A nyolcvanéves Szakolczay Lajos köszöntése (Levélfa, 46.)
2021. február 27. – Szakolczay Lajos, mindnyájunk „öreg üstfoldozója” 80. születésnapja. Az „üstfoldozót” a közösségszolgálat okán még csak-csak igaznak érezhetjük, az „öreget” azonban nyolcvan éve ellenére sem. Legalábbis, ha észjárásának fürgeségére, írásművészetének frissességére gondolunk. Újabb köteteiben is ilyenekkel kápráztat. Könyvkritikái, kiállítás-megnyitói véletlenül sem a magas pulpituson, talárban ülő ítélkezőt mutatják. A tudományok tolvajnyelve idegen tőle, a szakzsargon hiányzik szótárából. Mi marad akkor? A mű párbeszédbe hívása. De nem csupán a recenzens, a szemlélő énjével – ez számára még mindig kevés lenne. Más művekkel is kell ám az összevetés – csak ennek eredménye lehet annyira „objektív”, hogy kiállja a hitelesség teherpróbáját. Az összehasonlítás, az egybelátás eredményeként előálló színárnyalatok: ezekre már érdemes vadásznia. Csukás István „Évszakom a szerelem” című 2016-os verseskötetéről pl. így ír: „Gesztusa nőket simogató gesztus; költeményének van íze, zamata, sőt eleganciája is, de nála egy-egy kapcsolat megszületése vagy megszűnése nem jár olyan eszeveszett, megrázó, testet-lelket kifordító viharral: élet-halál élménnyel, mint klasszikusaink nagy verseiben (s itt József Attila és Szabó Lőrinc mellett érdemes a ’Szeretkezéseink’ kapcsán Bella István nevét is megemlítenünk.)” (Agria, 2017. tél) Az ismeretelméleti kételyen kifogó stílusbeli innováció, a fogalmakat képekre cserélő nyelvi lelemény, ezek jellemzik Szakolczay írásművészetét. Füst Milánról szólván pl.: „Archaikus szavakkal, egy néma orgona zenéjét idéző ódon betűkkel teleszórt mezején a bibliai ősök és Vörösmarty ültetett virágot.” (Próféta balettcipőben, Korunk farsangja, Magyar napló, 2016) Írásművészet ez a javából. Előadó-művészet. Eladásművészet (!). Némelyek ismerhetünk még régi textilüzleteket valamely patinás belvárosi utca mélyén (vajon vannak-e még?). Szép sorban állnak a polcokon a vég vásznak, szövetanyagok és selymek. S az udvarias eladó, a boltos, levesz egyet-egyet a vevő kívánságára s a pultra csapja. (Csapja, mert súlya van ám az anyagnak s így hatásosabb is.) És szép lassan kibontja a szövetet, a fény felé tartja, dicséri színét, szövését, visszáját is megmutatja, még ujjával is megmorzsolgatja. Milyen kitűnő anyag s nem is gyűrődik. Ilyen egyszerű ez – a vevő, ha ingadozik is, végül rááll a vásárra. Mi is így, Szakolczay olvasói. Mert vevői vagyunk ám. Hiszen sejtjük, mindezekhez a trükkös fogásokhoz micsodás rend kell a fejben. Az a szövet szövésmintájával már végben áll, szép rendben fel van göngyölítve, s a mintázatáról is megvan már az intuíció. S mindez előzetesen, mielőtt bármit is mondana – vagy mondanánk mi. De mit is mondhatnánk? Hiszen oly egyszerű a titok: a jelenlét titka. Minden látszólagos és udvarias kimértség ellenére is az eladó dobogó szíve. A fáradságot nem kímélő jóindulat. Az irodalom, a művészet, a jó irodalom, a jó művészet szeretete – ez indítja igazságos ítéletre. Még ha el is kellene marasztalnia – de ilyet dehogy is árulna ő. Ezek után senki ne csodálkozzék hát, ha Szakolczay Lajos és eladásművészete (!) minden őt ismerőt azonnal hívévé tesz. Bár itt és most, a Levélfán és a 80. alkalmából közülük csak néhányat szólíthattunk, és néhány szólít, kedves Lajos bátyánk, fogadd mindannyiunk szeretetét és jókívánságát: Isten áldása kísérjen, ahogy eddig, ezután is életutadon!
A szerkesztőség
♦♦♦
Móser Zoltán
2021. január 31.
Kedves Zolikám! Az utóbbi időben nehezen tudunk meglenni egymás nélkül. „Az utóbbi időben”: A magunk kenyerén 1971-es, éppen fél évszázados első találkozása óta. S most ismét egy lehetőség a találkozásra: Szakolczay Lajos barátunk február 27-én esedékes 80. születésnapja. A Napút Online Levélfáján szeretnénk megemlékezni róla. Rád, akit „önkifejezés és világmagyarázat” rokonsága okán bensőséges viszony fűz hozzá, feltétlenül számítunk. Bármilyen vele kapcsolatos élményedet, benyomásodat, gondolatodat, felvételedet nagy szeretettel várjuk. A műfaj szabad: esszé, anekdota, visszaemlékezés, köszöntő – bármi, csak legyen egy levélszerű felütése vagy felvezetője. A terjedelem is kötetlen: egy-két oldal, belátásod szerint. A határidő: legkésőbb február 20., gondolom, elegendő. Igenedben reménykedve, gyors válaszodig is köszönettel és barátsággal: Suhai Pali
2021. február 4.
Kedves Pali, én ezt tudtam összehozni. Egészséget, jókedvet kíván: MZ
2021. február 5.
Kedves Zolikám! „Összehozni?” Jó, hogy nem azt írod: „csak.” Nem összehozás ez, hanem igazán mulatságos anekdota. Az anekdotikus elem valamennyi szereplőjére jellemző: a Nyugat profizmusára éppúgy, mint az Új Írás két újdonsült szerkesztőjének, Juhász Ferencnek és Szakolczay Lajosnak még tapasztalatlan ügybuzgalmára vagy az (akkori?) írótársadalom (hadd nevezzem így!) életbőségére, s talán legfőképpen Pilinszky János felolvasási szokására („semmit vagy mindent”). Erről Czigány Gyuritól is rendelkezem hasonlóan mulatságos történettel. S az akkori közönség: tapssal ült végig négyórás szeánszot! Végül téged se hagyjalak említetlenül, aki a rád jellemző lesipuskás módon ugyancsak szép terítékre tettél szert. Csak egyet nem írtál: hogy’ fogadta mindezt kedves feleséged? De jöjjön az anekdota! Köszönettel és barátsággal addig is: Pali
Egyszer volt, mikor volt
Nagyon sokan hasonlították már az embert életét a folyóhoz. De ahány ember, annyiféle folyó. Ha le akarom egyszerűsíteni a hasonlatot, akkor az ifjú korban az áradó, idős korban a lassan apadó folyóhoz véljük hasonlatosnak életünket. Az áradó hoz és visz sok mindent, az apadó partján meg azokat a tárgyakat, dolgokat találjuk, amelyek a partra sodródva ott maradtak. És ezek az ilyen-olyan emlékek.
Most ezek közül egy Szakolczay Lajossal kapcsolatos régi emléket szeretnék felidézni. Amikor 1974-es év végén Juhász Ferencet kinevezték az Új Íráshoz főszerkesztőnek, oda hívta Szakolczay Lajost is. És együtt elhatározták, hogy a Nyugat-matinékhoz hasonlóan, megrendezik a Zeneakadémián az Új Írás-matinékat vasárnaponként, 11 órai kezdettel. Mert nyilván kiszámoltak, ha ez másfél óráig tart, akkor az emberek 1 óra felé hazaérnek ebédre. De rosszul számolták.
Ide, nyilván fotós minőségben kaptam meghívást, és szerencsémre, nem a nézőtérre mentem, hanem az öltözőbe, ahol az írók és költők szendvicsek és italok (pl. a fekete címkés cseresznyepálinka, a Csévitamin) mellett várták, hogy sorra kerüljenek.
Rögtön elárulhatom, hogy volt idejük bőven, és minden étel és ital elfogyott, mert másfél óra helyett kb. négy órán keresztül tartottak a felolvasások. Az sem titok, hogy ez volt az első és az utolsó matiné. Ebből azt lehet leszűrni, hogy nem volt túl sikeres, de nekem viszont soha nem volt ilyen széles „vadászmezőm”, ahol válogatás nélkül „lövöldözhettem”. Mert senki nem kérdezte, hogy miért vagyok ott, miért is fényképezem őket. Az elkészült negatívokat tartalmazó tasakra azt írtam: „írók, lőtávolságban.”
Most nyilván arról kell szólom, hogy miért sikerült ilyen hosszúra ez a matiné? Pilinszky János volt az oka, aki a második vagy harmadik szereplő volt. Akkor jelent meg a Végkifejlet, 40 verset tartalmazó kötete, de nem azt, hanem az 1972-es, 80 oldalas Szálkák című kötetét vitte be: kinyitotta és felolvasta az első verset. Pontosan nem felolvasta, mert előadta: bárki meggyőződhetik, hogy milyen átszellemülten tudott verset mondani! Természetesen nagy tapssal fogadták, ezért folytatta, egészen addig, amíg az összes versét fel nem olvasta. És ez kb. 45–50 percig tartott!
Amikor bejött az öltözőbe, és velem szemben, Nagy László és Vas István közé ült le, akik nem ingerülten, de csodálkozva kérdezték: – Te, János, miért olvastad fel az összes versedet? – Hát azért, mert tapsoltak.
A negyedik íróra ezután került sor, és voltak még vagy tizenöten. Én, mert akkor már Zsámbékon laktunk, nem ebédre, hanem vacsorára értem haza.
Suhai Pál
Levelek a jó öreg üstfoldozónak
2021. február 5.
Kedves Lajos Bátyám! Hozzád írt leveleimből nyújtok át az alábbiakban egy csokorra valót – nem mintha ez nem ilyen lenne. Hozzád írt levél. De míg az alábbiak mintegy működés közben (in vivo) mutatják egy éppen csak elkezdődött és jóvoltodból máris bensőségessé váló viszony alakulását, ez in vitro: „üvegben” – benne a fönti (a lenti!) csokor mint születésnapi jókívánság. Isten éltessen sokáig! Teljesüljön minden elképzelésed, munkálkodhass továbbra is nagy műveden, melynek „alapja az erkölcs”, célja az „értéktovábbítás”, adója pedig (ha adó ez egyáltalán) a „szolgálat”. Ahogy eddig, ezután is mindig. Baráti öleléssel: Pali
2018. február 27.
Kedves Lajos Bátyám! Köszönöm a meghívót. Megyek s jövök (hatra, a Kossuth Klubba). Olvasom Korunk farsangját [Magyar Napló, 2016], mellyel párbeszédben vagyok. Ebből itt most egyet s mást el is árulok neked. József Attila: Parasztanyóka. Jó szemed van, hogy észreveszed a dedikációból kilógó tintaceruzás sort („S az öreg anyó olyan szomorú,”), s hogy ezt a sorvégi vessző írásjeléből következően nem versvégre, hanem versközbe gondolta volna a költő – méghozzá egy azonos rímű, de szerinted szerinte (!) kidobandó sor helyébe: „Letérdel ott a bús hideg kövön / S ha van öröm, úgy néki ez öröm. Lakán is ott borong ez a ború, / S az öreg anyó olyan szomorú, / Macskája vén már, régen nem dorombol.” Stoll Béla más javaslattal állt elő, méghozzá a vers újonnan előkerült kézirata alapján. Általa is hangoztatottan ez sem ad azonban megnyugtató megoldást a dedikáció rejtélyére: miért csak az egyik sort másolta be JA a dedikált kötetbe? (Amikor a kézirat szerint a teljes versvég így nézett ki: „Letérdel ott a bús hideg kövön / S ha van öröm, úgy néki ez öröm. Lakán is ott borong ez a ború, / Falán sok szentkép, néma koszorú. / Macskája vén már, régen nem dorombol / S az öreg anyó olyan szomorú, / Tán elesett szép-szál fiára gondol.”) Most melyiket higgyem? Mindkettőt kénytelen vagyok, mert éppen az általad egy helyütt hivatkozott (méghozzá elismerően hivatkozott) Horváth Ivántól tudom, hogy az irodalmi mű minden igyekezetünk ellenére is néha változatokban létezik („néha”, ezt én szúrom be, ő kerek-perec jelenti ki – Egy műfaj halála, in: Az irodalomtörténet esélye, Gondolat, 2004). Egyébként néha (!) magamon is tapasztalom. Más. József Attila, Bergson és Freud. A Bergson-nyomról nekem is van tudomásom. Állítólag a Bergson-tanítvány és Bergsont fordító Dienes Valériának köszönhető pl. az „eszmélet” szó kitüntetett szerepe JA szótárában – vö. Eszmélet. (Dienes Valéria nagy tanulmányai egyikében a műalkotások létmódját illetően egyenesen „eszméletcseréről” beszél (nem ’eszmecseréről’ tehát), vö.: A szimbolika főbb problémái, Táncművészeti Értesítő, 1974/1.) Végül engedj meg még egy apróságot is. Kemsei István: A vakond feljön. Erről én is írtam recenziót s kíváncsiságomban össze is vetettem a tiéddel. Micsodás hasonlóságok. Most neked is fölajánlom az összevetést – mellékelem a magamét. Hétfőn megfigyellek. Addig is barátsággal: Pali
2018. május 5.
Kedves Lajos Bátyám! A tegnapi est és az általunk váltott néhány szó alapján az a gondolat képződött meg bennem, hogy a szellem szabad ugyan, a szellemi munkás, az értelmiségi azonban nem. Mindenféle feladatai vannak. Te is hangoztattad, én is tudom. Rólad különösen. És most eggyel még szaporítani is szeretném feladataid sorát. (Én elvetemült.) Napút Online, Levélfa rovat. Én most itt a Bokor Levente által fölvetett s a magam részéről már némileg megválaszolt kérdésre szeretném fölhívni becses figyelmedet (erre céloztam tegnap). Jó lenne, ha kibeszélhetnénk magunkból. Bartis Ferencre és a vele kapcsolatos durva megnyilvánulásokra irányult ugyan Levente kérdése, engem azonban, mint olvashatod, jobban érdekelt és érdekel maga a jelenség: hogy’ fordulhat elő, hogy az áldozat egykori meghurcoltatása fejébe később még mindenféle rágalmakat is kap – ezeket inkább talán a nyakába (akár halála után is). Ilyen a közéletünk? S a szellem munkásai hallgatnak, fanyalognak? Erősebb bennük a Szász István Tas által említett megfelelési kényszer? Íme néhány kérdés, amellyel próbálom számodra, kedves Lajos bátyám a labdát föladni. A többit pedig az alábbi linken olvashatod. Örülnék, sőt, talán még boldog is lennék, ha az itt elindított közös gondolkodáshoz Te is hozzátennéd a magadét. Kismarosra gondolva pedig még ezt is megkérdezem: érik már a Germersdorfi? (Mert akkor mennem kell Zebegénybe.) Feléd. Barátsággal: Pali
2019. február 20.
Kedves Lajoskám! Köszönöm. De ne kicsinyítsd magad – üstfoldozó vagy, de nem öreg (!). Ellenben mindig és mindenhez tudsz egy jó anekdotát. Mint most is. Angela Merkel neve helyébe egy másik „német”, a gerelyvető, az olimpiai bajnok Németh Angéla nevét csúsztatva. S hogy az ilyen félreértés néha mennyire mulatságos tud lenni. Hanem én most nem viccelek – a mellékelt „Ady”-verssel hívlak egy kis centenáriumi eszmecserére. Napút Online, Levélfa. Ha érdekel, küldöm még a nyitó levelet is. Szombaton találkozunk. Addig is baráti öleléssel: Pali
2019. szeptember 28.
Kedves Lajoskám! Bizony, szerencse, hogy megírtad – tudományos alapon ilyesmi lehetetlen lenne. Egyszerűen azért, mert a tudományok axiómákon nyugszanak, ezeket pedig időnként kihúzzák a lábuk alól. Előbb vagy utóbb megdőlnek. A tiédhez hasonló szívvel teli írások azonban soha nem évülnek el. Gratulálok hát, baráti öleléssel: Pali
Ködöböcz Gábor
2021. február 12.
Drága Lajos Barátom! Nagy-nagy kegyelem és hatalmas öröm, hogy az adott körülmények között megérhettük jeles évnapodat!
Mintegy két évtizedes ismeretségünk és barátságunk nagyobbrészt az Agria folyóirat és mindenféle sportesemények körül forgott, de volt egy különösen emlékezetes „együtt-muzsikálásunk” (Magyar Napló, 2009. június ), amivel talán másoknak is örömet szereztünk.
Életedre és szolgálatodra Isten áldását kérve – lélekderű is van a világon! – ezzel a kissé aktualizált interjúval köszöntelek a nyolcvanadik születésnapodon. Kívánok Neked a lehető legjobb egészséggel társuló töretlen alkotókedvet és örömteli holnapokat a Tieid körében és az Úr kegyelmében!
Isten tartson meg és éltessen sokáig! Baráti szeretettel ölellek:
Ködöböcz Gábor
2021. február 12.
Kedves jó Gáborom! Formálisan nem nekem írtad ugyan leveledet, de mégis nekem. Nekem is. Mert nekem küldted, s ez igazán nagy megtiszteltetés. Interjúd hatalmas fával vetekszik, melynek minden egyes ága, ága-boga ma, e tél kellős közepén is arany. „Zöld az élet aranyága.” S ma sem hervadó beszélgetésetekből az is kiderül, hogy a művészeteké szintén. Örömmel és gratulálva köszönöm magamra vett biztatásotokat, barátsággal pedig ölellek is: Pali
Felparcellázható-e a comberdő? – (Élet és művészet labirintusában)
Ködöböcz Gábor beszélgetése Szakolczay Lajossal
Korunk arctalansága és személytelensége miatt gyakran megkísért a gondolat, hogy eltévesztettem a századot. Ugyanakkor a predesztinációban hívő emberként jól tudom, hogy a számomra adatott térben és időben pontosan jelölve van az utam. A helyes irány és a testre szabott feladat megtalálásában az őszinte törekvésen túl nemegyszer a sorsszerű találkozások is segítenek. Az új évezred talán leginkább meghatározó és reveláló élményszerűségével halottnak hitt rétegeket megmozgató találkozása kétségkívül Szakolczay Lajossal történt. Az Írószövetség 2001. novemberi tisztújító közgyűlésén, a pesti Vigadó lépcsőkorlátjának támaszkodva éppen Kányádi Sándorral diskuráltam, amikor Szakolczay megjelent, és egyszer s mindenkorra belépett az életembe. Kapcsolatunk azóta is töretlen, a kettőnk közötti párbeszéd – minő ritkaság ez manapság – lélektől lélekig, harmonikusan zajlik.
Szakolczay Lajos köztudottan öntörvényű, szuverén, a Német László-i léleklángra és saját növéstervére figyelő ember, aki a misszióként megélt munkavégzés közben a konfliktusokat is becsülettel fölvállalja, nemegyszer rálépve némelyek tyúkszemére is. Férfias keménysége, karakán személyisége és szókimondó bátorsága miatt valószínűleg még a másként gondolkodók is irigylik, sőt tisztelik őt. Sokak számára imponáló lehet, hogy Szakolczay sokirányú érdeklődésének és tájékozottságának köszönhetően mindig képben van, de – igazságkereső szenvedélye, következetes erkölcsisége és egyéni látásmódja miatt – igen gyakran ki is beszél a képből. A trendi, a divat, a kánon és a kultúrpolitikai elvárás hál’ Istennek őt legkevésbé sem érdekli; megszólalásai talán épp ezért számítanak mindig érvényesnek és hitelesnek. És ami legalább annyira fontos: szeretetteljes elmélyültség és egzisztenciális érintettség nélkül nemigen szokott megszólalni. Még esetleges, nem túl gyakori melléfogásait, vitára ingerlő meglátásait is ezt teszi izgalmassá és érdekessé.
Jellemző, hogy a Dunának, Oltnak, az Ötágú síp, A csavargó esztétikája, a Korfurdaló, a Kötél homokból, a Kikötő meg az Erdélyi ősz; Sorsszerűség, álom, etika; Valóságlátomás; Időlámpa; Korunk farsangja; Nagybányától Picassóig című kötetek szerzője ugyanolyan megszállott sportrajongó, mint jómagam, ráadásul páter Bulányiról is nagyjából egy időben írtuk meg a magunk hosszabb-rövidebb vallomását. Persze a Dsidától ismerős életimádat, az életszépségek és életértékek megbecsülése, a derűs, tartalmas emberi pillanatok, a nyíltszívű örömök keresése is összeköt minket. Akárcsak a számtalan tokaji és nagyváradi találkozás irodalommal, költészettel és jóféle borokkal körített emberi melege, valamint a pesti és egri együttlétek oldott beszélgetésekkel, góbéságokkal és gasztronómiai élvezetekkel teli alkalmai. A párbeszéd rendszerességét és folyamatosságát az utóbbi másfél évtizedben közös vállalko-zásunk, az Agria folyóirat még inkább indokolttá teszi. Szakolczay Lajosnak köszönettel tartozom azért, hogy törekvéseimet kezdettől fogva támogatja, biztos értékrendet tükröző tanácsaival és kiváló írásaival hathatósan segíti a munkámat. A lap pozitív fogadtatásáért és eddigi sikereiért Eger városa is nagy-nagy hálával tartozik neki. Számomra szinte evidencia, hogy Szakolczay Lajossal találkozva mindig feltöltődik az ember, hiszen az ő társaságában valamiként jóval több az oxigén, s ezáltal élhetőbb az élet. Maradjon így még sokáig!
A humor halandó létünk cukrozott epéje – mondja Arany János. Akinek van humora, mindent tud, akinek nincs, mindenre képes – tartja a régi bölcsesség. Évtizedek óta a művészetek, a kultúra és az irodalmi közélet sűrűjében élő és a világ számos helyén megforduló emberként miben látod a humor, a belső derű és a szeretetteljes irónia konkrét helyzeteken jóval túlmutató szerepét, jelentőségét?
Azért szeretem tudós barátaimat, mert tudós kérdéseket tesznek föl. Nem számolnak avval, hogy – miként az utóbbi idők bemutatkozásaiban kinyilvánítottam – én csak öreg gavallér és üstfoldozó vagyok. Nincs kiszidolozott fejem, amelyben a hermeneutika – különös nász – táncot lejt az elvárás-horizontra taszított diskurzus őnagyságával. Hiszen, ha a lábára lép – nézzél bokát, ne csak térdet, ezzel is a békét véded! –, aligha lesz megkülönböztethető az intermediális struktúra szubsztanciája a poétika jelentéspotenciáljában imperszonális bőséggel szűkített paradigma hatástörténeti dinamikájától, nem beszélve a narratíva posztstrukturalista, mi több, a kultúraalkotó instanciák autoritását kigőzölgő éjszakája és a transztemporális konstans hajnala (ilyen időben jó a dinnye!) közötti – az ókor elvtársai szerint áthághatatlan – távolságról. Ha Kolozsvári Papp Lacinak (ne feledjük, hogy milyen kitűnő író volt) eladtam volna Comberdő című regényemet (detektívregény paródiámat) – pedig nagy pénzt kínált érte –, megszabadulhattam volna a tehertől, hiszen a fejezetek mosolya simogató tonnáival (Palacsintasütés ledéren; A gemkapocsban való ülés mint utolérhetetlen világcsúcs, stb.) ma is nyomja a vállamat. A kézirat – vajon hol bujkál? – azonban hiányos, hiszen az első fejezetet az anyósom eltüzelte. (Jó kis papír volt.) Minthogy a paksaméta valamiképp leesett a padlóra, önkéntelenül is kínálta magát gyújtósnak. A regényben humor nem volt, csak röhej. Az volt a röhejes, hogy bele mertem fogni. Kábultan mászkáltam örök agglegényként a comberdőben (öt gyermekemet valószínűleg a postás csinálta), s amikor egy angol úr képében (ez volt alteregóm) rászántam volna magamat a házasságra, rám dőlt egy fa. A hozzárendelhetőség hatástörténeti dinamikája földhöz vert. Azóta is ég s föld között vergődöm, a modális lehetőségek szubjektív zavarosában kalandozva.
Komolyan beszélsz vagy hülyéskedsz? Ilyen indítással hogyan jutunk el az életművedben központi helyet kapó ötágú síphoz? Ne kortársaid idézgesd – mára én is megtanultam olvasni –, hanem inkább a pályád alakulásáról beszélj! A szülőföldről, vagyis a családból hozott elemózsia – láthatóan nem üres tarisznyával szálltál föl a vonatra – hasznosságáról.
Nem akarom megkerülni az első kérdésedet sem. Hogyne számítana a humor, a derű abban a rendszerben – nemcsak a fatökűeké a világ! –, amely először a kommunizmusba való felhőtlen meneteléssel kínálta meg áldozatát (magyarán: a népet), aztán meg a kirekesztős szabadság poklával. Amikor ajándékadást imitálva elszívják előled a levegőt – Tito, a láncos kutya partizános büszkeséggel ott toporgott gyermekkorom városának, Nagykanizsának határában, most meg átkeresztelkedett utódai vigadoznak a kinti s benti zavarosban –, akkor kötelességed megtanulni másképp lélegezni. Úgy, hogy – Karinthy kalapját félre csapva – benne legyen az egész világ. Miért Karinthy zseniális humorát említem? (Kisöccse, Bajor Andor mindmáig ismeretlen.) Mert az első olvasmányélményem – jó kis társaság volt Petőfivel, József Attilával kiegészítve – hozzá kötődik. A tolószékben életét leélő Totola bácsi Teleki utcai, pár forintért mindenki előtt nyitva álló magánkönyvtárából kölcsönöztük a könyveket. Miután végigolvastam a kék márványkockás fedelű Karinthy-életműsorozat darabjait, elkezdtem tíz-tizenkét évesen konferanszié-szövegeket írni. „Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Csak fordítsák ki belsőjüket…” Kikiáltó voltam vagy bohóc? Ma sem tudom, Azt viszont igen, hogy a könyv és az írás – a szegénység megpróbáltatásait elviselni segítő álom – a cudar gyermekkort megszépítette. Édesanyám hajnaltól éjfélig mosott – nem volt mosónő, de valamivel ki kellett egészíteni a szűkös kenyeret –, én meg a konyhában a teknő mellé húztam a sámlit, és vég nélkül József Attilát olvastam neki fennhangon: „Harminchat fokos lázban égek mindig / s te nem ápolsz, anyám”. Magamat sajnáltattam, attól vártam szeretettel teli könyörületet – egyszer már játsszon velünk! –, aki izzadságát könnyel dúsítva görnyedt a lúg s a szappan áztatta ruha fölött? Négy gyermek, négy éhes száj követelte az ennivalót, s apám – a szorgos és mindig vidám géplakatos – nem keresett annyit, hogy megéljünk belőle. Anyámnak az iszonytató munkától – no meg a rossz táplálkozástól (mindenét nekünk adta) – kilyukadt a tüdeje, szanatóriumba került, apám meg – motorbicikli, Hévíz, Balaton – stresszoldóként a nőket hajtotta. Hová is menekültem volna otthonról? Ki a focipályára! Közel volt az NTE – az ország legrégibb, 1866-ban alapított egyesületének – pályája, reggeltől estig ott kergettem a bőrt. Gyakran mezítlábasként is összerúgtam a stoplis cipőben játszó ifistákkal. Bár félig-meddig analfabéta voltam a gömb megszelídítésében, pár év múlva Nagykanizsa serdülőválogatottjába is bekerültem. A ZTE pályáján a Zalaegerszeget megvertük 6:3-ra, nem sokkal rá pedig a Keszthelyt 1:0.ra. Az utóbbi meccsen jobbfedezetként (ma már így mondanák: jobboldali támadó futóként) a 80. perc környékén egy visszagurított labdából én szenteltem föl az ellenfél hálóját. Gólom után a közönség azt ordította, hogy „szakállas úttörő” – még nem borotválkoztam, napfényben különösen világított a szőrzetem –, erre én megsértődvén kirúgtam a labdát a Balatonba. Amíg a sás között millióan keresgélték, addig állt a meccs. (Akkori csapatunkból Mihalecz Boldizsár később az MTK első gárdájának oszlopos tagja lett.) Így futottam magam elől – elsőbben azért, hogy utolérjem magamat.
Különös futás lehetett…
Az is volt. A sok minden miatt térdre kényszerített helyzetből föl akartam állni. Ha mezítlábasan az egyik úttörőcsapat-gyűlésen rajvezetőként Rákosi pajtást üdvözöltem – szüleim féltettek bennünket, s ezért ezer dologban nem árulták el, hogy mi is az igaz –, hogyne köszöntöttem volna a tízévesek ugyanilyen vidámságával a Luca-napi kotyoláskor a háziakat. „Luca-luca kitty-kotty, galagonya kettő, nekem is van kettő” – énekeltük a kezünkben hozott kis szalmacsomó fölé guggolva, s nem gondoltunk arra, hogy a kis „dohányzacskónkban” ide-oda himbálódzó golyócskák (végtére a Luca-nap egyfajta termékenységünnep is) később mily fontos részei lesznek későbbi, felnőtt életünknek. Kolozsvári Papp alighanem ezért akarta továbbírni, mintegy szinopszisnak tekintve a Comberdőt, a férfi-nő kapcsolat boldogságos kálváriáját. Tehát a világot rendező – az ellent meghátrálásra késztető – humor (bárcsak így lett volna a háborúk esetében is), ott volt bennünk. S ott volt azokban a Potyli partjáról vágott fűzfavesszőkben is, amelyet korbáccsá fonva forgattunk: egészségesre ütöttük Mindenszentekkor – szabad-e korbácsolni? – a minket befogadó ház népét. (Friss légy, jó légy, / keléses ne legyél, / vízért küldnek, borért menj, / borért küldnek, vízért menj!) Atlétizálni is azért kezdtem el – Kollmann Pál tanár úr fölfedezte bennem a középtávfutót –, hogy megmutathassam a felnőtteknek, milyen az, ha egy kamasz komolyan veszi magát. Nem volt jó ruhám (és buci-fejem sem volt annyira vonzó), s így a lányok túlnéztek rajtam. Viszont ha futni kellett, pipaszár lábaim röpítettek. Minden reggel öttől hatig – esőben, hóban, fagyban – tíz kilométert lenyomtam a Kiscserfő felé vezető erdei úton, gyors tisztálkodás a lavórban, hétre iskola (Kőolajbányászati- és Mélyfúróipari Technikum), majd délután négy után újból 10 kilométer az NTE salakján. A megyében úr voltam, és serdülőként is tündököltem (a „nagyoknál”, az országos ifibajnokságon – BEAC-pálya, fekete salak, később a Skála Áruház foglalta el a területet – 1500 méteres akadályfutásban, közvetlen Schirilla György után, 5. lettem). De kiderült, hogy a keresztcsontom (hozzáért valaminő idegszál) nem bírja a terhelést, s a hatvanas évek elején hiába nyomtam le pár évet a Tatabányai Bányászban, a sok pihenés miatt (a menők akkor már napi harminc-negyven kilométert gyűrtek maguk alá) abba kellett hagynom a versenyzést. Pedig egyszer Salgótarjánban az Országos Bányász Mezei Futóbajnokságon 2999 méterig még a később világhírűvé lett Mecser Lajos előtt is vezettem, de az azt követő egy méteren rajta kívül még egy másik fickó is megelőzött. Csúnyán lemerevedtem – Swift alakjai fagytak úgy bele a miskolci kocsonyába, ahogyan én a bányászváros külső domboldalán a ködbe –, s ezzel a „helyben futással” odalett a győzelem is. (Holott pár évvel azelőtt a Népligetben rendezett Országos Vasutas Mezei futóbajnokságon – címlap voltunk az akkori Képes Sportban – utcahosszal megelőztem a 69 tagot számláló mezőnyt, többek között a Törekvés válogatottját, Pixet. A később íróvá lett Munkácsi Miklós is a vert mezőnyben végzett.)
Az olvasás Himalájája
Tapasztalatom szerint a sporthoz (sakk, tenisz, vívás) hasonlóan az életben is az a sikeresebb, aki a kikényszerített és ki nem kényszerített hibák relációjában az utóbbit a minimálisra tudja csökkenteni. A költészet, a színház, a zene és a képzőművészet hogyan segíthet, miként kondicionálhat bennünket abban, hogy ezt a húsbavágó üzenetet jól megértsük, és munkánkban, emberi kapcsolatainkban kamatoztatni tudjuk?
Látom, figyelemmel kíséred Anand és Lékó lépéseit, Nadal, Federer és a Williams-nővérek ászait vagy rövidítéseit, s nem utolsósorban Montano, Ferjancsik vagy netán Nagy Tímea pengeforgatását. Kikényszerített hibák? Mindig, mindenkor a Sors állt velem szemben, de annyira sosem tudta a kártyáit kavargatni – pedig igencsak próbálgatta –, hogy bedőltem volna a keresztütéseinek vagy rövidítéseinek. Ami történt, az a saját hibámból, saját süketségemből – dacosságomból vagy önfejűségemből? – történt. Meg egyenességemből. Kovács Sándor Iván, a pártkatona talán nem rúg ki a Kortárstól, ha sunyiságát elfogadom – arra akart rávenni, hogy mondjam: engedély nélkül mentem el 1975-ben a kassai Fábry-napokra. (A dicső történetet, a 6 órás raboskodást és az ő beszariságát és aljasságát – levélben azt közölte a Pártközponttal, hogy hazajövetelem után ott és akkor azért ordítottam rá a szerkesztőségben, mert ezzel is az aznap kezdődő MSZMP ki tudja hányadik kongresszusa ellen akartam tiltakozni – megírtam a Kikötő című könyvemben.) Juhász Ferenc is békén hagyott volna az Új Írás szerkesztőségében – melóban általában 1000 %-ra teljesítettem mindent; például 1975 decemberében pár hónapos előkészület után a Zeneakadémián Új Írás-matinét szerveztem Nagy László, Déry Tibor, Pilinszky János, Sánta Ferenc, Kormos István, Bella István, Kardos G. György részvételével, Latinovits Zoltán Ady-verseket mondott –, ha nem írtam volna Nagy László könyvéről (miután ő az ajánlatomat elhárította – mondván „majd én írok róla” –, az Adok nektek aranyvesszőt-kritikámat a Magyar Nemzet közölte), ha nem hangoztattam volna mindannyiszor, hogy Mándy Ivánnak, Csoóri Sándornak és Mészöly Miklósnak éppúgy a folyóiratban a helye, mint bárkinek. Ami Csoóri legzseniálisabb esszéjével, a Tenger és diólevéllel történt – Juhász, jóllehet az írásban költészete (joggal!) agyon volt dicsérve, több mint fél évig fektette, s úgy eltüntette, hogy a szerzőnek még vissza sem tudtam küldeni a kéziratot –, az megmagyarázhatatlan (talán csak Aczél bácsi tudja a titkot), az gyalázat. Ennek a történetnek természetesen semmi köze – minthogy a kortárs magyar irodalom csúcsa, nem is lehet – Juhász Ferenc költészetéhez.
Szép buktatók, mondhatom.
Várjál, még nincs vége! Az Új Írásból kipendenderíttetvén Vargha Balázs a Budapesthez vitt, amelyet azzal háláltam meg, hogy jó interjúkat (Korniss Dezső, Csorba Győző) és valóságfeltáró szociografikus riportokat írtam. (Ez utóbbiakból egy sem jelent meg könyv alakban.) Pár évre rá a Száraz György-féle Kortárs munkatársat keresett, és Tárnok Zoltán javaslatára – Száraz: „Szakolczay? ezt a nevet meg ne halljam!” – valahogyan képbe kerültem. A főszerkesztő azért haragudott rám, mert korábban nyílt levelezőlapon a folyóirat egy-két botlását szóvá tettem: „Kedves Gyuri! Ha a Kosztolányi–Weöres levelezésben – a facsimilében közölt kézírás árulkodik – az ifjúság helyett napsugárt olvastok (valami ilyesféle blődség árválkodott a lapokon), kérjétek vissza az iskolapénzt!” Vagy: „Ha Kós Károly századik születésnapját köszöntvén nem veszitek észre, hogy a közreadott tizenkét linómetszetből az egyik nem az övé, dugjátok a tollatokat a földbe, hátha kivirágzik!” Tárnok Zoli azt mondta: „nem épp ilyen munkatárs kellene nekünk?” Száraz egy hónap próbaidőre odavett a laphoz, és két hét után bocsánatot kért, hogy velem ilyen bizalmatlan volt. A Kortársnál húztam ki – hogy mennyi erőt beleadva, arról talán a költők tudnának regélni – egészen a nyugdíjaztatásomig.
El kellett jönnöd?
Örülök, hogy eljöttem, mert azóta – mint említettem, öreg gavallérként és üstfoldozóként, vagyis a szellem mindeneseként – szárnyalok. Nem kell mások (rosszul fogalmazó akadémikusok, stb.) szövegeit átírnom, javítani, a saját hülyeségemnek élhetek. Nem kellett volna eljönnöm – hányadszor is? – a Kortárstól, ha a nyílt színen, az Írószövetség választmánya előtt – szemtől szemben Kis Pintér Imrével – nem szorgalmazom a főszerkesztői munkakörre való pályázat kiírását. Az elpihedő folyóiratot akartam volna friss erőkkel fölrázni. Kis Pintér, amint a fölkeresett delikvensektől megtudtam, a választmányi ülés előtti napon telefonon fölhívta a barátait, hogy támogassák újraválasztását. Az én erkölcsömtől idegen az ilyesfajta játék. Mondta is valaki, „mért nem csörögtél ránk, hogy főszerkesztő akarsz lenni, rád szavaztunk volna”. Nem akartam főszerkesztő lenni – mikor jó pár évvel azelőtt a Hitelnél lett rá volna mód (mind a hat munkatárs rám szavazott), akkor sem vállaltam –, csupán a Kortárs megpezsdítését akartam. Amelyhez az aluszékonnyal szemben dinamikus személyiség kell. Aki a vállára tud venni olyan terheket is, amelyet – sajnálatos betegségénél fogva – a jelen vezetője elhárít magától.
Érthetetlen, hogy miért nem akartál főszerkesztő lenni.
Mert kibírhatatlan vagyok. Elsőbben azért, mert csak olyanokkal tudok tisztességesen dolgozni (barátra, ellenségre áll ez), akik komolyan veszik – szolgálatnak tekintik – a szakmát. S ehhez egy életben legalább két élet kell. A főszerkesztőnek is, meg a munkatársaknak is. Csaknem mindent ismerni, mindenütt jelen lenni – a fiatal tehetséget éppúgy megtámogatni, mint a több könyves alkotót –, életpróbáló feladat. Aki fejét adja az egyetemes magyar irodalom istápolására, annak – ha tisztességesen végzi a dolgát – se éjjele, se nappala, se családja nincs. Csak feladat van. Csak ezer-millió oldalak vannak, az olvasás Himalájája. S aki ezt nem tudja – akár idő híján, akár kényelemszeretetből, akár nemtörődömségből – megmászni, az ne vállaljon ilyen szerepet. Ne vállaljon, mert istennek és embernek is vét. Megakasztja azt a kereket, amelynek hűség, odaadás a neve. Rákényszeríthető-e bárkire is, hogy a kortárs magyar művészetet (rengeteg munkával!) egyetlen glóbusznak lássa? Pedig az, hiszen a képző- a zene- és a színházművészet, akárcsak az irodalom, ugyanabból a valóságból – a huszadik és huszonegyedik század magyar valóságából, s nem utolsósorban álmából – táplálkozik. Azt teszi – mit teszi, fölkentként avatja – élvezhető, esztétikailag leírható-megfogható gyönyörré. Aki – csak egy példát az ezerből – nem veszi észre, hogy a Vidnyánszky Attila rendezte opera, a Jenufa jég-kereszt-építése – benne a megölt csecsemő –, nemcsak Pilinszky Harmadnaponjához áll közel, hanem Deim Pál ötvenhatos bábujához és a szakralitása révén izzó valamelyik Hager Ritta-gobelinhez is, az keveset (pontosabban, nem eleget) tud a műfajok és műformák közötti közlekedőedények – a hatalmas befogadóképességű vivő-erek – hasznos, olykor bámulatra méltó tevékenységéről. De ne ragozzuk tovább: hány írót láttál az operában, a színházban, a Zeneakadémián vagy a kiállítóteremben? Szinte egy kézen meg lehet számlálni. Hány szerkesztő-kritikus érzi feladatának, hogy hónapról hónapra a művészeti ágak legfontosabb folyóiratait átlapozza (negyvenötöt veszek havonta, s a velük való bíbelődéstől – sajnos már nincs Lipótmező – befelé nő a hajam), s esetleg jó részét el is olvassa? Pedig az egészre való rálátás csak így lehetséges. Tudom – mert ezerszer a bőrömön éreztem – hogy Szeged, Pécs, Debrecen, Szombathely, Kaposvár messze van, és még messzebb Kolozsvár, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Kassa, Újvidék, Ungvár, Bécs, Bukarest, London stb. De az ott folyó, az egyetemes magyar művészetet gazdagító tevékenység nélkül lehet-e érvényes képet adni arról az élő és lüktető értékfolyamról, amelynek megismerésére és továbbadására születtünk? Egy pehelykönnyű Alföldi Róbert – a szellemi emberek által támogatott politika mesterkedései révén jelenleg a Nemzeti Színház első embere – mérhető-e ahhoz a Harag Györgyhöz, akinek totalitásra törekvő agresszív látványszínháza úgy volt ékes, utolérhetetlen, hogy benne a gondolat komplexitását csak erősítették a járulékos elemek: a történelmi s emberi mögöttes?
Föllázadt szavak
Kérdezed a kérdezhetetlent, épp ezért a dühödért irigyellek. Nyilván te is tudod, hogy a szimultán az irodalom mellett elsősorban a sakkból ismerős kifejezés. Mindig csodáltam például Portisch Lajost, Ribli Zoltánt, Adorján Andrást, Lékó Pétert meg a többi hírességet Bobby Fischerrel és Kaszparovval bezárólag, hogy egyszerre 40-50 táblán adtak/adnak szimultánt, és csak nagyritkán csúszott be egy-egy döntetlen vagy ne adj’ Isten vereség. Ezerféle elhívásból és elhivatottságból táplálkozó munkásságodat és utánozhatatlanul egyedülálló létezéstechnikádat ismerve téged is egy olyan szenvedélyes és abszolút felkészült „játékosnak”látlak, aki egyidejűleg több tucat mezőn képes áttekinteni az állást, ráadásul a tét nem hat rá bénítóan, és ki nem kényszerített hibát szinte alig-alig szokott elkövetni. Ennek kapcsán kérdezem, hogy mit gondolsz az idő, a szorgalom,, a fegyelem és a tehetség dolgairól s mindezek összefüggéséről?
A kérdéseid úgy záporoznak, mint a géppuskalövedékek. Ha nem volnék edzett, alighanem leterítenének. Jó is lenne a szellemnek ilyesféle, a rohanásból való kivonása, hiszen a nem létezőt kiváltképp nem érdeklik az összes létező ügyes bajos dolgai. Megpihenhetne. De ez – legalábbis számomra – az önfeladást jelentené. Más szóval, a megfutamodást. Most már nem magam elől – őrülten zakatoló agyam elől –, hanem a rám váró, a velük való megismerkedést kínáló problémák elől. Ezek a „problémák” persze nem problémák, hanem gyönyörök. A megsejtett szép, a megsejtett igaz továbbadásának az öröme. A kikiáltó kiáll a sarokra, s akár kérik, akár nem a hangot, úgy véli, hogy neki kötelessége énekelni. Sütő András-i szóval, a sötétség ellen? A bármikor bekövetkező tél ellen, az embersorsunkból következő félelem elleni hangos gyónást mímelve? Ki hatalmasított föl arra – a kritikusnak Diderot dobja a lasszót: „Követelhetik tőlem, hogy keressem az igazságot, de nem követelhetik, hogy megtaláljam” –, hogy mindent megmérjek, s mint szent kincset továbbadjak? Mért gondolom azt, hogy a világ csak úgy teljes, ha Szécsi Margit lírájának, a bécsi KunstForum Braque-kiállításának, Szilágyi István zseniális Hollóidőjének, a Galgóczy Judit rendezte Figaró házasságának és a szentpétervári Ruszlán és Ludmillának ismerete mellett (Netrebko a Marinenszkij Színház másfél évtizedddel ezelőtti produkciójában kezdte élesíteni a szárnyait), azt is kell tudnom, hogy Károlyi Andrea, az MKB-Euroleasing Sopron csapatának a profi létet nemrég abbahagyó, vajkezű játékosa a közelmúlt meccsein hány közép-távolit és hárompontosat dobott az ellenfél kosarába? És akkor még az atlétikáról – kanizsai diákként ott voltam a Népstadionban, amikor fél évszázad előtt az amerikai Glain Davis 400 méteres gátfutásban világcsúcsot futott –, a teniszről, az ökölvívásról, az úszásról, a cselgáncsról, a vívásról, a birkózásról, az asztaliteniszről, a labdarúgásról, a súlyemelésről, a sífutásról, a tornáról, a kézi- és vízilabdáról nem is beszéltem. Átok az emberen az érdeklődés tovább alig tágítható tonnája, de akkor még el is hallgattam a lexikonolvasói buzgalmamat, ami gyakran méreggel tölt el. Talán meg tudom írni – sajnos, eddig még csak pár betű címszavát olvastam el – a Ki kicsoda 2009 hiányosságait. (Egyetlen mákszem a zsákból: ha egy-két performanszot rendező „szobrász” a kézikönyv szerint öröklétre ítéltetett – persze az illető „művészi munkássága” mellett valamely város SZDSZ-ének ügyvivője –, akkor hogyan maradhatott ki a súlyos életművet magáénak mondható, de a díjadók figyelmét mindvégig elkerülő kolozsvári doyen, Kós András?) Felkészült játékos volnék? Nem hiszem. Inkább szorgos. S ha több évtizeden keresztül nézed a mezőt, nem csupán a virágot veszed észre, hanem az irdatlan szálfák által elhullajtott kórót is. A tisztesség – sokan elfelejtik – pénzen nem megvehető; de még egy karakteres jelző sem megvásárolható. Mi a tehetség? Ki tudja? Főképp, ha az értékítéletek tótágast állnak, akkor nehéz rá felelni. Németh László, a kitűnő író és gondolkodó nem vette észre – jóllehet a verssel (rosszul!) maga is foglalatoskodott – József Attila lírájának zsenialitását, ugyanakkor ez a költészet Bálint Györgyöt, a publicistát és Gaál Gábort az esztétát nagyon is megérintette. Ki volt közülük a jobb kritikus, az elaluvó vagy az éber? Minden bizonnyal az utóbbi. Ma sem tudom, hogy mi – nyilván az általa érzékelt „hiba” kimondhatósága – hajtotta a süvölvény kritikust, aki szembemenvén a könyvből csak jót kiolvasó derékhaddal, 1971-ben Sütő Andrásnak levélben megírta, hogy az Anyám könnyű álmot ígér című regénye sokkal jobb lett volna, ha nem húzná le a „farok”, a kissé didaktikus Epilógus. És annak is már negyven éve, amikor Szilágyi Domokost az Élet és Irodalom dilettáns, a verset csak ugató kritikusától megvédtem – aki A láz enciklopédiája című könyvnyi poémát süketen értékelve mindig a láp enciklopédiájáról beszélt –, már a düh hajtott. A szakmaiatlanság mint ártó zsiványság megsemmisítése. (A Föllázadt szavak című írásomat – amely tulajdonképpen ellenkritika volt – az irodalmi hetilap nem közölte.) A fegyelem nem más, mint érzékenység, odafigyelés és munka. Aki sokat ír, könyveiben évtizedekre visszamenőleg látható értékítélete, s az is, hogy belőle mi tűnik „tartósnak”? (Viszont van a kortárs irodalomkritikában olyan könyv is, amelynek írásai csak úgy állnak meg a talpukon, ha mindenik értékítéletnek a fordítottját vesszük.)
Jómagammal együtt sokan dicsérik a szemedet, a sokfelé néző, mindent pontosan leltározó, éberen számontartó és együttlátó képességedet, melynek révén a szinkronicitások magasiskoláját valósítod meg oly módon, hogy eközben a keresztmetszeti és hosszmetszeti elvet is érvényesíteni tudod. Jól gondolom-e, hogy a nézés és látás praktikája és filozófiája téged már gyermek- és ifjúkorodtól foglalkoztató kardinális kérdés?
A Magasiskolát, sajnos, nem én valósítottam meg, hanem Mészöly Miklós. Nem ezért, de folyamatosan magas szinten művelt „magasiskoláiért” kapott is tőlem – ez volt életében az első művészeti díj – egy (Szakolczay-féle) 10 forintos József Attila-díjat. Amely nem más volt, mint egy kis szoborba belefoglalt pénzérme, a hozzá tartozó levél-indoklással. (Kiigazítván a kommunista díjosztást, Aczél György legnagyobb örömére – aligha szívlelte az ilyesféle bajuszhúzogatást – másokat ugyancsak kitüntettem. Ilyen kis szoborral dicsekedhetett még többek között – szegény Csíkszentmihályi Robit mennyit zaklattam ez ügyben – Kardos G. György, Utassy József és Tandori Dezső is.) Minthogy nem vagyok (csak a magam érvényessége szerint: tág látóhatár) liberális, ez irányú – vagyis fogható – kritikai munkásságomról (jókedvű értékbecslésemről) mindezidáig mindenki hallgatott, és magam sem nagyon forszíroztam, hogy „lököttségem” (ha már a díjazottak nem díjaztak) napvilágra kerüljön. Hosszmetszet? Keresztmetszet? A szó el nem metszhet! Csak meggyötörhet, munkára sarkallhat. Mint ahogyan sarkallt is. Ennek a csavargó szellemi létéről tanúskodó filozófiának – lásd Kassák Lajos öntörvényű barangolásait – nem volt „filozófiája”, gondolati szerkezete, csak ízlése és tartása. Igazat szólva, a véletlenek segítettek erre a pályára. Kanizsán, másodikos középiskolásként a Főtéren sétálva akadtam rá arra a KIOSZK-ra, amelynek kirakatában megpillantottam egy fehér borítójú folyóiratot, az Igaz Szót. Megvettem, és nem értettem, hogy mi köze van ennek Románia Szocialista Köztársasághoz. Édesapám és édesanyám sosem szólt arról – de az iskolai tanáraim sem –, hogy másutt is élnek magyarok. Erdély, Trianon, szétszakított – a nagyhatalmak által bűnös módon megfeszíttetett – magyarság? Mind-mind fehér folt volt előttem. De a marosvásárhelyi folyóirat kinyitotta a szememet, s arra ösztönzött, hogy – 1956 októberében-novemberében jártunk – egy egypéldányos iskolai újságot írjak és szerkesszek. Az igazgatónő behívatott bennünket, megdicsérte munkánkat. S arra kért, hogy adjuk neki, szeretné megőrizni. (Tisztességes kommunista volt, alighanem – mert később nem esett bántódásunk – védeni akart minket.) A másik véletlen? Talán épp segédmunkás voltam (vagy még a csepeli Központi tervezőirodában rajzoltam?), amikor valahol olvastam, hogy az Írószövetség konferenciát rendez (1968!) Kettős kötődés címmel. A szomszédjainkban élő magyar írók helyzetét kívánták neves előadók részvételével megvilágítani. Belopóztam a szövetség klubjába – mindenki nem ismerhet mindenkit, gondoltam, így rólam sem derülhet ki, hogy nem vagyok író, csak érdeklődő –, s végighallgatván a szövegeket, azzal jöttem ki, hogy ezt én sokkal jobban tudom, mint ők (ti. akkorra már annyira ismertem ezen irodalmak íróit és műveit, hogy senkit nem kevertem össze, és nem tévedtem el a művek labirintusában, mint egyszer-kétszer az általam istenített „nagyok”). Magyarán: kinyílott a csipám. S a szegedi Tiszatájban és a miskolci Napjainkban elkezdtem publikálni. (Olyannyira sikerrel, hogy írásaim alapján hívott meg Kovács Sándor Iván a Kortárs szerkesztőségébe.) Boldog-boldogtalan szidja a foxi-maxit, mint elítélendő oskolát. Holott az esztétika szakosítón ugyanazok tanítottak – például Poszler György, a kitűnő Szerb Antal-kutató, irodalomtörténész és kritikus –, mint az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. (Nagy bűnöm, hogy sem a politikai gazdaságtant, sem a tudományos szocializmust nem végeztem el, hiába kapacitáltak rá, így a Marxista-Leninista Esti Egyetemen is csak féloldalas maradtam.) Máig sem tudom – szünetlen éget a szégyen –, hogy miért nem vettek föl (már huszonhat éves vén szamár voltam) az Eötvös magyar–népművelés szakára. Két ötöst és két négyest kaptam a felvételin – a négyeseket egy Sánta-novella elemzésére és egy tájékozódó (népművelés!) beszélgetésre –, s ez a kevés pont nem volt elég az üdvösséghez. (Mikor a népművelésből fölvételiztető tanár megkérdezte, hogy milyen folyóiratokat ismerek, s én az feleltem, hogy a hazaiakon kívül a marosvásárhelyi Igaz Szótól a pozsonyi Irodalmi Szemlén át az újvidéki Hídig és a párizsi Magyar Műhelyig mindet, a velem szemben ülő egy kissé meghökkent. De nem annyira, hogy ötössel jutalmazott volna.) Megfogadtam, egyetemre legközelebb csak akkor megyek, ha tanítani hívnak. (Szerencsére nem hívtak és így nem derült ki – holott ebből-abból valamicskét ismerek – az alultápláltságom.) Ám mindezek ellenére – szemem volt – megtanultam látni és nézni. Hogy minél többet segíthessek azoknak, akik számára – ez idő tájt különösen a határon túli magyar irodalomnak volt sanyarú a sorsa – nem adatott meg (vagy csupán nagyon kis mértékben) a fénybe való kerülés élménye. Illyés Gyula ötágú sípját s a sípok összehangolását tartottam példának, illetve feladatnak. Cs. Szabó László először hazatérvén majdnem elájult, amikor megtudta – két órát sétáltunk a Szerb utca környékén, s a disputát majd egy Duna-partra néző (IBUSZ?) lakásban folytattuk –, hogy nem egyetemi oktató vagyok („melyik egyetemen is tanítasz?”), hanem csak olajipari technikus. (Merem hinni, hogy ebből az „eltévelyedésből” következett a Cs. Szabó László, az esszéíró című, évekig minden folyóiratban letiltott, de mindmáig legkedveltebb tanulmányom mélyfúrása.) A látás praktikája – minthogy nem verték ki a szememet, látnom kellett – és filozófiája – a fönt és a lent ontológiájában létezik-e olyan szőlőkaró, amelyre fölfuttatható a bent – valóban kardinális kérdés, de ilyen emelkedettségekkel még gyermekkoromban sem foglalkoztam. (Röhejesnek hangzik, hogy Kálmán Zsuzsi kisasszonya – a laktanyában lévő étterem tető(világító)ablakán keresztül néztem a kaposvári színház előadását – vezetett el Bartókhoz és az operákhoz. Az operett után meg – az úttörő legyen szorgos – a laktanyaudvaron föllelhető csontot szedtük össze, melynek kilójáért a Hulladékgyűjtő Vállalat 2o fillért fizetett.)
Kisúgás, besúgás avagy Mao-papa a padláson
A téged szinte egyenértékűen és intenzíven foglalkoztató területek (irodalom, színház, opera, képzőművészet) kapcsán gyakran szóba kerül a kozmikus pillantás képessége, amit picit leegyszerűsítve metafizikai érzékenységnek, fokozott éberségnek is szoktunk mondani. De ez még nem minden! Számomra ugyanis az élménycsúszda stációi (koncentráció, meditáció, kontempláció) közben az Isten-problematika mindig megkerülhetetlen mozzanat. Rilke és Ady, Mozart és Bartók, Michelangelo és Melocco, Munkácsy és Csontváry műveinek befogadása végső soron ugyanazt az evidencia- és ráismerés-élményt erősíti bennem: minden mögött ott rejtőzik Isten. Ady Endre, József Attila, Pilinszky János és Utassy József versei ezt az élményt változatos formában és egyetemes érvénnyel fejezik ki. Akárcsak Reményik Sándor („Istenben az ember sír fel, / Emberben örül az Isten) vagy Weöres Sándor („Isten rajtad végtelen könny, / Isten benned végtelen mosoly”) megvilágító erejű üzenetei, melyek emberlétünk alapmotiváltságán túl a párbeszéd fontosságára is figyelmeztetnek bennünket. Életed és munkád során hogyan alakult és milyen tanulságokkal szolgált ez a párbeszéd?
Zakatoló agyad rám világító lámpását – véletlenül nem a te tolladat dicséri a Valaki jár a fák hegyén című Kányádi-vers egyik leginvenciózusabb elemzése? – csak úgy tudnám benső fénnyé tenni, ha kötetnyi terjedelem állna rendelkezésemre (megtisztulhat-e az ember egy tekenőnyi Balatonban?) a kérdéssor megválaszolására. Nem is olyan régen, csak honi és mai példáknál maradva, írtam egy tanulmányt az égi titok irodalomban-művészetben betöltött szerepéről, mi több, jelenvalóságáról (Valaki jár a fák hegyén – A szakrális a kortárs magyar művészetben). Régóta készültem erre a parttalan – mert minden jó szándék ellenére szinte befoghatatlan – téma (minden szimbólum egyetemes jelkép, ha úgy tetszik „világmodell”) kibontására. Hogy a gyerekkori Munkácsy-élmény katalizátorként működött-e, ma sem tudom – ugyanis az ágyam mögötti falon évtizednél hosszabban gyönyörködhettem az Ecce homo és a Krisztus Pilátus előtt című olajképek nagyméretű reprodukcióiban –, de abban bizonyos vagyok, hogy az elegáns megjelenítés ellenére is kínzó szenvedés-élmény mint az átvállalt bűn föloldhatatlan föloldása (az élet önkéntelenül méretik ki, ám a halált mindig a „rendtevő” szorgosság – akár hatalmi eszközökkel – súlyozza), nagyon is ott állt a tengelyben. Hiszen a művek – s ebben nincs különbség a vers, a plasztika, az olajkép, a grafika, a gobelin, stb. között – ugyanazt az emberben megteremtett Isten-arcot tükrözik. Mindig – ez megtisztulásunk legfőbb ígérete – az Olajfák hegyéről gurul le az az irdatlan „hólabda” (a fekete némaság gyásza ezúttal mért ne változnék fehérré), amelynek vállra vétele (így növekszik bennünk a kereszt) érző emberségünk próbája is. Nem az Istent cipeljük – lásd Pilinszky komor fényben égő csipkebokrát –, hanem annak hiányát. A betölthetetlent? De akkor mi végre Weöres – még „politikai” drámáiban is föltűnő – orfikus mosolya, Ady átok-imája, József Attila tapogatódzó, önmagát profán módon az Úrral azonosító istenkeresése, Csontváry Napút-riadalma? Ám a kozmosz harangszava, a bennük-bennünk formálódó istenkép, nemcsak a figurális művészetre esküdők sajátja (ebből a szempontból a „lépcsős” Michelangelo és az „indás” Melocco édestestvérek), hanem elvontságuk ellenére a térformákat plasztikai erővé avató, jobbára absztrakt művészeké („hitértelmezőké”) is. Aki látta már a franciává lett román paraszt, Brancusi Tirgu-Jiu-i szobor-együttesét, benne is az égi lajtorjaként aposztrofálható Végtelen oszlopot – a föld fogságából kitörni akaró intellektus bronzból (és hitből) fogant ima-palástját –, az tudja miről beszélek. Ez a borostyánnal koszorúzott csönd összeköthető-e (ha Mozartot említeném, könnyebb volna a dolgom) Sosztakovics láz-zenéjével? Bizony összeköthető. Mert a Kisvárosi Lady Macbeth főhősében toronyló bűn és az attól való szabadulás – megnyugvást csak a Tajga halálmenete és a meglelt verem hoz –, nem más, mint az égbe tekeredő élet-halál-ösvény (a megváltott élet, és az élettel megváltott halál) dosztojevszkiji mélységű szimbóluma. Sztálin tudta, hogy az ilyen istenkeresőknek mihamarabb el kell harapni a torkát, és magyar tanítványai is mindent megtettek azért, hogy az ilyenek – közöttük megannyi látnok – torka a hallgatás sötétjével betömettessék. Ha Nagy Szent Baszileiosz egyik művét idézem – az embernek nemcsak a mai meggazdagodók katekizmusát, a Kommunista Kiáltványt érdemes olvasgatni, hanem néha az ókeresztény írók egyikét-másikát is –, rögtön érezni a hitben fogant szépségeszmény (a bennünk belül mosolygó Isten) egyetemességét. „Üdvözítőnk és Istenünk emberre vonatkozó üdvrendje visszahívás a bukásból és visszatérés az Istennel való bensőséges kapcsolathoz, akitől az engedetlenség következtében elidegenedtünk. Ezért jött el testben Krisztus, ezt a célt szolgálják az evangéliumi életforma mintái, a szenvedés, a kereszt, a sír, a feltámadás, hogy a megváltott ember (kiemelés – Sz. L.) Krisztus utánzása révén visszakapja a kezdeti fogadott fiúságot. A tökéletes élethez tehát Krisztus utánzása szükséges, nemcsak azokban a példákban, melyeket életében megmutatott, a szelídségben, alázatosságban, türelemben, hanem magában a halálban is, mint ezt Pál, Krisztus utánzója mondja: ’Így hozzá hasonulok a halálban, hogy ezáltal eljussak a halálból a feltámadásra is’ (Fil. 3,11).” Nagy Szent Baszileioszt olvasva kétségkívül melegség tölt el, mégis restellkedem, hiszen – nemrég elhunyt barátommal, Nagy Gáspárral ellentétben – én nem utánoztam, jóllehet megérintett, Krisztust. Dsidát és Tűz Tamást szerkesztve, no meg Fáy Ferenc nagy versének, a Keresztútnak az elemzésekor el kellett gondolkodnom az Istennel való párbeszéd fontosságáról, ám dühös természetem miatt idegen tőlem a szelídség és az alázatosság. Amíg a Koronatűz szerzője, szegény Gazsi, az összes besúgójáért – nem kevesen voltak – naponta kétszer imádkozott, jómagam Bornemisza Péter-i fullánkkal és kiátkozó keservvel pokolra küldtem a patkányfajzatját. Számomra a korbácsütést nem a fizikai szenvedés, hanem az erkölcs – sajnos korunktól nem is annyira idegen – porba hullása jelenti.
Akárhogy is van, azt nyilván te sem tagadod, hogy Isten kegyelme leginkább embereken keresztül nyilvánul meg. A „csavargó esztétikája” természetszerűen eredményezi az utazásokkal, találkozásokkal és élményekkel teli életet. Miközben a sokirányú nyitottság és intenzív jelenlét szakmai és emberi hozadékáról kérdezlek, eszembe jut a 60. születésnapodra készült emlékkönyv, amibe annak idején én is belelapozhattam. Amikor leplezetlen örömmel beavattál a könyvbe, egyfolytában azt érezhettem, hogy számodra ez egy olyasféle, titokban sem remélt megtiszteltetés, ami minden kitüntetésnél százszorta fontosabb és becsesebb. Vélhetően azért, mert nyereségeidet és veszteségeidet egyaránt emberekben méred.
Negyven év alatt, 1967-ben kezdődött ez a Kárpát-medencében való császkálás, valóban ezer emberrel találkoztam. Minthogy többnyire „kéziratgyűjtő” vagy tárlat- és színháznéző utakra mentem – nem volt az évnek olyan hónapja, hogy ne történt volna valami érdemleges –, munkaalkalmak voltak ezek a kiruccanások. A barátságok is így szövődtek, a lázas semmittevés helyett a lázas mindent-tevés jegyében. Amilyen marha voltam, Kolozsvárra megérkezvén nyilvános telefonfülkéből így köszöntem be barátaimhoz: „Jó reggelt! Itt van Ceausescu!” Az öregeket – Kós Károlyt, Szabó T. Attilát és Balázs Pétert, a festőt – szinte minden alkalommal meglátogattam. Egyszer úgy esett, hogy nagyon el voltam foglalva, és nem kerestem fel Kóst, a szent embert. Alig értem haza, már itt volt zsörtölődő képeslapja: „Hallom itt voltál, és elkerülted házunkat. Máskor ne tedd!” Az ilyesféle simogatásoktól dagadt a begyem, de mindent meg is tettem – akinek kellett, gyógyszert vittem, a betűre éheseknek könyvet, a vigaszra váróknak jó szót –, hogy kegyeikbe fogadjanak. Szégyellem leírni, szinte beleépültem az életükbe. És ők is az enyémbe. Volt úgy, hogy szerkesztőként – az írónak nincs kedvesebb, mint a munkája iránti érdeklődés vagy egyszerűen csak a „hogy vagy?”-gyal kezdődő simogatás – kétszáz levelet írtam kézzel (úgy fogyott a drága töltőtoll, mint kocsmában az üvegpohár). Becsültem az írót, a képzőművészt, a színészt, hiszen az igazi tehetség csak az ő iszákjukat nyomja, mi – kritikusok – csupán az értékőrzés és -továbbadás fontos, de nem egetverő élményéért élünk. Az elmúlt két-három évtizedben kilenc olyan egypéldányos, kézzel írott-rajzolt könyvet-albumot szerkesztettem (hordtam össze) – fatábla, barna marhabőr, aranyozott csattok –, amelyekben a szakma hajtott fejet, egy-egy, kerek születésnapját ünneplő író és képzőművész előtt. (Egy ilyen unikum létrehozása 4-5 hónapig is eltartott.) Kik voltak az általam kitüntetettek? Korniss Dezső (1), Csorba Győző (1), Csoóri Sándor (1), Határ Győző (2), Sütő András (1), Deim Pál (2) és Nagy Gáspár (1). Hatvanadik születésnapomra barátaim – a költő Nagy Gáspár és Szepesi Attila s a grafikus Muzsnay Ákos és Püspöky István – a „közösség nevében” ezt viszonozták. Szinte leültem a meglepetéstől – miért?, mert ilyen értékes ajándékot nem érdemeltem –, amikor az Írószövetség klubjában egy kis rögtönzött ünnepség keretében átnyújtották a fóliánst. Vincze Laci, a szentendrei papírmerítő – mint minden alkalommal – adta a papírt, és fizette Takács Ferencet, az aranykezű könyvrestaurátort-könyvkötőt, s a költők és képzőművészek meg a munkáikat. Szinte röstellem – szívemből mondom – fölsorolni a nekem kedveskedőket, hiszen a költők-írók hada (Határ Győzőtől Bella Istvánig, Orbán Ottótól és Tőzsér Árpádtól Ferenczes Istvánig, Csoóri Sándortól Nagy Gáspárig és Pintér Lajosig, Rába Györgytől és Gyurkovics Tibortól Kalász Mártonig és Restár Sándorig, Marsall Lászlótól és Czigány Györgytől Nagy Gáborig, Vasadi Pétertől és Tornai Józseftől Szepesi Attiláig, Hárs Ernőtől Kovács András Ferencig és Villányi Lászlóig, Ébert Tibortól és Tarbay Edétől Veszelka Attiláig és Botár Attiláig, Kolozsvári Papp Lászlótól és Rózsás Jánostól Ács Margitig és Gálfalvi Györgyig, Gál Sándortól Tamás Menyhértig és Fábián Lászlóig, Ágh Istvántól Bogdán Lászlóig és Cukor Györgyig, Tandori Dezsőtől Kiss Benedekig és Kemsei Istvánig, Kiss Dénestől Prágai Tamásig, Lászlóffy Aladártól és Tandori Dezsőtől Veress Miklósig és Lackfi Jánosig, Gergely Ágnestől és Bertók Lászlótól Csiki Lászlóig és Döbrentei Kornélig, Pék Páltól Szigeti Lajosig és Agócs Sándorig, Pécsi Gabriellától és Kerék Imrétől Béki Istvánig, Zsávolya Zoltánig, Lelkes Máriáig és Kelemen Lajosig) olyan változatos, hol ünnepi, hol cirkuszos hangulatot produkált, hogy ilyen gesztust alig lehet szemlesütés nélkül elviselni. A nemrég meghalt barát, Csiki Laci verséből egy kiemelt versszak: „fogódzkodj azért délibábba / mert hátha mégis hátha / szellemi valóság / lesz a maradt ország / valamikor holnap”. S képzőművész-barátaim (Gerzson Pál, Schéner Mihály, Balogh László, Deim Pál, Németh Miklós, Sulyok Gabriella, Csíkszentmihályi Róbert, Ágotha Margit, Kovács Péter, Kő Pál, Földi Péter, Krajcsovics Éva, Szentgyörgyi József, Bencsik János, Aknay János, Kárpáti Tamás, Muzsnay Ákos, Móser Zoltán, König Róbert, Orosz István, Korányi Gábor, Kurucz István András, Keresztes Dóra, Eszik Alajos, Kelemen Marcel, Ács István, Csabonyi Klára, Parádi Tamás, Rékassy Eszter), nem beszélve a kottával megörvendeztető zeneszerzőről, Balázs Árpádról, ugyancsak kitettek magukért. A különféle világlátásokat és irányzatokat egybefogó értékvonulat – Istenem, hányan haltak meg azóta! – számomra fölöttébb azért volt kedves, határozott és sokszínűségében bámulatos, mert kutakodásom érrendszerét tükrözte: a sok irányból összejövő (épülő!) határtalanságot.
Egy emlékezetes interjúban Faragó Laurának nyilatkozva (2003) olvasható tőled egy igen fontos mondat: „Dicsekedjek azzal (netán röhögjek rajta?), hogy az évtizedek alatt szorgos munkával összegyűjtött Nagy Gáspár-dosszié több száz oldalra rúgó följelentéseinek első oldalán szerepel a nevem?” Tudva azt, hogy a Securitate is mindig a nyomodban volt erélyi útjaid során, a hazai titkosszolgálat éberségének köszönhetően bizonyára van neked saját dossziéd is. Feltételezem, hogy már volt alkalmad beletekinteni, és utólag sok minden megvilágosodott számodra.
Feleségemet, Faragó Laurát „végzetes” találkozásunknál csaknem húsz évvel korábban megismerhettem volna, ha nem dönt le lábamról valaminő betegség. Tehát a hetvenes évek elején a Marcibányi téri Művelődési Központban rendezett három fiatal művész – Nagy Gáspár költő, Szakolczay Lajos kritikus, Faragó Laura énekművész – találkozója teljes egészében ezért nem jött létre. Viszont a szövegemet előre megírtam – mindmáig közöletlen –, s a besúgó, nem ismervén engem akkor még, csak a plakáton látott névvel tudott azonosítani, s azt hitte hogy én ágálok a közönség előtt, holott szerkesztő-társam, Jankovics József olvasta föl a bevezetőmet. (Tehát a hármast csak távolról erősítettem.) Naiv vagy gyagya lévén Cs. Szabó sárospataki temetésén is azt gondoltam, hogy a „fotóművész” – nyíltan szembeállva a delikvenssel – azért fényképezett le mindannyiunkat, mert irodalomtörténeti esemény részesei voltunk. Dehogy, a szolgálat volt ránk kíváncsi. Hetvennégy nyarán Marosvásárhelyen a Securitate embere napokig követett – kiegészítvén a közelemben lévő élő vagy holt (lehallgatókészülék) fület –, és fotómasináját is sűrűn kattogtatta. Amikor észrevettem, hogy a lógó kezében lévő géppel alulról fényképez, különböző pózokba vágtam magam. (Gálfalvi Gyurit ezért be is hívatták a hivatalba: „mondja meg a barátjának, máskor ilyet ne csináljon”. Azt felelte: „nincs mit tenni, a barátom vidám ember”.) Félreértés ne essék, nem voltam én ilyen bátor, de hogy igazán sosem ütöttem meg a bokámat, kint és bent is fölszabadultan ficánkoltam. Sütő András írja Szemet szóért című könyvében, a barátoktól kapott (a forradalom alatt a sárból fölszedett) paksaméta kapcsán: „NOTA – 1974. 06. 12-én. Terjedelmes jelentés Szakolczay Lajos budapesti kritikus erdélyi útjáról, találkozásairól a helyi írókkal, szerkesztőkkel. Egy De Gaulle, egy Nixon iránt sem tanúsíthattak volna odaadóbb figyelmet. A beszámoló minden találkozását, úgyszólván minden mondatát rögzíti. Két eset lehetséges: a vele folytatott beszélgetéseinket magnószalag rögzítette, vagy besúgó jegyzetelte. Kiderül ilyenformán, hogy Kolozsvárról jött, majd városunkból Csíkszeredába és Sepsiszentgyörgyre igyekszik. A Kortárs szerkesztőjeként kéziratokat próbál gyűjteni, amit viszont párthű kollégánk nem helyesel, sőt tiltakozik is az efféle törvénysértések ellen. Kéziratokat kizárólag a cenzúra engedélyével lehet külföldre juttatni. Magyarország pedig az erdélyi magyar írók számára: külföld. Ugyanolyan, mint Anglia, Pakisztán, vagy a Fidzsi-szigetek. Beszélgetéseink egyik fontos témája: a romániai magyar irodalom ún. kettős kötöttsége. Az tehát, hogy részint a hazai kultúrához, részint az összmagyar irodalomhoz kapcsolódik. Párthű emberünk ez ellen ugyancsak tiltakozik. Ez a felfogás arról árulkodik, hogy Magyarország bele akarja ütni az orrát Románia belügyeibe. Részletes helyszíni közvetítés arról, hogy Szakolczay meglátogatott engem az Új Élet szerkesztőségében. Sőt, novellát is kért folyóirata számára” (Meghallgatás helyett lehallgatás – Irodalmi szakemberek a kémelhárításban). Csak mosolygok az egészen. Sütőt Bukarestben fölszólították arra is, hogy határozottan közölje velem (Kolozsvár, Bábszínház, y év, y hónap, q nap, jobboldal, 8. sor, harmadik szék) a hivatal kívánalmát: „tartózkodjék a nyílt színi tetszésnyilvánítástól.” (Egy szenzációs, Kovács Ildikó rendezte Karnyónét láttam, amelyben a kopasz Péter János – később Harag a Magyar Színház előadásain is fölléptette a színészt – alakította a címszerepet.) Ha hiszed, ha nem, az itthoni dossziém még nem volt a kezemben. Ki fogom kérni – csak most is annyi ügyben foglalatoskodom, hogy sajnálom az utánajárásra az időt –, hiszen emlékezetfrissítőnek (mikor, hol, kivel, mit csináltam, mit beszéltem) alighanem a legkitűnőbb dokumentum. Természetesen engem is be akartak szervezni, s minthogy naiv voltam – aki a határon túli magyar irodalom iránt egy kicsit is érdeklődött, azt mindenben segítettem –, a Kortárs akkori, Duna-parti szerkesztőségéből (Széchenyi u. 1.), ahol a nagy nyüzsgés miatt nem lehetett hosszabban beszélgetni, engedvén a hívó szónak, kimentem a közeli Gerbeaud-ba. Gipsz Jakab (nem volt ilyen karakteres neve) bemutatkozott, és a kárpátaljai irodalom dolgai felől érdeklődött. S egyszer csak előállt az ötlettel: barátaimnak sokat tudnék segíteni, így a gennyember (aki elmondása szerint természetesen az Eötvösön végzett magyar szakon), ha bizonyos dolgokról tájékoztatnám őket. Csak akkor esett le bennem a tantusz, hogy milyen helyzetbe kerültem. „Megvetem az erkölcstelenséget, s különben sem vagyok besúgó alkat, mert ahogyan innen kimegyünk, telekürtölöm a világot, hogy mire akartak rávenni”. Kíváncsiskodó csönd. „Egyetlen szervezetnek vagyok tagja, az Irreálnak.” (Ha jól emlékszem, ez volt „jogutódja” az írók hajdani híres focicsapatának, a Szocreálnak.) „Kérem, nálunk is lehet sportolni, jól fölszerelt a BM tornaterme” – volt a válasz. „Nem mondtam?, nem leszek besúgó.” A szolgálat embere egy kicsit értetlenkedett. S minthogy nem volt miről beszélni, hallgatással múlattuk az időt. „Ha nem, hát nem, de azt megengedi, hogy félévenként fölhívjam telefonon?” „Nem. Viszont, ha kíváncsiak a véleményemre, kérjenek meg egy, a Belügyminisztériumban tartandó előadásra. Ott lehet mindenki az érdeklődők között, a felettesektől kezdve a közkatonákig.” „Kérem, ez nem megy.” Csöndben elváltunk egymástól. Telt-múlt az idő – közben én fűnek-fának elmeséltem a kalandomat –, s lassan feledni kezdtem csőbehúzásomat. Ám egyszer csak csöng a szerkesztőség telefonja – a porta melletti kis szobában Takács Imrével, a jobb sorsra érdemes költővel (ismeri-e valaki e nevet?) rontottuk a levegőt –, s a titkárnő mondja, hogy engem keresnek. Bemutatkozom, az idegen is bemutatkozik. Zavarodottság. (Elég jó memóriám van – jó, de nem az ügynökök nevének őrzésére –, ám a túloldali beszélőt nem tudtam hová tenni.) Még egyszer megmondta a nevét, s akkor is hallgattam. Majd: „Nem tudom, ki ön, segítsen ki! Legalább azzal, hogy árulja el, prózát küldött be vagy verset?” „Micsoda?” „Ha tudom, hogy milyen műfajú írást kaptam, talán fölfrissül az emlékezetem.” S akkor fölidézte a Gerbeaud-beli találkozásunkat. Erre én, hangomat jól kieresztve: „Elmész a büdös kurva anyádba, te tetves!” „Barátunk” hajlott a szóra, és letette a kagylót. S egy perc múlva már, leszaladva a félemeletről, két ÉS-nél dolgozó kolléga nyitott ránk, hogy megtudakolják, ki az a magyar író, akivel a Kortársnál ilyen hangon beszélnek. (Az egyik érdeklődő, azt hiszem, Varjas Endre volt.) Pár év múlva két gyanús alak megint megkeresett a szerkesztőségben, s minden előzmény nélkül nekem szögezték: „Tudja, hogy a feje fölött szaladgál Vízl Eduárd?” „Nem hiszem. Kérem, én ilyen nevet nem ismerek!” „Jó lesz, ha vigyáz magára, valamilyen Mao-összesküvést szerveznek, nehogy belekerüljön.” Bolond buksim nem tudta, hogy Vízl Eduárd azonos Varjas Endrével – én csak az írói nevét ismertem az ÉS-nél dolgozó publicistának, költőnek –, s minthogy nem, vagy alig-alig halottam a maoista csoport tevékenységéről – Kós Károly nem volt maoista, Páskándi Géza nem volt maoista, a környezetemben (minthogy nem belvárosi úrificsur voltam) seki sem volt maoista –, tudatlanságomat a „küldöttek” enyhe mosollyal és fejrázással jutalmazták.
Életerő, erkölcs
A korábban említett beszélgetésben a kritikusi, szerkesztői munkádat meghatározó, állandó készenlét és folytonos szolgálat magas hőfokon lobogó szenvedélye, a belső tűz hihetetlen munkabírással és mélységes felelősségtudattal párosuló igézete is hangsúlyos elem. Mondanál valamit azokról az életre szóló élményekről, ösztönzésekről és emberi példákról, amelyek elementáris módon beléd égették a „kozmikus éhségérzetet”, a számodra hallatlan élvezetet, sőt gyönyörűséget jelentő „kultúrlibikóka hullámzását”!
Hogy milyen volt – milyen most, hiszen ma is állok a vártán – a szerkesztői, kritikusi munkám, arról már sokat beszéltem. A legegyszerűbben: mindig nagy odafigyeléssel és erőbefektetéssel tettem a dolgomat; ahogy lehetett. Ezért nem jár dicséret. (Ha a politika is ilyen szorgalmasan vakargatná a hónalját – különben is, olyan, mint a púpos ember, aki álmában elfelejti a púpját, és szűzlánynak képzeli magát –, nem állnánk ott, ahol.) De térjünk vissza a saját gyönyörhöz. Ezer felől zuhantak rám az élmények, s ha mindet elmesélném, alighanem itt is kéne aludnod nálunk (van tiszta ágy, törülköző, és éteknek egy kis bőrke az egérfogóból). Csak egy párat! Kós Károly zseniális alakja lenyűgözött – életem legnagyobb, legmeghatározóbb élménye volt, hogy megismerhettem a reneszánsz embert – hiszen művészete (építőművész volt, emellett grafikus, író, szerkesztő, mezőgazda, politikus) nem mindennapi bátorsággal párosult. Odahagyván a budapesti műegyetemi katedrát, hazament Erdélybe, mert érezte, Trianon sokkjából ki kell vezetni az embereket. A mi igazságunk, a mi erőnk, építeni kell – vallotta. Egymaga volt a cselekvő ethosz. S Szilágyi Pityók Szamos menti barlangjában ülve – egy nap beszélgetés, és úgy fölfüstölődtem, mint a sódar –, ráláthattam azokra a „miniatúrákra”, kézzel írott lapokra (hangyányi betűk), amelyekből Nobel-díjat érdemlő regénye, a Kő hull apadó kútba összeállt. (Tessék megfogódzkodni, a németre fordított könyv, nem ötszáz, nem is ötezer, hanem ötvennégyezer példányban jelent meg. Ilyen előzmény után nem kéne a Hollóidőt benevezni valamelyik frankfurti könyvvásárra?) A londoni Határ Győző, az örökös harlekin – drámái miért nem tudnak érvényt szerezni maguknak a magyar színpadon? – filozofikus búskomorságában is maga volt a Golghelóghival burjánzó életerő. Gyermekeim kívülről fújták a Libegőből a Popmester három hadarórigmusát: „Ugat a világ, ugat, / ugat a világ, ugat, / haláli jó a hangulat”. Ha Kassák vagy Nagy László – nemrég ünnepeltük Egerben az ezüstfejűt – ruháját megsimogathattam, már nem éltem hiába. 1976-ban úgy éreztem, hogy végleg letettük a vállunkról az öngyilkos Szilágyi Domokos tölgyfa-koporsóját – ti. Kolozsvárt az Egyetemek Házából (Szisz ott volt fölravatalozva) nyolcan hoztuk ki és emeltük a gyászhintóra deszka-öröklétbe zárt barátunkat –, de miután kiderült, hogy ez a tündökletes tehetség besúgó volt, úgy érzem, halálomig képtelen vagyok ledobni ezt az irdatlan terhet. Lepkecsontváz alakja behemóttá nőtt, s mindmáig nem tudom, hogy lesz-e mód a házsongárdi halott – tisztának csak a tisztát őrizhetjük meg – rehabilitálására. (Ha másra igen, rá mért nem szórok kénköves nyilakat, csak nem itt akarok megbocsátóvá, „Krisztus követővé” válni?) Harag György – miért nem emlegeti a magyar színház sűrűbben ezt a nevet – maga volt a csoda. Egyetemes varázslat. Olyasvalamit tudott a rendező – a töprengő gondolkodó – művészetéből, amit talán senki. A színész és a dráma, a múltba gyökerező ma iránti alázatot. Sütő-ciklus (Kolozsvár), Csehov-ciklus (Újvidék), Tarelkin halála (Szabadka), Csongor és Tünde (Kolozsvár), Három nővér (Marosvásárhely) – mind-mind mérföldkövek – és még mennyi kitűnő rendezése maradt említetlenül – a modern (nemcsak magyar!) színházművészetben. Ezt a gyönyört élvezni és értéktovábbadással szolgálni, kell-e ennél fölemelőbb érzés?
A Korunk szerkesztősége (Kántor Lajos és Balázs Imre József) 2001 tavaszán körlevelet juttatott el az egész magyar nyelvterület több mint száz irodalmárához, arra kérve őket, hogy nevezzék meg a 20, század tíz legszebb magyar versét, és rövidebb-hosszabb esszében indokolják is választásukat. Végül is 104 költő, irodalomtörténész, kritikus válaszolt a kérdésre, így született meg az a különleges, félig komolynak, félig játékosnak tekinthető kötet, amely Pilinszky nyomán a Teremtmények arca címet kapta. Te kétségekkel és okos megfontolásokkal teli, elegáns válaszleveledben (Dadogós levél a versről, avagy az egymással összemérhetetlen értékeket listázó boldog keservei) egy hatszor tízes listával rukkoltál elő, de jellemző módon még ezt is kevésnek és töredékesnek érezvén a benned sajgó hiányérzetekre utaltál. Az általad akkor megjelölt és a köztudatban kevéssé ismert versekhez fűződő személyes viszonyodról és ezek kánonban betöltött szerepéről kérdeznélek most.
Egy ilyen játék, hiszen játék volt ez a szavazás, arra legalább jó, hogy megtapasztaljuk a strigulákat összegző statisztika – torzító? csak nagyjából helytálló? – véleményformáló erejét. Ha a végeredményt vesszük, magam elégedett lehetek, hiszen a találatok alapján a 104 líra-bolyongó közül négyes holtversenyben a második helyet csíptem el. „A végső sorrendhez a szavazók közül Orbán Ottó járt legközelebb, hét vers esetében szavazatai egybeestek a konszenzuálisan ’tíz legszebb’ verssel. Öt-öt verset ’találtak el’ Elek Tibor, Szakolczay Lajos, Tornai József, Tőzsér Árpád.” De a tudós tömeg hiába hajtja a malmot, ha nem tud választani – mert kinek-kinek más az ízlése – az egy gazdától való 10 legjobb gabona közül (kettőnek ezt tetszik, háromnak az, stb.), könnyen meglehet, hogy a nagy szórásban az viszi el a pálmát, akinek csupán egy igazán lisztre érett búzája leledzik a kocsiderékban. Magyarán: egy nagy költő nagy versének saját (másik nagy) verse az igazi ellenfele. Így maradt hoppon ebben az igazságos-igazságtalan játékban a huszadik század talán legnagyobb költője, Ady Endre. Minthogy több nagy (szép) költeménye van, egyik a másikat kioltotta. Az eltévedt lovas (7), Az ős Kaján (7), a Kocsiút az éjszakában (7), az Elbocsátó, szép üzenet (5) és az Intés az őrzőkhöz (5) szerzője – noha a költők említésének a sorrendjében József Attila (103) után a második helyet foglalja el (73), nem került bele abba az arany tízesbe, amelynek sorrendjét Kosztolányi Dezső Hajnali részegsége (35 szavazat) vezeti és Dsida Jenő Psalmus Hungaricusa (11) zárja. A statisztika mint mérőeszköz tehát az élbolyból kipenderítette Adyt, de ez nem jelenti azt, hogy költészete csak egy fikarcnyival is elmaradna a „legnagyobbakétól”. S hogy a tizennyolcszor említett Kassák Lajos – mert az A ló meghal a madarak kirepülnek joggal-jogtalanul tarolt – a képzeletbeli pódium hatodik lépcsőjén foglal helyet, és a huszonnyolcszor szóba hozott Nagy László remek versei, a Ki viszi át a Szerelmet (5) és a Menyegző (5) a költemények rangsorában épphogy csak beleférnek a harmincba, az ilyesfajta értéklibikóka – jórészt az emlékezet elevenségétől függő – megbízhatatlanságára utal. Több mint feledékeny az a tudat, amely nem tud elszakadni a szekértáborhoz való tartozás örömétől-gyötrelmétől – ennek olyan jelentős költők is megitták a levét, mint Hajnal Anna vagy Szécsi Margit (a maga egy említésével Csokonai Lili, a kései „Vitéz rokon”? mindkettőjüket megelőzte) –, s fényesíti a tarlót, ahelyett hogy a zöld vetést pártolná. Korkép ez is, kóros kinövésekkel tarkítva; s a lajstrom inkább vall egy humán beállítottságú szakmai közönség pillanatnyi, a kánonképzéstől ugyan idegenkedő, de a „saját tábort” akarva-akaratlan erősítő ítéletéről, mint a valódi líraérték megbecsüléséről. Érted-e zavarodottságomat és elkeseredettségemet? A „slágerek” természetesen – természetesen? – kimaradtak (elég legyen csak Gyóni Géza, a nem nagy költő nagy versét, a Csak egy éjszakára címűt említenem) – a megfeddés természetesen magamnak is szól –, mintha a művészeket nem az hajtaná, hogy legalább egy olyan slágert írjanak (ebből a szempontból Juhász Gyula Milyen volt szőkesége című költeménye és Donizetti Szerelmi bájitalából Nemorino híres románca édestestvérek), amely nagy körben, s föltehetően az időből nem kiesve megőrzi nevüket.
Az eltérő ízlésirányok (szekértáborok) közötti párbeszéd hiányáról, az áldatlan helyzet hátulütőiről nemcsak irodalom- és művészetkritikusként, hanem könyv- és folyóirat-szerkesztőként is gazdag tapasztalatokkal rendelkezel. A legutóbbi időszak nevezetes évfordulói (József Attila, Ady, Babits, Kós Károly, Nyugat, A Holnap, Wass Albert, Dsida) kapcsán, továbbá a Kulcsár Szabó-féle irodalomtörténeten jócskán túltevő Szegedy-Maszák-féle háromkötetes papírhalom tükrében hogyan ítéled meg a további párbeszéd és a konszenzuson alapuló kánonképzés esélyeit?
Ez utóbbira felelve szomorúan állapítom meg, hogy sehogy. Mert az esélytelenségnél nincs borzasztóbb állapot. Egy Ágh Istvánnak, egy Csoóri Sándornak, egy Tornai Józsefnek, egy Szilágyi Istvánnak megadatott-e, hogy a százéves Nyugat kapcsán, akár a folyóiratról, akár egy-egy szerzőjéről a TV 1 műsorfolyamában – ebben az artisztikus hebehurgyaságban – valamit szóljon? (A posztmodern – ez ám a szenzáció! – önmagát ejtette teherbe.) A legnagyobb Karinthy-szakértőt, Szalay Károlyt, aki idestova fél évszázada foglalkozik Karinthy Frigyessel – s egyben a filozofikus humorral ábrázolt világ és a magyar szatíra fölkentje (ezer más dologról – például a Karikatúra és groteszk a magyar középkorban című szenzációs könyvéről – most ne is beszéljünk) –, egyszer is képernyőre, a szidolozott fejűek képernyőjére került-e a nagy ünnepi hacacáréban, akkor, amikor féltehetségek, pösze és gurgulázós, akár irodalmi-művészeti szakértőként is megnyilvánuló média-sztárok uralják a liberális és kommunista pénzverde kegyéből a terepet? (Némelyikükből, mert inspirálja őket a konc, talán tévéelnök is lesz.) Fel kellene végre ébrednünk, hogy lássuk: a politika kézből eteti az embereit (az önmagukat függetlennek-liberálisnak tartó írók harapják, szinte az adó kéz ujjait veszélyeztetve, a legnagyobb darabot), s ezért meg is követeli a lábhoz való simulást. Esterházy Péter Orbán Vik című cikke – olvassunk csak egy kicsit visszafelé az időben! – csupán akkor lenne hiteles, ha a bátor leleplező utána megírta volna a Horn Gyu, a Gyurcsány(i) Fer című szellemes eszmefuttatásait is. De a nép vesszőfutását nem látván hallgat – akárcsak a többi, korábban vagdalkozó, ma a nemzetvezetőt dicsérő írástudó –, mint a sír. Nem bolond a száját a forró (jóllehet egyre hűlő) kásával megégetni. Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténetéről kérdeztél? Hiányai – mert a szerző láthatóan keveset olvasott – ordítóak. De az összefoglaló mégis egy karakteres vélemény, hiszen az irodalomtörténész jóhiszeműségét aligha lehet kétségbe vonni. Ehhez képest a Szegedy-Maszák Mihály felügyelte – a köz pénzén vigadó – Magyar irodalom történetei mélyrepülés. Értékhibbantsága már-már gyalázat. Lesz-e konszenzuson alapuló kánon-képzés? Csak akkor, ha a nagy fejek legalább egy dologban meg tudnak állapodni: Rejtő Jenő, az új „mesterségesen csiholt” értékrangsor futtatottja, csupán harmadlagos író Móriczhoz, Krúdyhoz, Karinthyhoz, Füst Milánhoz képest. (És vég nélkül sorolható volna a nála értékesebb derékhad, a maiakkal kiegészítve.) Hogyne tudnám értékelni a Stux, maga párizsi lett és a Löwinger, óh Lövinger, nagy benned a lőinger (orfeumi) báját, de ha egyszer is a Jónás imája vagy Zelk Zoltán remeke, a Sirály elé teszem a két kuplét, nyugodtan húzzanak karóba. (Bár el is tudom énekelni a ledér szövegeket, akárcsak Verdi rabszolga- vagy Musszorgszkij forradalmi kórusát.) Tagadhatatlan, hogy a Piszkos Fred és a Stux úr a magyar irodalom és a magyar művészet része, sőt gazdagítója, de mégsem állhat az utóbbi a hatalmas alkotmánynak azon a lépcsőjén, amelyen Erkel Hazám, hazámja, s Rejtő sem sütkérezhet azon a teraszon, ahol egy Tersánszky Józsi, egy Karinthy vagy egy Tamási foglal helyet. (Addig pedig fölöttébb érdemes, jóllehet itt-ott biceg, a régi spenót köteteit olvasni, amíg nem készül – nem a külföldi, jól megkonsruált gyagya elvárásokra kacsintva, nem posztmodern álorcában a nemzet értékeit kiirtva – egy újabb, a nagyképüsködés helyett szakmailag helytálló irodalomtörténet.)
Miközben a korszakos alkotók (Illyés Gyula és Csoóri Sándor, Tamási Áron és Sütő András, Juhász Ferenc és Kányádi Sándor, Nagy László és Nagy Gáspár, Márai Sándor és Gion Nándor, Szilágyi Domokos és Páskándi Géza, Németh László és Szilágyi István) életművére gondolva hagyomány és modernség, magyarság és egyetemesség összefüggéseiről elmélkedünk, óhatatlanul adódik a kérdés: Mit ér az ember, ha magyar, és mit az irodalom, amely épp a magyarságot, a nemzeti jelleget tagadja meg?
Mit ér az ember, ha magyar? Sokat. (Mint ahogyan – lasszózzunk csak be más nemzeteket is! – hasonló kérdés tüzében sokat ér az orosz, az angol, a spanyol ember is.) Mit ér az a magyar irodalom, amely megtagadja a magyarságot és a nemzeti jelleget? Semmit vagy legalább is nagyon keveset. De hát Puskinban, Tolsztojban, Dosztojevszkijben nem az a legértékesebb, ami orosz, és Cervantesben, ami spanyol, s Tennessee Williams-ben, ami amerikai? A magyar író, így volt ez évszázadok óta, elsősorban a magyar olvasónak ír. Nyelve is a népet szolgálja. (Ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel – lefordítható-e ez bármely nagy nyelvre?) Ebből a kalitkából bele lehet ugrani a globalizáció nápolyijával etetett összművészet hatalmas tengerébe – itt-ott talán még a csobbanás is hallik (fizetett hangkonstrukció) –, de nem nagyon érdemes, mert a siker csak pillanatnyi. Hiszen a magyar irodalom – legalábbis az értékőrző emlékezet így működött eddig – a kétesen csillogó műveket kiveti magából. Viszont a jól megírt magyar mű – gondoljunk csak a Hollóidő örökérvényű szimbolikájának a varázslatára – úgy magyar, hogy egyúttal egyetemes is.
A kolozsvári Szilágyi István, láthatóan, a kedvenced. Megértelek rajongásodért. De ezzel a történelmi példázattal közelebb jutunk-e a jelen gondjaihoz?
Bizony közelebb. Mert a századokkal ezelőtti történetben életerő van, erkölcs van, a gonosszal szembeni stratégia van. A regény annak is sokat mond, aki csupán a történetet, a fordulatos cselekményt élvezi, ám aki szimbólumvilága mögé lát – semmiképpen önfeladás, hanem valaminő egyetemes szeretet (ez az egyénre éppúgy vonatkozik, mint a nemzetre)! –, az olyan értékekkel fog gazdagodni, mintha az Emberi színjátékot olvasta volna. A legmaibb mű. Gondozd a magyarodat – mondotta volt jó pár évvel ezelőtt Esterházy, én annyit tennék hozzá, hogy gondozd – nem durvasággal, hanem szívjósággal – a négeredet, cigányodat, zsidódat, hottentottádat is. Ez a közelség – a regény összes hegyvonulatának a csúcsán különösen megülő emberszeretet – arra készteti az olvasót, hogy nézzen magába. Én nyugodtan kiélhetem a „háztáji rasszizmusomat”, és szégyellnem sem kell magamat akkor, amikor így udvarolok a néger menyemnek (kedvel is): „Gyere ide, te fekete gyönyörűség!”. Viszont a tőkét (osztalék, jutalék, potyadék) a hóna alatt hordó politikai elit – már-már veszély a kisebesedés – csak akkor papoljon az idegengyűlölet mielőbbi megszüntetéséért, ha legalább gondolatban maga mellé vesz egy „idegent”. Evvel – no meg az érte való tevéssel (nem dumával, hanem cselekedettel!) – sokat fog tudni változtatni áldatlan állapotainkon.
Szilágyi István kapcsán jól kikerekítetted a mondanivalódat. Minthogy az idő jócskán elmúlt, engedj meg még egy utolsó kérdést! A kortárs magyar kultúrát szinte teljes spektrumában átlátó és sokféle nézőpontot ismerő emberként látsz-e olyan biztató jeleket, egészséges megnyilvánulásokat, reményteljes törekvéseket, amelyek feledtetve rosszkedvünk telét bizakodásra adhatnak okot?
Az értelmiség (így az írótársadalom is) lassan bele fog unni – választott?, reá testált? – szerepébe, és lassan közeledni fog a kizsigerelt néphez. Problémáihoz, gondjaihoz is. Mihamarabb ki fogja tüntetni – a Kossuth-díjjal és annál nagyobb elismerést is adva – azt a Fekete Gyulát, aki írói szociográfiájában sok évtizeddel ezelőtt megjósolta a nemzethalállal csaknem fölérő fogyásunkat. Még egyszer nem fog bekövetkezni az az állapot, hogy egy liberális szabadcsapat (benne nem kevés író) azzal harcol az idegengyűlölet ellen, hogy gyilkosoknak ad fölmentést-menlevelet. A remény itt van. S föltehetően a művek tükrözni fogják ezt a – korábbi koloncoktól (kommunista beidegződés, liberális nagyvonalúság) megszabadult – helyzetet: a drámai módon kivívott szabadságot. Számomra a kérdés nem az, hogy a magyar irodalomban bekövetkezett-e a paradigmaváltás – valamennyire minden bizonnyal igen, hiszen az „igazi”, pontosabban jól futtatott író ma már nem népben-nemzetben, hanem alanyban és állítmányban gondolkodik –, hanem az (személyesen általánossá téve a couleur locale-on túlmutató gondot), hogy fölparcellázható-e a comberdő? A felelet egyszerű: aligha. Mert egység, mert a világot szülő asszony benne a szálfa. Mert létünk, szeretetünk terepe, meghalt barátunk kozmikussá emelt példázata, az esztétika és az etika közötti, minden ártó gonoszságot és sunyiságot kizáró senki földje (a senki földje, amely mindannyiunké!), a magunkban kivívott és másoktól sem irigylendő boldogság. Simogató konstans az egymásra uszuló eszmék zavarosában.
(Eredeti interjú: Magyar Napló, 2009. június)
Bertha Zoltán
2021. február 14.
Kedves Pali! Köszönöm a megtiszteltetést és a lehetőséget, hogy én is a Szakolczay Lajost köszöntők sorába léphetek itt a naputonline Levélfa-rovatában is! Lajos nyolcvanadik születésnapja mintha mindnyájunkat megfiatalító ünnep lenne: mert ha őrá gondolunk, mindjárt az életvidámság és a jó kedély fog el minket, mindaz, amit az ő egész lénye és habitusa sugároz. Boldog örömmel kívánunk neki még legalább nyolcvan évet – ha már eddig is csak az élet- és a művészi, szellemi értékszeretet példájával ajándékozott meg bennünket, olyan vitalitással és bámulatos munkabírással, hogy attól csak felvillanyozódhatunk: hát ezek szerint lehet ezt? Lehet mindezt így és ilyen minőségben megalkotni, ami az életművét jellemzi? S ha lehet – az minket is buzdít, közvetlenül és közvetve: felemelhetjük tehát a fejünket, s minden kín, baj, nyomorúság fölé szállhatunk, követni próbálva őt – s ő nem hagy cserben! Energiával és reménnyel és hívó, bátorító, fiatalító derűvel tölt fel mindannyiunkat, akik szövetkezünk vele a szellem birodalmát bejáró vándorútjain. Határtalanul. Hogy éljen a magyar szabadság! – ahogyan az a szavajárásává vált.
2011-ben, hetvenéves korában a lakiteleki Antológia Kiadó Határtalan címmel adta közre azt a köszöntő kötetet, amelynek bevezető laudációjában Bíró Zoltán kiemeli: Szakolczay Lajos már egészen fiatalon „olyan tudatos és fáradhatatlan tájékozódásba kezdett, amire csak kevesen vállalkoznak és kevesen képesek. (…) Ez a hatalmas munka, a lelkiismeretes és a lehető legteljesebb tájékozódás a lehető legszélesebb körben – ez adja öntudata tisztességes munkából eredő fundamentumát.” S aztán ünnepli őt ebben a könyvben még vagy hatvan klasszikus és kortárs magyar író (korábbi vagy az alkalomra készült művével). Soroljam, ne soroljam? Határ Győző, Vasadi Péter, Csoóri Sándor, Tornai József, Gyurkovics Tibor, Marsall László, Bella István, Tandori Dezső, Kiss Dénes, Kolozsvári Papp László, Csiki László, Szepesi Attila, Nagy Gáspár, Prágai Tamás, Czigány György, Ágh István, Gál Sándor, Tőzsér Árpád, Kalász Márton, Tamás Menyhért, Kiss Benedek, Gálfalvi György, Ács Margit, Döbrentei Kornél, Pintér Lajos, Kelemen Lajos, Szigeti Lajos, Bogdán László, Ferenczes István, Kovács András Ferenc, Kerék Imre, Móser Zoltán, Lackfi János, Agócs Sándor, Nagy Gábor, Zsávolya Zoltán (elnézést a nem említettektől) – szóval csak jelzésképpen néhányukat mégis megnevezve, s még Lászlóffy Aladárt, aki „fürge bölcsnek” szólítja az ünnepeltet, meg Orbán Ottót, aki imígyen versel: „Arról híres Szakolczay: / Könyvvel rakva a polcai, / S többen hiszik azt, hogy ezért / Van az, hogy ő mindenhez ért, / Pedig ez a nagy ész jele, / Amivel a feje tele.”
S most a nyolcvanadik születésnapjára egy egész tisztelgő verseskötet jelent meg: mégpedig a debreceni poéta, kultúrtörténész Vitéz Ferenc tollából. A csaknem száz oldalas könyv címe: Képeslapok Kismarosra – Versek a 80 éves Szakolczay Lajosnak. Közös író- és képzőművész-barátokat, szellemi példaképeket, sorsmeghatározó könyveket, kultúrélményeket is idéznek, emlegetnek, rajzolnak ezek a költemények (lllyés, Kodály, Tamási, Weöres, Jékely, Cs. Szabó, Csoóri, Sütő, Nagy László s megannyi más eszményhordozó, „égtartó” szellemóriásokat), de köznapi életképeket, közös hangulatokat, kedves kívánalmakat és aforisztikus bölcselmeket, meditatív gondolatokat, tűnődő elmélkedéseket is bravúrosan tömörítenek, s így lényegülnek csiszolt, míves, veretes, egyszersmind bensőséges, életes, érzelmi-erkölcsi energiákat mozgósító, színesen változatos darabokká is ezek mind. Szívhez szólókká és mélyértelműséggel igézőkké egyszerre. „A létező dolgok alján mindig / van valami, amit csak a létező / dolgok fölött lehet megérteni” – hangzik a kijegecesedett metafizikai summázata az egyik merengésnek. „Csonka országban / csonkák a hitek” – riaszt mellbe vágón a másik, de csak hogy a csupán az Isten előtt meghajló mégis-teremtő ember dicséretét zenghesse megint egy következő, s a vigaszt táplálhassa, hogy „énekelni kell, dalolni”, s a dalban fölnőni! Lírai üzenetek kanyarognak tehát végig a közös égbolt figyelésének közös szenvedélyével. S a fanyar, mégis vidító kérdéssel is fűszerezve – hiszen éppen paradox talányosságában rejlik a titkos és ekként lélekemelő választalan válasz rá: „Miért kínozod magad / ennyi olvasással?”
A fenomén Szakolczay Lajos tehát olyan tudós kritikus, aki magukat az alanyi költők, írók sokaságát is megihleti, inspirálja, felüdíti. Külön öröm volt számomra is őt többször laudálni, Napút-rendezvényeken, könyvbemutatókon, vagy az utóbbi másfél évtizedben az egri folyóirat, az Agria munkatársi közösségében együtt ügyködni, buzgólkodni, szorgoskodni. Még debreceni egyetemista voltam a hetvenes években, amikor felfigyeltem magával ragadó, delejező stílusú, eltéveszthetetlenül egyéni hangvételű és szépségükben egészen egyedül álló kritikai írásaira, tanulmányaira, s mivel névről ismertem egy magyartanár másik (és született) Szakolczay Lajost is (merthogy a mi Lajosunk eredetileg: Varga Lajos, aki aztán az édesanyja nevét vette föl), szóval hirtelen arra a másikra gondoltam, hogy vajon az kezdett-e ilyen ragyogó írásokat publikálni? (Nagyjából egy generációhoz tartoznak.) De aztán néhai jó tanárom, barátom, Görömbei András hamar felvilágosított: a név két embert takar (merthogy ő jól ismerte a tanár Szakolczayt is). Hát ezt csak felbukkanó emlékként elevenítem föl, azt bizonygatván, hogy alig húszéves diákként a Tiszántúlon hogyan gondoltam a még személyesen nem ismert dunántúli származású egyszemélyes irodalmi intézménnyé emelkedő szellemi nagyságra, vagyis a ma ünnepelt Szakolczay Lajosra. Aki nem sértődik meg ezen a kis emléken, sőt örül, hogy mindenhol értek és érnek a kultúra kalászai, még hasonló vagy azonos nevekkel is.
Hiszen ha van valaki, aki a más örömének is tud örülni, aki teljes önzetlenséggel és ügyszolgálattal becsüli meg a más munkáját: hát ő arra is világító példa. Áldozatos, cselekvő jószolgálati mindenes, lámpása önazonos magyar világunknak. („Lámpást gyújtasz, / mert szeretnél látni” – még egy Vitéz Ferenc-féle hommage-versből citálva.)
S ha diákok, új nemzedékek számára, akár ismeretterjesztő célzatú kiadványokba szánva megpróbálnám összefoglalni, mit jelent nekem és sokunknak Szakolczay Lajos – azt pedig hát a következőképpen tudnám megtenni.
Kedves Palikám! Alább tehát ezt a fajta köszöntést is szívesen osztanám meg a rovatod olvasóival. Neked pedig még egyszer hálásan köszönöm, hogy rám is gondoltál!
Sok szeretettel, Zoli
2021. február 15.
Kedves Zolikám! Köszönöm kiváló és megtisztelő írásodat (amely nem is egy, hanem kettő), s melynek beszerkesztését már el is végeztem, itt olvashatod (!). Baráti öleléssel: Pali
Szakolczay Lajos 80
2016 koratavaszán, az Agria folyóirat azévi első számában „az ellenünkre – megkérdezésünk nélkül – nyakunkba szakasztott Trianonnal” szemben az építés csodáját, misztériumát és követelményét állította önvallomásos esszéjében az akkor hetvenöt esztendős Szakolczay Lajos. A Kós Károlytól is tanult igéket hangoztatva: a mi igazságunk a mi erőnk! És ez a létezésteremtő energia a szellemi, művészi alkotás varázslatából sugárzik elő a legfényesebben, hogy életigazító fenségként tartson meg minket, annyi nehéz időt megszenvedett szegény, árva magyarokat. Gyógyír, vigasz, esély a kultúra – meg az édes anyanyelv, beszéljék azt bárhol a Kárpát-hazában és a nagyvilágban megmaradt vagy szétszóródott nemzettestvéreink. A határok fölötti egyetemes magyarság minden értékének ismerője, azokat szeretve, rajongva és lankadatlanul számon tartó – s érettük: tudatosításuk, megbecsülésük, híresztelésük érdekében „gyalog-utak, vonat-utak, autóbusz-utak, repülő-utak” rengetegét fáradhatatlanul bejáró –, apostoli lelkületű vándor-krónikása, öt újabb év elteltével, most nyolcvanévesen is ugyanazt a missziót végzi: egy egész és oszthatatlan nemzet lelki-erkölcsi megmaradását, szellemi honvédelmét, minőségi épülését szolgálja és példázza. Lelkesítőn felmutatva a történelem számára is mindazt, ami jövőt érdemel és reményt fakaszt, az idők végezetéig és azon is túl. Számtalan monumentális tanulmánykötete, az össznemzeti kultúrát utolérhetetlenül egyben-látó (sőt az európai és az univerzális művészeti folyamatok összefüggési között is értelmező, s ezer ággal átfogó) grandiózus könyvei után csak a legutóbbiak is (Nagybányától Picassóig, 2015; Korunk farsangja, 2016; Időlámpa, 2016; Jövőben a múltunk, 2016): ámulatba ejtő összegzések, szintézisek.
S ha hitetlenkedve kérdeznénk, hogy csakugyan lehetséges mai világunkban mindez, amit ő megvalósít? Akkor a válasz, hogy igen, mert valóban: Szakolczay Lajos páratlan életműve a mai irodalom-, művészet- és kultúrtörténet-írás kiemelkedő fejezete, a modern magyar műértelmező irodalom-, képzőművészet-, színház-, zenekritika kivételes teljesítménye. Összkulturális szakkritikusi tevékenysége felmérhetetlen jelentőségű, vaskos esszé- és tanulmányköteteinek sokasága (és egyéb publikációinak elképesztő arányú összessége) a huszadik századi és a kortárs magyar szellemi élet jelenségeinek, folyamatainak, alkotóinak a teljes panorámáját, egész enciklopédikus körképét tárja elénk. Szellemtörténeti és hungarológiai szempontból is felbecsülhetetlen értékű tudástárát, kincsesházát, thesaurusát boltozza fel annak a varázslatos művészeti univerzumnak, amelyet a magyarság Trianon óta is képes volt felépíteni – a szétdaraboltatás és a szétszóródás kálváriás hosszú évtizedeiben is. Végtelen odaadással és áldozatossággal térképezi föl Szakolczay Lajos az anyaországi, az elszakított területeken (Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken, Várvidéken, Kárpátalján) születő és élő kisebbségi, valamint az emigrációs, a diaszpórákban termő, a nyugati (európai és tengerentúli) magyar kultúra eredményeit. Az összmagyarság, a világmagyarság erkölcsi, lelki, spirituális összetartozásának, kohéziójának legnemesebb ügyét és feladatát: az Illyés Gyula emlegette „ötágú síp” (mára természetesen „sokágú síp”) értékelvű összehangolását vállalva – s így a nemzeti kultúra fennmaradásának és felemelkedésének eszméjét éppoly magasrendű és szenvedélyes elhivatottsággal – és nemzetmegtartó érvényű ismeretterjesztő, értéknépszerűsítő, minőségtudatosító, közszereplői elszánással – szolgálva, mint tette azt elődei közül Czine Mihály, Ilia Mihály, Pomogáts Béla, vagy nemzedékében Görömbei András, Márkus Béla, Ablonczy László. Polihisztori teljességigénye, „mindentudása”: határtalan áramlás; és olyan horizonttágasságot, szemléleti nyitottságot és öntörvényű küldetésességet, következetességet példáz, amelyet nagy – és általa sokat méltatott – mintaképei közül például a reneszánsz típusú szellemóriás, Kós Károly is képviselt. A művészeti író, szerkesztő, előadó Szakolczay Lajost – a mesteri nívójú és korszerű magyarságtudomány bámulatra méltó művelőjét – néhány éve a legmagasabb állami kitüntetésre is érdemesítették; a Széchenyi-díjat a hivatalos indoklás szerint „az irodalom, a színházművészet, a képzőművészet, illetve az opera műfajában egyaránt hiteles és értékorientált, ugyanakkor tudományos igényű és példamutatóan elfogulatlan műkritikusi életműve, valamint a határon túli, főként az erdélyi magyar szépirodalom széles körű megismertetését szolgáló sokoldalú tevékenysége elismeréseként” nyerhette el. Mindez pedig tehát a kritikai tárgyilagosság és a felfedező, értékfelmutató enthuziazmus – hűség és bátorság – jegyében és szellemében bontakozik ki nála. Különleges stílus és világlátás szférájában; s ahogyan Ködöböcz Gábor (az Agria főszerkesztője) szokta mondani: lélekteljes szakszerűség és szakszerű lélekteljesség szuverén egységében. Ezért is jutalmazhatta meg őt néhány éve a Magyar Művészeti Akadémia is művészeti szakírói nagydíjjal.
Kicsoda tehát nekünk Szakolczay Lajos (aki nem mellesleg az Agria főmunkatársa)? „Reneszánsz lélekbe oltott garabonciás” (N. Pál József), aki szellemi-morális tartásban, erkölcsben szakadatlanul „védi, amit ma védeni kell” (Kaiser László). „A Kárpátoktól le az Al-Dunáig” „számára nincs más, csupán a művészet: / Oda-vissza lapozza az egészet” – Vasy Géza „dicsőítő éneke” szerint is. „Élő lexikon” és „21. századi Krúdy-hős” egyszerre – amint azt pedig Ekler Andrea állítja róla: aki „mintha templomot építene mindezen értékeknek, a kultúra és emberség katedrálisát.”
Nyolcvanadik születésnapján mi mást kívánhatnánk neki tiszta szívből, mint egészséget, erőt, s hogy éltesse őt nagyon sokáig az Isten, minden magyarok örömére, dicsőségére!
Németh Péter Mikola
„Isten hatalmas verse / a teremtett Világ”.
Köszöntőlevél SZAKOLCZAY LAJOS Üstfoltozóhoz
Tudom, tudom, tudom, tudom!
Mindent tudok hát, drága herceg,
Tudom, mi sápadt s mi ragyog,
Tudom, hogy a férgek megesznek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
(Faludy György: Ballada a senki fiáról –részlet)
Magyarország édes hazám,
Néked szült és nevelt anyám.
Nyolcvan év az nem a világ,
Éljen a magyar szabadság,
Éljen a haza!
(NPMikola: Kassák-nóta – részlet)
Korunk farsangja c. tanulmánykötetedet Nagymaroson, a „Hamlet a TÚL ’p ART-ról kalapban” című, XXIX + 1. Ekszpanziós kiállítás-performanszunk Sigil Galériában rendezett megnyitóján, 2017. július 18-án, Kassák Lajos halála 50. évfordulóján nagy ívű, rajzos gesztusokkal így dedikáltad: NPM családjának – a gyönyörű Rózsának és sugallatos Gyermekeiknek – hogy élvezhessék az Öreg Üstfoltozó napsütötte téblábolásait. Szeretettel, barátsággal: Sz.L.
„Éljen a magyar avantgárd!”
Erre mit is írhatnék most Neked, Lajos, 80. születésnapodra, hiszen, azóta is Üstfoltozóként éled a magyar valóságot, Egész nap forgatod, a kalapácsod, / csupádon-csupa fütty az életed, / éjjel a babáddal éled a világod,/ a király se cserélne tán veled. Miközben, a „Szépség labirintusában”, a Mi világunkat is átlelkesítő hittel és energiával, drámai lélekkel görbebotozgatva otthonosan közlekedsz, ezüstös, ritkuló üstöködet Lear királyként lobogtatva, kedves jó Barátunk, Szakolczay Lajos.
Szóval azon túl, hogy – az Isten éltessen! – mit is üzenhetnék még Neked? Ma, Hamvazószerdán, dedikált verset illenék írnom Hozzád, de arra most sajnos már nincsen időm. Így az elmúlás szorításában, nem véletlen hát, hogy elsőként, a múlt század 80-as éveiben az általam rendezett Burns – Villon VIDÁM KOLDUSOK c. „anarchista kántátájának” költői beszélyét játssza vissza emlékeimből az agyam magnója, merthogy az Üstfoltozó szerepét Te választottad magadnak életre szólóan, kellő öniróniával. Szó se róla, ez jó és hiteles szerepválasztás volt és maradt, már csak azért is, mert Üstfoltozóként önmagadhoz híven, a saját szabadságszintjeidhez ragaszkodva, kellő alázattal, szerepedet el nem tévesztve, aranyrögeszméidhez mindvégig hű maradhattál, ezzel teljesítve hivatásodat, tollforgatói küldetésedet, még úgy is, hogy Utassy Joe-tól már réges-régen megtanulhattuk volna: „ …a szabadság az emberiség fejlődésének Abszolút Nulla Foka”. De mégsem tanultuk meg, mert a múlt század abszurditásában nem volt hozzá merszünk, s ezért aztán az üstfoltozói létben „szabadon” a szerepjáték önfeledten így folytatódott:
Lány, ide süss! – Szakmám az üst,
lyukait operálom:
bármerre mész, ragyog a réz
a keresztény világon
Hívtak katonák s adtak ruhát,
és foglalót, aranyban;
de még idején megszöktem én
s üstfoltozó maradtam!
:::::::::::::::::::::::::::::
Gyere karomba, Laura, Laurám,
gyere karomba, hadd öleljelek!
Testem-lelkem a tiéd, Laurám,
amíg csak élek, áldom a neved!
(Burns: Üstfoltozó dala – átiratrészlet)
Ebben az „idillikus” világképben, ünnepi köszöntőmben másodjára a közös közelmúltról, miközben még el sem múltunk, kérdések sokasága sorjázik elő csontvár-koponyám homlokterében a jelenből, az eljövendőt latolgatva, miközben Tőled tudhatom Lajos, köszönettel, a könyveimről írt recenzióidból, kritikáidból, a megnyitó beszédeidből, minden tanulságos és tanúságos gondolatodból, hogy mára már a jövőnk se a régi. Bár úgy lehet az, József Attila-i értelemben is, hogy miközben istenkereső körútjaidon ihletetten, bőséggel megírtad, amit megírtál, akkor Az Isten itt állt a hátad mögött / s te megkerülted érte a világot. Ez az emberi alapállásod, elnyűhetetlenséged, kitartásod úgy hiszem, hogy mindennél fontosabb. Kegyelem az minden tekintetben.
Ám így, egymás között, hadd mondjam el azt is, hogy vannak közös dolgaink, amelyekben közös nevezőkre még véletlenül se juthattunk. Hogy miért nem, azt most hosszú volna kifejtenem. De álljon itt a közelmúltból, Éposz Kassák maszkjában (2) c. Ekszpanziós kiállításunkhoz írt megnyitó beszéded felvezetője, amit akkor, akár ki is kérhettünk volna magunknak, de rá kellett jönnöm arra, hogy nem lett volna miért, mert, ha jól meggondolom: Hamvas után szabadon könyörtelenül igazad van: a költő ma „poéta sacer”, vagyis szent és átkozott egyszerre a közvélekedésben. És mi, végzetesen a XX. század gyermekeiként, miért is volnánk kivételezettek. Ám, hogy mégis miről is van szó? Íme, a hangzó szöveged: „Szent őrültek mindig vannak – az évtizedek előtt az Ekszpanziót elindító Németh Péter Mikola költő, performer, alkotó-rendező közéjük tartozik –, nekik köszönhető, hogy a Föld tovább forog, nem fagynak be a tengerek, és a művészet s kultúra tavai oly kihívóan csábítanak az érték-vadászatra, hogy ember legyen a talpán, akit nem ragad magával ez a kincsmentő, újabb kincs alkotására-fölfedezésére bíztató buzgóság.”
Mit is mondhatnék erre a kellő buzgalom hiányában? Talán csak annyit, hogy az a való, ami észrevétlenül Egy Akolba terelgetett Mi-bennünket szelíden, Lajos, az szerintem a morális alapállásunk mélyén lakozik, s ha írótársadalmunk évtizedek óta tartó értékválságos helyzetére gondolok, fájón, akkor az, sokkal mélyebben rejtezkedik, mint a közelmúltunk és a jelenünk történései. Te magad írod, Kós Károly kézfogása parancsütemére hivatkozva, hogy az erkölcs is romolhatatlan kő, s ha valaki arra építkezik, megingathatatlan lesz az alap. És milyen igaz, mert miközben még el sem múltunk, nem sok időnk van már hátra ebben a földi létben, a múlt „szikla szilárd” alapjai elvégre köteleznek, parancsolatként hűségre intenek bennünket. Emlékszel még, hogy miként is kérdezte 60 ÉV című négysorosában Berda József? Valahogy így: Hatvan felé – hazafelé. / Ki tesz csodát veled? Az Ő újpesti ágyrajáró idejében, a „Lenni vagy nem lenni” cezúrája, úgy 60 esztendős kor táján lehetett. Mégis ez az évfordulókra hangolt kérdés, azóta repetitíven, évtizedenként – 70 + 80 + 90 + 100 felé – s azon túl is minden születésnapon ugyanazzal az erkölcsiséggel, az írástudó felelősségével megismételhető. S a rá érkező válasz nem különben! A válasz pedig így hangzik: Egyedül, emberséget adó / lelkiismereted. Persze, ha maradt még, mármint lelkiismeretünk, abban a „szent káoszban”, amiben manapság élni kényszerülünk. De miért ne maradt volna!? Hiszen a Te író-kritikusi és szerkesztői szakértelmed, Emberséget adó lelkiismereted adott a 20. század gyermekeinek, köztük nekünk is, a Ratkó korosztálynak: reménységet az induláshoz, majd támogató jó indulatot hosszabb távon, a végeken való, a határokon túli helytálláshoz. Mert úgy volt az, hogy még a reménytelenségben is elhitted, aztán meg elhitetted velem, velünk, szívbéli költő barátoddal, Nagy Gazsival szólva, hogy „Isten hatalmas verse / a teremtett Világ”. És ez, minden nehézség ellenére, ma már öregségünkre könnyen belátható, hogy öröktől fogva így van, talán pont azért, merthogy a keresztségben évről-évre
Hamvazószerdán
a homlokunkra írják:
halandó vagy itt.
Örökkéva(l)lón: mikola
Kelt: Vámosmikolában, 2021. február 17-én.
Szemes Péter
2021. február 21.
Kedves Pali! Mindig büszkén vallottam mestereimnek, példaképeimnek azokat, akiktől az irodalom szolgálatosaként a legtöbbet tanultam: az irodalomtörténész Bécsy Tamást és Nagy Imrét, a lapszerkesztő Tüskés Tibort és Pék Pált, a műkritikus Szakolczay Lajost és Kemsei Istvánt. Külön öröm számomra, hogy ezt éppen szeretett földim és atyai barátom, Szakolczay Lajos születésnapi köszöntőjében írhatom le, akitől találkozásaink és beszélgetéseink során, leveleiben, de írásai által is felmérhetetlenül sokat kaptam.
Ezek felelevenítése helyett most – rendhagyó módon – egy műbírálattal szeretném köszönteni drága Lajost, amely a szöveg közlésével egy időben megjelenő, az ünnepeltnek ajánlott (!), Fényverte utakon című, válogatott kritikakönyvembe készült, ám így, amellett, hogy első közléssé válik, annak postára adása előtt érhet célba.
Levelekből koszorú
(A Szakolczay levelesládája című kötetről)
A régen megérdemelt Széchenyi-díj mellett több kötet is hozzájárult Szakolczay Lajos háromnegyed százados jubileumának maradandó emlékűvé tételéhez, lehetőséget kínálva arra, hogy a szövegekkel megajándékozott olvasók is a szerzővel ünnepeljenek. Az Időlámpa a 2011 és 2013 közötti művészeti írások gyűjteménye, a Jövőben a múltunk az irodalmi tanulmányok, esszék és kritikák körét színházi bírálatokkal egészíti ki, a Szakolczay levelesládája pedig a kapott levelekből szemez. Noha mindhárom könyv fontos és értékes kiadvány, mindhárom az életmű hangsúlyos szegmensével (előbbi kettő: teljesítményeivel) foglalkozik, mindhárom szép kiadói gesztusnak köszönhetően, érezhetően nagy előkészítő munkával született, utóbbit illetően komoly kifogásaink lehetnek. Egyrészt a levelek nagyjából kronologikus sorrendje több helyen megtörik, néhol erősen, ami – datálás hiányában is – kis utánjárással, gondosabb odafordulással elkerülhető lett volna, így csúszott a ’80-as év anyagába Cs. Szabó László 1982-es írása vagy került Illés Árpád festőművész (aki jelzi, hogy „hetven éves és nyolc napos”) ’70-es évek végéről származó küldeménye a ’89–90-es „termés” közé; másfelől a talán humorosnak szánt írókarikatúrák (Gaál Tibor T-BOY grafikái) sokszor nem illeszkednek a kapcsolódó tartalmakhoz, idegen testként hatnak és egészében kissé komolytalanná teszik (már a borítótól, nem beszélve a címlap postaládájáról!) az egyébként művészet- és irodalomtörténeti súlyú és rangú korpusz közlését; harmadsorban Kő András interjúja a kérdező felkészületlenségéről tanúskodik, ráadásul – különösen a Családfa, kacskaringókkal vallomását tekintve – kötetbe illesztése felesleges is; végül: nagyon kellett volna egy megfelelő szerkesztői bevezető, utószó, de legalábbis ajánló. Hasznos ugyanakkor a levelezők főbb adatainak (születési és halálozási éveinek – utóbbiakból látszik, hogy közülük már senki sincs az élők sorában; mesterségének) jegyzéke, ötletes megoldás Tóth Józsefné „vádiratával” befejezni a közreadott írások sorát és remek lezárás az ünnepelt szerző említett, Családfa, kacskaringókkal című lírai konfessziója. Ebben, a számunkra Nagy Gáspár Kanizsa-vár (vissza) prózaművét kísérő, Zala Márk emlékének ajánlott, A visszatérés igaz meséje; avagy miért szeretik a janicsárok a kaporillatot? szövegét megidéző futamban így fűz össze Szakolczay Lajos lokálist és egyetemest: „Családfa-rakosgatásom – kiigazításom – közben pörög velem a világ. Hiába égeti szemem hatvanöt év előtti fizimiskám – édesanyám pólyában tartva magához ölel a lendvai vasútállomáson (fénykép) –, az egész annyi pírral nem önti el az arcom, mint amikor a Jugoszláviában élő nagynénémet minden hivatalos papírban le kellett tagadni.
Jóllehet bátyáim eltűnőben – szegény Bella Pista, a versnyelven lélegző is meghalt –, öcséim (Muzsnay Ákos, Kárpáti Tamás) azért még itt posztolnak a kanizsai állomás restijében, és csak arra várnak, hogy ecsetjüket a tarkovszkijian bíborló ég dézsájába márthassák.
Mert nincs az a családfa, amely egy-egy fogadott őssel vagy utóddal – noha ekkor a vérrokonság helyett már a szellemi rokonság a mérvadó – ne egészíthetődne ki. Így vagyok magyar ebben a – tisztaságra, erkölcsre, a közjó szolgálatára fölkent – ’zűrzavarban’.
Így vagyok, megkésett kanizsaiként is, európai.”
Kanizsai (zalai), (egyetemesen) magyar és európai (nyugati) hívószavaihoz rendelhetők, ezek köré csoportosíthatók a levelezőtársak és írásaikban megmutatkozó szellemiségük is, amelyek együttese a címzett kiterjedt személyes kapcsolatairól, irodalomtörténészként, műkritikusként, szerkesztőként, de magánemberként is széleskörű érdeklődéséről, orientációjáról tanúskodik. A szülőföldhöz kötődik már az első közölt levél is, 1967-ből, amelyben a megyei újság, a Zalai Hírlap rovatvezetője, Ajkay Jenő hívta nyári munkára a Budapesten élő, publicisztikai tehetségét bizonyított fiatalembert. A kor viszonyait jól tükrözi, hogy ehhez a KISZ-titkár megkeresését, az ő segítségének kérését javasolta. Mellette a 2000-es évek elejéről Tapolczay Miklós nagykanizsai tanár jelentkezését említhetjük, aki a házsongárdi temető képes térképe ügyében írt (talán a Lászlóffy Aladár szövegével és Kántor László fotóival megjelent kötetről van szó), az irodalmi vonalról pedig Rózsás János 1974-es küldeményét. Az ugyancsak a dél-zalai városban otthonos egykori GULAG-rab, aki baráti sorai jegyzésekor a Szakolczay Lajos szülőháza helyén működő Kanizsa Bútorgyárban dolgozott, nemcsak sorsa hazajutása utáni alakulásáról számolt be, de Szolzsenyicinnel való találkozásáról, lágerbeli ismeretségük továbbéléséről is. (Erről később könyveiben részletesebben megemlékezett, s Borbándi Gyula 1986-os levele is éppen az egyik ilyen Rózsás-mű, bizonyára a Keserű ifjúság kiadását említette.) Távolabbról a zalai korpuszhoz kapcsolható még a kanizsai irodalmi rendezvényre hívott Nagy Gáspár kedvező válasza (1981 – az illusztrációként beemelt karikatúrát szerencsére jól ellensúlyozza a diákkori nyarait a városban töltött költő által ajándékozott Karácsonyéji ár(v)ulás c. dedikált vers), a kolozsvári Gy. Szabó Béla fametszet-küldeménye, a Zalai Hírlap (feltehetően balatoni) munkáit bemutató Szakolczay-cikkére reagálva (1975), illetve a Hévízen házat vett (itt alapította meg a Csokonai Asztaltársaságot), Svájcból hazalátogató pajzán poéta, Major-Zala Lajos humoros budapesti invitálása (1989).
Az írások döntő hányada az irodalomtörténész és műkritikus igazi szellemi otthona, az egyetemes magyar művészet, a nemzeti literatúra testvéri közösségéből érkezett. A szűkebb pátriából, a csonka hazából olyan jelesek adtak vagy ígértek anyagokat a felkérő aktuális folyóirataiba (a Kortársba, az Új Írásba vagy a Budapestbe) és más, általa összeállított kiadványokba, mint Illyés Gyula (1975), Szentkuthy Miklós (1975), Jékely Zoltán (1977), Kolozsvári Papp László (1981–1992-ben Szakolczayval az aluljáróban címmel esszéregénye is napvilágot látott), Páskándi Géza (1983), Rákos Sándor (valószínűleg a 80-as évek második felében), Panek Zoltán (1993), Marsall László (1997). Veretes névsor, amelyet – jelezve a kiterjedt kapcsolatrendszert és széles körű szerkesztői figyelmet – például a ma már kevéssé ismert, mégis említésre érdemes Endrődi Szabó Ernővel egészíthetünk ki (a 80-as évek első felében küldött verseket a Budapestnek). A megbecsülés, a barátság jele Illyésé (Tiszta sorok) és Jékelyé (Körgallér roskadt vállra) mellett Páskándi Szepesijének és a másik „üstfoldozó”, Kormos István Ágborisrétjének autográfja, az említett Nagy Gáspár-féle gépiratos (Karácsonyéji ár(v)ulás) mellett Orbán Ottó Lajos-köszöntőjének nyomtatott, aláírt változata. A rövidebb levelek közt az Avraham Bogatir-trilógiával beérkezett Kardos G. György a József Attila-díjra felterjesztést köszönte meg (1978-ban kapta), Ruffy Péter – talán valamelyik riportkönyve kapcsán – a rádióbeli méltatást (1979), Rákos Sándor az értő műbírálatot (a Harc a madárral könyvről – 1981), míg Mészöly Miklós díj-átvételi áldomásra hívta (bizonyára a Kossuth-, esetleg a Kortárs-díj átvételét követően, valószínűleg 1990-ben). Hosszabban írt a „kultúrtárs”, Görömbei András, aki az Alföld folyóirat körüli ügyekről is beszámolt (1978); a sebeit szép, lírai vallomásban feltakaró Juhász Ferenc (1976 – őt az Új Írásnál a címzett munkatársaként Gion Nándor, Szentkuthy, László Gyula is külön üdvözölte); az összegyűjtött verseket és műfordításokat tartalmazó Dsida-kötet elkészítésében segítséget nyújtó Csiszér Alajos (1983); az Írószövetség szerepéről Somlyó György monográfusa, Csányi László; betegségéről és a kapott kezelésekről Baka István (a 90-es évek elején?); Rába György pedig a Kortársban róla hozott rosszindulatú kritikáról (1994). Ám – és ez a korpusz sokszínűségét mutatja – a küldött lapokon nemcsak a honi irodalom mívesei jelentkeztek: László Gyula régész az Új Írás Pályám emlékezete sorozatába szánt szövegét kísérő fotók készítésének honorálását kérte Mózer (Móser) Zoltán részére (1977); Borsos Miklós alkotói tanácsokkal és rajzai ajándékával szolgált (1984); Illés Árpád és Lossonczy Tamás (1990) festőművészek látogatóba hívták; Radnóti Miklósné (Gyarmati Fanni) a Kortárs által rendezett, színvonalas Tóth Judit-estért mondott köszönetet (1996); Kass János autográf újévi jókívánságait grafikája kísérte (2010). A sok baráti sor után különösen feltűnő a jó érzékkel beválogatott záró levél, az olvasói vélemény – Tóth Józsefné „hazaárulónak” nevezte Szakolczay Lajost, s azt javasolta: „Ne írjon többet se értékrendje, se stílusa nincs.” (Ha a feladó neve nem szerepelne a levélírók jegyzékében, azt hihetnénk, a címzett csínye az anyagból erősen kilógó, egységes színvonalától elmaradó küldemény.) Jóllehet kötetbeli helye hangsúlyos, önmagában tükrözi az életművet ért szórványos támadások súlytalanságát, olykor komolytalanságát, a szerzői elfogultságot ez az iromány, melyet szerencsére nemcsak ellensúlyoznak, el is nyomnak a szellemi hazából érkezett üzenetek. Amilyen Méliusz Józsefé, aki így bátorította 1969-ben a fiatal kritikust: „Nagy öröm számomra, hogy a mi külön kategóriát jelentő irodalmunk iránt vonzalommal van. Ez az irodalom sok megértést követel s lényegében még ismeretlen. (…) Ma már ez nem ’erdélyi irodalom’, hanem reális determináltságai szerint romániai magyar irodalom; a nemzeti problematika új és más vetülete. Szeresse ezt az irodalmat, s használna neki, ha (…) minél többet foglalkozna vele írásban is.” Majd közel két évtizeddel később (1987), immár bensőségesebben: „Lajos! Írj!! A könyved? Mióta várom. Mind vártam, hogy a Kortársban állandóan jelen leszel. Miért nem? Hidd el, a Te kitűnő kritikai és esszéista hangod, személyiséged nagyon hiányzik a mai magyar irodalomból; különösen a kritikaiból, amely bizony nem ér fel – egy-két kivétellel – a Nyugat és a 30-as évek kritikájához.” Mellette elemzői, értelmezői, esetleg szerkesztői kérdésre, kérésre válaszolt vagy éppen a kritikai visszhangot köszönte meg Romániából Sütő András (1970, 1995), Szilágyi Domokos (1972), Hervay Gizella (valószínűleg a 70-es évek elején), Csiki László (1977 – neve a fejlécen hibásan szerepel), Lászlóffy Aladár (1987) és Székely János (a 90-es évek elején), illetve a Délvidékről Gion Nándor (1975). Az „író-rokonok” sorában a mű felől inkább az élet felé irányította az olvasói figyelmet a közösségi és személyes példaadónak tekintett Kós Károly (1976 – aki megdöbbent azon is, hogy Illyés átigazította a Bánk bánt); Szilágyi Domokos lapja újévi üdvözletet viszonzott (1973); Bálint Tibor Hornyák József köteteit juttatta el (1979); ennek fordítottjaként Balogh Edgár könyveket és borotvakrémet (1980), Palocsay Zsigmond horgászeszközöket kért; az újvidéki Bosnyák István ugyancsak az olvasnivaló küldeményekért mondott köszönetet (1978); Brasnyó István pedig látogatásra, „visszalakásra” invitálta (1991). Közülük – nyilvánvalóan nem csupán a vágyott „spiner” és damil reményében – így dicsért („tápos” pestinek nem lehet nagyobb erdélyi elismerése) a Napsugár folyóirat egykori, zenészként is kiváló munkatársa: „Tata! Te igazán melegszívű, jó ember vagy! (…) Barátaink is szépen vélekedtek rólad. Nem is vagy te pesti fiú – mondták: magunkfajta vagy.” S melléjük állíthatjuk a társművészetek, testvérdiszciplínák képviselőit: az említett Gy. Szabó Béla kolozsvári grafikust (1975); a könyvekkel érkezett, magyarországi utazásától meghatóan elérzékenyült Balázs Péter festőt (1976); a jeles nyelvész és néprajzkutató Szabó T. Attilát (1976 – Balázs Péter az ő csomagját hozta át) és a szobrászművész Kós Andrást (Kós Károly utolsóként eltávozott fiát – 2007). Még Harag György díszlettervezője, a levelét – Szakolczay Lajos írásából kimaradt neve miatt – dühösen kezdő Kölönte Zsolt is megenyhült kissé szövege végére és használható előadásfotót mellékelt hozzá.
Az európai karaktert ez esetben nyugativá bővíthetjük, és noha természetesen az egyetemes magyar művészet és irodalom teljesítményei közé sorolhatók az emigráció jeleseinek alkotásai, különlegesek a vágyott szabadságban élőktől kapott küldemények. Az irodalomtörténész, a műkritikus, sőt a szerkesztő és persze a magánember számára is a Nyugat volt, a Nyugat lehetett a legkevésbé közvetlen tapasztalat, ellentétben például a bukaresti, 70. születésnapját európai körúttal ünneplő Méliusz Józseffel, aki egyik ekkor keletkezett levelét Cap-Martinból, a Francia Riviéráról postázta (1979). Ám itt elsősorban nem a látogató, hanem a honos feladókat, az odakint új otthonra talált írókat kell megemlítenünk: a munkáiról, terveiről gondosan beszámoló esszéóriást, Cs. Szabó Lászlót (1981); az angliai magyar szellemi élet nagy költőalakját, Határ Győzőt (1980 – Bojszintó c. verseskötetét később /1989/ Szakolczay Lajos szerkesztette); az ugyancsak londoni, Szepsi Csombor Körös Czigány Lórántot (1988 – lektorként reflektált a kritikus A nyugati magyar irodalom története 1945 után könyvről írt értő és alapos elemzésére); a müncheni Borbándi Gyulát, az Új Látóhatár szerkesztőjét, aki összeállította a nyugati magyar irodalom lexikonát és bibliográfiáját (a levelezőtárs 1986-ban hasonló átfogó mű elkészítésének tervével kereste meg); az (akkor) andorrai Escas-beli Csokits Jánost (1989 – többek közt szöveghagyatékát kívánta elhelyezni és az Arany-filológia egy kérdése érdekelte); Svájcból Major-Zala Lajost (1989) és Domahidy Miklóst (1991-es Patkolni kell a Bársonyt könyvéhez a címzett írt utószót, de itt novellájának közlését köszönte meg a Kortárs szerkesztőjének). Végül a távolabbi Nyugatot, az amerikai és ausztráliai kontinenseket a New Yorkba emigrált politikus, Teleki Béla (1985, 1986) mellett olyan alkotók képviselik a korpuszban, mint a kanadai Tűz Tamás, aki kötetanyagának válogatásáért és rendezéséért fejezte ki háláját (1986 – a Hét sóhaj a hegyen a következő évben látott napvilágot); Torontóból Faludy György (1982, 1987 – előbb a költészetéről írt, Mozgó Világban megjelent Szakolczay-esszét kísérő versek, majd életrajzi adatai és a Villon-kiadások kapcsán); a Montrealból „újabb förmedvénnyel” jelentkezett Vitéz György (1998); az Egyesült Államokban letelepült Bakucz József (1989) és Baránszky László; valamint a melbourne-i Csepelyi Rudolf (1988). Utóbbi szavai – méltó „válaszként” Tóth Józsefnének és Kölönte Zsoltnak – akár a kötet mottójaként is állhatnának: „Személy szerint, hogy mit ír a magyar irodalomtörténet rólam, ha ír valaha is, számomra nem jelent sokat. Nem kívánnék mást, mint annak feljegyzését, hogy itt voltunk. Megtettük, mi tőlünk telt. Gyönggyel vagy gyöngytelenül. És ezt is csak azért szeretném, hogyha népünk sorsára újra nehéz idők, esetleg ’futások’ jönnének, erősödjék belőle a hit, legyen hittartalék, és ha kopik a szó, ne lankadjanak el éltetői.
Még egyszer, köszönöm a törődést, mert az éltetőknek is szüksége van egy kis éltetésre. Kérem, tartson bennünket továbbra is számon, miként mi is tisztelettel őrizzük meg emlékezetünkben.”
A Szakolczay levelesládája az éltetettek éltetése, akik, noha mindannyian eltávoztak már, nemcsak emlékezetükben, nagyrabecsülésükben, baráti szeretetükben is megőrizték az „öreg gavallért és üstfoldozót”, a magyar irodalom, a magyar művészet fáradhatatlan szolgálatosát. E tanúságtevő levelek az ő babérjai, amelyek immár örökre ott „zöldülnek” az ünnep alkalmából (kissé ügyetlenül) homlokára tett koszorúban.
(Orpheusz Kiadó, 2016.)
Kedves Pali! Bízom benne, hogy közös törekvésünkkel – öt év múltán – ama koszorú méltóbban kerül az ünnepelt homlokára és még sokáig díszíti! Isten éltesse sokáig szeretett Lajosunkat, aki számomra örök mester és példakép!
Baráti öleléssel: Szemes Péter
2021. február 21.
Kedves Péter! A koszorú az koszorú, mindenképpen jól áll Lajosunk fején. Majd ő megigazítja. Köszönöm laudációdat és alapos elemzésedet, melyeket a föntiekben máris (!) olvashatsz. Baráti öleléssel: Pali
Zsille Gábor
2021. február 21.
Kedves Lajos! Kereken jeles születésnapodról töprengve elsőként az jutott eszembe: egyéniség. A köznapiság talaján állva úgy képzelem, hogy egyéniségnek lenni embert próbáló állapot. És önmagában elismerésre, sőt tiszteletre méltó, ha valaki egy életen keresztül hűségesen hordozza az egyediségét, a sok munkával-tanulással kialakított, majd teljesen magára öltött szerepet, életmódot, szolgálatot. Az egyediség fogalomhoz a következő szinonimákat társítom, persze jó értelemben: fazon, figura, csodabogár, színfolt.
Első találkozásunk 1999-ben történt: verseket vittem a Kortárs szerkesztőségébe, a közlés reményében. Visszadobtad őket, azzal a megjegyzéssel, hogy „Valami mocorog, de ez még kevés.” És Buda Ferencet idézted, hogy írjak eredetibb sorokat: „Ne rejtőzz el, úgyis látlak! / Rád csukom a szempillámat.” Igazad volt, és ezt már akkor is éreztem, beláttam.
Nagyon szerettem, amikor tizenöt évvel később Iszkáz felé utaztunk az írószövetségi különbusszal, és bedobtad a javaslatod: Nagy László szülőházának udvarán majd rendezzünk férfi láb szépségversenyt. És a zötykölődő buszon azonnal fel is hajtottad a nadrágod térdig, több nézőpontból bemutatva a vádlid. Mellettem ülő barátnőmmel megállapítottuk, hogy tényleg szép.
Szerfölött tetszett, amikor Nagy Gáspár elmesélte nekem karakán távozásod történetét az Új Írás szerkesztőségéből. Különösen becsülöm azt, hogy Juhász Ferenccel szemben voltál bátor. Egy másik alkalommal szerkesztőként szívből nevettem azon az anekdotán, amely szerint egyszer ledobtad az írószövetségi székház lépcsőjén egy erőszakos dilettáns költő kéziratait, mert a versei tűrhetetlenül rosszak voltak. Eszembe jutott Nagy László szerkesztői útmutatása, melyet a Kilencek egyik költője adott tovább: „Üsd a dilettánst!”.
Elvarázsoltál, amikor tíz évvel ezelőtt L. Simon László pincéjében népesebb társaságban ültünk, és bármiféle fölvezetés nélkül előadtál egy népdalt:
Amíg élek, addig bánom,
Hogy Pálfi Dénest szolgálom.
Bús életem, bánat napom,
Amióta nála lakom.
Este, reggel hagymás lé,
Megy az élet lefelé.
Este, reggel hagymás lé,
Megy az élet lefelé.
Azelőtt sosem hallottam ezt a dalt, rettentően tetszett. Utánanéztem, s már tudom, hogy székelykeresztúri nóta, és fővárosunkban gyűjtötték 1955-ben, egy Pestre származott székely bácsitól.
Kevésbé tetszett, legalábbis a helyszínen nem túlzottan élveztem, amikor egy Tátra utcai galériában nyitottál meg egy kiállítást, és beszéded keretében szó szerint felolvastad és kommentáltad a budapesti telefonkönyvet. Értettem én, hogy performansz, és hasonlók, de azért húsz percen keresztül…
Kívánom, hogy színes egyéniséged el ne hagyd. Gyanítom, ez nem túlságosan merész kívánság, mert ha nyolcvan éven keresztül megőrizted és hurcoltad, akkor ugyan miért hagynád el a hátralévő húsz-harminc földi esztendődben… Továbbá kívánom, hogy eme két-három évtized során juss el végre Szakolcára, ahol saját bevallásod szerint soha nem jártál. Ez tűrhetetlen. Pedig ez a város, hivatalosan ősi szlovák nevén Skalica, nincs képtelenül messze a dunakanyari tuszkulánumodtól: a nagyszombati járás északi csücskében bújik, a cseh határtól néhány kilométerre. Mellesleg a szakolcai focicsapatot éppen a trianoni békediktátum évében alapították, és mezük színe zöld-fehér.
Isten éltessen még sokáig!
Zsille Gábor
Mirtse Zsuzsa
2021. február 22.
Kedves Lajos! Egy kicsi füzet van most a kezemben, abba írok Neked. Régen írtam már levelet tollal, papírra, mégis, úgy érzem, most így méltó, szép. Majd kihúzom, s újraírom, amit elrontottam, mint a „régiek”. A padok hidegek, összekuporodva írok hát, térdemre fektetve a füzetet. Előttem a Duna fodrozódik, az a Duna, amely Tőled is kőhajításnyira van, amióta imádott, lármás városodból kiköltöztetek Kismarosra.
Barátságunk nem régi keletű. Emlékszem, amikor a Korunk farsangja című köteted szerkesztését rám bízta a Kiadó (Magyar Napló Kiadó, 2017), örömmel vállaltam, mert előtte csak az iszkázi kirándulásokról, a Nagy László Emléktúráról ismertük egymást, de nem beszélgettünk soha egyetlen szót sem. Emlékszem viszont jókedvű dalolásodra visszafelé a buszon, szellemes mondásaidra, áradó életkedvedre, minket is megszégyenítő elevenségedre, s feleséged, Laura (Faragó Laura Kossuth– és Magyar Örökség díjas magyar énekművész, népdalénekes) szeretetteljes tekintetére is, ahogy a szeme sarkából figyelte nótázó urát. Imponáló volt az is, hogy Téged nem lehet sarokba szorítani: legyen szó akár irodalomról (főleg a határon túli irodalomról), akár képzőművészetről, zenéről, színházról vagy sportról. Egyszerre tűntél régivágású úriembernek és vagány kamasznak – holott a hajad akkor is hófehér volt már –, olyan tudós embernek, akihez a focipálya és a színházi zsöllye is közel áll.
Hány órából állhat vajon a Te napod? Hány múzsa oltalma alatt élhetsz?
A szerkesztéssel járó munkákat, egyeztetéseket nem irodában, hanem a lakásotokon végeztük. Átlépni egy küszöböt szimbolikus jelentéssel is bír. Látni valakit a saját tárgyai, felhalmozott emlékei, kincsei és kacatai, könyvei között – bizalmi helyzet. Ilyen óriási életidő mellett az emlékek száma is nyilván jelentős. Sem Te, sem Laura nem vagytok „kidobósok”, azt látni lehetett rögvest. Óriási könyvtár, kézirathalmok, ilyen halom, olyan halom, az ízes sokféleségben hirtelen azt sem tudtam, merre nézzek, mit figyeljek meg. Így inkább nem is figyeltem hát semmire, ahogy nem is vártam semmit – mert aki semmit nem vár, az mindent ajándéknak élhet meg. Ajándékként éltem meg tehát, hogy ez megtörténhetett velem. Kezedbe vettél időnként egy-egy tárgyat, meséltél arról, melyik hogyan került hozzád íróbarátoktól, művésztársaktól, aztán nekifogtunk átnézni a ládákat, dobozokat. Kéziratok után kutattunk, mert valahol minden megvan, csak hol, csak hol.
Teremtő, alkotó embernek a gondolattársításai a legjobb segítői, múzsái. Akinek megélt élete, gazdag élményvilága, emlékei, műveltsége van, az számíthat arra, hogy az asszociációi sosem hagyják cserben. Nem véletlenül olyan gazdagok képekben az írásaid, van honnan merítened, sosem üres a korsód.
Nyolcvan esztendővel ezelőtt gyökeret eresztett az anyaföldben egy pici mag, amely aztán az évek során megerősödött, és lombos, égbe hízó, sokágú, bőven termő fává nőtte ki magát.
Azt mondják, a gyereklétből az éberséget és a kíváncsiságot érdemes leginkább megőrizni. Neked mindkettőt sikerült. Azt kívánom, hogy e kettő kísérjen tovább az utadon, drága Lajos, Bagolai Polikárp! Isten éltessen jókedvben, bőségben, bőven termésben és teremtésben!
Szeretettel gondolok Rád február havában, télutó havában, néhány nappal a születésnapod előtt:
Zsuzska / Mirtse Zsuzsa
Erős Kinga
Születésnapi üdvözlet a Cserhátból
Nézsa, 2021. február 23.
Öreg gavallér, üstfoltozó. Sokszor mutatkozik így be, a vicces jókedv és figyelmesség csak úgy árad személyéből. Nincs olyan március, hogy ne jönne be az Írószövetségbe, nőnapi csokoládét ajándékozva. Apró figyelmesség, mondhatnánk, de ezek az apró figyelmességek természetesen áradnak lényéből, elválaszthatatlanok személyiségétől. Ez a fürkésző, sokfelé ágazó figyelmű alkat kellett ahhoz, hogy műkritikusként, a különböző szellemi és művészi teljesítmények összefüggéseinek feltárására és értelmezésére szenteljen egy életet. Nem is akármilyet! Ha levelezését olvassuk, feltárulkozik az a szellemi kapcsolati háló, amely évtizedek alatt vált egyre kiterjedtebbé, s amelynek középpontjában a másik teljesítménye iránti őszinte érdeklődés áll. Az összefüggések megtalálásának képessége sem hiányzik belőle, s hogy Illyés ötágú, hangolatlan sípja az elmúlt évtizedekben mindinkább élvezhetővé és hallhatóvá vált, jórészt neki is köszönhető. Hiszen figyelme az erdélyi irodalomtól a nyugati végekig, a képzőművészettől a zenén át a sportig nem került meg egyetlen jelentősebb teljesítményt sem, s igyekezett az egyetemes magyarság értékeit együtt láttatni. Illene születésnapja alkalmából kedves anekdotával, személyes élménnyel köszöntenem, de az ember nehezen mesél egy példaképről. Inkább csodálom munkabírását, lendületét, elképesztő memóriáját, műveltségét, munkásságát, de mindezek közül leginkább kendőzetlen őszinteségét, igazságszeretetét és azt az egészséges önképet, amely mindenfajta sznobizmustól távol tartja. Isten éltesse, Lajos! S őrizze meg nekünk még nagyon sokáig, mert nagyobb szükségünk van manapság magára, mint gondolná.
Erős Kinga
Vitéz Ferenc
2021. március 2.
Kedves Pali, kérésedre küldöm a „Levélfa” újabb hajtásaként az egyre növekedő fához néhány versemet a Képeslapok Kismarosra (A 80 éves Szakolczay Lajos köszöntése) című friss kötetemből. Én már megrostáltam, de válogass tovább közülük belátásod szerint! Amit köszöntőként írtam volna Lajosnak, azt már megírtam, mert mind-mind benne van a versekben – sőt, a „Kedves Lajos…” című maga is verses levél…
(Köszönettel üdv.: vitézferi)
Kedves Lajos…
én neked mindent
csak köszönni tudok –
vagy épp a „bármit”;
féltésedben a szigort,
a pasztell-szavaidban
szurkosan fénylő tus-
vonal cakkozta lelket,
kötegnyi képeslapod,
fegyelmed és játékba
olvadt mosolyod rajtuk
a messze-csöndben,
mellyel nem „címeztél”
meg akárkit… – és amíg
elámulok az erődben,
megfutok utánad, mint
a tej, ha forr a túláradó
és fölhabzó örömben…
Kedves Lajos,
gondolok rád majd
akkor is – például arra,
hogy mennyi alázat fér
bele a szerető karokba,
egy játékos szóba, egy
megrajzolt gondolatba,
vagy mennyi ég feszül egy
anyányi ölben –, ha még
időnek előtte elbukok
valami észrevétlenül
a lábam elé forduló,
alattomos és gyilkos
szilánkot rejtő, puhának
tetsző kis göröngyben.
Kedves Lajos,
te nálam ezt jobban is
tudod, hogyan buknak el
az emberek, s hogyan fáj
sebük, vagy nem veszik
észre mások sebeit, mert
be nem hegedhető sorsod
másokat nem érdekelt,
s be sem járhatta senki
zárt, látszólag mégis a leg-
szélesebbre nyitott egeid;
s te láttál már szebbeket,
ledércsábítást – vagy épp
a csúfabb, az önmagát
féltő lomhaság kereste
„súlyos egzisztenciát” –
a szélfútta, könnyű, lepke-
létezésű kis szöszökben.
Kedves Lajos,
megszámolva ím
a tettek mögött a szív-
dobbanásokat és a láva-
mélyben enyésző átkokat,
a könnyű álmokat, nehéz
hiányokat, a tündérnek
hitt sárkány-lányokat, föl-
fedve minden hamis fényt
az elsötétedő örömben,
könnyen észrevételezhető,
hogy egy szétrúgott göröngy
belsejében ugyanaz a könny
olvad sárrá, mint egy véletlen
piszok miatt sírni kezdőkagyló
érlelte gyöngyben.
Kedves Lajos,
bár kagyló sírása vagy,
s tüdődből erőt már alig
vehetne kölcsön fáradt
gyöngyhalász, hiába hív
apályt a hold, a szív az
ismeretlen óceán-tavában
lebegő, kipergethetetlen
szemeit egymáshoz oltó,
csodákra éhes kalász…;
nem fogsz feledni engem se
büszke nyárban, se varjak
cifrázta tiszta-színű hóban,
ha el kell égned az általad
választott ártatlanokkal egy
Jézus-vérrel fűtött kohóban…
(mert ahogy a gyönyörű ered megdobban:
kifakítatlan lélek/zeted megdöbben…)
Egy levél zárása
„… vigyázz magadra,
és figyelj az Istenre –
vigyázz Reá, hogy ő is
tudjon vigyázni rád…”
Illusztráció: Köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Láncra vert eső* (Levélfa, 78.) →
Keresztúton (Levélfa, 77.)* →
Csokonai 250 (Levélfa, 76.) →
