vonalat alkotott, remegése néhány pillanatra megállt. A modell ilyenkor szeretett volna lelkesen felkiáltani, de türtőztette magát és drukkolt. Feltűnt, hogy az öregúr szinte nem is nézte a modellt, rajztábláját nem támasztotta meg, mint a többiek, mélyen rajzlapja fölé hajolva küszködött a papírral és széndarabkájával. Társadalmi helyzetét tekintve egyszerű nyugdíjas lehetett, aki özvegyen, egyedül él, és itt társakra lelt. A rajzolás napját bizonyára ünnepnek tekinti.
Az alkalmi modell tekintete persze olykor végigsurrant az egész sorfalon. A gyerekeknél szülői felügyelet is jelen volt. Igaz, hogy minden gyermek művésznek születik, de egyikük ebből már kinövőben lehetett, mert feltűnően sokat izgett-mozgott, talán valami csoportos játék gondolata bökögette őt belülről. Szülei talán valami gyanús társaság befolyásától menthették ide. De azért rajzolt, szénrudacskája szinte kopogott a papíron. A nyurga kamaszlány láthatóan igen komolyan vette feladatát, rajzszerszámát kinyújtott keze két ujja közé szorítva méregette a modell arányait. A két középkorú, anyányi nő, talán zűrzavaros helyzetükből menekülve, némi nyugalmat és önállóságot remélve, veszendőben lévő egyéniségüket keresték.
A parkinsonos öregúr satírozásba kezdett, csak úgy sercegett a papír. A rajztanárnőjük egyetértően bólogatott, másoknál meg-megállt és korrigált. Az óra végeztével sorra kézbe vette az alkotásokat és néhány dicsérő szóval jutalmazott. A modellnek is megmutatta mindenki munkáját. Ami a karakter megragadását jelentette, a háziasszony járt legközelebb. A többiekében is volt néhány jó megfigyelésről tanúskodó részlet. A modell persze a remegő kezű munkájára volt a legkíváncsibb. A rajznak nem sok köze volt az ő fizimiskájához, de a néhány hosszabb, a ködös felületet átszelő, lendületesebb vonal úgy tűnt előtte, mint az öreg nebuló meghosszabbított élete.
Gurulószék
Gépkocsival érkeztünk a rendelőintézet elé. Nem a mentők hoztak, hanem egy jóbarát, aki azt is megszervezte, hogy valaki kerekesszékkel várjon. Nem tudtam szemügyre venni, ki tolta alám a széket, mert mindvégig a hátam mögött volt, és így segítette azt a két lépést, amit a kocsi ülésétől a gurulószékig kellett megtennem. De kissé apatikus állapotomban nem is nagyon tekintgettem, a földet bámultam inkább, mert valójában szégyenkeztem, mennyi bajmolódást okozok.
Aztán megindultunk. A jóbarát is elkísért, tudván, hogy nem csak hozni, hanem vinni is kell majd. Aki tolt, az természetesen megint csak a hátam mögött volt.
Az előtérben a szájmaszkot viselő, védőköpenyes hölgyek egyike homlokom elé tartott valami szerkentyűt. – Harminchat, rendben. – hangzott a verdikt, láztalanságomat nyugtázva. Némiképp megnyugodva igazgattam a magam félrecsúszott maszkját, és tekintetemet végre felemelve végigpásztáztam a csupa hölgy fogadóbizottságot. Hanem aki ide tolt, még mindig rejtve maradt, mert várakozóan fogta mögöttem székem toló szarvait.
Hanem amikor betolt a liftbe, ahol a szemközti fal tükör! Amikor belebámultam, egyszeriben felére enyhült a fájdalmam. Ezt természetesen nem a magam nyomorult látványa idézte elő. Egy világoskék álarc fölött két gyönyörű szemet láttam, s bodor hajfürtök mögött egy ránctalan homlokot. Az arc eme látható részlete magam elé vetítette az egész arcot, sőt, a nő egész alakját. Ettől kibuggyant belőlem: – Kedves gyámolító hölgyem! Maga álarcban is csodaszép. – Rövid csend következett, majd ezek a gyönyörű szemek mosolyra váltottak, a hajtincsek megrezzentek és finom ráncok futottak át a homlokon. És jött a hang: – Köszönöm. – Láttam, hogy a nyomorult helyzetemből érkező elismerést örömmel fogadta.
De Úr Isten! Belém nyilallt, hogy éppen ebből a nyomorult helyzetemből milyen jogon minősítek én bárkit is. Hát ilyen helyzetből is lehet holmi értéke a kibuggyanó szavaknak? Itt ülök tehetetlenül, emberek jóindulatára szorulva, emberi méltóságomat veszítve, méltó tartás híján. Hogy képzelhetem, hogy kéretlen szavaim annyit érhetnek, mint egy épkézláb ember szavai? Micsoda nagyképűség! Helyrebillentés céljából gyorsan megjegyeztem: – Tudja, én az ízlésemből élek, vagyis hát… éltem. – Csalódásomra segítőm nem kérdezte, miket művelek az ízlésemmel. Hittem, hogy tudja, azért nem kérdezi. – Na, most meg a hiúság! Vagy csak önáltatás, vigasz, kapaszkodás a mélyből.
Egy hátrameneti sasszé, és gurultunk tovább a hosszú folyosón az illetékes orvosi szobába. Hiába igyekeztem gyorsan, félfordulással lekászálódni székemről, tologatóm kitűnt a látószögemből.
Ezek után sikeresen végrehajtottam a feladatot, megmásztam a Himaláját, azaz a két lépcsőfokot, ami a vizsgáló ágyhoz vezetett. A nem csekély fájdalommal járó kezelés alatt magam elé képzeltem eltűnt segítőmet és akkor a csoda megismétlődött. Magam elé képzelgésem elviselhetőbbé tette a tortúrát. Annak a tudata is segített, hogy visszajön és visszatol azon a hosszú úton, amerre jöttünk, egészen jóbarátom kocsijáig.
– Na, nagyon rossz volt? – érdeklődött barátom.
Alig hallottam a kérdést, mélázva néztem a széket visszatoló ringó alakját. Végre először láttam a talpáig. Fájdalmamra, most is csak hátulról, s ahogy távolodott, úgy közeledett a fájdalmam.
-Ja, – ébredtem a kérdésre – nem is tudom, de szívesen mentem volna vele még egy kört.
2020-05-27
Nagyító
Miután egy lendületes ütéssel a földre terítette, rálépett a fejére,
s ettől határozottan úgy érezte, hogy egy fejjel nagyobb lett.
Illusztráció: Rajziskola (fh: Bertalan Tivadar rajza)
Ezek is érdekelhetik!
Noth Zsuzsánna: LÁMPAGYÚJTOGATÓ →
Pataki Edit: Elölről az egészet →
Kiss Panna: Teliholdba fulladva →
