Gerson Poyk: A pálmabor
Leszállt az este. Sötét van. A csillagok gyenge fényükkel nem világítanak ugyan, de annál fürgébben villódznak, pislognak az égen. A panaszkodó Toba-tó vize lassan görgeti a mélyéből kiszakított moszatot, de fényt nem ad.
A tó partján a többitől kissé elkülönülve álló borkimérés még olyan, mint régen volt, mint gyerekkoromban. Csak a bódé fala lett feketébb. A padlójához tapadt, rászáradt sár még vastagabb lett, hiszen sosem tartották túl tisztán.
Csak annyi változott, hogy a tulajdonos bajuszt növesztett. Érett, kemény arcára rányomta bélyegét az egész életében elfogyasztott pálmabor. Mellkasa gyorsan emelkedik és süllyed, mintha folyvást sóhajtana. Hasa még nagyobb lett. Akadályozza a mozgásban. Ahogy végigmegy az asztalok között, lassan kell mozognia, nehogy beszoruljon a kerek hasával. Rá se ránt a vízcseppekre, melyeket a párával teli szél hoz messziről, a tó felől. Nem is érzi hidegét.
A törzsvendégek inkább csak este tíz óra után jönnek. Így hát még csend van és nyugalom. Csak én toppanok be, elfáradva a hosszú sétától a tó partján.
Nem kérek pálmabort, hanem sűrű, keserű kávét. Hogy ne csukódjon le a szemem olyan hamar. Itt most kávét is árulnak a pálmabor mellett, ami jól jön, ha berúgott valaki. A részegség hamar elszáll az erős kávétól.
A borkimérés tulajdonosa egy darabig vizslat engem, emlékezetében kutat.
– Új itt – nyögi ki lassan egy idő múlva. Közben a hátsó helyiség felé lépked, hogy elkészítse a rendelt kávét.
Nemsokára jön is vissza, kezében a kávéspohár.
– Harapnivalót?
Csak a fejemmel intek nemet. Újra alaposan szemügyre vesz. Már előbb felhajtottam a galléromat, hogy a szél ne fújjon az ingembe.
Úgy látszik, nem ismer meg, gondolom magamban. Nem emlékszik, milyen messzire kergetett a barátaimmal együtt, amikor a kislányát bántottuk, aki a tó partján mosott. Kavicsokkal dobáltuk, hogy megijesszük és kicsit kínozzuk. Amikor a gyerek ijedtében felkiáltott, sőt szidni kezdett minket, jót nevettünk rajta. Hasunkat fogtuk a nevetéstől. A kislány néha felbátorodott, a tó vizes homokjából labdát formált és megdobált minket. Szökdécselve elugráltunk és kavicsokkal dobáltuk vissza.
Rettentően élveztük ezt a dobálódzást, közben pedig nem vettük észre hátunk mögött közeledő apját. Kezében bot volt, hogy azzal lássa el a bajunkat. Éppen lehajoltam, hogy köveket, újabb muníciót szedjek fel a földről, amikor megláttam, hogy lehajolva felénk lopakodik. Azonnal elordítottam magam:
– Jön az apja! – s nyakunkba szedtük lábunkat.
Az meg utánunk. Nem akart megállni, botja felettünk járt. Biztos, hogy nagyon féltünk, arcunk elsápadt. Lábunkat egyre gyorsabban emelgettük. Tetszett a futás, de féltünk is. Felesége kiabálása elhallatszott hozzánk:
– Kapd el őket! Verd össze, kergesd el, ne merjék még egyszer a kisgyereket bántani! (Mindezt olyan mérges hangon, hogy majd felrobbant.)
Aki véletlenül arra járt, közönyösen ránk pillantott, némelyik még nevetett is, sőt volt, aki megtapsolta a mi üldözésünket. Hamarosan már a főúton futottunk versenyt, amelyik átszeli a földeket. Elértük a nemrég learatott rizsföldet. Egyik barátunk megbotlott a sok kemény földkupac egyikében, amivel tele volt a rizsföld és elvágódott.
Ezt a barátunkat üldözőnk szemünk láttára jól elverte. Az ugyan hiába üvöltött segítségért, mert egyikünkben sem volt bátorság, hogy megmentsük. Bizony, nem tudtam addig, hogy ilyen gyávák vagyunk, legfőképpen pedig én. Általában nagyon bátrak voltunk, amikor nem volt ellenfél a közelben, vagy nem volt olyan erős, mint mi, nem is beszélve arról, amikor gyengébb volt, akkor aztán teljes erővel tudtuk fenyegetni.
Elkapott társunk aztán elmondta, kiknek a gyerekei vagyunk, ki az apánk. Az ügynek nem lett ott és azonnal vége. A kislány apja bepanaszolt szüleinknél. Az én apám hőstettemet nagy fenékberúgással díjazta.
Gondolataim ott járnak a múltban, el is feledkezem a bódé tulajdonosáról. Pedig úgy tűnik, ő még mindig engem néz. Amikor arcomat feléje fordítom, szemünk találkozik. Tekintetét kifelé, a szabadba irányítja, ahonnét be egyszerre árad a tó szele és a lámpát szorosan körülölelő sötét. Szóba elegyedek vele:
– Mi újság mostanában, Pardede? (Pardede nem az igazi neve, hanem a törzs neve. Így hívják a Toba-tó partján, errefelé élő törzset. Előfordul, hogy valahol többen is jelen vannak a Pardede törzsből, és ha valaki Pardedet mond, az összes jelenlévő törzstag felel. Aztán megkérdezik, melyik Pardede? Így hát nem túl praktikus a törzsnév használata, de az embereket nevükön szólítani tiszteletlenség a Toba-tó vidékén.)
– Minden rendben van – feleli. Lehajtja a fejét, szárazon nyel egyet (vagy a pálmabor habját? ), majd újra felnézve kérdezi:
– De maga itt kicsoda?
– Nem ismer meg?
– Nem.
Hirtelen megjelenik a múlt. Sok mindent elfeled az ember, még ha édes emlék is. Összevonja a szemöldökét. A nyers és érett öregség jól látható vonásai egyre jobban kiülnek az arcára, a pálmabor hatására még idő előtt. Az állandóan fújó nyirkos esti szél a tó felől szintén veri a testét minden éjszaka. Így nem csoda, ha az erek feszesen kidagadnak az arcán.
– Szuhut! Hutaszuhut, emlékszik már? (Az én törzsem a Hutaszuhut, amit röviden Szuhutnak mondanak és így hívnak engem a faluban. Az emberek inkább ezen a néven ismernek, mint a saját nevemen, amikor beszélnek rólam.)
– Ó, a Szianu fia – említi apám nevét, – hát te vagy az!
Közeledik felém. Nehéz léptei dobbannak a padlón, a vastagon rátapadt száraz sárból pedig száll a por. Miután üdvözölt, vállon vereget:
– Jól megnőttél azóta. Mi újság? Mikor jöttél? Még tanulsz vagy már megnősültél? Van már gyereked? Szép a feleséged? Biztosan szép, ugye?
Kérdései úgy záporoznak, hogy nincs is időm felelni rájuk. Fújtató lélegzetéből megcsap az állott pálmabor savanyú szaga.
– Nem nősültem még meg – vágok közbe, amikor szünetet tart.
– Jól van. Mire jó elhamarkodni a házasságot. Én is későn nősültem. Először mindenfelé csavarogtam, csak utána. Hajjaj, a csavargás utáni vágy, hogy más vidékeket lássak, még mindig a szívemben sajog. De hát a családi ügyek miatt le kell mondanom róla. Látod, milyen szorosan fog a családi élet kalodája, amikor minden felelősséget rám rak. Ezért aztán ebben a bódéban kell maradnom minden este. Hogy az ördög vigye el!
Tekintete a tó felé téved. Az lassan felhőbe burkolózik. Bólogatok az olyan ember módjára, aki megértéssel és együttérzéssel van. Újra kortyolok a feketekávéból. Most belép egy férfi, vállán hozza sáros kapáját és a lába is merő sár. Szakadt, nyirkos ruháját még az esti köd is eláztatta. A padlóhoz ütögeti a lábait. A régi sárréteg még vastagabb lesz a friss sártól. Még a kapáját is a padlóhoz veregeti, érzem is a padló rengését. Pardede csak mosolyog rajta.
– Hé, Pardede, hozzál pálmabort. Keverd az öreget az újjal – parancsolja nyersen az ember (az új pálmabor édes, az öreg pedig keserű, savanyú és hamar részegít). – Igyekezzél – rendelkezik megint.
Pardede úgy szalad hátra, ahogy a lába bírja. De dagadt hasa mindig akadályozza, ahogy az asztalok között furakszik. Az új vendég elcsendesedett. Nyugodt. Elbújik a bódé egyik legsötétebb sarkába, ahol helyet foglal. Nem tudom megállapítani, hogy figyel-e engem. De messziről hallatszik nehéz lélegzete. Mint a bivaly fújtatása, amikor trágyát húz a rizsföldre a tűző napon. Pardede előjön, kezében hozza a pálmaboros poharat és azonnal megkérdezi:
– Szambalt is, Marpaung? (Megint egy másik törzs).
– Nem kell.
Újra csend van. Pardede nem hagyja magára új vendégét. Vagy a vendége érdekli, vagy igyekszik beszélgetést kezdeni, hogy a vendég jól érezze magát. Szemöldökét összeráncolja, kérdéseit ügyesen rendezi, és úgy irányítja, hogy könnyítsenek a másikon. Pardede szeme barátságot sugárzik Marpaungra.
– Miért vagy ilyen rosszkedvű, barátom?
Nincs válasz. Pardede pedig folytatja az előbbi kérdezősködést. Marpaung végül csak válaszol, miután már eleget hallgatott.
– Ki ne lenne rosszkedvű, ha ennyi balszerencse éri.
– Mi történt? – tudakozódik tovább.
– A tegnap esti vihar lerombolta a rizsföldem gátját, éppen, ahová tegnap vetettem. De ez még semmi. Ma még gyorsan kijavítottam.
– Hát mi aggaszt ennyire?
– Az átkozott eső miatt kiáradt a patak és kilépett a medréből. A halastavamat a patak partján elárasztotta a víz. A halaim meg megszöktek, vagy a víz kisodorta őket a tóba. Ekkora szerencsétlenség. Már akkorák voltak, hogy kifoghattam és eladhattam volna őket.
– Hajjaj – sóhajt vele Pardede.
– Úgy rendeztem, hogy holnapután lehalásszuk. Nem is tudom, maradt-e belőlük, vagy mind eltűnt. De a hal is csak olyan, hogy többet akar mozogni nagyobb helyen. Biztos mind elmenekült a szűk börtönből, inkább a szabadba igyekeztek, a tóba, és nagy veszteséget okoztak nekem szerencsétlennek – tenyerével a nyakszirtjére csap. Majd folytatja:
– Nem érzed te is, micsoda kint zúdított a balszerencse erre a ronda testre itt? – és beledörzsöl már úgyis kócos, hosszú és ápolatlan hajába.
– Dehogynem érzek veled. Engem is ért már ilyen balszerencse. Még nagyobb is. De aztán türelemmel viseltem.
– Türelemmel?
– Igen. Bizonyára emlékszel még, amikor katonák táboroztak a falu szélén. A katonák sokat ittak nálam. Mert közel voltak, elfogadtam a jegyüket, hogy majd fizetnek, ha fizetést kapnak. De egyik este hirtelen odébb álltak, nekem pedig egy szót sem szóltak. Mind eltűnt, mielőtt megfizették volna az adósságukat. Nagy veszteség ért akkor engem. Érzed te is, mekkora veszteséggel járt, hogy az embereknek hittem? Hiszékenységem csak arra volt jó, hogy kárt okozzak saját magamnak.
Marpaung nem felel. Talán nem is törődik Pardede történetével, mert az elillant halai okozta balszerencse hatása alatt áll. És mivel nem válaszol, Pardede folytatja:
– Minden ember körülbelül harminc rúpiával tartozott. Legalább harminc embernek adtam hitelbe. Az egész károm harmincszor harminc, vagyis kilencszáz rúpia. Na, próbálj csak utánaszámolni, mekkora volt a veszteségem. Te is tudod, a pénz értéke akkor nem ennyi volt, messze nem ennyi. Akkor kilencszáz annyi volt, mint ma kilencezer. De ahogy már mondtam, csak el kellett viselnem türelemmel, aztán megint keményen megdolgoztam érte.
– De azért csak húztál hasznot a többi vendégből, úgyhogy gyorsan behoztad a veszteséget. De mi legyen velem? Megint kishalakat kell nevelnem. Etetnem kell őket hat hónapig, amíg pénzt látok belőlük. Átérzed ezt, barátom? – sóhajt Marpaung, – a pokolba a tegnapi esővel.
Pardede nem folytatja a társalgást. Ebben a pillanatban halászok kis csoportja lép a boltba. Boldogan énekelnek:
“Leszáll a tóra a hűs este,
lepedőt, tüzes feleséget elhagyunk,
halászok vagyunk, hal után járunk…”
– Haha, de szép is ez a dal. Jaj, Pardede, adjál négy pohár pálmabort és csípős szambalt hozzá.
Négyen vannak. Kifakult rongyaikon annyi a folt, hogy eredeti színük kicserélődött. A tóról fújó, párás szél hideg korbácsolását már észre sem veszik. Arcuk kemény, szemük vörös. Merev, szögletes mozdulataik árulkodnak egész testüket körülölelő izmaik feszességéről. Pardede elkészíti, amit rendeltek.
– Jókedvetek van. Sok halat fogtatok? – kérdezi Pardede, miközben eltűnik hátul a pálmaborért.
– Húha, nem is hittük volna. Már alkonyatkor lementünk a tóra. Amilyen hosszú és amilyen széles a tavunk, mindenhol kivetettük a hálónkat, de egy hal sem akadt fenn. Hiába vesztegettük az erőnket. De amikor az Alian-patak torkolatához értünk, vörössé vált a hálónk, annyi aranyhal akadt fenn. És kövérek.
A halászok hadarva és örömmel mesélnek, minden szót jól kihangsúlyozva.
Pardede a fal mögött mosolyogva hallgatja őket, velük örül, ha a vendégeinek szerencséjük volt. Minden halásznak odaviszi, amit kért. A pálmabort gyorsan lenyelik. Olyan is van, aki két tele pohárral végez. Marpaungot nagyon érdekli a történetük.
– Mondd csak el még egyszer, barátom. Aranyhal, azt mondod, sok volt a patak torkolatában?
– Igen, és kövérek. Gyere, ünnepelj velünk, igyál, egyél, mi fizetünk ma. Alig hittünk a szemünknek, annyi hal volt a patak torkolatában.
– Nem a ti hibátok. De ezek az én halaim, kiszabadultak a halastavamból, amikor a tegnapi eső miatt áttört a partja. Ezek a halak az enyémek. Én neveltem őket.
– Nahát, barátunk bolond néha.
– De így van. Ha nem hiszitek, megmutathatom a tavamat, hogy áttört a partja.
– Áttört vagy nem, nem kérdezzük. Minden hal, ami kiszabadult – ha a te halaid is – az már szabad. Amikor pedig szabadok, akárki kifoghatja őket, és akkor már az övé. Hát még ha a tóba is jött. Mi a halat a tóban fogtuk, az pedig senki tulajdona. Nem pedig a te halastavadban, még ha valóban van is halastavad. Nem így van, Pardede? – kérdezi a halász, miközben a jól megpaprikázott étel felé fordul.
Pardede nem felel. Mindig így tesz, ha elé terjesztenek egy kérdést és vendégének a pártjára kellene állnia. Ilyenkor nem felel. Nem akar állást foglalni. Marpaung sem szól. A halászok újra énekelni kezdenek:
“Leszáll a tóra a hűs este,
lepedőt, tüzes feleséget elhagyunk,
halászok vagyunk, hal után járunk…”
A halászok megint lemennek a tóra, miután kifizették italukat. Marpaung is megy. Az ajtóban összetalálkoznak valakivel. Most azonban Pardede arca nem látszik boldognak, ahogy meglátja a vendégét, világosan kimutatkozik arcán és viselkedésén. Az új vendég szúrós tekintettel körbenéz a bódéban, de a száját nem nyitja ki. Külseje igen vad. Leül egy sarokban. Tekintete megáll rajtam, vad mosolyt akaszt a képére, arca, ajkai sápadtak.
– Hé, fiatalember, nekem meg miért nincs pálmaborom, amit megigyak? – tör ki belőle hirtelen a kérdés. Még meg is ijesztett.
– Ki tiltja meg? – válaszolom őszintén. Mindenkinek lehet pálmabora, hogy megigya.
– Jól mondod. Ki tiltja meg. Az Úr a pálmabort mindenki számára teremtette, engem is beleértve. Hallod, Pardede? Hozzál már nekem pálmabort.
Pardede hozzám lép: – Hamar berúg – súgja; – aztán meg nem akar fizetni. Csak én fizetek rá.
– Egy pillantást vetek az új vendég felé. Ajkai repedtek, és úgy vágyik az odacsöppenő pálmabor ízlelésére, mint ahogy szomjas föld kívánja az esőt.
– Jól van, fizetek neki – mondom.
– Nemcsak erről van szó. Hamar berúg és csak vihart kavar.
A vendég ökle nagy erővel az asztalra csap:
– Most meg mit sugdolódzol? Adjál már pálmabort. Inni akarok, mert az Úr mindenki számára teremtette a pálmabort, engem is beleértve.
– Ihat, én kifizetem, feltéve, ha nem kavar vihart – mondom neki.
– Halál komolyan ígérem – és ahogy kimondja, hirtelen a lábam elé veti magát:
– Nem fogok vihart kelteni. Hát még ha a fiatalember szambalt is akar fizetni, két adag disznóhússal.
– Igen, mondom; – de ígérje meg, nem lesz vihar. Ha vihar lesz, nem fogok fizetni.
– Dögöljek meg, ha nem így lesz. Olyan csendben leszek, mint a kagyló a tó közepén. Még amikor a hullámok addig dobálják is, hogy megdöglik, akkor is csendes és néma. Igenis, én is olyan csendes és néma leszek, mint a kagyló a tó közepén, még ha három pohár bor ment is le a torkomon. Hé, fiatalember, fizet nekem pálmabort, három pohárral is?
– Lehet, de csak nyugodtan, csak nyugodtan.
Nyelvével az ajkát simogatja. Miután megízlelte az italt, dünnyögni kezd, dicsérő dalt ad elő a maga módján; köszönöm, Uram, hogy pálmabort teremtettél, köszönet magamnak is, hogy még élvezhetem a pálmabort.
Keze matat az asztalon. Hangja, úgy érzem, valami távoli ország szomorú dalát idézi. A szívembe hatol.
– Hehehe – mondja később, – fiatalember, maga sokat álmodozik. Nem jó az. Csaknem szerelmes?
– Ugyan – hazudom. Pedig valóban szerelmes lettem. De még nem merem nyíltan kimondani, hogy kibe.
– Ne hazudjon, fiatalember. Én is voltam már szerelmes, aztán vége lett, én is sokat álmodoztam akkor. Azután a pálmaborra bíztam szívem bánatát, mert az emberekből kiábrándultam. Volt szíve engem becsapni, aki pedig mindig őszinte voltam hozzá. Még ha szidom is a pálmabort, amíg én jó ember vagyok, addig ne hazudjanak nekem. Figyeljen, mit mondok:
“Kőből facsart pálmabor,
lány keblénél fehérebb,
habja lány ajkánál gyengédebb”
Nevet, nevet, majd sírni kezd, sír, zokog, aztán hirtelen siránkozásba csap.
Pardede átfogja a vállamat:
– A nő, akibe beleszeretett, egy városi emberhez ment, aki motorral járt ide.
Nem mondok rá semmit.
Reggelig nyitva marad a borkimérés, ahol ilyesmiről beszélgetnek. Reggelig ébren maradnak a halászok is, és dolgoznak kint a tavon. A legények, akik hajnalban indulnak haza, fáradtságukat itt pihenik ki pálmabort vagy kávét kortyolva, és itt mesélnek a lányról, akinek udvarolnak. Mikor már fényes nappal van, bezár a bolt. Pardede lepihen és míg felesége mellett forgolódik, összeszámolja az éjszakai bevételt. Mindig, minden áldott nap ugyanúgy.
Egyhangú életükre, egyforma napjaikra a Toba-tó hullámainak örök tánca rímel.
Indonézből fordította: Tharan-Trieb Marianne
Gerson Poyk (1931 – 2017) egy kelet-indonéziai szigeten született, Jáva szigetén végezte az egyetemet. Újságíróként dolgozott, mellette regényeket és elbeszéléseket írt, amelyeket többek között hollandra, oroszra, japánra fordítottak. Most magyarul jelenik meg.
Illusztráció: Toba-tavi mozaik
Ezek is érdekelhetik!
Petro Maha: 302 perc →
ENDER ARAT: TÖRÖKORSZÁG − MAGYARORSZÁG →
Bánfai Zsolt: „Az ösvények gyaloglással jönnek létre” →
