A.Gergely András: Ember, közösség, kirekesztő megtűrés, érték-sziget
Egy lázadó értékszemlélet felé
A korabeli reflexiók szerint „a közösség nélküli ember”, a nem-toleráns társadalom, a posztmodern kor fogyasztási és ellenkulturális visszhangjai lettek főszereplői Barcsi Tamás kötetének, aki A kivonulás mint lázadás. A kultúrától az ellenkultúráig, avagy a megtalált szabadság (Publikon Kiadó, Pécs, 2013.) címen írt társadalom- és mozgalom-elméleti könyvet. Meglehet, bár részletezőbb és alaposabb szakmai kritika felől nézve a Szerző az utcai mozgalmak hősei, Valakik és Akárkik, Senkik és meg- vagy feltalált Illetők körében „bóklászva” fogalmazta egybe „nyomozati” anyagát korunk hőstípusairól, hőspótlékairól, az „értékes létezés” feltételeiről és a konzumálódás fogságába esett egyénről, de kiegészíti mindezt a közösségek bomlását átélő kultúrák és kultuszok új korszakának izgalmas képzeteivel, filozófiai és művészeti megjelenítésmódok számos további árnyalataival, elnagyolt alapképleteivel és részletező tónusaival, a kiúttalanság örökölt és újratermelt változataival, az „én” eltűnésének egész közeli drámájával, „nagy legitimáló elméleteivel” és „ironikus utópizmusával”. 
A lét kriminalizálása vagy esélytelenné válása mint perspektíva már régi örökség. A szembesülés kényszere és lehetősége viszont kevésbé az, ha nem tekintjük a filozófiákat (Kant, Heidegger, Derrida, Foucault, Lyotard) arra való esélynek, hogy „elbeszélést”, magunknak életképzetre való narratívát gyártsunk belőlük. „A Rend, amely Nyugaton alapvetően a Szabadság és a Verseny Rendje, lehetővé teszi ezt a választást” (194. old.). S nem is akármikor vagy akárhogyan – erre már a Renden belüli mechanizmusok működtetése ad rész-válaszokat, avagy az ellenük való (és fölöttébb szükséges) ellenállás joga. Ámde: „Alapvetően más ma a helyzet, mint 35-40 évvel ezelőtt volt. A fiataloknak most sokkal nehezebb az életük, mint nekünk volt a 68-as diáklázadások idején… Az akkori lázadások alapja az volt, hogy kimondtuk: sokkal jobban is tudjuk élni a saját életünket, mint azt a szüleink erkölcse engedi. Ma gyökeresen más a probléma. A mai fiatalok azért lázadnak, mert rettegnek. Félnek attól, hogy nincs jövőjük” – idézi Daniel Cohn-Bendit szavait Barcsi (218. old.), miközben több előző fejezeten át részletezte, hogy a fejlődés, a jólét, a fogyasztás, a tudás, az önmegvalósítás, az információk, az identitás, az autonómia, a határsértő lázadás és a kivonulás stratégiáinak mintegy jó fél évszázados teljes körképe arról tanúskodik: válságba fordult a fogyasztóiság totális érvényét hirdető kultúra, a teljes nyugati értékrend, a megrajzolt „fejlődési” útvonal követhetősége. Ugyanakkor ezek a finomításai, a fogyasztástól és önmegvalósítástól (8-76. old.), az értékek, autonómiák, határok és határsértések (89-193.) Rendjétől a civilitás és a civilizáció kiterjesztett fogalmainak technológiai arisztokratizmusba és fogyasztási alázatba fordult változataiig (194-214.) úgy követhetők Barcsi kötetében, hogy az egészen hatalmas világrendek és a Nagy Beolvadásba kényszerülő társadalmi technikák immár semmiképp csak egy nézőpontból nem szemlélhetősége önálló üzenetté formálódik a kötet (háború-ellenes tiltakozást idéző címlapja is ezt sugallja) generációs üzenetei között. A Szerző mindvégig óvakodik az egyfókuszú beállítástól, ezért belevesz filozófiai rendszerképletektől szociológiai tapasztalaton át pszichológiai és irodalmi műveket is abba a spektrumba, amelyben a nyugati kultúrákkal összefüggő kérdéseit nemcsak elrendezi, de mások válaszaival dacolva újra is fogalmazza. Hatékonyságtól harmóniáig, toleranciák és identitások kulturális, jelenkori, ellenkulturális örökségre épült és a Nagy Megtagadástól a Nagy Beolvadásig ívelő társadalmi folyamatokat tekint át, nem ritkán „a tolerálhatatlan társadalmi viszonyok kritikájára” helyezve a hangsúlyt, s ezen belül a kirekesztés, megtűrés, befogadás hármasából valamiért kilógó tipológiai elemeket is kiemelve ad igen karakteres összképet. Valamiképpen és valahol „magasan” a szerző „gondolatmenetében a rend, a rendszerek logikája bomlik ki, s a lázadás mint kivonulás, a kivonulás mint lázadás képzelt, kipróbált és gyarmatosított útvonalai sejlenek fel. Közérzetünk intelligens lenyomata e könyv”, jóllehet talán generációs vehemenciája olykor szembefordul a fölidézett „szakállas klasszikusok” téziseivel…, de „metaforái hatékonyan, hajlékonyan, átfogóan láttatják megalkuvásaink, alkalmazkodásunk, kompromisszumaink, egyeztetéseink, aktivitásunk, különállásunk működésmódját, érzékeltetik azok árát” – hangzik a kötet hátoldali ajánlójából. S valóban, az első fejezet „nyugati kulturális alapfogalmainak” körétől az értékek, identitások, alkalmazkodások, kitörések, lázadások, szabadságeszmények, ellenkulturális érdekek és helyek, versenyre kelni már nem hajlandó korosztályok autonómia-igényeiig lapozza végig a kulturális- és magatartás-meghatározta értékrendek széles köreit. Tételei között egy „modern barbárság” iszkoló térnyerése, a bölcselet és mértékletesség iszonyatos visszaszorulása, a morál mentén végleg alulmaradó korosztályok és gazdasági kultúrák identitás-görcsei a főszereplők, velük szemben pedig az „érték-szigetek a morális szabadság világában” fejezet állít mintegy totális emlékművet a globalizációs válságjelek és tömegmédia-áradások dacára is részben megmaradni képes emberiségnek. Már ebből is leginkább csak azoknak, akik egyáltalán a filozófia, a teleológia, az elmeuralom jó esélyeire építő szándékok innenső partvonalán még egyáltalán kapaszkodót, lelátót, apró barlangot vagy rést talán remélnek maguknak, ahová dacból vagy keserűség ellen, bánattal együtt vagy kihívó másságossággal karöltve még visszavonulhatnak. E kivonulás egzisztenciális feltételeit és identitás-megfelelőit Barcsi nem a „fejlődés és jólét” tudományipari elgondolásai mentén járja körül, hanem valahol a kor megértése, a személyiség értékvilága és normaképzetei alapján merészeli tételezni – olykor csak felvázolni, máskor hipotetizálni, sok esetben elvitatni, s végső kihangzásában mégis tisztelettel övezni…, hogy az értékképzetek messzi szigetvilága valahol talán mégiscsak hívogat és csábít.
A szakmabelinek sejtetni engedi a sűrűn tíz oldalas irodalomjegyzék, hogy nem mesebeszédről, lapidáris esszéről van szó, hanem korelméleti műről, melynek ráadásul velejárója is, hogy nem szakszöveg, inkább izgalmas fogalmi hálóba fogott élvezetes közlésforma, melynek stiláris biztonsága oly evidens tartozék, hogy szinte feledteti is a „Rend”-re épülő nyugati civilizációk szabadsághiányos évszázadait, cserébe viszont a legkevesebb jóslatot sem kockáztat befejezésül arról, valaha is sikerülhet-e „a morális szabadság világában” életképes érték-szigeteknek megmaradnia, melyek nem haszonelvűek, nem rendpártiak és elnyomóak, nem megtévesztőek és manipulálóak, s nem ellenünk, hanem értünk valóan osztanak lehetséges autonómiát az érdeklődő keveseknek…
Egész fenti hömbölygésem teljes betű-mennyisége sem lenne elegendő annak vázlatos bemutatásához, amit Barcsi megidéz a hivatkozható korszakból, a „modern idők” új kultúráiból és ellenkultúráiból. Arra viszont már lehangoló következtetésként rövidebben is eljutnék: a kivonulás makrancos mersze és tudatos dacolása is kevéske remény a valóban esélyes szabadság meglelésének öröméhez. Barcsi itt álmodik egyet, sok évnyi kutatómunkája (s a megidézett kiváló filozófus elődök, akár Arisztotelész vagy Kant, akár Foucault, Arendt, Aronson, Walter Benjamin, Derrida vagy Habermas tanulságai) harmonikus egészként állnak ugyan össze, ám válaszkísérletei inkább az alapcélt, az új kérdések újrafogalmazását segítik, nem pedig az álmodozó harmónia messzi horizontra kivetített totálképét formálják. A záró fejezet „érték-szigetei” nem a nagy világszervezetek és világérdekek mentén kialakított alkuk terei, hanem a kivonulást (lázító mivoltát meghaladóan) a bevonódásban, a 68-as nemzedék elöregedett tiltakozásai helyetti kommunikatív diskurzus etikai diskurzussal kiegészítő jellegében nevezi meg. A Habermas nyomán fölidézett képzet már nem a kanti individuális, hanem a Rorty értelmében vett „liberális ironikus” megoldásai mentén képzelhető el szerinte, s a kis szigetek nem mint pálmafával díszített menhelyek jönnek szóba, hanem a világnagy hullámverésektől fenyegetett életvilágokként (214-223. old.), amelyeken nem az önkéntes Robinsonok lakoznak, hanem a választani már nem képes, a külső sodrásoktól kiszolgáltatott és félelemmel telített emberiség. A „Rend”, „Szabadság”, „Verseny” és „Fejlődés” bűvszavaktól áthatott amerikanizált világ demokrácia-deficites helyzetei, a közösségivé tett virtuális valóság-show-k kábulatai, az önmagát értőnek és tudósnak gondoló tévénéző közhelyessége, a „jóléti” önmegvalósítás vágyképével eltöltekezettsége már csillagfény-távolságba került a „jövő identitásait” megvalósítani, kimunkálni merészelő agymunkástól, aki nem a „szabadság és az igazságosság hőse” immár, az idejétmúlt eszmények lovagjai talajt vesztenek, „lázadásuk” már „a kiteljesedést lehetetlenné tevő társadalom kritikájaként”, irodalmi hősökre emlékeztető passzív világképek őrzőiként avul el. Itt még szerepe lehet az ötvenes-hatvanas évek „határsértő” és világnézetét lázadással kifejező típusoknak (lásd az V. fejezetet), ez azonban csakis a határokat belülről feszegető, érték-alapú közösségeket éltető, a „jó életet” a tömegkultúra mesterkélt világának elutasításával megvalósító autonóm személyiségek révén lehet esélyes (225-229. old.).
Igen, és talán. Ez optimista vég kissé az Ember tragédiája kétes optimizmusát idézi, jóllehet annál talán jóval gazdagabb világnézeti, filozófiai, mozgalomkutatási, etikai, környezetpolitikai, morálszociológiai paradigmák hangsúlyozásával él. A szerzői tisztánlátás kontrasztja a kortárs gondolkodó „átélői” tónussal körbevéve – ígéretes, ám csalókán bölcseleti megoldásnak tetszik. Mívesen megmunkált, irdatlan filmi-irodalmi ismeretanyaggal megtámasztott, de szinte szépelgően vágytiszta képletnek. Avagy, még az is lehet, hogy a kivonatolt világképek harmóniája éppen ilyen érték-szigetek tengerén lehet életképes. Ezt még Barcsi is a jövőre bízza…, a meglelt szabadság-képzetek esélytelenségének nyugalmával, de forradalmi útmutató nélkül. A kivonulódás mint lázadás esélyei, „minden egyes ’érték-sziget’ létrejötte a jó életnek mint értelmes életnek egy újabb alternatíváját, keveseknek vagy többeknek annak esélyét jelenti. A reményt az értékvezérelt autonóm emberek közösségei hordozzák” (229. old.).
Ha hordozzák – tegyük hozzá. Hisz ha már autonómia sincs, akkor közösség sem lesz, majd már remény sem. De addig még a kivonulás esélyei váltig megmaradnak…
Illusztráció: Kivonulás – fogyó holdnál
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
