Németh István Péter: Hévízi verssorok Csokonai koszorújába
(Tűnődés Vasadi Péter verséről)
Esedezés bocsánatért
A „GYÖNGYALAKHOZ”
Otthagyva minden nyavalyámat
az opál-tóban, ballagok
hozzád, Vitéz Mihályom.
Számon szavak és sóhajok
hogy drága költő, haj, ide
plántálta szobrod,
a harminckétéves fejet
a szeszélyes emlékezet
s míg megfarag, máris felejt;
rontott-e rajtad télidő?
A megvetés, mely mint a gaz
naptűz alatt kopik s kinő?
Vandál kezek, szél tűi, komor
fagyos, rejtett s rojtos lyukakból
elősüvítő pokol?
Megvagy. A hosszúkás arc
húsos ajak, a nagy orr
esőrozsdás szemed konok
s kő-vak; sújtások melleden;
szíved is kő, nem háborog
de kilángol tekinteted, bármivel
tüntet a nagyhasú közöny;
jobbodon Zsiga bácsi, balodon
a pofaszakállas Dániel.
Fagylaltozók unottan nyalnak;
micsoda háromság van itt!
Ciprusfenyő ágak alatt
emitt a gágogás, amott a sitt.
Egy fürdőző csapat tavon
harsog, evickél, nevet;
nekik nem mondtad, biztosan:
„Űzzétek el hát éjemet…”
Éj lenne ez? Inkább öröklét.
Csönd, szó, zene és pengeél.
„Megpukkad” ma is „a kajánság”
és a halálod „elalél”.
Hévíz, ’98 május
*
Vasadi Péter fenti költeményét, az Esedezés…-t, több tezauruszba is elhelyezhetjük.
(1) Mindenekelőtt a Csokonai Vitéz Mihály előtt tisztelgő költők versei közé sorolhatjuk. Bényei József kötetbe válogatta a legismertebb tisztelgő költeményeket, amely válogatás Debrecenben, az 1973-as – Csokonai-bicentenáriumi – évben látott napvilágot. Itt olvashatjuk Palóczi Horváth Ádám, Fazekas Mihály, Vályi Nagy Ferenc, Vajda Péter, Vachot Sándor, Petőfi Sándor, Ady Endre, Juhász Gyula, Dsida Jenő, Szilágyi Domokos, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Jánosy István, Takáts Gyula, Simon István és Csoóri Sándor romolhatatlan verssorait Vitézhez. A kötet majdnem 300 oldalas. Csokonai Vitéz Mihályt ébresztette abban az esztendőben prózaversével Nagy László (Furcsa vitézi versezet), és a Dorottya című vígeposzról szólva a legkomorabb-legkomolyabb morális kérdésfelvetésekre is választ adott a költői tehetség mindenkori védelmében: „Álorcás szegény, te, kinek versléptei érnek annyit, mint a helikoni birtok, mint a májusi eső, mint Bécs városa, hol Mozart zenél.” Körmendi Lajos egy Karcagon rögtönzött Csokonai-dal (a Varró Sándornak) kompozíciójában mutatta ki a Mozarti virtuozitást, amelynek témája csupán annyi volt, hogyan huppant a szánkájáról Vitézünk a hóba?
(2) Jelentősnek mondható az írók és költők száma, akik Hévízen való tartózkodásuk során maradandó alkotással gazdagították a magyar irodalmat. A debreceni születésű poéta amúgy igazán otthon érezhette magát Keszthelyen és környékén, ugyanis Csokonai ősei között sümegiek is voltak, méghozzá borbélyok!
Megnyugvásra, gyógyulásra és alkotásra való helyet talált magának errefelé több magyar író és költő is. Berzsenyi Dániel, Móricz Zsigmond vagy éppen az Erzsébet utcai rendházban megszálló Szabó Lőrinc. Szegény Csokonainak nem biztos, hogy jutott annyi az itteni enyhületből, mint nékik. Mentora, Festetics György javallotta az itteni gyógyvizet a sovány és tüdőbeteg költőnek, csakhogy tél volt, s Vitézünk nem talált a tó partján egy kalyibát sem, hogy levesse ruháit a hidegben. Kisfaludy Sándor és Berzsenyi, Gyulai Pál és Eötvös Károly már kényelmesebben vehettek itt feredőt. Móricznak a Rokonok regényoldalai, Szabó Lőrincnek a szonettjei születtek Hévízen. Simon István vagy Csuka Zoltán – közvetlenül – a hévízi látványokat választották lírai témájukul. Simon keszthelyi versében Csokonait, Csuka Zoltán a hévíziben Berzsenyit ébresztette.
A fürdőhely makettje (fotó: NIP)
(3) Egy harmadik tékába gyűjthetnénk azokat a költeményeket, amiket képek-szobrok (képzőművészeti alkotások) ihlettek. A Rodin-szobrokat csodáló Ady Endre kortársa, Juhász Gyula volt az első, aki rendre vissza-visszatért a szobrokhoz vagy festményekhez, hogy azokat verse témájául válassza. Nem csupán Rodin Gondolkodója ihlette, de az ókori szobrok is nagy hatással voltak lírájára. Verset írt Milói Vénus címmel, olyan szerelmes verset, akár Babits Mihály a kőből faragott Hegeso-nak. Pheidiász világa szintén közel állt szépségkultuszához, megcsodálta a Samothrakéi szárnyas Nikét, méltó szavakat keresett és talált hozzá. 2008-ban Szegeden egész kötetnyi versét szerkesztette egybe Tandi Lajos Ars longa címmel. (Juhász Gyula a képzőművészet ihletésében.)
Időben közelebb már Vasadi Péterhez Csanádi Imre, Gyurkovics Tibor, Tandori Dezső és Kerék Imre adott ki úgynevezett ’írott képek’-et magábafoglaló verseskötetet. Vasadi Péter Renoir félálarca mögül több verset is közreadott a Fényromok című kötetében. E szerepversei az említett költők műveivel rokonok. Alföldy Jenő a következőképpen határozta meg a testvérmúzsai kapcsolódásokból született költeménytípust: A költő „…a műalkotásokat nem csupán befogadóként és értelmezőként szemléli. Saját korához szólnak ezek a versei, s önnön sorsára éppúgy utalnak gyakran, mint a maga alkotói gondjaira és ars poeticájára… A művészi alkotáshoz és szerzőjéhez műértőként viszonyul, de nem úgy, mint a kritikusok és értékbecsüsök, hanem mint alkotó az alkotóhoz – mint valamelyik múzsa a testvéréhez.”
A Hévízen megforduló írók-költők közül mellszobrot kapott – egymás mellett – a sétányon Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel és Móricz Zsigmond. Móriczét Kunos László, Berzsenyiét Rieger Tibor, Csokonaiét (1976-ban) Rátonyi József alkotta. (Csokonairól egészalakos szobrot vagy büsztöt faragott többek között Izsó Miklós, Szandai Sándor, Fritz János és Vilt Tibor.)
Rieger Tibor Berzsenyi-mellszobra (fotó: NIP)
Rátonyi József Csokonai-mellszobra (fotó: NIP)
Kunos László Móricz-mellszobra (fotó: NIP)
Vasadi Péter pályája során többször hangot adott annak az igazságnak, amit Esterházy Péter a következőképpen nyilatkoztatott ki: „Minden valamirevaló írónál látni az egész irodalomtörténetet.” Igen, Vasadinál látni: esszét írt a magyar irodalom jelesei közül Berzsenyi Dánielről, Vörösmarty Mihályról, Petőfi Sándorról, Babits Mihályról, Kosztolányi Dezsőről, Tóth Árpádról, Rába Györgyről, Nemes Nagy Ágnesről és Pilinszky Jánosról. Verset szentelt az 1998-as keltezésű Csokonai-omázsa előtt már Petőfinek, Ady Endrének, József Attilának, Rónay Györgynek, Rába Györgynek, Pilinszky Jánosnak, Határ Győzőnek, az író Esterházynak, az irodalomtörténész Balassa Péternek és Török Endrének. Ajánlásai a képzőművészethez való kötődéséről is számot adtak: Vajda Lajos, Somogyi Győző, Nádler István vagy Veszelszky Béla nevét szintén verscímek alatt találjuk. (Albert Dürertől Renoiron át Paul Klee-ig – elősorolhatnánk verseiből európai mestereket még.)
Vasadi Pétert Hévízen pihenés, töltekezés valamint – bátran leírhatjuk – szellemi kalandok sora várta. Balatonfüredre, a Csokonai (!) utcába – ugyanis itt volt az Új Ember című hetilap üdülője –, Hévízre mindig feleségével, Edittel utazott. A balatonfüredi Kiserdővel és Tagore-sétánnyal (a nagy hindu költő is járt a Gyógytónál), a hévízi Schulhof-sétánnyal, valamint Egregy román kori templomával ugyanúgy meghitt kapcsolatba került a költő, akár Csokonai Vitéz Mihály a Balaton-mellék szelíd hegyeivel, erdeivel, középkori barátlakásaival, s úgy érezhette magát, mint egy Rousseau Ermenonvillében. Vasadi Péter azt is tudta, hogy a platánok, a légzőgyökeret növesztő virginiai mocsárciprusok és kínai ősfenyők alatt Csokonai, Berzsenyi és Deák Ferenc nyomában lépdel. Akár Márai Sándor, Keresztury Dezső vagy Berda József a balatonfüredi Gyógy-téren. Vasadi Péter versei és prózái több ízben abban a hévízi irodalmi folyóiratban jelentek meg, amelynek főszerkesztője, Laczkó András, interjút is készített vele. Kevés ahhoz hasonlóan részletes önéletrajzi jellegű vallomás maradt ránk Vasadi Pétertől. Egy kései verséből azt is megtudható, hogy fiatalkori szerelmének szintén tanúi a lápteknő fái.
A Schulhof-sétány (fotó: NIP)
1998 májusában – enyészendő adat is lehet – a költő úszott a hévízi tóban a tündérrózsák (Nymphaea-k!) között, miképpen a régholt poéta, Csokonai, csak a váradi feredőben, ahol kívüle Kazinczy és Batsányi is a jótékony kénes őselem áldásaiban részesült. A hévízi ki- s bejárattól, amit kerub-szobrok őriznek innen is és onnan is, a költő jobbra fordult, s indult a Festetics tér felé. Virágágyások és gondozott gyep mellett haladt el. Begóniák, árvácskák vagy Kleopátra tűi nyíltak. A lámpaoszlopokon kosárkában futómuskátli piroslott. Mielőtt kiért volna a Rózsakert nevű vendéglátóipari egységhez, jobb keze felől három szobor tűnt fel előtte. A lombhullató fák és az örökzöldek között mellszobrok, afféle büsztök: Móriczé, Csokonaié és Berzsenyié.
A háromalakossá lett emlékhely nem kicsit idézhette a Szentháromság-szobrok kompozícióit vagy a Golgota három keresztjét is, ám ki tudja az asszociációk számát és rendjét? A francia misztikusok hármasság-élményét? A Trinitét? Vagy a keleti Troicát? Ne feledjük, nem csak az Atyáról, Fiúról és Szentlélekről kell elgondolkodnunk, de arról a három testvérről, Dosztojevszkij regényhőseiről is eltűnődhetünk, akik a Karamazov-családban a különböző emberi lelkületek skáláját – a szelídségtől a legbestiálisabb indulatosságig – teljességgel rajzolják elénk.
Ám biztos csak a költemény szövege: „micsoda háromság van itt!” Mert verssé vált ennek a sétának az emléke. Valahogy Vasadival is minden úgy történt, mint Illyés Gyulával, akinek sétája során tekintete szintén végigpásztázott egy térbeli műalkotáson, a reformáció genfi emlékművén. Illyésnek 143 lépést kell tennie, hogy elhaladhasson valamennyi szobor előtt, akik a megreformált hit alapítói, megvallói, védői voltak. Kőbe vésett alakok, arcvonásaik elevenedtek meg 1955-ben Illyés Gyula számára. 1998-ban Vasadi Péternek hasonlóképpen bronzban inkarnálódott: az eszmény.
Az első (négysoros, keresztrímes) strófa egy gyógyulásért köszönetet mondó hálazsoltár nyitása lehetne. Rilkére kell gondolnunk, aki szerint minden panasznak csak a hála terében lehet létjogosultsága. A hús‑vér költő – akinek testi fájdalmai éppen a tó vízétől szűntek meg – észreveszi a másik költő szoborfejét, akinek testi-lelki fájdalmait máig átérezhetjük a tragikus sorsú zseni ránk hagyott verseiből.
Önmagában is valamiféle megdicsőülést, apoteózist hivatott előkészíteni az inicialitás. Ugyanis a hévízi környezet természetes fényviszonyairól szót sem ejt Vasadi Péter, ám az alcím (gyöngyalak) és a második sor (opál-tó) költői összetételeibe helyezett drágakövektől mégis különös ragyogás kél, hasonló ahhoz a dicsfényhez, amit az ikonográfiák szerint a Szentírás szereplőinek és a szenteknek a feje körött látni. Igazi szentély így számára ez az irodalmi emlékhely. Magára marad a szobrokkal, közöttük a – számára – főalakkal, a középsővel, Csokonai portréjával.
Nem andalodik el. Számvetést készít, mivel tartozik a hajdani csodagyereknek, mivel róhatná le néki az adósságot? Óhatatlanul meg kell vizsgálnia ehhez az egyénnek és a többi embernek, a szobornak és a fürdőzőknek a kapcsolatát, ha Csokonaihoz és annak költészetéhez fűződő saját viszonyáról szólna. Csokonai is átgondolta, megírta a társadalommal való konfliktusát, aki – Az estve című versének tanúsága szerint – ugyanúgy harmóniában akart a természettel élni, mint Vasadi Péter a gyógyító vízzel. A vidék flórájától és faunájától soha egyik költő sem kapott annyi rosszat, mint az embertől. Ha igen, Vasadi azokat a természeti jelenségeket is negatív, egyenesen kíméletlen emberi tulajdonságokkal azonosította. Ilyenek: a megvetés és a vandalizmus. (Teszik a gyomnövények, vagyis a gazok és a szél tűi. Nota bene: tűvel a szobrokat finoman cizellálni lehet!) Ami Csokonai fülének és szívének bántó volt („Mikor a világnak lármáját sokallom, / kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom, Mikor az embernek körűltem zsibongnak, S kényjektől részegen egymásra tolongnak...”), az Vasadi Péter számára is disszonáns (Egy fürdőző csapat tavon / harsog, evickél, nevet…”).
A 20. századvégi költő két világ közt áll. Az egyik fényes, a másik sötét. Anélkül, hogy megvádolná a néki nyilvánvalóan nem tetszőt, inkább igent mond arra, amelyikhez odahúzódott – amúgyis – már: (def. Illyés Gyulától) a művek örök világához, ha már a világ szavunk világosságot is jelent.
Az elutasítókkal, közönyösökkel vagy éppen az ellenséges, szellemellenes társakkal nincs, addig sincs dolga, amíg Csokonait idézi. Nem ítélkezik a költő szívének megsebzői fölött, holott akadnának fokozatai a kárhoztatásuknak, káromlásuknak. Vasadi anélkül, hogy akár Jónás próféta karikatúrájává vagy éppen cinkossá válna percre is – talán mert a fürdésből közülük jött és ismeri az emberi esendőséget –, hanem: miattuk fordul bocsánatkéréssel a kétszáznál is több esztendős költőhöz, akit ifjúnak őriztek meg ép remekművek. Vasadi Péternek itt mások bűneinek kellene közelében maradnia, hogy valamennyire magára vehesse azokat, miket nem követett el; a mostani és hajdani ricsajozókét, a közönyösökét, azokét, akik anyagias komfortjukat vagy unalmuk anyagi kényelmét védve kivetették maguk közül azt a maguknál különb lángészt, míg sebzett lelkű személyiséggé nem űzték, aki számára a szerelemből nem lett házasság, sem pedig – a tehetségéhez méltányos – kenyérkereset. (Takáts Gyula a ’kettős csalódás’-t nevezte meg – amely romló egészségi állapotával együtt – Csokonai tragikusan korai halálához vezetett.) Vasadi Péter – az utókor nevében teheti – Vitéz Mihály bocsánatáért esedezik. Nem roskadozik vállalása miatt, még csak tehernek sem érzi ezt a versírásra késztető föladatot, hiszen ő a nyavalyáit, mindet, már a tóban hagyhatta.
A bocsánatkérésnek is éppúgy szintjei, lépcsői vannak, mind a vádaskodásnak. Vasadi Péter a legtovább megy el: verscíme pontosan előlegezi annak várható artikulációját. Az értelmező szótárak szerint, aki esedezik, az szívre ható, alázatos szavakkal, ismételten, kitartóan könyörög valakiért, valamiért bocsánatért, irgalomért; valakinek kegyeiért. (Berzsenyi Dániel is használta e kifejezést: „Itt szorítám esedezve Hozzám gyenge térdeit”. Az ’esedezés’ szavunk régies, talán kihalóban is ma már. Csokonai Esdeklés címmel írt szerelmes verset, egészen fiatalon, tizennyolc esztendősen. Batsányi János az imádott hölgyhöz Esdeklő panasz című költeményével fordult. Az esdeklésnek, esedezésnek leginkább a latin flagentatio felel meg, de William Butler Yeats The Poet Pleads with Elemental Powers címét is emígy fordította a magyar átültetője, Erdődi Gábor: A költő esdeklése…)
Vasadi Őt kérleli, az inkarnálódott tehetséget, Csokonait, hogy bocsásson meg az ellene vétkezőknek.
Akinek a kérése már ’esedezés’, annak nincsen feltétele. Mindent a Másiknak enged át, annak, akinek megbocsátására vár. Keresztényi alázat ez. Istenhez szól és csupán Istenen át a többi emberhez, úgy, hogy önmagához is. Ennyiben a liturgia része, szakrális mozzanat, jóllehet a költemény Jézus golgotai kínjaira, kereszthalálára semmiféle didaktikus módon nem utal. Hagyja, hogy magának a költemény tárgyiasságán jelenjen meg az a derengés, amelynek nem csupán fájdalmas körvonalai vannak, de az opálos fényekben és a sejtelmesen finom gyöngyszín árnyalatban kegyelmi pillanatai is. Vasadi Péter, nemhiába, a három szoboralak közül csupán a középen látható arcához fordult verssel és kérleléssel, ahhoz a szenvedés formálta-szülte ’gyöngyalak’-hoz, akinek Krisztusi korban ért véget életpályája: „…drága költő, haj, ide / plántálta szobrod, / a harminckétéves fejet / a szeszélyes emlékezet”.
Vasadi elmaradt dörgedelme igen méltó lett Csokonai hús-vér alakjához, személyiségéhez is. Az Esedezés bocsánatért anapesztikus kólonjai azt a szordínós hangszerelésű Csokonai-dalt is megidézik, amelynek címe és tartalma szintén kérést fejez ki, s nem más, mint a Tartózkodó kérelem.
Jól tette Vasadi Péter, hogy maradt az úszás közben nyugodtan vett lélegzetei ritmusánál, a sóhaja így erősebb a túlzón fölemelt hangoknál. Németh László úgy jellemezte ugyanis Vitézt, hogy „Játékában is megható, bánatában is játékos.” Vasadi, mielőtt bármi divina machina bekövetkeznék, maga sietett a vers játékos, ám megható lezárására. Olyan berekesztést írt, amely a felvilágosodás – emlegetett – szimbólumrendszeréhez igazodott, tehát a fény és az éjsötét küzdelméhez. Csokonai kedves operájának, a Varázsfuvolának (nála Tündérsíp!) is megidézi képi világát. A világosság és a sötétség örök dualizmusában mindig a Jó mellé kell állnunk, hiszen a ’kajánság’ – egy másik régi szavunk – nem jelent mást, mint testvérgyilkos Káinságot. Aquinói Szent Tamás emígy biztatott minket: „Lehet, hogy a gonosz megsokszorozza magát, de a Jó nem tud elfogyni soha.”
Éj lenne ez? Inkább öröklét.
Csönd, szó, zene és pengeél.
„Megpukkad” ma is „a kajánság”
és a halálod „elalél”.
A halál elalélása nem más, mint az életre ébredés. Ez a logika, ez a megformálás a tehetség diadalát hirdeti. Három lángelméjét a súlyos szoborfejekből, ahogyan szellemi kerubjainkként Vasadi Péter versében megszentelődve állnak. Három különböző tehetségként ugyanannak az egyetlen kultúrának az őrizői. A tehetség természetéről Vasadi Péter már versének születése előtt negyed századdal tudósított. Akkor prózában, de kulcsot adott a jövendő Csokonai-versének értelmezéséhez: „A tehetséget Isten – az emberiség testének repedéseibe – ragasztóanyagnak szánta. Ezért a tehetség mind a mai napig egyszerre megoszt és összehúz. A szentség pedig a létrejött egységre (vagy az egység reményére) ütött örök pecsét.” (Vasadi Péter: Tehetség és szentség = VIGILIA. 1984. 3. szám. 237. p.)
Csak a bocsánatkérés után, csakis azután lehet és kell új életet kezdeni. Bocsánatot közönnyel lehetetlen őszintén kérni. Meg kell előbb ehhez változni. Miképpen szintén egy szobor elől szólította föl önmagát és mindnyájunkat 1908-ban Rainer Maria Rilke: ’Változtasd meg éltedet’. (Archaikus Apolló-torzó, Tóth Árpád fordítása.)
Ágyások nebáncsvirágai (fotó: NIP)
P.s.
A fiatal Csokonai Vitéz Mihály és az idősödő Vasadi Péter keresztyén/keresztény humanista líráját úgy tudom rokonítani egymással, hogy mindketten hasonlóképpen emelték saját koruk információit a verseikbe, mégpedig azokat, amikről más költők elképzelni sem tudták, hogy helyük, érvényük van a szépirodalomban. Németh László vette észre Csokonairól, hogy „Alig van magyar költő, akinek a műveibe annyi ismeret, adat, kultúraelem szívódott volna bele, mint az övébe… Csokonainál az ismeret, sőt az adatgyűjtés is a szétáradó világszeretet eszköze.”
Hévízi begóniatő (fotó: NIP)
Illusztráció: “Hévíz” (fh. Monet, Rippl-Rónai)
Ezek is érdekelhetik!
Korszakos remekmű →
Halmai Tamás: Csak a semmi hiánytalan →
Kiss Zsuzsánna: Sir Philip Sidney: Astrophil és Stella →
