Baka Györgyi: Utam szülőföldemre
Ó, szívemben nyíló, tágas
tündöklésű puszták!
Szétszaggatott, tenyérnyivé
lett hazám hullámzó rétjei,
búzamezői, ringassatok,
eszméltessen szüntelen
harangkondulás…
Negyven napos fényesőre
lenne szükség, csöndbe takart
időre, illatcsobogásra, hogy
lelkünk csonkolt szárnyai
megrázkódjanak, lerázzák
a rájuk tapadt sötétet,
s röppenjenek végre
szabadon föl a fénybe!
Csonttá aszalódott gallyak,
reszkető faágak mögül
földmélyi rettegés tör át,
verebek ugrálnak a porban –
ideje lenne létderűbe
ölelnem a születni készülő
magzatot, aki voltam…
Anyám, lélegzet-visszafojtva
várom érkezésed a végtelenbe
vesző dűlőutakról, az öröm
előérzetében bimbóznak
a jövő rejtett szavai, dalod
köldökzsinór nekem a léthez.
A mérhetetlen rónaság fölött
izzik a Nap: vértüzes égi szekér.
Ragadj el, vigyél magaddal,
út minden sugarad, hazavisz,
haza: a kiolthatatlan
szabadság-reménybe.
Illusztráció: fd. Mészöly-festmény
Ezek is érdekelhetik!
Illyés Gyula: Koszorú →
Wilhelm Ottó: A sámán küldetése →
Madách Imre*: Nem féltelek hazám! →
