Kiss Benedek: Cavatina (versek)
CAVATINA
Csontos égtáj ez, rimája télnek,
ködkontyot tűző, vénhedt, pogány,
hogy mint magamba, égre nézek:
latinná szült szép, barbár anyám.
Terem bennem a narancs idő,
pirulnak dolgos, vidám nyarak –
itt sunyi vágy, kény, vád, temető.
Ha falak dőlnek, Déva-falak –
nem fogy a sírás a Kárpátok alatt!
Itt ha tavasz, hát április az,
kegyetlen ünnep,
bukó panasz csak, dehogy vigasz!
büntetés, bűntett!
virágkonfettis szél ha jő, pestis
nyomul vele,
még alig zöldül az ág, beleőszül
pár levele!
Latinmód mégis nyarat remélek.
Itt a tavaszra vérbükkös ősz jön.
Tiszta bort iszom, nem vagyok részeg,
bírom én, győzöm.
De nem latin már bennem az ének,
itt a nép sírva fogan s mulat:
Sej, valahonnan ma is elkések,
kocsisom tüzes lovat
kocsiba elől-hátul fogat!
HA MI NEM LESZÜNK
Micsoda emberek micsoda hite…
A sorból nem hiányzik senki se…
Micsoda erő, gigantikus falak…
Micsoda ész, micsoda öntudat…
Micsoda játék éggel és pokollal…
Micsoda szántás ekével, tollal…
Micsoda élet és életerő…
Micsoda szív, micsoda velő…
Micsoda rontás Bizánc kapuján…
Honnan fordult meg Szulejmán s Batu kán?
Micsoda pompa, micsoda nemesség,
Micsoda romok, s mennyi idegenség…
Mennyi halál, mennyi megszentelt élet…
Orosz pikák, szép októberi ének…
Gyönyörű Széchenyik, Rákóczik, Ballassák…
Gyötrető mélységek, nagy magasság…
Megmaradni élve, Isten csodájaként,
kiállni a térre, védni tért,
Védeni földet, iszamos határokat…
Védeni népet, megrabolt magtárakat…
Rakni, építeni Mátyás templomot.
Csiholni dalt, zenét, irodalmi lomot…
Felriadni apácák rikoltozására Kalocsán
a szabad dúlás, a felszabadulás után…
Eltökélt hittel nézni a keresztre,
melyre pribékék mázolják: Nagy Imre.
Micsoda izzás, micsoda kohó…
Hitler szította? Aczélos Szoszó?
Drága véreim, ezek vagyunk mi …
S ha mi nem leszünk, nem lesz itt semmi.
Ellenére világ proli poklának
nemesíts bennünket, perdöntő század!
KÍSÉRTET–FALU
Öcsémnek, Pusztai Ágostonnak
Itt csak vagyok.
S ami csupán volt,
– kárhozott lélek –
kísértet-falumban élek.
X X X
Nagymama kenyeret sütött,
nagypapa jól befűtött,
persze avas szalmával,
pirul a tökmag is,
meg a krumplipecsenye,
füstölt szalonnával.
Nagymama kendője
a vadszőlőlugason fönnakad,
én paprikát török,
verem a famozsarat,
anyám ruhát próbál
a kisszobában,
belesek, tanítónőm
ott áll méretes bugyijában,
öcsém madarászik,
vadgalambot akar fogni,
hajam még fodros,
csupa lokni,
s a fodrokat nem szeretem.
S Uramisten! A szerelem!
Ahogy a kakasunk
tyúkot lovagol,
s én iskolába menet
imádkozom:
láthassam ma is őt valahol,
s aztán a szőlőmunka –
horolás,
permetezés,
lehull a köd, a hó,
kezdődik a
betlehemezés,
az utca srácaival
megalapítjuk
a Kisgáti Fiúk Bandáját,
soknak már kereshetem márvány
keresztfáját,
s aztán a futballpálya,
a csatornapart,
vadak voltunk, de mindegyikünk
valami szépet akart,
aztán a szomszédok, borongós
őszi estéken
megismertük a háborúkat
nagy össze-vissza beszélgetésben,
s a falu másik oldala,
a temető s a temetőbogarak,
amint kirajzottak tavasszal
a hatalmas ég alatt,
a húsvéti locsolás, a fillérek,
ahogy raktuk zsebbe –
értéke volt az aprópénznek,
aztán a lakodalmak, kocsmai verekedések,
no meg a vásárok, tűzoltóversenyek, virágszirmos búcsúk,
a rügyező nyárfák, piriparás szik,
sarat kerülgető lányok
a kocsma előtt, az első csók,
az öreg- és fiatalasszony-pletykák,
udvaron kötélen a száradó ruha –
s a futballcsapat meg meccsre ment
a szomszéd faluba –
s hogy a katonaságnál – véletlenül? –
Polyák Pista meglőtte magát,
– barát volt ő is,
jó sportoló és jó barát, –
s Kastély Sanyi, a hentes,
feldarabolta feleségét,
Kúkel Katát,
első tanítóm meg
kötelet kötött nyakába,
„Apu kiöltötte rám a nyelvét!” –
panaszkodott kisfia
anyjának, mert meg először ő látta;
s a többi bűnök, nagy bűnbánások,
hajnali misék, ministráció,
a templom falán a sok stáció,
s mennyi stációja kint a vérnek! –
édes testvéreim, még egyszer
hozzátokig érek?
Szép, szép az öregség is,
de fiatalságom be van falazva,
kemény kripta,
be vagyok rakva én is,
be vagyok rakva e falba.
X X X
Falu,
falum –
Volt.
Itt csak vagyok,
csak létezem – amíg –;
de átkozott és víg
kísértet-falumban élek –
kárhozott lélek,
s mintha még valamit mindig várnék,
még mindig várnék valamit.
Illusztráció: Latin barbár (fh. Csontváry)
Ezek is érdekelhetik!
Illyés Gyula: Koszorú →
Wilhelm Ottó: A sámán küldetése →
Madách Imre*: Nem féltelek hazám! →
