Michelle Le Normand: A zongora
Holnap elmegy.
Holnap. Már évek óta el akarta adni. Már többé nem nyitotta ki, feleslegesen foglalta a helyet a szalonban. Arról álmodott, hogy az oldalt könyvespolcokkal borítja be.
Holnap útra kel. Valóra válthatja majd ezt az álmot.
Nos, most, amikor a dolog már el van döntve, amikor már nem vonhatja vissza a szavát, most, hogy holnap meg kell engednie a kamionosoknak, hogy elvigyék a régi hangszert, hirtelen bizonytalannak érzi magát, a szíve fájdalommal teli, elszorul a torka.
Még szemrehányást is tesz magának. Bűntudata van, amiért önként vágott el egy olyan ritka szálat, ami még a múltjához kötötte. Egyszerre olyan benyomása támadt, mintha anyja és nővére másodjára is meghaltak volna. És ez alkalommal az ő hibájából, mivel átlagos modern nőként már abbahagyta a zongorázást, senkije sincs, akinek megtaníthatná, és feleslegesnek tartja, hogy továbbra is megtartson egy használaton kívüli bútort.
Egy használaton kívüli bútor. Nézi. Nézi és hirtelen nagyon szereti, mert elmegy. Tudta jól, hogy szép, hogy formás darab, hogy díszítő faragásai kifinomultak és tökéletesek, hogy az idő csak megszépítette a meleg színű diófát, melyen egy karcolás sem volt. Mindezt tudta, de sosem gondolt rá. És íme, most, hogy gondol rá, meg is állapítja, hogy mennyire a helyén is van abban a sarokban, a zöld falhoz támasztva. Igazán nem képez akadályt. Ha tudta volna használni, meghagyta volna.
De mindenesetre néma marad. A legutóbb, amikor kinyitotta, majdnem elkövette azt a hibát, hogy eladja. Nyomasztó félelmet érzett, amikor távozására gondolt, ezért elővette Beethoven-, Bach-, és Mozart-kottáit, és megpróbálta újra eljátszani a darabokat, amiket egykor tudott.
Sajnos az ujjai már nem szaladtak olyan gyorsan a billentyűkön.
A könnyebb részek eszébe jutottak, de amikor első látásra kellett játszani a kottából, amikor egy hang sokkal magasabban vagy sokkal mélyebben volt a hangjegyvonalnál, azt elhibázta. Úgy kellett számolnia, mint egy kezdőnek: a hangjegyvonal feletti első, második, harmadik, negyedik vonal, az első, második, harmadik, negyedik vonalköz alatta! Fél órát szórakozott ezzel a játékkal, majd otthagyta a hangszert és elővett egy könyvet.
Ezután eldöntötte, hogy megtartja a zongorát, holott már többé nem lelheti örömét abban, hogy játsszon rajta. Végleg elhallgat. Ez alkalommal mégis elmegy holnap. És ezen az estén, még ha zárva is marad és néma, újból hallja a régi dallamokat, amik betöltik a szívét, és amiktől könnybe lábad a szeme. Alig észrevehetően hatalmas érzelmi értéke lett a zongorának.
Az édesanyja és nővére azt mondták neki: „Ez a te zongorád. Magaddal fogod vinni.” Ezt követően a halál kétszer kopogott be az apai házba, ami ezután örökre bezárult.
Az övé lett a zongora.
Az édesanyja és nővére végig azt remélték, hogy a kislány később olyan gyerek lesz, mint a többi, és egy szép reggel elkezdi játszani, hogy „do, ré, mi, fa”, skálázni fog és Czerny-darabokat fog zongorázni.
Sajnos a gyász óta gyorsan teltek az évek. A kislány nem gyógyult meg.
Még azzal a babával sem játszott, amit az édesanyja messziről hozott neki, a saját gyermekkorából; nem játszott a zongorán, amit a nagymamája és a nagynénje neki szánt. A specialista pedig megmondta: „Ezek a gyerekek nagyon érzékenyek a zenére.”
A zongora viszont örökké néma lenne, ha itt maradna.
Ezen az estén azonban mesél neki az egész életéről.
Azóta az első reggel óta, amikor a lehető legmagasabbra felhúzott székre telepedett le, megmutatták neki, hogy tegye a kis ujjacskáját a középső dó-ra, és kamaszkora hosszú napjaiig bezárkózott ezzel a zongorával, és órákon, órákon keresztül játszott.
A családja és a szomszédai azt mondták, hogy zenész.
Ő nagyon jól tudta, hogy nem az, az évről évre megszerzett oklevelei ellenére, amik olyan sok megható pillanatot, izgatottságot és oly nagy költségeket jelentettek a szüleinek, de szerencsére büszkeséget is.
Őt egyáltalán nem töltötte el büszkeséggel. Túlságosan úgy érezte, hogy a tehetsége csak a tanulás könnyedségét, munkát és intelligenciát rejtett magában.
És később, tizennyolc éves korában, amikor fejébe vette, hogy valami mást tanul, amikor elhanyagolta a régi hangszert, a szülők, a barátok, a szomszédok – bár az övéi sosem tettek neki szemrehányást – azt mondták:
– Mindez elvesztegetett idő volt, már egy hangjegyet sem akar nekünk játszani.
– Sem nektek, sem magamnak – felelte.
Nevetett. Olyan fiatal volt és olyan kerek, üde és gödröcskés volt az arca, hogy megbocsátottak neki. Egyébként képes lett volna magát megvédeni. Szemei álmoktól, eltökéltségtől csillogtak, és nem tartotta zenei tanulmányait sem elvesztegetett időnek, sem elvesztegetett pénznek.
A zongora meg tudta volna mondani. A zongora tudta, hogy mit jelent számára. Biztos volt benne, hogy a szalonban magányosan eltöltött órák folyamán – amikor játszott és megint játszott fáradhatatlanul – alakította ki értelmét és készítette fel szívét erre a belső életre, amely lassacskán táplálta lelkét, felkészítette erre a másik hivatásra, amit ezután fedezett fel, és állhatatosan folytatott haláláig.
Ahelyett, hogy – a többiekhez hasonlóan – csak a szórakozásra gondolt volna, órákat töltött egyedül a zongorája előtt, saját és mások problémáira gondolva. Már ekkor is gondok vették körül, rögtön csapdákra, a földi lét kegyetlenségeire gyanakodott és megértette, hogy csak akarattal lehetséges a banalitástól könnyű kátyúból, a középszerűségből kikerülni; és hogy úgy kell berendezni a gondolatainkat, mint egy kertet, ki kell gyomlálni, táplálni, levegőt és vizet biztosítani számukra.
Mindezt akkor, amikor ujjai a billentyűkön játszottak. Emiatt a gyorsaság miatt gondolták először, hogy zenész. Amikor sebes tarantelláira gondol, amiket úgy tudott játszani, hogy egyetlen egyszer sem akadt el, azt kérdezi magától, hogyan tudta ezt megcsinálni. Annyi hangjegy és olyan gyors…
És elmondható, hogy kívülről megtanulta, fejében oldalnyi és oldalnyi francia kompozíciót raktározott el.
– Mutassa meg nekünk, Amiel ezen mondatának igazságát: A táj egy lelkiállapot – kérte a professzor.
– Mondja el egy könyv történetét.
– Mondja el, milyen benyomásai lennének egy olyan embernek, aki elalszik a 19. század elején és most ébred fel.
Olyan gyorsan cikáztak gondolatai, mint a tarantella hangjegyei.
Vagy reménytelenül játszotta a Holdfény szonátát, vagy azt kérte tőle a tanára, hogy írjon egy levelet, mintha ő lenne Jean Racine, vagy Boileau, vagy Voltaire, vagy La Fontaine. Játszott hát és nem talált semmit.
Máskülönben mindent megtalált: Mozart vagy Chopin is meglepődött volna, milyen ötletei vannak.
Nem, zenei tanulmányai nem a zenét szolgálták, de sem elvesztegetett időt, sem elpocsékolt pénzt nem jelentettek. Kamaszkorát gazdagította, megőrizte, egyértelműen belépett a spirituális örömök birodalmába.
És aztán ezek a különböző, magányosságban megélt órák, a titkos és megmagyarázhatatlan boldogság órái, amiket mindenki előtt rejtegetni kellett, mivel nem tudta nekik elmagyarázni; a pillanatok, amik olyan mélyek és komorak, mint a zene, nagy, őrült álmok, az ábrándok, amik hirtelen teljesen eluralkodtak rajta, repültek körülötte, olyan igaziak, mint azok a nagy madarak, amik követik egymást a szalon tapétájának szegélyén, ahova aztán bezárták.
Más napokon ott voltak a csalódások, a rendkívüli szomorúságok, a kegyetlen és erőszakos szorongás. Ebben a világban annyi minden veszélyezteti még egy egészen fiatal élet biztonságát is. A fiatal életnek semmit nem kellene látnia, hallania, elszenvednie. Vigyáznak, hogy ne szenvedjen el semmilyen anyai fájdalmat, hogy ne ismerje meg a sorscsapásokat, hogy még csak hírből sem ismerje a súlyos betegségeket.
Viszont a tinédzser – aki úgy tűnt, csak Bach fúgáit gyakorolja ridegen és gyorsan, nem kapcsolja fel a villanyt – szenvedélyesen ütötte az elefántcsont-billentyűzetet, és a hangjegyek bástyájának biztonságában a könnyei forrásként folytak és folytak. Ha zokogni kezdene, senki nem hallaná.
Előkészítette a „babérkoszorúját”. Szigorú szabályt állított fel: a tanulás ideje alatt senki nem zavarhatta. Két órája volt sírni.
És azokon az estéken, amikor – ellenben – boldog volt, ugyanaz volt a helyzet.
Két óra állt a rendelkezésére, hogy kiadhassa magából az örömét, hogy átalakuljon!
Senki nem figyelné, senki nem zavarná. Senki nem mondaná neki – túlzottan sugárzó szemét látva –, hogy:
– De mid van neked ezen a világon? Minek örülsz annyira?
Ez minden, amit a zongora magával visz? Ez és még annyi más dolog.
Egyáltalán nem meglepő, hogy a régi hangszer távozása annyi fájdalmat okoz neki.
Hála Istennek, nincs benne keserű sajnálat. Nem sajnál semmit. Ami történt, az megtörtént. Oly sok befejezett lépés van azon az úton, ami az örökkévalóságig viszi.
Semmit nem fájlal, de lehet-e teljesen érzéketlen, ha önként vág el egy ehhez hasonló fonalat? Amikor rájön, mennyire kötődik ehhez a távozó bútorhoz?
– Érzelgős vagyok, és ez nevetséges. Igen, még édesanyám és a nővérem is azt javasolta volna, hogy tartsam meg.
De nem. Már többé nem látták őt a billentyűkhöz érni, előre sejtették, hogy a jövő lerombolja majd a régi szokásokat, és hogy a zongora, ami egykor nélkülözhetetlen volt, felesleges bútorrá válik.
– Ha a kislányod nem tanul meg játszani rajta, legalább te leszel az, aki eladja. Hozzád tartozik.
Tehát ennyi. Eladja. Elmegy. Nem lesz már zongora az életében. Az életében, melynek már csak a negyede van hátra, ha csak azt a kort éri meg, amit szeretne.
Hiszen mindenkinek, aki kérdezi, ezt mondja:
– Nem akarok öregen élni. Nem akarok beteg, magatehetetlen lenni.
Ő azt mondja: nem akarok. Mégis, nála jobban senki sem tudja, hogy mennyire az élet dönt el mindent. Inkább Isten. És mosolyogni kell, elfogadni, felajánlani.
– Így van ez a kisgyerekkel is, aki nem gyógyul meg.
Elfogadja. Felajánl. De sajnos mosolya már nem az, ami akkor ülne az arcán, amikor – ahhoz, hogy az élet ajtajánál várakozhasson –, szép balladákat és megindító noktürnöket játszik. A gödröcskék, a kerek arc a fiatalság, a boldogság kiváltságai.
Ha meg is tartaná a zongoráját, nem találná sem az egyiket, sem a másikat.
A zongora elmegy. Lassacskán az élet is.
Fordította: Pavlovics Zsófia
Pavlovics Zsófia a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott fordítója
Illusztráció: A zongora (fh. Borchardt)
Ezek is érdekelhetik!
Petro Maha: 302 perc →
ENDER ARAT: TÖRÖKORSZÁG − MAGYARORSZÁG →
Bánfai Zsolt: „Az ösvények gyaloglással jönnek létre” →
