Jeremej Ajpin: Cirbolyás fővárosom
Hír jött a nagy vízről. És az eljövetele előtti hetedik napon az emberek zúgást hallottak. Fölserkentek az emberek. Minden kis faluban tutajokat építettek, kötelet fontak nyírgyökerekből, mentették a szárított halat és húst. Aztán húsz és egy százsenyt lemérve – három megszentelt hetest, – kötéllel kikötötték a tutajokat a legnagyobb és legerősebb nyírfa gyökérzetéhez. A hetedik napon meg is jött a víz. Hét napon át emelgette a tutajokat rajtuk az emberekkel, s csapott rájuk a feneketlen tenger hullámaival.
Víz. A végtelen víz. A nagy bajt hozó víz. Elérkezett az elképzelhetetlen víz ideje. Talán ez volt az egész világot elöntő vízözön…
Balról – víz. Jobbról – víz. Minden oldalról csak víz, benne nincs egyetlen földdarab, picike sziget sincs. Csak a feneketlen óceán, a végtelen víz. Maradott csak az ég, a szél és a sok hullám, hullám, hullám. És a tutajok. A tutajokon az emberek. A hullámok rettenetes erejét nem bírták a kötelek és a gyökérzet, szétszakadtak, megsemmisültek, akár a pókháló. A tutajokat összevissza forgatták-dobálták a hullámok. A tutajok nem bírták a hullámostromot. Megsemmisültek a tutajok. Odavesztek az emberek. Odalett a nép…
Ekkor pedig a titokzatos récemadár, a tenger mélyének rettenthetetlen kutatója lebukott a víz alá, hogy szilárd földet keressen. Lebukott először, majd semmi nélkül merült föl vissza – elfogyott a levegője. Haltak az emberek. Lebukott újra a feneketlen vízbe, de nem lelte a tengerfeneket. Pusztult a nép. Lemerült a madár harmadszor is és bár lihegve, vérezve, de fölhozott a mélyből egy darabka földet. Vérző csőrében hozta föl a földet. Ebből a rögöcskéből hatalmas sziget nőtt ki, rajta a hegy. A tutajok kezdtek ehhez a hegyhez sorjázni. Az emberek szilárd földre léptek, hajlékokat emeltek. Így mentette meg a szárnyas madár a kiválasztott népet.
A Szentséges Szárnyas Madár.
Hanti és manysi vidéken Szárnyasmadár Alkotta Földnek nevezik ezt a magas hegycsúcsot.
Ezt a mondát először még gyerekkoromban hallottam az öreg Jefremtől, a keresztapámtól. Medveünnepen csengőt rázva, ugrálva énekelte el komótosan dalban a mondát, s ez elfödte szemében a fáradtságot, megfényesítette bölcs arcának ráncait.
„Megszentelt föld ez – emlékszem, mondta az öreg Jefrem. – Erre a földre csak szent szertartással léphetsz. Szent szertartás nélkül lábad meg nem érintheti ezt a földet.
Hallgattam az ének-mondát, s akkor nagyon szerettem volna erre a legendás földre lépni, rálépni, meghajolni előtte, s előadni őseim szertartását. Hiába szerettem volna, a falunktól messzire esett ez a Föld: sok száz versztát kellett volna fölúszni először a mi Agana folyónkon, majd az Obon is. Hanem az idősek elbeszéléséből azt már tudtam, hogy minden földek fölé hatalmasodva ott áll Számárá városa. A mondákból tudni, hogy hét napig tartott a víz uralma, s a víz hét lépcsős teraszt metszett a hegyoldalba. Naponta egy-egy vágást. Mondják, az öregek, hogy ma ezeken a teraszokon állnak a házak. Hanem a hegyoldal olyan meredek, hogy ha a csúcsára akar tekinteni, lepottyan az ember fejéről a sapka.
Ha, gondoltam magamban, van ilyen város, amelyben emberek laknak, akkor, gondoltam magamban, valamikor magam is élhetek ezen a földön. Ezek ugyan gyermekálmok voltak, de átszőve keresztapám mondáival és dalaival. Hanem ezek a mondák hamarosan a való életté váltak, mert erre a Szentföldre lépve megismertem a történetét, múltját és a jelenét.
Járom a helytörténeti múzeumot. Pörgetem őskönyvek ősz lapjait. Végiglapozom a történelmet. Népem történetét. Föl- előtűnnek a lapok. Megvillannak napok, évek, évszázadok, egész korszakok népem életéből. Emlékezetemben dalok lobbannak föl, mesék és mondák, amelyeket, keresztapámtól a mesélő dalnoktól az öreg Jefremtől hallottam. Olvasok, a fülemben újra hallom a dalokat, s emlékezem… Szemem előtt megjelenik a városom. Szülőföldem, nagytérségem cirbolyás fővárosa Számárá.
Ez a népem történelme. Talán ebben van népem egész története.
Mi is az a Szárnyas Madár Alkotta föld? Ez az ősöreg régkor. Ez a Föld megszületése. Ez az emberek megszületése ezen a Földön.
Mi is az a Fejedelem Város Számárá? Ki is volt az a Számár fejedelem?
Újra a múzeumot járom. Szemlélem a helyi hanti művész Mitrofan Tyebetyev festményét: Jermák kozákjai a Számárái Foknál, 1582. Ekkor vívtak meg egymással Jermák kozákjai és Számár hanti fejedelem harcosai. Ahogy a Szárnyas Madár megalkotta ezt a földet, az osztyák fővezér Számár megalapította a városát, itt az Irtis-kanyarban. A hely szemmel láthatóan megtetszett neki: a hegy magasában cirbolyák álltak, az Irtisen kikötő-hely, s a közelben a bővízű Ob-anyácska. A két folyó éppen a hanti és a manysi föld közepén folyik egybe. Az embereket ősidőktől fogva vonzotta mindenfajta központ, hiszen alig lehet megkerülni, főként nyáron, amikor a helybélieket csak a folyó kötötte össze. Mikor aztán hírét vette a csúcsosfejű idegenföldiek jövetelének, Számár fejedelem hadat gyűjtött egybe: nyolc herceg sietett a segítségére a maga zászló-aljával. Éppen ennél a Foknál ütközött meg a két sereg. Nézem, és azt látom, hogy a festő vásznán nem kardokkal és kopjákkal, nem buzogányokkal és nyilakkal, s nem is harci toporokkal rontottak egymásra. Nem, ez békés harci érintkezés volt… Ennek történelmi valódiságáért, persze, nem kezeskedem. Lehet, hogy egészen másként történt meg mindez. Ám a történelmi iratok erről beszélnek, Számár fejedelem pedig a harcmezőn esett el földje és népe védelmében. A hálás utókor dolga, hogy haladéktalanul megörökítse a fejedelem, mint minden ugor nép nemzeti hősének nevét.
Lássuk M. Tyebetyev festményét. Világos a művész szándéka: az oroszok mindig is a békességet és a megértést szándékolták a többi néppel, legyen az kicsi vagy bármilyen életformájú. Talán éppen ebben van Oroszország és népének nagysága. Ez nem mondható el a fölvilágosult európaiakról, akik útjaik lerakásakor az Újvilágban megskalpoltak 5-6, (egyes kutatók szerint 200) millió őslakost.
Megjöttek tehát Jermák kozákjai. Amikor elfoglalták az Irtis fölött hetven méter magas teraszra épült és a stratégiailag fontos Számárá városát, megkezdődött a vogul és osztyák föld gyarmatosítása. Az a zár volt ez, amelyet az ugor föld elfoglalásakor megnyitva előnyomulhattak Északra és Keletre is. Innen, az Irtis-Foktól megnyílt a víziút fölfelé és lefelé is annak számos folyásával együtt. Az évkönyvekben nem kevés oldalt áldoztak az obi ugorok – az osztyákok és a vogulok – meghódításának.
„Amikor az orosz kozákok először ütköztek meg a hantikkal – osztyákokkal, azok nemzeti szervezetekben éltek, osztrogokban, azaz megerődített városokban és keményen ellenálltak a hódítóknak, akik megsemmisítettek az évkönyvek szerint legalább 40 osztyák várost” – olvasható a Szent-Pétervárott 1904-ben kiadott Nagy Enciklopédia 14. kötetének 541. oldalán. A kozákok bejöveteléig az osztyák és vogul földön fejedelemségek uralkodtak, amelyek élén születésük okán fejedelmek álltak. Még a fejedelemségek elnevezését is megőrizték ezek az archivumok: Bardakovo (Bardak osztyák fejedelem akkori erőd- városát hívjuk ma Szurgutnak), Gyemjánszkoje (Bojár és Nimján osztyák fejedelemről) Irtisfehérvár ( Számár osztyák fejedelem), Kodszkoje ( Alacs osztyák fejedelem), Ljápinszkoje ( Luluj vogul fejdelem), Pelimszkoje ( Jumsán vogul fejedelem) és a többi városa. Az évkönyv-források szerint valamennyi közül a legerősebb és a legbefolyásosabb volt Kodszkoje Állam az ugor föld közepén, az Ob középső folyásánál. Nem fejedelemségnek nevezték, hanem bizony államnak, amelyet az Alacs dinasztia irányított. Az Alacs fejedelmek elsőként kötöttek szövetséget a moszkvai uralkodóval, azaz a cárral és a kodi hadi zászlóaljak segítették az orosz államot Szibéria meghódításában, az orosz hadak keletre vonulásában. Igaz viszont, hogy amikor 1643-ban már véglegesen megerősödött ezen a földön az orosz közigazgatás, Kod Államot megfosztották az önállóságától, s föl is számolták. Egyébként ez mindenféle hódítás kiinduló pontja. A már említett Nagy Enciklopédia megvonja az osztyákok meghódításának mérlegét, akikről ezt írja: „Nyilvánvalóan kiveszőben lévő törzs a zürjének és az oroszok által elfoglalt osztyák földön kizsákmányolva, állandó részegségbe hajszolva, elmondhatatlanul szegényen, szifilisztől és a kereskedelmi kapcsolatok egyéb visszataszító „termékeitől” sújtottan. Az osztyákok nyelvét, életkörülményeit és embertani sajátosságait számos kiváló tudós tanulmányozta.
Az osztyák és vogul őslakosság történelmét négy szakaszra oszthatjuk.
Az első az 1582-ig tartó földesúri kor, amikor Kod Állam uralkodott a népeken, s a föld a fejedelmek tulajdona volt.
Jött a második 1917-ig számító gyarmatosítás kora. Ekkor elrabolták a fejedelemségeket, megfosztották hatalmától az addig uralkodó nemzeti elitet, bár némi nemzeti jellegű, kinevezett és örökletes fejedelemségi irányítással.
A harmadik szakasz 1991-ig tartott, a Szovjetunió és a szovjet hatalom összeomlásáig. Ekkor visszaállt a nemzeti jellegű államiság, majd létrejött az önálló körzet, a föld tulajdonosa az állam lett.
Végül a negyedik – a mai – korszak 1991-től: homályos idők, a vadkapitalizmus üli torát, amikor a népet megfosztják az irányítási rendszertől, a földtulajdonlástól és a természeti kincsek birtoklásától. A földkérdés megoldása a legbonyolultabb kulcskérdés, amelynek igazságos rendezésétől függ bármelyik nép és társadalom nyugalma és jövője.
Node térjünk vissza Számár fejdelemhez. Hamarosan megkezdődött az orosz parasztok betelepülése Számárovo városába, ahogyan a többi ugor földre is. A telepesekből fuvarosok lettek a lóváltó helyeken, szállították az állami hivatalnokokat az új városokba és a megerődített régiekbe mint Szurgut, Birjozov, Obdorszk ( a mai Szalehard).
Manapság az Ob-foki települést nem Számárá városának nevezik, hanem a számárái lóváltónak. Hamarosan meg is jelentek itt a kupecok, akiket ide vonzott a hatalmas halvagyon és a rengeteg szőrme-állat, a cirbolyamag és fenyőáru, erdei bogyó és gomba. Hamarosan meggyarapodott a falulakosság amelynek száma a tizennyolcadik század közepére meghaladta a félezret. A telepesek nem csak Számárovóban telepedtek meg, hanem az Irtis és az Ob menti falvakban is. „Ezek az emberek önkényesen telepedtek meg itt, elrabolták a helybéliek halász-és vadászmezőit. Csak igen kevesek vették bérletbe ezeket a földeket, s akkor is maroknyi árendapénzért, de hamarosan a maguk birtokaként kezelték.” – írta a szurguti járási rendőrkapitány Grigorij Pirozsnyikov ( „A járási rendőrfőnök följegyzései” ). Nagyon jól tudjuk, hogy mindenféle gyarmatosítás, mindenfajta hódítás nem más mint idegen földek, idegen javak elrablása. Öltözzenek bármilyen ruhába a gyarmatosítók, állandóan hegyezik a fülüket.
Számárovóban többnyire fuvarosok laktak, akik megbízhatóan látták el kötelességüket. Ez után a település után következett Birjozovó a kegyvesztett, de fölvilágosult Alekszandr Danyilovics Mensikov fejedelem, akit a gyekabristák és népiesek követtek, nyomukban a bolsevik forradalmárok: Szergej Guszjev, Viktor Nogin, Bogdan Knunyánc.
Emlékszem, kora reggel kötött ki a gőzhajó Számáránál, s ráléphettem erre a megszentelt földre. Alighanem beleremeghettem, azt sem tudtam, hol állok, tán a fellegekben jártam. Ugyanis egyszerre sok mindent láttam, hirtelen szökött a szemembe minden. Átfogni mindent pedig csak a mennyek magasából lehet. Megláttam a hegyaljai földszintes Számárovót a hegyre futó girbegurba utcáival, két oldalt a házsoraival, azokon túl pedig a tömzsi törzsű cirbolyást.
A hegyoldal. Nézek jobbra – házak sora, balra ugyancsak. Jobbra – cirbolyák, balra: cirbolyák. Hegymagas. Jobbra: cirbolyák. Balra: cirbolyák. Hegyoldal, út, házak sora, fenyves. Az utak, utcák egyenest Északra tartanak. Hegyoldal. Az utca-út mintha alávitorlázna. Lefelé menet: a zöld. Túlnan sárguló füvű rétek. Balkézről az Irtis. A távolban, a kékellő messzeségben az őszülő hegyoldalak… Ott ömlik az Irtis az Obba.
Az utca-út ereszkedik lefelé. A hegy lábánál jobbra a Tanácsháza, vörös zászló a homlokzatán. Az új város, Hanti-Manszijszk központja. A Tanácsháza mellett kétemeletes fehér épület: a tanárképző intézet. Az én iskolám. Határozottan léptem át a küszöbét, ősz hajú, mankós férfi fogadott: Georgij Taraszovics Velicsko, azt az ember, akit szeretett az egész város, az egész körzet. A teljes tanári karral és a tanítványokkal vonult a háborúba, ott hagyta sok barátját, a lábát, a fekete haját, cserébe kapta ezt a fehéret, testébe a pengő, éles kruppacélt és lőszergolyót azért, hogy most, sok-sok évvel azután átléphessem ennek a fehérfalú épületnek a küszöbét: az Iskolámét. Akkor elment és visszatért, hogy sok év után Iskolám fényes nagyelőadójában először pillanthassam meg az én tanárnőmet, a neve Vjera Grigorjevna Pleszovszkih, hogy akit aztán mindig is a csehovi emberi szépségeszménynek tartsak. Georgij Taraszovics akkor elment, sokat veszített vele, hogy évek múltán a földkerekség legszebb leánya rámutathasson a hegyoldal örökzöld cirbolyására, abban is a legtagbaszakadtabb daliára, és azt mondja: „Akár a tölgy, hát nem igaz?”
A leány gyöngéd és tiszta arcába néztem, ahogyan visszatükrözi a földkerekség összes napfényét, az égbolt felhőpamacsait és hallgattam. Ő pedig megismételte: „Akár a tölgy, olyan…” Már nem emlékszem, válaszoltam-e rá és mit. Alighanem csak magamba ittam csodálatos nevetését, elragadó hangjának dallamát a legapróbb részletekig. Akkor még nem tudtam, hogy néhány év múlva, amikor visszatérek ebbe a városba, egyetlen helyet keresek megszállottan: annak a cirbolyásnak a nyomát. Elsőbben messziről kerülgettem az erdőszélt, hiszen senki sem keresi a másodszor megölt szerelmet. A leány nevében egyszerre kavargott a fényesség és a vihar. A vihar és a fényesség. És a vihar. Ez a vihar mindenre képes, majdnem mindenre, ám a fényesség bennem él, talán a mai napig is.
Mi is az a Számárovó falu? A tizenkilencedik században jelentős folyami kikötővé nőtte ki magát. A Rejtern gőzhajó 1873. június 29-én kötött ki a partjainál ő cári fensége Alekszej Alekszejevics nagyherceggel. Az esemény tiszteletére alapították meg azt az ösztöndíjat, amelynek segítségével a szegény számárovói parasztgyerek Hriszanf Loparjov elvégezhette a Tobolszki Gimnáziumot mégpedig ezüst éremmel. Azután beiratkozott a Pétervári Egyetem nyelvészeti tanszékére. Néhány év múltán az ősi írásbeliség híveinek birodalmi társaságában titkár; Bizánc, Szibéria és a régi orosz irodalom történetéről kiadott művek révén már ismert tudós történész Hriszanf Loparjov könyve megjelent Szent-Pétervárott a Cári Tudományos Akadémia nyomdájában „Számárovó, a Tobolszki kormányzóság és környékének egyik faluja. Iratok és visszaemlékezések a múltjáról. Képek, térképek három nézetben.” címmel. Számárovó ekkorra már jelentős kereskedelmi központtá fejlődött, ide vezettek a halászati iparosok, a gőzhajósok, a kereskedők és a környék meghatározó üzletembereinek útjai. Az élet ebben a nagy mederben folyt. A parasztok szántottak és arattak. A vadászok és a halászok üzemszerűen lőtték a vadakat, madarakat, a halászok fogták a halakat és – éheztek. Viszont folyamatosan gazdagodtak a halfeldolgozó ipar tulajdonosai, a kupecek.
A számáraiak életéről nagy esemény adott hírt, amikor megérkezett Ő cári fensége Nyikoláj Alekszandrovics trónörökös, az Orosz Birodalom későbbi uralkodója II. Miklós. Az Augusztusi Utas nevű gőzhajó 1891. július 9-én érkezett meg Számárovóba. A trónörökös a partra lépett, végig sétált a falu part menti szakaszán, szóba elegyedett az osztyákokkal, akik külön a magas vendég elé járulva vezették elő szemlére a medvéiket, szarvasaikat és rókáikat. Úgy hozta a sors, hogy II. Miklós 1918-ban újra Tobolszkba került, ahová száműzte az Ideiglenes Kormány, aztán Jekatyerinburgban állati módon, aljasul megölték a bolsevikok bírósági tárgyalás és ítélet nélkül, a családjával, gyermekeivel, s a személyzetével együtt. Időérzékem azt mondja, hogy ha Oroszország és az orosz nép újjászülethet, akkor ez az újjászületés csakis meghódolással és a monarchia helyreállításával lehetséges. A népnek szüksége van az állam, a hit és a pravoszláv egyház nem ideiglenes, de állandó jelképeire. A Lenin megálmodta „szakácsnők uralma” eltűnt a Semmibe.
Berobbant a tizenhetes év. Szovjetek. Kolcsak uralma. Tanácsok. Az eszer, a kuláklázadás. Megint a tanácsuralom. A helytörténeti múzeum mellett a vörösparancsnok hatalmas szobra. Magas talapzaton a bronz mellszobor. Platon Loparjové, aki az Ob-Irtis Észak partizánmozgalmának a szervezője volt, Számárovó szülötte, a történésztudós Loparjov unokaöccse. El tudhatta-e képzelni, hogy mivé lesz a szülőfaluja néhány évtized múltán? El tudta-e képzelni, hogy a fenséges cirbolyaerdőbéli ösvény, amelyen vadászni járt valamikor a község központjába vivő új főutca lesz? Elült a polgárháború csatazaja, s eljött a hatalmas átalakulások, a nagy építkezések kora.
Kilencszázharminc. December tizedikén megalakult az Osztyák-Vogul, helyi nyelven Hanti-Manysi Nemzeti Körzet. Az osztyák a hanti nép előbbi elnevezése, a vogul a manysi. Létrejött a település. Kiépültek az utcák, házak, utak. Megépült az Obi Észak leghatalmasabb halkonzerv gyára. Iskolák nyíltak meg, kórházak, áruházak, könyvtárak, szakközépiskolák. Negyvenben a települést átnevezték Hanti-Manszijszkká, amely ötvenben városi rangot kapott.
Átváltozott a város.
Emlékszem, hogyan nőtt ki a földből az Október nevű kultúrpalota. Lassan és mind lassabban kell közeledniök hozzá. Két hölgy fogadja a látogatót: a Nyári Hölgy és a Síksági Hölgy. Jugra Hölgye és az Orosz Hölgy. Jöttek kézen fogva az örökzöld cirbolyás távolából, végigvonultak a palota melletti nyírfa liget mentén, ott aztán meg is álltak, hogy behívják a látogatót a Házba. Aztán mint a hanti mondavilág tündérei leheveredtek végül, a sudárak, a gyönyörűek, a mesések. Az örökzöld cirbolyás, a hófehér nyíres és a magasságos ég – ez az ő mesebeli öltözetük, elénekelt daluk, sugárzó gondolatuk. Ez az egymást gazdagító két kultúra. Az a Barátság, amely nélkül lehetetlen ennek a megszentelt földnek az átalakulása.
Elevenek ezek a hölgyek, hiszen érezni a sóhajtásukat. Ott élnek a Kultúrpalota mozaikpannóján. Alkotójuk az első hanti alkotó művész: Gennagyij Rajsev. A bejáratnál balra ugyancsak az ő munkája a művészet és a sport, a kőolaj és a földgáz, a halászat és a vadászat sajátos jelei összekötve egyetlen vonallal, s a medveünnep különös álarca és íj, a Hattyú hangszerben és élőben, fúrótorony kitörésgátlója és a sportstadion. Mintha itt kereszteződött volna az aganszki tajga vadászának és a szoszvai erdő, a szamotlori olajbányász, a bijózovói gázmunkás, a Jugan folyó dalosának, és Konda sportolójának útja. Az előcsarnokban tovább folytatódik ismeretségünk Gennagyij Rajsevvel, népével és földjével. Fafaragás. A jugor nép jelképrendszere: emberek és az ünnepi Észak, rénszarvasok és lovak. Két olajfestmény a vásznon. Bízvást elnevezhetjük Jugorföldnek és Jugra népének. De inkább jóval tágasabb körben, s egyszerűen csak így: a Föld és az Emberiség. Hiszen az igazi művész nem ismer határokat, képzelete és gondolata akadályokat.
Bár a művész a körülmények akaratából kénytelen az Urálban élni, láthatatlan létezése mégis érezhető a városban. Ez az érzés marasztalta itt az Oroszországi Szocialista Tanácsköztársaság Érdemes Kultúrmunkását, az élők közül időnap előtt eltávozott manysi Pjotr Seskint.
A Szószva folyó menti rénszarvastenyésztő és vadászember gyermeke elismert fafaragóvá nőtte ki magát. Munkáit a hanti-manysikra hagyományozta, akik aztán kiállították azokat Moszkvában, Kanadában, Leningrádban és Japánban is. Ezt a láthatatlan jelenlétet a valódi tehetség ereje magyarázza, amely képes volt a megélt idő és kor, s népe lelkének kifejezésére.
Minden bizonnyal Gennagyij Rajsev művészetének is hála, a Kultúrpalota „beiratkozott” a városba. Nem csak a városképet értem én, hanem a hanti-manysik és az önálló körzet minden lakójának lelki életét is. Messze a cirbolyás, jobbra és balra nyírfák állnak a palota előtti úton. Nyírek, nyírek, nyírek mindenütt. A Győzelmi Liget is nyírpompában áll. Csodálatos a nyírek fénye. Napsütésben az egész várost nyírfény önti el. Akár ha csodalámpa volna, a Győzedelmi Liget fénybe borít mindent: az Október Kultúrpalotát, a Tanácsháza háromemeletes ősi épületét, de a vörös zászlót lobogtató újat is, meg a főpostát, az áruházat a Művészmozit, a Népművészet Házát, a körzeti hadkiegészítő parancsnokságot, az épülőfélben lévő helytörténeti múzeum föltörekvő falait.
Ünnepélyes fényben fürdők, ők a Győzedelmi Liget nyírfái. A legelsötétültebb időben is valami csöndes fényt árasztanak magukból… ahogyan a Szovjetunió Hőse mind a kilenc, valamennyi már csak gránitszoborként tért vissza szülőföldjére. Finom fényt bocsátanak ki, ahogyan a Nagy Honvédő Háborúban a hazájukért elesett hanti-manysi hősök.
Ünnepélyesen fénylők a Győzedelmi Liget nyírfái. Fényesek és fenségesek Hanti-Manszijk cirbolyái. Fényesek és türelmesek a vörös berkenyék és zelnicemeggyek a város utcáin.
Alighanem ezért nem kerüli el a Múzsa ezt a várost. Negyvenegyben az 1-es számú iskola befejezésekor egész osztályával együtt a frontra vonult Alekszej Szmolnyikov költő, negyvenötben pedig Vancettyi Csukrejev. Igaz, hogy Moszkvában maradtak, de mindig is szívesen látott vendégek ők Hanti-Manszijszban, amely az ő hazájuk és házuk.
Bizonyos, hogy ezért ihlette meg a Múzsa Juvan Sesztalovot, a manysi irodalom megalapítóját, aki az Anyanyelv című hőskölteménye első sorainak lejegyzésekor rálelve vezérlő csillagára így kiáltott föl: „Újjászületett népem dalát írom az évszázadoknak!” Akkoriban Hanti-Manszijszk Népművészeti Házában dolgozott. Később az Anyanyelv hőskölteménye meghozta a költőnek az Orosz Szövetségi Szocialista Szovjetköztársaság Állami díját. Ugyanitt kezdte el irodalmi tevékenységét Mikul Sulgin hanti költő is. Vörös fonálként vonul végig a munkásságán a hála az októberi forradalomnak, Leninnek, az orosz népnek „Mindnyájan október gyermekei vagyunk! – mondogatta a költő, s ez alatt nem csak a maga népét értette, hanem a szocialista rendszer valamennyi népét. Jól emlékeznek a hanti-manysik a korán elhunyt Vlagyimir Volgyin költőre. Ő írta le a sorokat: „Minden ember hanti. Az orosz, a nyenyec, az üzbég is mind hanti, hiszen fordításban a hanti annyit tesz, hogy: ember.”
Tisztelik is a hanti-manysik a költőiket: a manysi Andrej Tarhanovot és a hanti Marija Vaganovát. Főként a fiatalok körében közkedvelt a meseíró hanti Taiszia Szergejevna Csucselina és a manysi Anna Mitrofanovna Konykova – mesék, mondák és néphagyomány kötetek szerzői. Anna Mitrofanova történelmi regényt írt a népéről társszerzőségben Gennagyij Szazonovval.
Egyszóval: a Múzsa nem feledkezik meg Szenthegy Városáról, ahol egymás után tűnnek elő a hallgatag cirbolyások, a fénylő nyíresek, s a tiszta lelkű, értelmes gondolatú emberek. Egyikük éppen Alekszandr Anatoljevics Kornyejev, egykori tanítómesterem. Kétségtelenül a város legcsodálatosabb embereinek egyike volt. Sajnos azt kell mondanom: volt. Világított, égett, s túlságosan korán el is hamvadott: ötvennégy évesen. Jó tanító volt. Tehetséges ember. Talán túlságosan is őszinte és becsületes volt? Túl sérülékeny? Filmművészeti főiskolát végzett, diplomamunkája forgatókönyv Jermak bejöveteléről Szibériába. Filmet kellett volna leforgatni belőle.
A városligetben Borisz Loszjev emlékműve előtt látom őt. A tizenhat éves korában elesett komszomolista partizán hírszerző féldomborművére néz. Alekszandr Anatoljevics álma volt, hogy forgatókönyvet vagy filmnovellát ír erről a Borsz Loszjev legényről. Vajon miért figyelt föl a polgárháború ifjú hősére? Talán közös sorsuk, azonos eszményeik miatt. Hiszen Alekszandr Kornyejev ahogyan Borisz Loszjev is tizenhét éves önkéntesként került a frontra a haza legnehezebb napjaiban. Hosszú-hosszú frontutat bejárva tért haza. Újjá kellett építeni a népgazdaságot, s mindenütt szükség volt az ilyen melegszívű emberekre. Kolhozelnök lett, majd a járási pártbizottság falujáró munkatársa, aztán iskolaigazgató, újságíró, ugyanakkor a főiskola levelező hallgatója. Ideje nem volt rá, csak az álma, amely nem hagyta nyugodni. Nagyon szeretett volna szólni tisztán és világosan azokról, akik elestek a harcmezőn Hazájuk nagyságáért. Szeretett volna szólni, álmodott is róla, de az nem vált valósággá. Életében sokat alkotott, de többre már nem volt ideje. Elvonult a földbe, fölötte őrkatonaként állnak a komor fenyők. A csönd és nyugalom vigyázói. Azzal a tudattal vonult városa örök földjébe, hogy az utódai megcselekszik azt, amire neki nem volt ideje. Hiszen a jövendőnek mindig is több a lehetősége a tegnapnál és a mánál.
Szorosan kötődik a városhoz az első obi ugor tudósok: Nyikolaj Tyerjoskin, Matrjona Vahruseva, Jevdokija Rombangyejeva, Anasztaszija Szajhanova és mások neve.
Szent Hegy Városa. Vajon milyen lesz a jövője?
Magam is elhagytam a várost, csak pár év múltán tértem vissza. Ezekben az években végig jártam, megismerkedtem Észak félteke őslakosságával, élethelyzetével. Csupán egyetlen csakugyan déli országba kerültem el: Brazíliába, pontosabban Rio de Janeiróba, amelyet a világ hetedik csodájának tartanak. Így aztán van mivel összevetnem a magam városát.
Visszatértem és nem ismertem rá az én Cirbolyás Fővárosomra.
Mindenekelőtt a fölismerhetetlenségig megváltozott a város külső képe. Itt vannak mindjárt a sokemeletes lakóházak és hivatalok. Észak tehetséges gyerekeinek központja egyetemi kisváros, Gennagyij Rajsev műhely-műterme, a Tórum Maa nevű múzeumliget, a Föltámadott Krisztus temploma, a téli sportok központja drótkötélpályával, színház-és hangversenypalota, írók háza, nemzetközi repülőtér, új folyami kikötő, a Héthalom étterem, a Jugorvölgye üdülőtábor, üzletház, az Irtisen átnyúló híd, akárha a folyón átugró coboly meghajlott tarka háta volna, s akad még egyéb látványosság is. Új utak, új kikötők, új légifolyosók. Ez nagyon jó. Csakhogy a gyönyörűséges új paloták és templomok mellett megjelentek zavaros időnk lélek nélküli és egyenruhásított sztéléi és piramisai. Ahogyan elnézem ezeket, kérdéseim akadnak.
Ha épült arctalan sztélé a védelmezőknek, miért nincs emlékműve Számár fejedelemnek? Van már pravoszláv templom, de miért nem létesült Kapissa, vagyis a nyelv temploma égi és földi oltalmazóinknak? Az élet kérdésekből, és rájuk válaszokból áll. Remélem, megkapom a válaszokat már a megvalósulás képében.
A legfontosabb persze az, hogy az én Cirbolyás Fővárosom a lelki és az alkotó készség vonzásközpontjává vált. Ne lepődjenek meg, ha az utcán hirtelen szemtől szembe találkoznak Angelikával, a francia színésznő Michele Mercier-vel, Pierre Richarddal, vagy az orosz filmművészet kiválóságát, Szergej Szolovjovot pillantják meg, esetleg éppen Alekszej Buldakov színészt. Akkor se csodálkozzanak, ha az angol hegedűvirtuóz Vanessa Mi hangversenyére, vagy a Moszkvai Nagyszínház előadására, esetleg Svédország és Kanada válogatott kéttusázóinak bajnoki mérkőzésére kapnak meghívást.
Azon sem csodálkoznék, ha városom utcáján találkoznék a római pápával, vagy magával Jézus Krisztussal második zarándoklatukon. Igen, ezen a megszentelt földön, amely szentséges vonzerővel bír. Megvilágosító, lelkesítő és meggazdagító-nemesítő erővel. Sugározhatnak-e más földek és más városok ilyen erőt, ekkora tettrekészséget? Én még nem láttam ilyen földet, s ilyen várost sem. Lehet, hogy van. Csakhogy összehasonlításként elő kellene hozni Versaillest, Peterhofot. De az is lehet, hogy hasonló ilyen nincs a földkerekségen. A dolog úgy áll, hogy többé-kevésbé megmaradt a hanti-manysi Szentföld: az örökzölddel benőtt cirbolyás hét halom. Ezekben összpontosul eme föld őslakosainak lelkiereje, akikről már szóltam az előbb. Életüket összekötötte a népművészet, az irodalom, a tudomány és a képzőművészet. Itt hagyják lelki erejük részét az élet szellemi megalapozói, akik a világ nyolcadik csodájának megtekintésére érkeznek hozzánk.
Ha úgy tetszik, ez ma a világ lelki fővárosa. Cirbolyás Fővárosomtól kapom ezt az érzést. Ettől a Szentföldtől származik rám az érzés.
A hanti-manysik néha nem minden büszkeség nélkül mondják, hogy a világon három várost tart hét halom: Rómát, Moszkvát és Hanti-Manszijszkot. Szerintem, ha egyáltalán létezett is az emlékezet előtti időkben a római hét halom, abból mára nem maradt semmi. Ahogyan a moszkvai hét halomból sem. Hanem a hanti-manysi dombok megmaradtak mind egy szálig, itt állnak és figyelmesen néznek a derűs Időkbe. Áradáskor, a fehér éjszakák idején, amikor a két hatalmas folyam egybekel egyetlen hatalmas, kékben ragyogó tengerré, onnan, ahol egybe folyik az Irtis és az Ob, bármely hajóról bárki végig számolhatja mind a hét cirbolya hajú halmot, amelyek Keletről Nyugatra vonulnak. A földek és a vizek történelem előtti kecses és titokzatos benépesítőire – halakra és vadakra – emlékeztetnek, amint a Nap keltétől annak nyugtáig vándorolnak.
A földre gondolok, az őslakos hantikra, manysikra, Számár fejedelemre. Mennyi titokzatosságot rejt a Szárnyasmadár Alkotta Szentföld! Az egyik város közeli titkot a földtan tudói tárták föl: az obvidéki kőolajmezőket. Vajon a mesélő dalnok öreg Jefrem keresztapám milyen dalt szőtt volna, ha megéri ezt a napot? Bizonyára így kezdte volna a dalt: „Emberek, legyetek kíméletesek, ne tegyétek tönkre ezt a Szentföldet!” Hiszen ő érezte ennek a födnek az örömét, de fájdalmát is. Az is lehet, hogy más szavakkal dalolt volna. Abban azonban biztos vagyok, hogy énekében megjósolta volna a hanti-manysi föld őslakosainak jövőbe vivő fényes útját. Dalában minden bizonnyal fölvillanna az Ősföld Védelmező Anyácska újdonat alakban, amely a vízözöntől kezdve sok népet elpusztított, s amely ma eléget minden élő, eleven embert…
Az ének, persze csak ének. Nem kell belőle elvenni semmit sem, s hozzátenni sem kell semmit sem.
Fordította: Ferencz Győző
A szerzőről:
Ajpin, Jeremej (1948) hanti író, a Hód nemzetség tagja. Varjogan faluban (Nyugat-Szibéria, Hanti-Manysi Autonóm Körzet) született ősi vadász-halász családban. „Életműve a hanti nép enciklopédiája, egyszerre szépirodalmi és művelődéstörténeti érték… Oroszul és hantiul írt művei bármely földrész olvasói számára szokatlan komplexitást hordoznak: egyszerre önéletrajzi írások, múltat archiváló eposzi sodrások, történelmi kordokumentumok, néprajzi- művelődéstörténeti kincsestárak, a szociográfia és a publicisztika, a népköltészet és a műköltészet zseniális keverékei, regénnyé szélesülő versek-regék-sorsénekek-hősénekek-teremtéstörténetek-embermesék, költészetben elmesélt szociográfiák.” (Idézetrész Nagy Katalintól, aki Ajpint 2004-ben Nobel-díjra ajánlotta. )
Műveit több nyelvre (finnre, észtre, angolra, németre, magyarra, franciára stb.) is lefordították. Többször járt Magyarországon.
Nemcsak tollal, de közéleti emberként is harcolt és harcol a hantikért, illetve a szibériai kis lélekszámú őslakos népekért. (Néhány példa a közéleti tevékenységei közül: az első szabad választásokat követően a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának tagja (1989-1991); a Duma Nemzetiségi Ügyekkel Foglalkozó Bizottságának elnökhelyettese; az Hanti-Manysi Autonóm Körzet parlamentjének alelnöke stb.).
Illusztráció: Cirbolyás (fh. Rajsev, Hodler)
Ezek is érdekelhetik!
Középkori örmény kanciók II. (Zsigmond Benedek fordításában) →
Werner Aspenström verseiből* →
49 fej a tükörben (Paul Emond elbeszéléseiből) →
