Halmai Tamás: „A tengert nem őrzi senki”
Filip Tamás költészetéről
„…aki tud, olvas, csak
ne kelljen a másik szemébe nézni.”
(Hajó)
„…az igenben ott van az ige.”
(Tesztvezetés)
„Vannak olyan pillanatok, amikor azt gondolom, hogy a nyelv még nem is létezik” – szól Ludwig van Beethoven egyik aforizmája (Weiss János fordításában). Filip Tamás költészete akárha efféle pillanatok füzére volna.
Az idő. A tenger. A szerelem. Álmok, víziók, áttűnések. Háborús metaforika – egy szemlélődő szelídség szolgálatában. És a vers, az írás, az irodalom identitásalapító kompetenciái („Merőleges vagyok az alvókra” [Három etűd]; „Isten után én ismerem legjobban vétkeimet” [Idézet vége])… Elemi témákat s archaikus motívumokat ölel fel e líra, ámde a kor nyelvén: nyelvünkön fogja vallatóra őket. Az ént föltáró analízistől sem ódzkodva („De közben ő is csak lüktet, / mintha maga volna a seb” – Danger), és a kölcsönösség játékát is komolyan véve („…amikor úgy ölelsz, / olyan szeretettel, / mintha tudnád, hogy van / egy titkos sebem…” – Sziklakert. Milyennek láthat…).
Az aforisztikus-szentenciózus beszédirány a kikötőkkel szegélyezett véghetetlent célozza („Hosszú az út az innenső partig” [Ház, virággal teli]; „Csak a látszat tágas, mint az űr, / a lényegnek vannak természetes / határai” [Nagy számok]); a víz misztériumáról metafizikus érzékenység ad számot („A tengert nem őrzi senki” [A Déli Bábok életéből]; „A víz talán oldott halakból áll” [Ne jusson eszünkbe]).
Keveseknél érdemi védjegy a szójáték. Filipnél címekben is (Belakoltatás, Imakönny, Fejbenjárás stb.), szövegtestben is nyelvi túlvilágot nyitnak e gyermeki mutatványok: „Most van soha” (Perem), „A sík tranziton túl” (Így múlik), „örömszakadtáig ragaszkodsz életedhez” (A másik), „Szívtévesztő vagyok” (Fejbenjárás), „Éjfél-torony” (A bójákon túl), „De / irgalomadtán megtudhatom, / mi van a semmi-szín alatt” (Az omlás villámai). Olykor szövegszervező elvvé válik a szemantika üdvös kétkulacsossága. Egyszer történeti hommage alakját ölti: Öt kavics // Arezzói Guido emlékére // A kölni rém? / A kölni mim? / A kölni fám? / A kölni szóm? / A kölni lám? / A kölni team? / A kölni dóm! – Másszor az édesanyai szólam fokozhatatlan édességét hitelesíti: Anyák hite // Fiam, / örökbe fogantalak.
Tágas szerkezetekben is jól érzi magát, de kiskompozíciókban is bőségeket közöl a Filip-féle verstudat; s mindahányszor meghökkent a váratlanságok evidenciájával: Szilánkok // Példabeszéd (2) // Följött a nap. / Megszületett az árnyék. – Vázlatfüzet // (4) // A vihar elől a házak / a dombra fölszaladtak. / Régen volt az a vihar, / de a házak ott maradtak. – Nyolc kavics (hommage à Fodor Ákos) // dallam // dallam születik / az üveghúrokon / ahogy megcsendül / megöli hangszerét – Gyöngykavics. 22 haiku // […] Hadonászok a / verdeső pillangók közt. / Etetem őket. […] Micsoda öröm! / A vászonra vitorlát / fogok festeni!
A látomásos lelemény, a lírai érzékelésmód, a ráismerő eszmélet találatai hosszan sorolhatók volnának; csak néhány példa: „Egy oly puha kőfal, / hogy átrepül rajta a lepke” (Egy fiók); „Lovakat vált / az álom” (Noktürn); „Ókori lányok labdáznak a kertben” (Pasztell); „…mintha sárkány szuszogna a föld alatt” (Agyhalál); „Mire leérsz, a fű is föltápászkodik, / amit odafönt letapostál” (Ünnep. Varga Mátyásnak); „Kórus, amelyben mindenki / szólista marad” (Torokhangok). Ilyes valóságból csak „harmadik fülünk” (Metróóóó) foghat föl hangot (például a „Celan-szavú / madarak”-ét [Elmentés]); s „higított vizet” (Minden belül van) sem köznapi percepciónk regisztrál.
A szakralitás, a biblikum, a metafizika beszéde rendre túlsuttogja félős lármáinkat: „A sár és a hangyák vendégeként / nézni és hallgatni a tolófájásokat, / melyekből nem tud megszületni a fiú” (A Tarkovszkij-parton); „Tudhatnád pedig, amit elfekvő / helyzetből látni lehet, / az csak az ég” (Elfekvő helyzet); „…miért a Megfeszített / mindig, és sohasem / a Feltámadott?” (Szemben az éggel. Takáts Gyula és Csu Fu emlékére); „Vajon meghallgat a / legnagyobb közös ismeretlen?” (Vajon meghallgat?).
A feltámadás misztériuma (Ők ketten; Feltámadás); a szeretet kamaszos esetlensége s esendősége (Túlkoros fiú), a mélységekben elraktározott magasság (Pincebánya), a fények tulajdonost nem igénylő szépsége (Ragyogás), az elvermelt idő bűvölete (Csak a föld érdekelt) vagy az unikornismítosz adventi szerelemre hangolása (Teljes töredék) éppúgy személyre szabottan egyetemes üzenet, mint a sírás sírásra ingerlő motívuma egy kozmológiai miniatűrben:
Bizalmas
Az ősanyag hullámzik
bennünk, a világgal
egyidős tenger,
s ha olykor a szemünkön átcsap,
eszünkbe jut,
hogy a könny a lényeg,
a sírás csak a látszat.
Nem mondok igazat, ha csak mondom az igazat? Ne higgyek magamnak, amikor nem hiszek magamnak? Várakozás tanít megérkezésre? Filip Tamás lírája e kérdésekre is megnyugtató kérdésekkel felel, változatos formációkban hallgatva világgá, hogy haláltól csak élők félnek; hogy a levegő sem szózat, hanem ima kíván lenni; hogy az öröklét is hű az elmúláshoz.
„Filip Tamás verseit olvasva kicsit költők leszünk valamennyien” – kezdte valamikori recenzióját Szentmártoni János (Forrás, 2001/12.). Csak annyit pontosítanánk az igazságon: nem is kicsit. Ami tetemes ajándék – s míg utazásunk tart, a létösszegző-számvető beszédmód sem átsajátíthatatlan vívmány:
Az utazás könyvéből
Járványos falvakon át.
Harmatos hajnali rétek.
Fahídon paták dobogása,
tarlótüzek forrósága.
Tajtékod, lovacska, gyöngy,
ahogy szétgurul a porban!
Aztán lépésbe váltunk.
Gyémántos palástját
ránkteríti az éj.
Te legelni kezdesz,
én leülök a földre.
Azt hisszük, pihenő.
Pedig vége az utazásnak.
Illusztráció: „Vitorlavászon” (fh. a költő portréja, Ajvazovszkij)
Ezek is érdekelhetik!
H. Végh Katalin: Az orosz tudatfolyam-elbeszélés →
Tóth Kálmán: Lobogóm: Márai →
Feledy Balázs: Elültetett kiadó. Szondi György Napútja és a képzőművészet →
