A. Gergely András: Csöndek, metaforák, együttlélegzések
Dimenziók egy múltjelen jövő-esélyéhez
Roppant intim, mintegy rétegzetten rejtélyes is az efféle cím. De csak hajlékony szóba öntése a poézisnek, a kihangzásoknak, a szakrálistól a poétikusig (és tovább) ívelő látásmódnak, melyekből tizenkilenc réteg rakódik Csáji László Koppány verskötetére. A palackposta csöndje (Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2020) a fiktív, már-már „lehetséges jövőben játszódik, ami azonban szakasztott olyan, mint a jelen”, a kötet anyagában ugyanakkor „szintén az empátia, az emberi együttérzés képessége és a szakralitás megélése köti össze a múltat a jelennel. Hiszem, hogy a művészi látásmód és a tudós kíváncsiság korántsem ellentétei egymásnak. A metaforikus gondolkodás, az összefüggések meglátására alkalmas, változó látószög, az, hogy a parányi és a nagyobb léptéket egyszerre ötvözzük többdimenziós képpé, mindkettőben megvan…” – szól egy rápillantással a Szerző a párhuzamosan megjelent novelláskötete és versei párhuzamáról egy interjúban.[1] Prózai munkáiban szintúgy a „múlt és a jelen, az ember szakrális és profán világának összeölelkezése” foglalkoztatja, s ez a „voltjelen” egyrészt a múltunk jelenalakító mivoltában elfogadott állapotát tükrözi, „másrészt mi is folyamatosan, a mindenkori jelenből újra és újraalkotjuk a múltat, mint kognitív valóságot, a múlt és a jelen tehát kölcsönhatásban van”, a „múltfelvillanások” mint „történetfoszlányok elevenednek meg”, a letűnt korok embereire „nem régészeti leletekként vagy népességtörténeti adatként gondol” a Szerző, hanem „hasonlóan érző lények” örökségére, akik „/olyanok/ voltak, mint mi, féltették a családjukat, vágyakoztak boldog jólét után, gyermeket akartak bármi áron, csaltak és csalódtak, életüket kockáztatták a hírnévért, vagy akár készek voltak kirabolni szomszédaikat a túlélés érdekében, de a szeretet, az emberiség eme legalapvetőbb közös öröksége mégiscsak ott munkálkodott bennük is”.
Persze, régi tudása már az esztétika-történetnek vagy az irodalom-poézisnek, hogy nem elemi feltétel a mű megértéséhez arra figyelni, mit szándékozott a szerzői én a műbe építeni, mégis van, hogy ez viszonyítási pontként nem érdektelen. A múltjelen tükörszilánkjai csak kicsiny visszfénnyel hatnak talán a jelenkép egységére, de a közlő szándékon túl is hatnak, ennyi kétségtelen. Egy palackpostában amúgy is elemi tartozék a messzi ismeretlenből jött üzenet csöndes és magányos mutatkozása, így a hatás generálása már a postabontótól függ teljességgel. Csáji a műfajköziséget, a műnemi kalandozásokat egyként terepének tekinti, s ezt a „terepmunkát” mint szakrális néprajzzal, mito-motorikus közösségi folyamatok leképezésével foglalkozó antropológus nem valami szűk jelentéstérben, hanem közösségi, származástudati, történeti és mitologikus mezőkben járkálva végzi el. A szerzői mutatkozások oldalain, avagy Csáji munkásságát „lapozgatók” számára amúgy is a világok vándora, kultúrák Robinsonja, regék és mesék között szárnyaló kerül a képbe legelőször, aki (mint ebben a kötetében is) versciklusokba rendezi közléseit, ráépíti ezekre a kultuszok és kultúrák közötti párhuzamok, hajladozások, örökségek és tradíciók mintegy kultikus élménytárát. E kötetet épp csak megelőzően novelláskönyvében hasonlóképp „pozicionálta” azokat az élmény-fókuszokat, melyek között a kulturális transzferek járnak építő felhőkként, magasfeszültséget átható történeti ívekként, érzelmi tartalékokat mozgósító vehemenciaként. S talán ez is indokolja az élményt, hogy a nem éppen elsőkötetes Szerző (ez a tizedik könyve!) magát a mozgást, a szárnyaló játékot, a belátó érzékletességet tekinti legfőbb eszközének, s nem a közléskényszer makacs formakövetelményét. Sőt, épp a verskönyvben egyszerre leljük meg a „balladát, parafrázist, humoros karikatúra-verseket, haikukat, hexameterben írt történelmi monodrámát négy képben a késő antikvitás egyik legellentmondásosabb alakjáról, Julianus császárról, és buzgó Simon apostol apokrif életrajzának kis, verses ikonjait” – ahogyan ezt a könyv beharangozója jelzi.
De ha nem lenne is markáns tartalmi univerzuma az írások szerkesztettségének – így példaképpen a Flavius Claudius Julianus levele, szózata, imája és búcsúja ciklus (15-19. old., vagy a Szívárnyékban; Válóperelők; Falak a szemedben – ballada hét haikuban; Huszárbúcsú; Öregedés – három haiku, 37-43. old.) az öregedés és elmúlás mindet foszlató derengés-élményében –, akkor is benne érzékeljük magunkat a múló zajok fontosságvesztésében. Valamiképp a téli tájak, múló szerelmek, ernyedő ölelés, istentávolodás, az Emlékké tettél döbbenete /… „Repül túl az Óperencián, mert korhadt csönd lakik a téli almafán”/, vagy a Városi kesergő makrancos fókuszába ékelt „ugyanaz” szó a sorvégi rímek mondvacsinált derűjével – szinte mindvégig a pajkos játék lehetséges végtelenségét és a mereven nyelt konvenció nevetségességét sugallja. Valamiképp megnemesíti a semmiségek (porlepte lét, elmúlás-félsz, kézmosás, utódringatás, monoton verklik tónusai, rettegések, hökkenések, várakozások) lehetséges kiteljesedéseit, mondhatnánk inkább hétköznapi magasztosulásnak is, de olykor szinte ugyanabban a vers-tételben vagy fohász-ciklusban a kiterjedések olyan végtelenségei felé fordul, amilyenek a megfáradások, lemondások, Isten-keresések, öregedések, kihűlt tájrajzok, rettegő várakozások, élemedett utódlások ember-provokáló pókhálói. Ugyanakkor minden jelzett tétovaság mellett és mögött a szerkesztett rend valamely univerzuma ködlik, a „megfáradt csönd” is valamikor egy szerelmes érzület folytonosságának kompozicionális eleme maradhatott, de aggályokat tol a „génbank-jövő” emlékezeti terének palackba zárt sanszai elé is (10-14. old.).
„Álmodtok majd magatoknak ti is új, dicső ősapákat:
Kik népeket tiportak, űztek, gyaláztak?
Licitálva, még hősebb ősre vágyva teremtetek
Ti is új vigasz-takarókat – helyettünk?
De mi értelme is lenne emlékezni miránk,
Akik utódainkban is csak önmagunkért küzdünk,
Magunkért aggódunk – mérget iszunk és mérgezünk.
No lám csak! Önzésem lüktet tetten ért vágyaimban
/…/
A palackpostát kihalásszák ezer év után,
S rámerednek: régi nyelven íródott.
Számukra ismeretlen. – Üzenhettek volna szebben.” (14. old.)
A jövőbe szánt rejtett üzenet, s az akkor-ott már nemcsak nem érthető, de nem is „hősebb ősre” valló tartalmai ülik meg Csáji költeményeinek java többségét. „A kötet legtöbb darabjában a szerző a csöndek anatómiáját alkotja meg…” – szól a kiadói üzenet, s ennyiben ez is palackposta. Az én-versek köre (pl. Csalódásom; Tépelődés; A hitek anatómiája) minduntalan kiegészül-átitatódik-szétbontakozik a szerzői én személyes és tárgyias dimenzióiban: lenni, hinni, látni, befogadni, tanúsítani, kételkedni, ráérezni, befogadni és elfogadtatni az elsődleges ösztökélő mindabban, amit rögzít. Énkép és tradíció-féltés, változás és csatazaj, örökség és értékmentés a kulcsfogalmak a versek mélyén, ahogyan a dilemmázás, lamentálás, meditáció vagy fohászkodás sem távoli hangsúlyú. A Manasz fejezet az azonos című archaikus kirgiz hőseposz első teljes magyar műfordításából, saját kiemeléssel hangsúlyossá tett anyagában (Előhang; Alóke kán megtámadja a kirgiz népet; Dzsakip bánata, bájbicse álma, 73-82. old.) ha csak részlet is a további húszezer sorból, de talán a leghívebben tükrözi is Csáji elszánt célját.
„Ej, eleink meséit,
Ha megkezdik, mesélik;
Ősatyáink regéit
Elfeledni nem illik.
Bölcsektől örökölt szó,
Erjedéssel tisztult szó,
Öregektől kapott szó,
Népem által óvott szó;
Roppant rege száz szavát
Ló sem bírja hordozni.
Becstelenek feledték,
Igazak megjegyezték” (73. old.).
A „feledni nem illik”, az igazak feladatát vállaló poétikai méltóság következetes tartása tükröződik a talán legszínesebb és formakísérletben is bővelkedő harmadik blokkban (Buzgó Simon). A palackposta csöndje és a Szívárnyékban után a biblikus metaforák mellé, magán-evangélium és emlékezet-pihegés után a saját tétlenség, a vágyódás, a regélés esélye, a csalódások, a belső fal-építések, töprengések, morális parancsok, megfeszülések, Isten-álmodások képsorai jönnek, olykor bibliai, máskor biblikus tájakról font képzetekként (Az álmodó Isten, Az én evangéliumom, Zelótaságom, Kánai menyegző, Gyertyaláng, Otthon az otthontalanságban, A hitek anatómiája), de mindezek „kihangzásai” mintha a lehetséges „sivatagi regék” helyett a „vágyódás” és a „Lehettem volna vad” intimitásai felé kerülnének… A látszólagos szabadság és az önnön létünket felülről áttekinteni próbálkozó képtelenség viszont a mégis-boldognak-lenni esélyével kecsegtet…
„lehettem volna vad
virágokkal versengő
látszólag szabad
sosem látnám fentről létem
lehettem volna az erdő
vak fűrésztelenségben
mert így most sorsom tebenned halad
bár a halál-bebábozódást nem értem
mégis boldog vagyok mint a bogarak.” (67. old.)
A palackposta e sokféle – ma még kiolvasható – üzenete nemcsak a haiku alkalmazott közlésmóddá emelésével teljesebb, nem csupán a latin gondolat- és morálhagyomány fiktív redundanciájával ékesebb, vagy az Arany-balladák parafrázisában játékosabb, hanem leginkább a lét kötöttségeiben leplezetten hömpölygő hogylét kilátásai felé terel. Közlésmód és epikus szándék efféle kontrasztos, vállaltan ellenpontozott egésze már talán jól láthatóan Csáji László Koppány életút-válaszait is sejteti. A csöndön túli metaforák, a létezésen túli intimitások, a múltjelenben mégis jövőt sejdítő együttérzések határolatlanságában, az értelem valamelyest felmentő diadalában is a még maradék (vagy palackpostán érkezett) értékek tartósságában benne rejlő alázatot. Ez pedig talán a múltbéli közlések jelenhez szóló egyik legédesebb tanulsága talán…
[1] Olvasat – Irodalom és irodalom. http://olvasat.hu/a-multunk-alakitott-azza-amive-lettunk/
Illusztráció: a kötet borítójával
Ezek is érdekelhetik!
Székely András Bertalan: Etnikai tisztogatás után mediterrán gyászfeldolgozás (Isztria, Fiume és Dalmácia olaszainak sorsa a XX. században) →
Csáji László Koppány: Az aranyszív (Mohács 500) →
Párhuzamos életutak (Lejegyezte: Pataki Edit) →
