OPEN 13. – Nemes Nagy Ágnes
EVIDENCIÁK ÉS VIGASZOK
Tárgyakról, lovakról, angyalokról: Nemes Nagy Ágnes
Táv irat: ismeredenemesnagyágnesmosolyátstop
Tárgyak fényben és árnyékban
A Kortárs folyóiratban elindult egy sorozat Tárgyaim címen, amihez, a fotózáshoz engem kértek fel. El kellett menni írókhoz mindenféle lámpákkal felszerelve, hogy az elém rakott tárgyakat a készülő íráshoz lefényképezzem. Így jutottam el Nemes Nagy Ágneshez is, aki eléggé nehéz helyzetbe hozott, mert nem voltak tárgyai. Illetve olyanok, amiket alig lehetett lefényképezni. Elém rakott kavicsokat, köveket, szöveteket, molyrágta kalotaszegi írásos párnahajat, újságból kivágott képeket, képeslapokat, földgömböt és csillagtérképet.
Szinte bosszantott, hogy miért kellett lefényképeznem egy néhány centis, üres ceruzabéltartót? De amikor elolvastam az ehhez köthető érzelmes történetet, megváltozott véleményem. Ráadásul azzal a finom humorral kezdi, ami a szigor mellett szintén jellemző volt rá. „Amennyire képes vagyok megállapítani, hazai iparunk remeke. Azt mondtam, üres? Dehogy üres. Tele van igazi, de igazából igazi szaharai homokkal. Az egyik piramis alján lapátolták bele. Mihelyt módomban volt néhány homokszemet tenyerembe tölteni a drága anyagból, azonnal felismertem, hogy a Krisztus előtt való 14. századból ered, bizonyos Ekhnáton fáraó idejéből. Ezt a fáraót kedvelem. Mondhatnám: gyöngéd szálak fűznek hozzá.”
Akkor nem mondta, de olyan huncut mosollyal fejezte be a kis esszéjét, amelyet máig őrzök, illetve őriz az itt látható fotóm is:„(Tessék. Itt vannak a tárgyak. El lehet kezdeni a fényképezést.) Mindezeken kívül garantáltan Böszörményi úti port is tudok mutatni az ablakközben, és eredeti, hamisítatlan, Corvin áruházi tréningruhát. (De úgy látszik, az a fényképészfiúnak nem kell.)”
Akkor én úgy tettem a dolgomat, ahogyan kérték, de ha most mennék fel a Böszörményi úti lakásba, akkor azért megkérdezném, hogy ugye az asztalt, a lámpát, az asztalon lévő vizes poharat, meg ott azt a drótot, ugye nem kell lefényképezni? Mert ott voltak ezek is. Ott is, és az egyik, A visszajáró című versben is:
Ez volt az asztal. Lapja, lába.
Ez volt a drót. Ez volt a lámpa.
Pohár is volt mellette. Itt van.
Ez volt a víz. És ebből ittam.
Drótot fényképezni nem nagy öröm, de nem is kellett. Viszont a szeretett Krisztina körúti gesztenyefákat, ott a templom mellett, azt szívesen fényképeztem volna. Merthogy nekünk is volt az udvaron, az nézem és láttam az ablakból 35 éven keresztül.
Nyíló gesztenye
JaJ
Kiált a lomb a fára jaJ
Míg kibújok meggyötör a gallY
Nékem is fájsz így felelt az áG
S felnyöszörgött minden egy viráG
Fáj kibújni Fáj kibújni FáJ
Visszahúz az alvadó homálY
S minden sejtben borzongott a kíN
Jaj be fájnaK
AprÓ
BimbaiM
Földre
dőlne
már a
törzse
össze
törne
össze
törne?
reszket minden csepp ere
– – – – – – – – – – – – – – –
s kész a nyíló gesztenye
Ha már a fotózást is ide keverten, akkor egy nagyon fontos dolgot el kell mondanom, ami látszólag technika, de annál több. Én még azon régiek közé tartozom, aki filmre dolgozik, és külön méri a fényt. Ezért tudom és mondom, hogy minden tárgy fényt nyel el és fényt ver vissza: hol ebből van több, hol abból. Mindenről és mindenkiről le tudom olvasni a fénymérő segítségével, hogy mennyi fényt sugároz! És ha ezután azt a hat sort ide másolom, amelyet oly sokszor idézünk – mert kihagyhatatlan –, akkor valóban elhisszük, hogy az ő szívében boldogok a tárgyak:
A tárgy fölött
Mert fény van minden tárgy fölött.
A fák ragyognak, mint a sark-körök.
S jönnek sorban, derengő végtelen,
fény-sapkában 92 elem,
mind homlokán hordozva mását –
hiszem a test feltámadását.
A tárgyak boldogságot is, vigaszt is nyújthatnak az emberek számára. Ám ehhez, hogy fény ragyogjon minden tárgy fölött, valami fontos dolog kell: egy fényt adó fényforrás. Mert, ahogy Henri de Lubac (1896–1991) jezsuita teológus írja, „ha a Fényforrás eltűnik, a visszfény is elenyészik.”
LOVAK ÉS ANGYALOK
Egy vers olvastán fontos eldönteni, hogy az ott „szereplő” tárgyak, növények, virágok, színek, számok, állatok, emberek jelképesek-e, vagy csak úgy a maguk valójában állnak, mozognak – tünedeznek, megjelennek. Nemes Nagy Ágnes ezen versében (a négyes szám kivételével) nincsenek szimbólumok, csak evidenciák. A ló még talán lehetne az ókorból örökölt Pegazus, vagy a népmeséink táltos lova, de nem az, csak egy szódás lova (valamiért paripa), azzal a többlettel, amit a név és a ló hordoz.
Nemes Nagy Ágnes egyik legfontosabb, legjelentősebb versét nem elemezni próbálom – azt megtette Hernádi Mária – hanem értelmezni.[1] Talán nem is ez a legjobb szó, közeledni a vershez. Ezért egy receptet ajánlok, és azt javaslom itt – meg más vers esetében is célravezető lehet – , hogy hangosan olvassuk föl magunknak, lehet többször is, de úgy, hogy az egyes részek közé iktassunk be csöndet. Majd a négy alcímet másoljuk ki. Nem biztos, hogy mindenkivel így történik, de ha az alcímeket egy mondatba sűrítenénk, akkor ez (is) lehet az eredmény: Az úton jönnek és mennek a lovak és az angyalok. Hogy hová? Egyértelmű, hogy Nemes Nagy Ágneshez, mondjuk vendégségbe. És hogy miért is vannak négyen, azután meg sokan, hogy ezek az angyalok mifélék, annak előtte készítünk egy rövid angyal-leltárt.[2]
Angyalok: vannak
„Ők kísérnek végig száz alakban,
Százféleképen átalváltozottan…”
Madách Imre
Egy fotóval kezdjük: Erdélyben, a mikházi ferences templom félhomályos sarkában elég régen készítettem azt az angyalos fotót, aminek Szomorú angyal címet adtam később, s amelynek képe itt is látható. Persze, teszem hozzá most magamban, azért ilyen szomorú, mert sokat bosszantottuk. De nyomban ezután eszembe jutottak Paul Kleenek az angyalos képei: a lámpás, az oltalmazó, az éber, a rút, a militáns, a túltelített, a kétkedő és a halál angyala éppúgy, mint a hallgató, a válságban lévő, a félig kész, vagy a szegény. Ezek száma még tovább bővíthető, hisz a negatívjaim tanúsága szerint én láttam és fényképeztem fáklyás, könyöklős, zenélő, kürtölő, könnyes, kerekes angyalt is.
Meglepett, hisz rendkívülinek mondható, hogy van csapdosó angyal is, akit egy archaikus imádság szövegében vettem észre. Kallós Zoltán által a klézsei Csurál Györgynétől rögzített apokrifek között szerepel egy Szent Rozália-ima, amely pestisjárvány esetén volt hathatós. Erre a szöveg második felének apokaliptikus képei utalnak:
Ó, én Uram, én Istenem,
egyebet nem látunk halál képinél,
melj utánnunk leselkedik,
elkapjon és elragadhasson.
Mondjad a csapdosó angyalnak,
szünjék meg a te kezed a csapdosástól,
szúrd hüvelibe véres kardodat,
szánakodjál immá,
hogy a főd el ne pusztuljon, ámen.
Az angyalok című Rilke versben, amelyet Nemes Nagy Ágnes fordított, csöndes, fényes lelkűnek nevezte őket, akik egymásra nagyon hasonlítanak.
Az angyalok
A szája mindnek méla, bágyadt,
a lelkük fényes, végtelen.
S valami vágy (tán bűnre vágynak)
álmukban néha megjelen.
Egymáshoz mind hasonlít egyként.
Az Úr kertjének hajlatán
hallgatnak, néma hangközökként
az Ő hatalmas dallamán.
De egy-egy szárnymozdulatukra
a lég örvénnyel megtelik,
mintha szobrászkezébe fogva
az Úr lapozná sustorogva
a Kezdet súlyos könyveit.
Nemes Nagy Ágnes korai verse a Paradicsomkert. Itt az éjszaka angyala kérdez: mint Babits az Esti kérdésben. Csupa kérdés, kérdés-zuhatag. A Ház a hegyoldalon öregasszonya egy tört szárnyű sast talál, amelyet nagyon nehezen, de haza cipelt, pokrócra fektette, mert nem fért be az ágyba, ápolta, borogatta, mert „olyan volt, mint az angyalok.” Aztán reggelre eltűnt, és a helyén nem volt semmi más, csak egy zúzmarás, „tűlevéllel csillogó fenyőgally”. Sas volt, angyal volt? Látomás volt.
A Tél angyala című versében egy különös, metaforikus angyalt találunk, ő lehetne Gábriel, aki jó hírt vitt annak idején Máriának, de nem az! Lehetne óriás, mindenhová, a szobába betüremkedő, tehát iszonyú, de nem az. A végén kiderül, hogy ez a rémületes valami, „egy hóba tűzött régi nádszál”, egy „Hó-belepte sziklevél.” Vagyis egy látomás.
A középkori kódexirodalom képzeletet felszabadító olvasmányai közül talán az első helyek egyike illeti meg a vizionárius irodalmat, a látomásokat. Célja eredetileg morális tanítás volt, de ez egyre inkább háttérbe szorult a csodálatos és meghökkentő események pazarló bősége mellett, mely végül is legfontosabb alkotóelemévé vált. Bár a vízió már az antik irodalomban sem ismeretlen (Homérosz: Odüsszeia, XI., Vergilius: Aeneis, VI.), mégis a látomás a középkor fokozottan vallásos rajongású világának tipikus irodalmi terméke, amely jelen van az ókeresztény irodalomtól kezdve az egész középkoron át. Igazi elterjedésüket szintén a középkorvégi legenda- és példatáraknak (Promptuarium exemplorum, Speculum exemplorum, Legenda aurea) köszönhetik.
Mindenki ismeri Dante remekművét, az Isteni színjátékot, amely egy hatalmas látomás a túlvilágról, a Pokolról, a Purgatóriumról és a Mennyországról. Magyar példaként a sok közül egyet említünk, és ez Tar Lőrinc írországi pokoljárása, amely előlegezi Heltai Gáspár és Bornemisza Péter ördöghistóriáit.
A látomásokban érvényesülő költői igazságszolgáltatás formája szerint az erkölcsi tanulságokban és társadalomkritikai allúziókban bővelkedő példázatok egy részét a pokol borzalmainak élménye hatja át, másik csoportot a mennyország víziójáról szóló legendák alkotják.[3]
Látomásnak, középkori örökségnek is elfogadható a tárgyalandó A lovak és az angyalok című vers első fele, ahol négy angyallal találkozunk. Ezek közül az Angyali üdvözlet ábrázolásokon szereplő Gábor, Gábriel jól ismert, miként Mihály is. Ráfael viszont alig. A három, a Bibliában szereplő főangyal közül róla tudunk a legkevesebbet. Azért is, mert ő csak az Ószövetségben szerepel, míg Gábor és Mihály főangyal többször megjelenik az Újszövetségben is.
Ráfael angyal héber nevét többféleképp lehet értelmezni: „isteni gyógyító”, „Isten gyógyítása” – ám mindenképp a „gyógyít” (rapha) és az „Isten”(el) szavakból áll össze. Angyali küldetése a földön: a gyógyítás, ami különösen fontossá teszi őt a szenvedők számára.
Ráfael útitársa az ifjú Tóbiásnak, akinek könyvében (Tóbiás 12, 15) így szól magáról: Én vagyok Ráfael angyal, egy a hét közül, kik az Úr előtt állunk. Ráfael az utasok, úton járók, olykor a messze, másvilági útra készülő betegek patrónusa.
Templomi ábrázolása csak nyomokban található, és ezek mindegyike a barokk korból való.[4]
Nemes Nagy Ágnes versében az utolsónak maradt Mihály, a kardos angyal: „Vasderes-színű tüske-hajjal, /Mint az apák, ez olyan angyal.” Mihály az, akit oly sokan várnak haláluk órájában. A 95 éves, a moldvai Bahánán született Jancsika Katalin vallomásában elmondta, hogy férje régen, „hatvanötbe hót meg. A hatvanöttől többet vót rossz mind jó…Micsinájjunk? Az udvarra nem tudok kimenni. Máccor napok telnek el, hogy nem jő bé senki! Miháj kell béjőjjön immá, Szen’ Miháj, más nem jő bé ide!”[5] Az itt látható kardos Szent Mihály freskóját Johannes Aquila készítette, s Velemérben látható.
Bármilyen különös, de zavarba ejtő a vers első angyalának jelenléte. Ők mind fő- arkangyalok, de ezek száma változó a különböző hagyományok szerint. Az egyik szerint 4 fő angyal van (v.ö. négy világtáj): Mikáél, Gábriél (ők mindig biztosak), Ráfaél (Tóbit könyvében), a negyediket Uriéllel azonosítják.
Az Áriél név híres előfordulása viszont Izajás/Ézsaiás 29:1-3 skk., ahol a próféta az oltár tűzhelykövét ill. Jeruzsálemet nevezi ezen a néven. A fordításokban Jeruzsálem neveként adják vissza: “Jaj Árielnek, Árielnek, a városnak, ahol Dávid lakott. Ha az esztendőhöz esztendő járul, és az ünnepek köre újra megfordul, úgy megszorongatom Árielt, hogy sírás és jajgatás hallik benne. Olyan leszel nekem, mint Áriel: Tábort ütök körülötted, mint Dávid, körülzárlak tornyokkal és sáncot emelek ellened.” Ezékielnél más forma (harel) szerepel, és az égőáldozati oltárt, pontosabban azt a részét jelenti, amelyen az áldozatokat elégették: “Maga a tűzhely négy könyök volt, és a tűzhelyről fölfelé négy szarv emelkedett ki.” (Ez 43:15).
Talán az első prófétai helynek is szerepe lehetett Nemes Nagy Ágnes választásában, aki a negyedik angyal, Uriél (Isten az én fényem) nevét Árielre változtatta.[6] De lehetséges egy másik magyarázat is, ugyanis Áriel egy légies, vidám, a Prospero szolgálatában álló szellem Shakespeare A vihar című színműben. A bibliai eredetű nevet a drámaíró tündére számára bizonyára kecses hangalakja miatt választotta, amelybe az angol air (‘levegő’) szó is beleérezhető. Ebben a színjátékban Áriel a I. felv. 2. színében valóban énekel, igaz nem karban, hanem egyedül.
Rilke elismerten nagy hatással volt Nemes Nagy Ágnesre. Számos versét lefordította.[7] Az osztrák költőre hivatkozva összefoglalóan annyit mondhatunk, hogy az angyalok életen-halálon átjárnak, és sem a földön, sem a túlvilágon nincsenek otthon: „Lények, akik megtették már a láthatóból a láthatatlanba vezető átalakulás útját.”
Sokat gondolkodtam, hogy milyen képeket tudnék készíteni amolyan kísérőként – és nem illusztrációként – a vers mellé. Nyilván egy angyalt, és egy lovat lefényképezni, nem nagy művészet, és ráadásul az semmiről sem szól. Viszont a Jönnek és a Mennek, az már izgalmasabb! Ehhez nem két képet, hanem egyet választottam, és ezzel én is megértettem valamit a versből. A kép elkészülte egy pillanat műve volt, de a választás hetekig tartott. A címadás sem ment gyorsan. Végül a Fölfelé címet kapta ez a képem. Egy csigalépcsőről készítettem, amely egy templom tornyából vezet fel a kórusra. Ezen mennek fel és jönnek le az emberek. Akár angyalok is mehetnek, de azzal a feltétellel, hogy nemcsak menni kell föl, hanem ha már nincs ott dolguk, le is kell jönniük, mert ez így van jól! A versben is jönnek-mennek az angyalok, és ez így van jól. De miért is jönnek? Vigasztalni. És miért is mennek? Hogy másokat is vigasztaljanak? Talán ez is lehet a vers első részének látomásos üzenete.
*
Az arkangyalok általában hárman szoktak lenni, mint pl. Madách Tragédiájában is, de a középkori templomok apszisában, a négyes osztású ívekben is négy angyal (vagy négy evangélista) freskója látható. Hogy a versben miért is lettek négyen, arra meglepő magyarázatot találtam, de nem bizonyítható, hogy ez volt az ok. Jól ismerem Erdélyi Zsuzsanna archaikus imádságait, aki a nagyberényi, akkor 98 éves Babos Jánosné Ruzics Rozáliának köszönheti, hogy az addig ismeretlen szöveghagyomány szellemi világába beléphetett, majd sok-sok év gyűjtő- és kutató munkájával rejtett értékeit felszínre hozhatta.
„Sok ezer-tízezer szöveg birtokában beszélhetünk a magyar népi költés új, de valójában nagyon régi, középkori eredetű műfajáról, az archaikus népi imádságokról. Rozi néni pénteki-imádságnak nevezett és kicsi leánykorában édesanyjától tanult különös imája volt a szezám kulcsa, a kincsestár megnyitója. Názáretbeli Jézus zsidók királya… kezdetű, egyházilag jóvá nem hagyott, balladai tömörségű szöveg századokon át élt a népi gyakorlatban: esti-reggeli-pénteki imádságként, amelyet, ha nem is titokban, de rejtetten „használtak” jobbára kisközösségi, családi körben, vagy jámbor közösségek nagyböjti-keresztúti ájtatosságai során a Kálvárián.”
A Hegyet hágék… kötet azóta fogalommá vált, és számos bővített kiadást élt meg.[8] Ezekben az imákban mindig négy angyallal találkozunk, mert a szobának négy sarka van: Boldogasszon háza, / Négy sarka, / Négy angyal őrzi…” A sok helyről gyűjtött imák közül itt csak kettőből idézünk egy-egy részletet:
Előtte a Világura
Magos mennyben csendítének,
Az angyalok fölkelének,
Aranyos misére készülnek.
Az Úr háza Szent Antal,
Négy szögibe’ négy angyal,
Közepiben egy oltár,
Oltár előtt aranypad,
Előtte a Világura Jézus.
Feje lehajtva,
Szive szomorodva,
Szent szakállán lecsordul a vér.
Odamenyen Gábriel arkangyal,
Kérdi tőle: Mér’ sírsz, mér’ sírsz, Világura Jézus? stb [9]
Nyiccs kaput, angyal
Az én házam Szent Antal,
Négy szegibe négy angyal,
Közepibe szent oltár,
Szent oltár előtt szent kereszt,
Szent kereszt előtt aranypad,
Azon fekszik az Úrjézus Krisztus,
Föl van szaggatva drágalátos szent teste,
Ki vala ontva drágalátos szent vére,
Oh beteg a test,
Kész a lélek,
Vígan várják a mennyei szentek,
Oh én édes fényes napom,
Mit kérsz, meg nem szolgálhatom,
Tiszta szállást nem tarthatok,
Nyiccs kaput, angyal,
Nyúccs kezet, Mária,
Hogy mü es mehessünk boldogul boldog
mennyországba,
Urunk színe látására, ámen.[10]
Minden imádságban mindig négy angyal „lakik” a szobában, és a négy sarokban. Nem lehet kevesebb. A négyes szám itt erősen szimbolikus szám, amely különböző kultúrákban hol a négy őselemre, hol a négy égtájra utal.[11] Ezzel az analógiával élve ők a versben az egész világ képviselői, ezért a négy égtájról hoznak, hozhatnak vigaszt, vigasztaló üzenetet.
Dobrokolnak, hisz lovak[12]
A látomás után a jelenbe értünk, a látványhoz. Mert az a ló az angyal pandantja: a versben egyszerre párhuzam és ellentét. A magyarság egész története a lóval való szoros kötődést és kapcsolatot mutat. Segítője és legkedvesebb barátja volt ez a hálás jószág. „A magyar ember még ma is együtt érez lovával, saját magánál is előbbre tartja”– írja László Gyula régészprofesszor. A számosan sok közmondást szólásmondás közül egyet idézünk: Lóra termett a magyar = magyar ember ügyesen üli meg a lovat. Tudjuk, hogy lovas nép volt a magyar, s így nem csoda, ha annyira szerette a lovat. A magyar ember két dolgot nem tűr, olvashatjuk az egyik feljegyzésben: a lányát és a lovát nem engedi megszólni. Büszke a lányra, büszke a lovára: a „széltől fogant” paripáira, a „rárószárnyú” lovaira. Ért hozzá, féltve őrzi, s gondozza.
Gellért püspök azt írja egyik kifakadásában, hogy a magyar semmihez sem ért, csak a lóhoz és az istállóhoz. A róla szóló legendában pedig arról olvashatunk, hogy Ajtonynak „számtalan vadon legelő lova volt, azokon kívül, melyek csikósaira voltak bízva.” Ez a két vélemény arról győz meg bennünket, hogy Szent István király idejében szilajon, a szabadban tartották a méneseket. A régi leírásokból úgy tűnik, hogy őseink lovai a hideget-meleget, szomjúságot tűrő, kitartó állatok voltak. Az egyik krónika (A magyarok krónikája, l488.) rajzán, a honfoglalást bemutató résznél ott láthatjuk a lovon ülő vezéreket.
A nomád életformára áttért népek legfontosabb állatává vált Eurázsiában a ló: e népeknek a ló volt mindenük. Tejet adott – kanca tejéből készült a kumisz nevű ital –, sajtot, bőrt, húst; a ló volt a málhás és hátas állat. Ezzel jártak vadászni, kalandozni: lovon menekültek vagy támadtak. A rég eltűnt népeket, birodalmakat, mint amilyenek a szkíták, szarmaták, hunok, mongol-tatárok, később a törökök, el sem tudjuk lovak, lovas hadsereg nélkül képzelni. De így vagyunk őseinkkel, a magyarsággal is. Ezért is igaz, valós emléket rejt a lóra termett magyar szólásmondás.
*
Nemes Nagy Ágnes családja a Partiumba való, „én az ugocsa-szatmári részlegbe tartozom, ott élt a családom hosszú-hosszú idők óta– írja egyik vallomásában. – Apám végzettségére nézve ügyvéd volt, itt Budapesten vállalati jogász lett. Szüleim az első világháború után a megszálló csapatok elől kimenekültek, és följöttek Budapestre. Mindenüket elvesztették, hosszabb ideig egy vagonban laktak, és szerencsétlenségükre még én is gyorsan megszülettem nekik, az első világháború után, 1922-ben. Tehát pesti születésű vagyok, de csak úgy éppen-éppen. Maradtak rokonaim mindenütt vidéken és odaát Erdélyben is. Felmenőim főleg ügyvédek és református papok voltak, több száz évre visszamenőleg; akadt köztük itt-ott egy-egy mérnök, aki az Ecsedi-láp lecsapolásánál serénykedett, meg egy-egy tanár Máramarosszigeten. Azt mondhatom, a sémákkal szólva, hogy a vidéki magyar értelmiségből származom.”[13]
Azért idéztem ezt a vallomást, mert mindannyian őt városi költőnek tartjuk, hisz Budapesten élt. Ezért, vagy ennek ellenére meglepett egy olyan almával és leírással, amelyet csak falusiak ismernek. A batul almára gondolok, amely Erdélyből terjedt el Európába. Ez egy kiváló, kellemesen savanykás, különleges zamatú, októberben érő téli alma. A Maros menti vidékről származik, a neve egyik történet szerint a „bátul” – boglyafenék – szóból ered, az erdélyiek ugyanis pince híján a szénaboglya fenekén teleltették át. De faluhelyen ahol van pince, a zöldségeket és a gyümölcsöket ott tárolták. A zöldséget homok közé, az almát szalma közé vermelték: egy kis gödröt ástak, és lefedték valamivel. Sokáig épen maradt, ahogy leszedték. Persze, hogy valami miatt, pl. ha fagy érte, megkásásodott, és így rosszízű, ehetetlen volt. A vers tanúsága szerint ilyen almával kínálta a költő a négy angyalt. Lehet, hogy ezért mentek el? Nem tudjuk. Igaz, hogy a kérés ellenére elmentek, de az utolsó sor arra utal, hogy nem örökre. Visszajönnek vigasztalni bizonyára. „Rettentő igényem volna a magyarázatra, az értelemre – írja Nemes Nagy Ágnes egyik esszéjében. – Az angyalok azt magyarázták meg nekem, hogy nincs ilyesmi, de van vigasz. Mi lesz, ha abbahagyják a vigasztalást is?”[14]
*
A négy angyal után jön egy út és egy ló, egy paripa: patkoló kováccsal, cukrászda villogó süteményeivel, dobogással, úsztatással, hogy kikössenek egy „nevetlen” tájban. Hogy milyen ez a táj, az nagyjából megtudható az Én láttam ezt című verséből:
„Én láttam ezt. (Még sose láttam.)
Én jártam itt. (Még sose jártam.)
Egy másik életben talán
Erre a földre rátaláltam.”
Azzal, hogy átöleli a ló nyakát a költő – de miért is, hogyan öleli át? –, vajon csak egy lovat ölel át, vagy ezáltal minden lovat? A Lovamhoz című, 1942.július 13-án született versben ugyanerről a vágyról olvashatunk: „S szeretném, Ábris, karcsú, szép nyakad / egy alkonyatkor átölelni lágyan…” (Erről a félvér, pej lóról az utolsó sorban kiderül, hogy sosem volt!)
A lovak és angyalok folytatásában nem kapunk egyértelmű választ, de egy súlyos kérdés és figyelmeztetés elhangzik: „egy lény mit tesz önmagában?”
Látvány volt az egész? Látomás? A költő Szabó T. Anna egyik vallomásában találóan fohásznak nevezi a verset, amelyet metafizikus térben és időben helyezkedik el. Ezért szólhat egyszerre a távolról és a közelről, a lentről és fentről szól, a légiesről és a földiről, az érthetőről és az érthetetlenről. Arról az emberről, aki az ég és a föld között él, és akit éppúgy vigasztalnak a lovak mint az angyalok. Ők ketten olyanok, keresvén a hasonlatot, mint két hosszú, de mellérendelt tagmondat.
*
Nemes Nagy Ágnes kapcsán nekem sokszor csak egy szó, egy fogalom jut eszembe, az evidencia. Mert evidencia, hogy vannak lovak és angyalok.
Evidencia, hogy vannak utak, amelyek végesek vagy végtelenek.
Evidencia, hogy vannak tárgyak. És vannak látható és láthatatlan dolgok.
És az is evidencia, hogy Nemes Nagy Ágnes nagyon jelentős költő volt. Ezért illik ismerni verseit, esszéit, gondolatait. És ha valaki a mosolyát is ismeri, az legyen pluszban az ő öröme.
[1] a Tiszatáj diákmellékletében ( 2013. 4. Angyalok a házban)
[2] A görög angelos szó jelentése: hírnök, küldött. Alapvető jelentése szerint közvetítő Isten és ember között, a távolságok áthidalója, ég és föld összekötője, mennyei hírnök, küldött.
[3] A magyar irodalom története, 157.
[4] Bálint Sándor:Ünnepi kalendárium II. Bp., 1977. 397.
[5] Tánczos Vilmos: Csapdosó angyal. Csíkszereda, 1999. 210.
[6] Fröchlich Ida levélbeli közlése. Sok köszönet érte.
[7] Báthory Csaba írja tanulmányában, hogy Nemes Nagy Ágnes költői eszméletének egyik pillére Rainer Maria Rilke életműve volt – tehát élete és műve egyaránt. Ebben az esetben nem henye tudálékoskodás mindkettő hangsúlyozása, hiszen nem kétséges, hogy az osztrák minta a magyar költőnek nemcsak szemléletét, tárgyi világát, fogalmi rendszerét határozta meg, hanem életgyakorlatát, erkölcsi és művészi közlésmódját és amolyan kinyilatkoztatás rangján álló általános beszédmódját is. (Báthory Csaba: Nemes Nagy Ágnes Rilke-képe. In Tiszatáj, 2017. 1. 58-66.)
[8] Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, löttőt lépék. Kaposvár, 1974., Bp., 1976., 1999., 2013.
[9] Erdélyi Zsuzsanna: In mek.oszk.hu/05200/05255/html/ 286.
[10] Székelyszabar (Baranya m.), 1971. ápr. 27., Erős Péterné Mezei Szabina, 1895. Józseffalva (Bukovina). In https://mek.oszk.hu/05200/05255/html/ 104.sz.
[11] Móser Zoltán: SZÁM-OK. Győr, 2014. 34-35.
[12] A’dorombol’ erdélyi tájszó: az öt kötetes ÚMTSZ összesen egyetlen helyről, Székelyföldről származó adatot ismer, amelynek jelentése, hogy dobog. Az igekötő már a költő hozzáadása.
[13] Nemes Nagy Ágnes: Látkép, gesztenyefával. In https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/NEMESNAGY/nemesnagy00234a/nemesnagy00297_o/nemesnagy00297_o.html
[14] Nemes Nagy Ágnes: Filozófia és jó modor. In: N.N.Á.: Az élők mértana, 660.
Móser Zoltán
Fotók: Móser Zoltán
Illusztráció: Open (Móser Zoltán rovata, fh. fotó NNÁ-igazolványkép)
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 51. – DRÁMÁK →
OPEN 50. – Shakespeare: Szonettek →
OPEN 49. – AKI ÉREZTE ISTEN IGÉJÉNEK ÉHSÉGÉT →
