Mezey László Miklós: VÁROSLEÍRÁS
„A város tervrajza egyszerű és szabályos, tehát szabad utat enged a további fejlődésre. Az utcák derékszögben metszik egymást, egyenlő távolságra vannak egymástól, egyenlő szélességűek, (…) s fasorokkal végigültetve. (…) A víz teljes bőségében ömlik és folyik mindenütt, az utcák aszfalttal vannak borítva, a tereken szökőkutak, kőmedencékben.” (Verne Gyula: A bégum ötszázmilliója)
Azt kérted, meséljek a városomról. Hát jó!
*
Az én városom tengeröböl partján fekszik. Voltaképpen az északi határa a tenger, a végtelen kékség, ahonnét a visszacsapódó hullámok és a megállíthatatlan szelek érkeznek. Mediterrán klímájú város, nyáron ritkán esik, viszont nagyon gyakran simogató, meleg sós szél fúj a tenger felől. Langymeleg, mégis frissítő, jó illatú szél. Télen olykor-olykor esik, de hó nagyon ritkán, és az is hamar elolvad. Emlékszem, egyszer gyerekkoromban akkora hó esett, hogy az emberek szinte derékig érő árkokat tapostak a járdákon. De csupán egyetlen nagy havazásra emlékszem. Ősszel és tavasszal azért kiadós áztató esők is előfordulnak, ilyenkor igazán friss a levegő, olyan, hogy szinte harapni lehet.
A város arculatán – ha körbepillantasz — rögtön látszik a mediterrán éghajlat, hiszen mindenütt dús növényzetet látsz: pineafenyők, bőrlevelű bokrok és fák, itt-ott egy-egy rostos-szőrös törzsű pálma. És mindenütt virág, sok-sok élénk színű, tarka virág, bokor, cserje, fa és pázsit. Pompázó virágok sokaságát láthatod a parkokban, a házak ablakaiban, a teraszokon, az utak mentén, minden szögletben, meg dézsákban, kővázákban, a fák tövében, a törzsek körül.
A város, ahogy mondtam, egy öböl partján fekszik. Északról a tenger határolja, nyugatra és délre síkvidék, keleten azonban egy hegylánc első lankái zárják el a kilátást, és fogják föl az erős szeleket. Mellesleg jegyzem meg, hogy a hegy déli, vagyis város felőli oldalán található a legelegánsabb negyed, itt épültek a panorámakilátást nyújtó villák, és persze ezek fölött van a város kirándulóhelye. A 25-ös busszal lehet fölmenni a turistaházig, onnét indulnak az örökzöldek között kanyargó girbe-gurba kirándulóösvények. Mondom, a hegyoldalban az utcák mentén kisebb-nagyobb villák épültek, gondozott kertjeikben leanderek virágoznak, legyezőpálmák zöldellnek, fölfelé meredő pineák adnak árnyékot, és a kikövezett udvarokban, az autóbeállók mellett sok-sok virág tarkállik a terrakottacserepekben, virágládákban, a verandákon és tetőteraszokon.
Általában is rengeteg a növény és a virág a városomban. Még a teherpályaudvar előtti kis tér köröndje is szivárványszínekben pompázik. A köröndöt egy hurokvágány övezi, itt fordul meg a 3-as villamos, hogy kelet-nyugati irányban átszelve a várost eljusson az egyetemi városrészig. Na, az egyetemi negyed, az tényleg csupa park! Vagyis liget. Úgy képzeld el a campust, mintha egy erdőben járnál, és itt-ott épületek bukkannak elő a fák közül! Az épületeket hol nyílegyenes, hol szeszélyes vonalú utak, ösvények, sétányok kötik össze. Egy kanyargó patak is átszeli az egyetemi negyedet, apró hidakkal, vízparti sétányokkal, a víz fölé nyúló mólókkal és padokkal. Lehet itt csónakázni, a parti kávéházakban hűsölni, vagy csak a vízimadarakat bámulni, kéz a kézben vagy egymást átölelve sétálni.
A várost észak-déli irányban, mintegy megfelezve, kettévágva az egész települést, sugárút szeli át. Ez a város fő ütőere, ennek megfelelően igen széles, sudár fák övezte út ez, amelynek mindkét szélén egy-egy szervizút is fut. A sugárút közepén halad az 1-es villamos, amely az északon fekvő személykötőt és a Déli városkapu nevű negyedet köti össze, átfutva az egész városon a tengerparttól a déli peremváros centrumáig.
A város keleti szélén található a teherkikötő, ehhez tartozik a teherpályaudvar, itt állnak a raktárak, üzemek, irodaházak. A körülményekhez képest itt is sok a virág, a zöld növény. Csaknem minden épülethez előkerten át vezet út, az utak mentén fasorok, a parkolók körül pázsit. Az ipari negyed elhúzódik a város keleti pereméig, azon túl már az olaj- vagy gáztartályok hatalmas ezüst gömbjei magasodnak, néhány élénk színűre festett szögletes magasraktár, logisztikai központ és teherautó garázs található errefelé. Ezek mögött egy sűrű erdő látható, annak mélyén, a parti részén van a hadikikötő, de arra nem jártam, az a rész le van zárva, azt nem tudom leírni neked. A keleti részről már meséltem, itt a hegy belső lankáin találhatók föntebb a kirándulóhelyek, a kilátók, turistaházak, és lejjebb a villanegyed.
A legtöbb üzlet persze az észak-déli sugárúton található, van azután jó néhány bevásárlóutca is, ezek többnyire merőlegesek a főútra. Azt lehet mondani, hogy a város képe, még inkább térképe jól szemlélteti, milyen egy megtervezett, tudatosan épített város. És mégsem falanszterszerű. Hiszen nagyon változatos, színes épületek alkotják az architektúráját. Nincs tízemeletesnél magasabb ház, a belvárosban leggyakoribbak az öt- vagy hatemeletes épületek, a külső részek pedig kertes házakból, villákból állnak. Meg aztán a sokféle szín – a házak falai, a falakra fölkúszó sötétzöld futónövények, a fasorok, a virágágyások, a terek, parkok a szivárvány minden színében pompáznak – szemet gyönyörködtető. Vannak persze szökőkutak, vízköpők, kisebb-nagyobb medencék, partjukon padokkal, sétányokkal, árnyas fasorokkal, és újra csak sok-sok virággal.
Ha már az üzleteket említettem, el kell mondanom, az én városomban, pontosabban a városom szélén nincsenek olyan hatalmas bevásárlóközpontok, mint a világ nagyvárosainak peremén. Nálunk sok a kicsi bolt, a picinyke üzlet. Alig néhányan dolgoznak ezekben a boltocskákban, butikokban, ha egyszerre öt-hat vevő tér be, már alig férnek a polcok között. De ez ritka eset, épp azért, mert nagyon sok kis üzlet van. Ezek rendszerint családi vállalkozások. Egymást érik az élelmiszerüzletek, a divatbutikok, a könyv-, illatszer-, papír-, játék- vagy műszaki boltok. És persze a virágüzletek! Nem is hiszem, hogy lenne még egy város a világon, ahol ennyi virágüzlet jutna egy négyzetkilométerre.
Érdemes külön említenem az éttermeket. Azokról tényleg nagyon sokat tudnék mesélni. Persze, mondanom sem kell, az éttermek is többnyire kicsik és rusztikus stílusúak, afféle kedélyes halvendéglők, kerthelyiséges tavernák. A belvárosi éttermek kirakatüvegeit nyáron kiemelik, és olyan az egész, mintha az utca peremén ülnél. Nagyon sokféle tengeri étel kapható ezekben a vendéglőkben, mindenféle hal, tintahal, rák, polip. A köret rendszerint pikáns ízesítésű, párolt vagy grillezett zöldségekből áll. Sokféle csípős, savanykás, mustáros, paradicsomos-fűszeres szósz is fogyasztható Röviden úgy lehet jellemezni az itteni konyhát, hogy könnyű, egészséges, vitamindús, no és leginkább ízletes! Sok hal, fehér hús, sokféle zöldség, számos zöldfűszeres mártás, saláta kíséri a fogásokat. Ezek a kis éttermek nem is drágák, sokaknak meg sem éri otthon főzni. Este leballag az ember egy közeli – vagy a séta kedvéért egy távolabbi – vendéglőbe, biztos, hogy minden utcában talál egyet, kiül a kerthelyiségbe, a szőlőlugas vagy a pálma legyező ágai alá, rendel valamit, megiszik egy pohár száraz bort és elüldögél. Nézi a lugas levelein át az alkony sötétedő, tintakék színre váltó égboltját, hallja a madarak füttyögését, a sugárút ide szűrődő moraját. Az asztal alatt kinyújtja a lábát, megfeszíti a derekát, a pohara után nyúl, kortyol a borból, és talán eszébe jut egy emlék vagy egy sláger dallama.
Tudod, ebben a városban lehet élni! Lehet, mert elég nagy ahhoz, hogy mindent megtalálj benne, amire szükséged van, mégis elég kicsi, hogy átlásd az egészet, hogy emberléptékűnek érezd. Hogy a város távolabbi pontjai is ismerősek, sőt otthonosak legyenek a számodra. Ráadásul – ahogy mondtam is – ez csakugyan egy megtervezett város, és jártadban-keltedben hamar kiismered a szerkezetét, és már el sem tudsz tévedni. Bármerre indulsz, nagyjából tudod, hol fogsz kilyukadni. Nyugodtan fölülhetsz egy villamosra, trolibuszra, nem veszel el. Hiszen a sugárút az észak-déli tengely, nagyjából minden utca ezzel párhuzamos vagy erre merőleges. Déli irányban, ahol legyezőszerűen kinyílik a, kiszélesedik a síkság, hegyes szögben ágaznak ki kisebb-nagyobb fő- és mellékutak is. Ezek vezetnek el a kertvárosokba, a villanegyedekbe és tovább, a várost délről övező zöldségeskertekbe, hobbitelkekhez – ahol persze még több a park, az előkert, a virág, a növény.
Jó, tudom, az autók azért füstölnek itt is, de a városomban nemigen éri meg kocsival közlekedni, a közösségi közlekedés jóval olcsóbb, mintha folyton benzint tankolna az ember. Ráadásul a villamos, a troli nem is zajos. Néha azért, csúcsforgalom idején, tényleg sok az autó, olykor még dugók is kialakulnak. De nálunk a várakozó vezetők nem idegesek, nem szitkozódnak. Az autórádióból szól a zene, a leengedett ablakokon árad be a parkok illata, a szemet megnyugtatja a sok növény, a szökőkutak és a mindig kék ég látványa. És legfőképp az a tudat: fölösleges a sietség.
Tudod, a városom lakóiban talán éppen azt szeretem a legjobban, hogy nem idegesek, ha sietnek is, akkor sem ingerültek. Mindig van ötpercnyi idejük megállni, szemlélődni, gondolkodni, beszélgetni. Ismerik az életnek az egyik fontos „titkát”: öt percen semmi nem múlik. Persze ilyenkor nem az emberi létezés nagy sorskérdéseiről töprengenek, nem filozófiai problémákon törik a fejüket. Inkább csak a madarak füttyét hallgatják, a víz csobogására fülelnek, megbeszélik a vasárnapi ebédet, a legutóbbi születésnapot vagy éppen az új filmet. A lényeg az, hogy van szemük a látásra, fülük a hallásra, figyelmük az élet fontos és kevésbé fontos dolgaira. A város miliője, vagy talán a klíma, talán a tenger és az égbolt kétféle, mégis egybefolyó kéksége árasztja minden városlakóba a nyugalom végtelen érzését. Talán a sok napsütés, talán a sós légáramlat, a mélykék perspektíva, vagy mindez együtt – jó hatással van a lélekre. Ez a város – ha hiszed, ha nem – derűs és derűt áraszt, nyugodt és megnyugtat. Legalább is biztonságban érezheted magad benne.
Nézd, én nem mondom, hogy ennél a városnál nincs szebb, műemlékekben gazdagabb és általában is gazdagabb, jobb módú város, de ilyen nyugalmat városban még sehol nem éreztem. Igen, itt kevés a műemlék, nincsenek várromok, ódon katedrálisok, patinás emlékművek, másutt talán nevesebb színtársulatok lépnek föl, több az utcai fesztivál, a harsány fölvonulás, de épp ezért ilyen nyugalmat – bármerre is jártam – sehol nem tapasztaltam.
Ha visszagondolok a városomra, szinte mindig állóképeket látok. Az emlékeim voltaképp fényképekből állnak. Olyan a lelkemnek ez az emlékező hátsó zuga, mint egy fotóalbum. Mondtam az imént, hogy a teherpályaudvar előtti tér kis köröndje is milyen szép tud lenni. Képzelj magad elé egy sárgára festett magas téglakerítést, olyan magas, hogy csak a tolató mozdonyok áramszedőit látod ide-oda haladni, a vagonokat már nem. Van még itt egy jellegtelen állomásépület, sárga kocka az egész. Egy kör alakú tér, közepén virággrupp, ezt körbefonja a villamos hurokvágánya. Itt áll a 3-as, és várja az utasokat. A pályaudvarról néha az egymáshoz koccanó ütközők zaja csendül, a város felől halk autómoraj hallik, de itt a téren megáll az idő. A virágok fölött rovarok döngicsélnek, egy száraz levél hull a fűre. Idős asszony lépdel a villamoshoz, szétnéz az úttest szélén, megvárja, amíg elhalad egy teherautó, átsiet a villamos peronjához, és kényelmesen fölszáll. Kényelmesen, mert tudja, hogy a villamos ajtaja úgysem csapódik össze előtte, ülőhelye is lesz, de ha már véletlenül minden ülés foglalt volna, akkor valaki úgyis átadja neki a helyét.
Lehet, hogy a korral jár, de egyre gyakrabban és mindinkább állóképekben emlékezem vissza a gyermekkoromra, fiatal éveimre. Például arra, hogy egy vasárnap délelőtt apámmal sétáltunk a tengerpartot övező hegylánc lankás oldalán a fehér homokkal fölszórt sétányon. Ő sorra elmondja, melyik növénynek mi a neve. Én persze nemigen jegyzem meg egyiket sem. Inkább a mókust figyelem, ahogy villámgyorsan fölugrik egy fa törzsére, és eltűnik a lombkorona sűrűjében. Ma is hallom, ahogy a fehér homok csikorog a lábunk alatt, melegen süt ránk a Nap, de fák vibráló árnyékot vetnek ránk. Nem sokára elérünk a kilátóhoz, ahonnét pompás panoráma nyílik észak felé a tengerre, a másik oldalon, délre, a városra. De most csak azt érzem – igen, most is érzem –, hogy a hátamat melegen süti a Nap, fejem fölött csivitelnek a madarak, apám letép egy bokorról egy bogyót, elmondja, mit kell tudni róla, én meg a fehér homokban kirajzolódó lábnyomokat figyelem, és próbálom kitalálni, ki járhatott előttünk a sétányon.
Ugyanígy egy-egy kép ugrik be a tudatomba, ahogy visszaemlékezem egyetemista koromra. Ülünk az előadóteremben, körben hatalmas, mennyezetig érő üveges könyvszekrényekben vaskos kötetek, bekötött folyóiratok sorakoznak. Bámulok kifelé az ablakon, épp egy elhaladó autóbusz tetejére látok, aztán sokáig semmi, majd egy teherkocsi ponyvája „úszik el” az ablak előtt. Innen, a félemeletről csak a magasabb járművek tetejét lehet látni a padból, ahol ülök. Hallom a közeli templom harangzúgását, nézem a szemben levő ház ablakát, ez éppen – nem jellemzően – egy szürke falú épület. Figyelem, hátha fölbukkan egy arc valamelyik túloldali ablakban. Előttem nyitott füzet, rajta fekszik a töltőtollam, szakadozottan hallom a tanár magyarázatát. Süt a Nap, tavasz van, árad be a meleg az ablaküvegen, megkordul a gyomrom, hiszen már ebédidő van, ezért is harangoznak. Próbálom kitalálni, mi lesz a menü a diákétkezdében. Ki ül le mellém az asztalnál, hová megyek délután, talán a könyvtárba, talán a parkba üldögélni, lányokkal találkozni.
Apropó, könyvtár! A városom könyvtára a tengerbe ömlő folyócska partján áll. Hófehér, neoklasszicista épület, előtte kis park, szökőkúttal, körben, a sétányok mentén híres írók és költők mellszobrai állnak, ugyancsak hófehér kőből kifaragva. Fölnézek a könyvtár homlokzatára, amelyet pillanatonként elfátyoloz a szökőkút ütemesen föllökődő vízoszlopa. A napsütésben szivárványosan lebegnek a páracseppek. Motorcsónak zúg a folyó vízén, túlpartján hatalmas jegenyék ingadoznak a tenger felől fújó sós szélben. Hónom alatt két könyv, viszem vissza a könyvtárba, lejárt a kölcsönzési határidejük. Az első emeleti folyosón ismerősbe botlom, röviden beszélgetünk, könyvekről, diáktársakról, tanárokról, lányokról és szerelmekről. A könyvekről ifjú tudósokhoz méltó komolykodással, a lányokról nyegle könnyedséggel, derűvel, önbizalommal és vágyakozással. A tenyerem megizzad a könyvek bőrfedelén, leteszem őket. A kávéautomatából veszek egy erős rövid kávét, mert benn kell maradnom a könyvtárban zárásig egy kötelező olvasmányt kijegyzetelni. De még tart a beszélgetés, a kávézás, miközben az orromban érzem a régi könyvek poros-édeskés illatát. Kezemben a műanyagpohár, és arra gondolok, mindjárt belépek az olvasóterembe, a pultnál ott ül a fekete hajú, kontyos, kövérkés könyvtárosnő, odaadom neki a kitöltött kérőlapot, ő pedig elmegy a raktárba a folyóirat bekötött évfolyamáért. Rendszerint előre tudja, melyik diák milyen könyvet vagy folyóiratot kér, hiszen valamennyi évfolyam hallgatója megfordul itt jó néhányszor, és minden évfolyam rendre ugyanazokat a kötelező irodalmakat olvassa. De most még a folyosón ácsorgok, kávézom, beszélgetek, de gondolataim már előrefutnak az időben.
Persze legelevenebb emlékképeim a kerthelyiségekből valók. Nagyon szerettem egy kisvendéglőt, amelynek magas kerítéssel övezett kerthelyiségében mindössze néhány négyszemélyes asztal állt. Magas, már-már langaléta pincér szolgált föl, akinek szinte derékszögben meg kellett hajolnia, hogy fölvegye a rendelést vagy letegye a vendég elé a tálat. Már nem is emlékszem, mit ettem ott a legutóbb, csak a paradicsom friss, savanykás ízét érzem a számban, meg a nehéz vörösbor tintás zamatát. A lugas szél fújta levelei között imbolyogva átszűrődik a napfény, megcsillan a pohár oldalán, fényfoltot villant az abroszon. A konyha felől edénycsörömpölés, olajsercegés hallatszik. Amúgy csönd van. A vendégek villái a tányérokhoz koccannak, a szomszéd asztalnál egy nő fölkacag, ajkához emeli a poharát, belekortyol, óvatosan leteszi, látszik, hogy nagyon ügyel a mozdulataira. A mellette ülő férfi halkan beszél, jobb kezével a szalvétáját gyűrögeti, bal kezét a nő kézfején nyugtatja. A magas pincér térül-fordul, sürgölődik az asztalok között, közben megkérdi, óhajtok-e desszertet. Én nem kérek, de odaát a szerelmesek parfét rendelnek. A férfi keze még mindig a nőén van, rendelés közben is.
Egy madár száll le a kőkerítés tetejére, füttyentget, hirtelen fölröppen. Még van a poharam alján egy korty bíborvörös bor, kihörpintem, a pénzt az asztalon hagyom, fölállok, elmegyek a szerelmesek asztala mellett, kilépek a keskeny mellékutcára, ahol sokkal melegebb van, mint a lugas alatt volt. Lassan elindulok a sugárút felé.
Annyi mindent szeretnék és tudnék mesélni a városomról, de már biztosan unod. Hiszen te sosem láttad a várost, és hallgatni valamiről, amiről nincs benyomásunk – olyan bizonytalan. Meg aztán rá kell jönnöm, ha a városomról beszélek, voltaképpen magamról beszélek, és nem szeretnék tolakodó lenni. Pedig beszélnem kéne még a tengerpartról, a forgalmas, nyüzsgő kikötőről, a sugárút üzleteiről, beszélnem kéne a folyóról, a kertváros árnyas utcáiról, a piros cserepes villákról, a három- és négyszögletű terecskékről, vagy épp a sárga locsolóautóról, amely nagy hőségben végigspricceli az utcákat. A víz nyomban elpárolog a forró aszfaltról, s ahogy a vízfoltok fölszívódnak a melegben, a levegő talán még párásabb lesz. De a pillanat jó, a friss pára kellemes, üdítő. Aztán ideér egy fuvallat a tenger felől, a pára szétoszlik és sós ízzel telik meg az utca.
Ugyanígy söpri ki a várost éjszaka a tengeri szél. A sós, nedves légáramlat végigfut a parttól a főúton keresztül egészen a déli lakónegyedekig. Színesen világítanak az üzletek, éttermek neonfeliratai, sárga fényt árasztanak a fasorokban álló kandeláberek lámpái, föl-fölvillannak a fényreklámok, halkan elhúz egy kivilágított villamoskocsi. Ilyenkor sétálnak legtöbben a fasorokban, lassan megtelnek a kerthelyiségek, az utca felé nyitott ablakú kávéházak, az útra kiszűrődik a zeneszó, a gyerekek fagylaltot kérnek, a férfiak és nők kart karba öltve sétálnak, kirakatokat bámulnak, leülnek egy padra megpihenni és figyelni a sokaságot. Esténként korzózik az egész város.
Nem meséltem még neked arról a környékről, ahol lakom. Ez a negyed már nem a belváros, de közel van a tengerparthoz, mindjárt a városi kórház mögött terül el. Még nem mondtam, talán a városi kórház épülete a legmagasabb az egész városban, lehet vagy tizenkét emelet. A kórtermekből gyönyörű kilátás nyílik a nyílt vízre, meg a hajókra, amelyek vagy elhúznak a horizonton, vagy lassan befordulnak a teherkikötő felé. Széles, nyárfasorral, sőt nyárfaligettel övezett út vezet a kórházhoz, itt jár az 5-ös villamos, amely – csaknem párhuzamosan a sugárúton közlekedő 1-essel – szintén a Déli városkapu negyedig jár egy külső sugárúton, amely épp a kórháztól indul, és szinte körbefutja a város keleti oldalát.
Nem írtam még le neked a pályaudvart sem, amely voltaképp egy magas és széles vasúti töltésen áll, és lépcsőkön lehet a villamosmegállótól vagy az autóparkolótól a peronokig följutni. Itt hosszanti irányban üzletsor található, büfékkel, fodrászattal, patikával, gyümölcsüzlettel, postával, poggyászmegőrzővel és persze virágbolttal. A vágányokon piros szerelvények jönnek-mennek, kis tolatómozdonyok lökdösik a vagonokat. Sietős vagy ráérős utasok százai mennek bőröndökkel, szatyrokkal, kis táskákkal vagy épp zsebre dugott kézzel, keresik a szerelvényüket. Nem hallottad a villanymozdonyok hirtelen füttyét, nem láttad áramszedőjük ezüst szikráját, nem hallottad a csomaghordó targoncák dallamos tülkölését, nem láttad a vörös sapkás vasutasok jövés-menését.
Nem volt alkalmam mesélni neked legkedvesebb helyeimről sem. Tudod, az én kedves helyeim rendszerint kis zugok. Például van egy zsebkendőnyi park valamelyik sarokház előtt, ahol mindössze néhány mediterrán örökzöld bokor van, két színesre festett pad, és e kis térre egy élelmiszerbolt csengős ajtaja nyílik. Ha nincs vevő, a fehér kötényes boltos kiül az egyik padra, két könyökét hátrafeszítve támaszkodik a támlához, és elégedetten szemléli a kirakatát. Aztán hirtelen eszébe jut valami, bemegy a boltba, letöröl egy polcot, kiegyenesíti a konzerves üvegek sorát, letörli a port a boros palackokról, megigazít egy olívabogyós tálat a hűtőpultban. De nem meséltem még a városom két színházáról, a szerelmespároknak való apró mozikról, a tekintélyes történeti múzeumról és a roppant érdekes tengerbiológiai múzeumról, a sugárúton álló városházáról, amelynek bejárata előtt hatalmas szökőkút lövi magasba vízoszlopát. Nem meséltem a külvárosról, ahol a vasúti töltés mellett van a villamosok kocsiszínje, éjszakánként itt sorakoznak a zöld villamosok, és lehúzott áramszedővel, némán várják a hajnali indulást.
Nem meséltem neked a horgászokról, akik a folyó torkolatánál tartják türelmesen pecabotjukat, és figyelik a csöndesen folydogáló vizet, amely itt a lábuk előtt még szürkéskék, s ahogy elnéznek a horizont felé, a tenger már türkizkékké válik, majd egyre mélyülvén tintaszínű lesz, a felszíne meg egyre ragyogóbb a visszatükröződő napsugaraktól.
Azt sem mondtam el, milyenek a fagyizó lányok és kisgyerekek. Mintha ebben a városban csak gyerekek és a csitri lányok fagyiznának. Meg a kismamák, akik fél kézzel tolják a babakocsit, a másikban a tölcsért tartják.
Még egyszer mondom, élhető ez a város, derűs, emberi léptékű, átlátható és barátságos, még az idegenekkel is. Hiszen, biztosan tapasztaltad már, vannak barátságtalan, hogy ne mondjam, ellenséges városok, ahol egyenetlen a járdák kövezete és megbotlasz, ahol pocsolyák vizét csapják föl az autók a járókelők nadrágjára, ahol dohos szag árad a kapualjakból, ahol utcák hosszán nincs egy virágtartó, ahol vaskarók terelik a gyalogosokat, ahol mogorva és ingerült emberek futkosnak, tolakodnak, lökdösődnek, szitkozódnak, cipekednek vagy hangoskodnak. Ahol esténként a kiégett izzók miatt foghíjas az utcai világítás, ahol folyton kutyapiszokba lépsz, ahol kéregetők rángatják a könyököd, ahol hajléktalanok fekszenek a kapualjakban vagy a telefonfülkékben, ahol trágár hangoskodók dülöngélnek a kocsmák környékén, ahol összefirkálják a villamosok oldalát, ahol szándékosan kiborogatják a szeméttartókat, ahol letördelik a park virágait, ahol eldobják az üres sörös palackokat… Ahol nem söpörnek a házak előtt, ahol nem locsolják föl nyáron az úttestet, ahol hagyják elgazosodni a parkokat, ahol letapossák a gyepet, mert toronyiránt haladni rövidebb, ahelyett, hogy élveznék a parkbeli sétát. Nem, az én városom nem ilyen. Nyugodt és nyugalmat árasztó. Nem csöndes, mint egy falu, de nem is zajos, nem szürke, de nem is harsány vagy rikító. Élhető, mert sok kedves, meghitt szöglete, barátságos zuga van. És általában is, ez a város sok kicsiny részletből épül föl. Kis üzletek, kis éttermek és kávéházak, apró parkok, sekély medencék és kanyargós sétányok. És, ahogyan említettem, még a gyárnegyed is teli van parkokkal, virágokkal. Ott van például a gyárvárosi templom, valóságos fenyőliget övezi! A gyárépületek is színesek, tetejükön neonbetűkből kirakva a cég neve, és ha nincs is az épület előtt park vagy előkert, két nagy virágtartó dézsa biztosan ott áll a bejáratnál.
Valamikor, fiatal koromban fél napokat sétáltam a városban céltalanul, csak úgy… Vagy fölültem az első érkező villamosra, és hagytam, vigyen, amerre megy… Gondoltam egyet, leszálltam a piacnál, elsétáltam a halas bódék, a zöldség- és gyümölcsstandok előtt. Élvezettel bámultam a padlizsánok sötétlila halmait, a hamvas barackok kúpjait, a vörösbe hajló körték katonás rendben álló sorait, a cukkinik harsogó zöldjét, a fügék lilából barnába hajló kupacait, az édességárusok tarka pultjait, a mészárosok mélyvörös színű kínálatát.
Nem szóltam még a város környéki kirándulóhelyekről, a tengerparti hegygerincről, ahol gyerekkoromban apámmal annyit sétáltam, a várostól délre fekvő olajfaligetek hamvas, ezüstös zöld csipkézetéről, a fügebokrok méregzöld lombjáról, a mértani alakzatú szőlőültetvényekről, a kisebb-nagyobb zöldségeskertekről, az út menti tavernákról, a benzinkutakat övező kis parkokról, ahol a parányi medencék szikláin teknőcök napoznak.
Nem mondtam még, milyen illatok lengik be a városomat, a leander bódító, fűszeres illatától az olívaolajban sercegő hal szagáig, a paradicsomszósz fanyar párájától a cukrászdák már-már émelyítő vaníliaillatáig. Különösen vasárnap érezni sok helyen ezt a cukros, vaníliás illatot. Ilyenkor amúgy sincs nagy forgalom, a hangok és az illatok is messzebbre jutnak, zavartalanul terjednek az utcák során át. Rajtad kívül senki nem jár a néptelen vasárnapi mellékutcán, csönd van, valahol a rádióból szól egy könnyű dallam, valahol fölsercen a sütőolaj, valahol odaég a fémplatnira helyezett padlizsán, valahol kivettek a sütőből egy tepsi édes süteményt, valahol leejtettek egy tányért vagy poharat, valahol keservesen nyávog egy macska… Különben csönd van. Vasárnap és nyugalom és béke és harangszó.
Egyedül mész az árnyékos mellékutcán, mégsem érzed magad magányosnak. Mész, szívod magadba a látványt és az illatokat. Nyitott lélekkel fogadod a benyomásokat. Nem figyelsz rá, de érzed városod belülről jövő, mély lüktetését. Ahogyan az ember lépten-nyomon nem méri a pulzusát, de tudja, hogy dobog a szíve, lüktet a vére. Így, ilyen természetesen, magától értetődően él bennem a város.
Nagyon szerettem csöndes ünnepnap délutánokon a mellékutcákban kóborolni, majd kifordulni a sugárútra, azon végig, a kikötőig. Leültem a rakparton egy kikötőbakra, néztem, ahogy a hullámok a kikövezett partfalnak csapódnak. Ahogy a kék és a zöld különböző árnyalatai fehér tajtékká válva hátrálnak meg, fordulnak vissza vagy porladnak szét a mohos köveken. Sokáig ülök a bakon, csaknem mozdulatlanul, behunyom a szemem, csupán a megtörő hullámok loccsanását hallom, meg ahogy a hátára fordul a kékeszöldből fehérre váltó, fölhabzó hullámtaraj. Olykor játszom az idővel: megállítom. Behunyom a szemem, úgy érzem, megáll az idő, s amikor kinyitom, pontosan ugyanazt látom, amit az imént láttam, a végtelen kékséget. Innét folytatódik hát az idő. Máskor mozgalmasabb dolgok kötik le a figyelmem. Például amikor befut a tengeri komp. Lassan közelíti meg a kikötőt, odaúszik a rézsűhöz, megáll, óvatosan leereszkedik lapos orra, amely hidat képez a hatalmas jármű és a parti felhajtó út között, azután legördülnek az első autók, a buszok, teherkocsik, a biciklis kirándulók és végül a gyalogosok is kiszállnak. Tompán dohog az álló komp motorja, folyik a partraszállás. Színes kocsik araszolnak föl a meredek úton a sugárút felé, hogy azután szétszóródjanak városom árnyas utcáin. Átkeltek a tengerszoroson, megérkeztek a városba, mindannyiunk otthonába.
Mondanom sem kell, mennyire kedveltem a parkokat, a fehér homokkal fölszórt sétányokat, a nyírt bokrok sorát, a tarka virágágyásokat, a vaskos cserjéket, a vízmedencéket és rózsalugasokat, alattuk az árnyékos padokat, a rajtuk üldögélőket. Sudár tuják, terebélyes pineafenyők, gömbformára nyírt bokrok, szabadon tenyésző-terjeszkedő aprócska levelű cserjék rendjét és rendezetlenségét nézem. Azt figyelem, hogy a buja és eleven természetet miképp lehet kordában tartani nyíróollókkal, fűnyírókkal, kapákkal. Megkapó nézni az apró lila virágok szélfútta szirmait a gyepszőnyegen, hallgatni a madarak füttyét, nézni a röpködő lepkéket. És persze látni a gyerekeket, ahogyan kergetik a labdát meg egymást, figyelni a kerékpárosokat, a kutyasétáltatókat, a kicsiket, akik átadják magukat a fagylalt örömének, és szüleiket, akik átadják magukat az ünnepnap délutáni áldott nyugalmának. Együtt élvezzük a napsütést, a friss levegőt, a futás szabad örömét, meg az öröm szerezte lelki szabadságot.
Ahogy említettem, olykor fölszálltam egy villamosra, mentem vele mindaddig, amíg eszembe nem jutott, no, most itt leszállok. Vagy kimentem a végállomásra, mondjuk, az egyetemi városrészbe, ahol a ligetes campus valamelyik kerthelyiségében megittam egy citromlevet. Elnéztem a villamos végállomás peronján az újságárus bódéját, a kissé távolabbi kávéház teraszát, a padokon komolyan olvasmányaikba merülő diákokat, a komolytalan sihedereket, a pajkos tekintetű lányokat és a lányok tekintetét leső fiúkat. Mennyi élet nyüzsgött itt a fák alatt! Mennyi hang, szín, fény- és árnyék-villódzás, mennyi nyüzsgés van egy délutáni parkban! Aztán alkonyattájt elcsöndesültek a sétányok, ritkábban csikordult a villamos kereke a fordulóban, csak a szerelmesek maradnak a padokon, a dolguk után sietőket rég elnyelték már az épületek. Csönd lesz, de megmarad a padokon ülők fojtott kacagásának hangja, az estéli rovarok döngicsélése, a fészkükre térő madarak füttye. Árnyék borul a ligetre, én meg elindulok a villamossín mentén a városom felé, új illatok, hangok, benyomások, képpé váló emlékek után.
*
Milyen kár, hogy soha egyikünk sem láthatja ezt a várost!
Azt kérded, miért? Hosszú történet, egyszer talán azt is elmesélem.
Mezey László Miklós a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott alkotója
Illusztráció: Várostervezés (fh. Lea von Littrow)
Ezek is érdekelhetik!
Tárnok Attila: El Camino – a klasszikus zarándokút →
Vörös István: Mintha a jövő egy tükör lenne… →
Hegyi Botos Attila: A Kék története. A Méz szigete (líragaléria) →
