Mondd meg nékem, merre találom…

Próza stigmata_

március 3rd, 2021 |

0

Mózsi Ferenc: RENDSZEREK ÉS EMBEREK

 

 

(részlet a szerző készülő azonos című regényéből)

 

I.
A hír, hogy az MSZMP városi titkárának testén stigmák jelentek meg, nagy port kavart Városkában. A legtöbben nevettek – volt, akinek a könnye is kicsordult! – sokan mosolyogtak. Akadtak olyanok is, akik káromkodásban törtek ki a hír hallatán.
Városka plébánosát is többen felkeresték a hírrel. Az elsők között volt Paula néni is, a gyermektelen, rokontalan háborús özvegy, aki amióta férje halálhírét vette, szigorúan csak feketében járt. Mihály atya türelmesen hallgatta a kezeit tördelő, tekintetét többször is az égre vető öregasszonyt. Amikor úgy gondolta, hogy már eleget hallgatta, kezét a háborgó asszony vállára helyezte, úgy nyugtatta, s végül sikerült útjára bocsátania. Nem mondta el neki, hogy már napok óta tud a dologról.

***

A történet úgy kezdődött, hogy Borsos Áron egy napon nem a szokott időben kelt ki az ágyából. Az asszony, mielőtt kiment volna a konyhába, már elhúzta a függönyt, szélesre tárta az ablakot, s a tavasz most minden fényével, pompájával, ízével-illatával zúdult be a hálószobába. Kora hajnalban gyors, nagy szemű zápor verte végig a földet, a kerteket, s dobolt az ablakpárkányokon, de reggelre már egyetlen felhő sem volt az égen, s a ragyogó napsütésben gyorsan száradtak a háztetők.
A férfi kidugta lábait a takaró alól, két tenyerét összefonta a tarkója alatt, s úgy bámult ki az ablakon. Amikor az asszony tálcán behozta a kávét és odaült a kecskelábú asztalkához, ő is magára kapta a köntösét. Jobb lábát már bele is csúsztatta a papucsába, amikor a másik lábfején egy piros foltot pillantott meg. Leült az ágy szélére, lábát az ölébe kapta, s úgy kezdte vizsgálni a foltot, ami inkább bíborszínű volt, és akkora, mint a régi, már csak hébe-hóba előforduló ezüst ötforintosok.
– Mit csinálsz? – kérdezte a felesége.
– Semmit… – felelte – csak nézem, hogy mi a fene ez a lábamon! – A hüvelykujjával nyomkodta, tapogatta az elszíneződött bőrt.
– Biztos megcsípett valami…
– Nem tudom – mondta a férfi, egyre a foltot vizslatva – Nem fáj, nem viszket. Ha csípés lenne, akkor viszketne!
– Nem ütötted be valamibe?
– Nem!
– Piros? – kérdezte az asszony. Már belekortyolt a kávéjába, s most úgy tartotta a csinos kis csészét maga előtt, hogy abban egy arisztokrata hölgy sem találhatott volna kivetnivalót.
– Inkább bíborszínű! – felelte a férfi – Olyasmiforma, mint egy régi ötforintos. – Felállt az ágyról, és az egyik papucsát a kezében tartva odament az asztalhoz. Az asszony letette a csészéjét, kicsit előrehajolt, és úgy vette szemügyre a foltot.
– Lehet, hogy valami allergia…
A férfi belebújtatta a lábát a papucsba.
– Tudod jól, hogy soha semmire nem voltam, és nem is vagyok allergiás – kivéve a szarembereket!
Az asszony magasba emelte a mutatóujját.
– Vasárnap van! – mondta.
Borsos elnevette magát. Homlokon csókolta a feleségét és ő is odaült az asztalhoz. Kevéske tejet és cukrot tett a kávéjába.
– Nagyon kellett már ez az eső! – mondta.
Az asszony bólintott.
– A legjobbkor jött!
Az asztalka mellől mindketten kiláttak a kertre. A bokrok és a szomszédos háztető cserepei fölött a katolikus, valamivel távolabb pedig a református templom tornya zárta a szemhatárt.
– Nézd csak… – szólalt meg az asszony. – Már megint itt van őkelme!
Mosolyogva nézték a szarkát, aki szemvillanásnyi idő alatt landolt az ablakpárkányon, s most fejét ide-oda billegtetve figyelte őket. Egy hete ugyanígy érkezett. Ugyanígy billegtette a fejét, majd – mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne – az asztalukra röppent, és csőrében a férfi kanálkájával távozott. Ez alkalommal azonban csak rövid szemlét tartott, és ugyanolyan hirtelen hagyta őket magukra, mint amilyen váratlanul a tiszteletét tette.
Borsosék most is a gyerekekről beszélgettek. A lányuk Natasa, Pesten tanult az orvosin, a bátyja Áron, filozófusnak készült Varsóban. Ritkán látták őket. Karácsonykor a lány sokat beszélt a „barátjáról”, akivel már egy éve járt, de még nem mutatta be a szüleinek.
– Fülig szerelmes…! – mondta Nagyezsda.
Borsos a fejét csóválta.
– Csak nehogy valami pesti linkócival állítson be! – mondta.
Annyit tudott a fiúról, hogy szociológiát és németet tanul, és hogy igazából újságíró szeretne lenni. Tudta azt is, hogy már két éve be kellett volna fejeznie az egyetemet, de egyre csak halasztgatta a vizsgáit.
Áron is ritkán írt és volt olyan éve, hogy még nyáron sem látogatott haza. Művelt, olvasott ember volt, és már jó ideje hadakozott Istennel. Ritka leveleinek egyikében dühösen írta, hogy „bár normális ésszel a kérdés eldönthetetlen, az összes nagy koponya mégis ezen a nagy zátonyon feneklik meg, és onnantól kezdve csak hisz vagy tagad! Ez pedig igencsak kevés. A belefeccölt munkához képest az eredmény bosszantóan soványka, nem ritkán szánalmasan soványka. Többször is úgy döntöttem, hogy inkább azokra vetem vigyázó tekintetem, akik sugárzó derűvel jelentik ki, hogy mivel a kérdés felelős megválaszolása meghaladja szerény képességeiket, inkább a kert (értsd; társadalom!) művelésére fordítják energiájukat, és azért dolgoznak, hogy a mindenkori minősített többség (értsd; a szegények, elesettek, kiszolgáltatottak!) jobb sorban, vagy legalább egyfajta méltóságban élhesse le az életét. Ezt többször is elhatároztam, de a szomorú valóság az, hogy miként a hülye éjszakai bogár, újra-meg-újra ott találom magam a forró villanykörte körül, rajban a többi hozzám hasonló hülyével. Legszívesebben mondanék valami igen cifrát, valami igen-igen cifrát, de jó hangosan ám!”
A férfi, hogy fölidézte magában e sorokat, elmosolyogta magát.
– Mire gondolsz? – kérdezte az asszony.
– A legszívesebb mondanék valami cifrát, de jó hangosan! – mondta Borsos.
Az asszony hirtelen oroszra váltott.
– Aggódom Áronért! – mondta. A Lomonoszov Egyetemen ismerte meg leendő férjét, ahol mindketten orosz-szovjet irodalmat és történelmet tanultak a hatvanas évek derekán. Kint kötöttek házasságot, s így – ha nem is könnyen! – Nagyezsdának sikerült Magyarországra költöznie. Az apja mérnökember volt nemesi felmenőkkel, az anyja zongoratanár. A férfi azon kevés szerencsések közé tartozott, akik élve és töretlen gerinccel, gyémánt-keménységű akarattal szabadultak a Gulágról. Kevés beszédű, ambiciózus ember volt. Újabb „csodaként” (a felesége használta ezt a kifejezést) hosszú évek kemény munkájával üzemvezető mérnök lett egy forgószárnyas repülők fejlesztésével foglalkozó gyárban, és nélkülözhetetlenné tette magát. Szakmai tudása révén kitűnő kapcsolatokra tett szert, és akik jól ismerték a múltját, soha nem kérdezték meg, hogy miért nem lép be a Pártba. – Nagyon aggódom! – folytatta az asszony – Olyan gyerek még, és mindent a szívére vesz! – Kávéscsészéjét a tálcára tette, az ujjait összekulcsolta és úgy támasztotta meg könyökét az asztal peremén. – Azt kívánom, hogy bárcsak hazatérne…!
Borsos az asszony kezére tette a tenyerét.
– Fölösleges aggódnod – mondta – Kemény, becsületes ember!
Csönd telepedett a szobára. A férfi kicsit kijjebb húzta lábát a papucsból, és lopva a foltra pillantott.
– Ha nem múlik, mutasd meg Dokinak! – mondta Nagyezsda.
– Úgy lesz! – bólintott Borsos.
Jól ismerték az orvost. Bene Károly a budapesti Semmelweis Egyetemen végzett, és diplomája megszerzése után öt-hat évvel került Városkába, ahol az elmúlt több mint két évtized alatt szinte mindenki megkedvelte. Lélekkel dolgozó, fanyar humorú ember volt. A felesége az általános iskolában tanított magyart és németet. A két család – Borsosék hét évvel voltak idősebbek – sok hétvégét töltött együtt.
– Mit ennél ebédre? – kérdezte az asszony.
– Amit te!
– Babgulyást gondoltam, utána meg palacsintát…
– Tökéletes!
– Lekváros legyen vagy vaníliás…?
Borsos elnevette magát.
– Mindkettő!
Azon kapta magát, hogy az asszony szépségében gyönyörködik. Nagyezsda elpirult.
– Szép vagyok?
Borsos egyre csak bámulta a feleségét. Bámulta szép metszésű, finoman telt ajkait, tiszta, ragyogó homlokát, elmerült a szürkébe játszó kék szempár mélységeiben. Sötétszőke haját az asszony laza kontyba tűzte ezen a reggelen. A férfi felállt, és előbb felesége kezét, majd a homlokát csókolta meg – Nagyon szeretlek! – mondta.
Két hét múlva, amikor már a bal lábfején, az oldalán és a két tenyerén is ott voltak a foltok, a reggeli kávézás közben elmondta, hogy járt Mihály atyánál. Az ablak most is nyitva volt, a kertben virágba borult a cseresznyefa.
– Fölhívtam telefonon, és megkérdeztem, hogy a tiszteletem tehetném-e nála, mert egy igazi nagy meglepetésem van számára. Még aznap délután találkoztunk a plébánián…
Nagyezsda feszülten figyelt.
– Szeretettel fogadott, borral kínált, én meg néhány szóval előadtam a kis történetemet. Tágra nyílt szemekkel hallgatott, majd amikor megmutattam a két tenyerem, s mondtam, hogy megvan a többi folt is, elkomorodott. Kis ideig úgy vizsgálgatta a tenyeremet, mint egy tanítóbácsi a tizenkilencedik század nyolcvanas éveiben, aki a tanítás előtt azt ellenőrzi, hogy megfelelően tiszta-e a nebulók keze.
Nagyezsda továbbra is feszülten figyelt, az orrcimpái megkeményedtek, és a férfinak úgy tűnt, hogy egy pillanatra alig észrevehetően ugyan, de megremeg a keze.
– Ahogy egyre inkább érzékeltem a helyzet abszurditását, elmosolyodtam, és csodálkoztam, hogy az atya nem mosolyog. „Ezek bizony gyönyörű szép, érett stigmák, gyermekem!” – mondta, és csak ekkor jelent meg a szemében valami különös derű. „Ezt hogyan csináltad, fiam?!” Hallgattunk egy sort. Újratöltötte a poharakat, én meg az egészsége felől érdeklődtem. Azt felelte, hogy egyre nehezebben tartja kordában a cukrát, aztán rólad, meg a gyerekekről kérdezett. Megint hallgattunk egy nagyot. Egyszerre tettük vissza üres poharunkat az asztalra, s egyszerre emelkedtünk fel a székről. Búcsúzásként a vállamra tette a kezét. „Vigyázz magadra!” – mondta, és jobbról is, balról is megölelt. Egészen a kapuig kísért, és ahogy néhány lépés után visszanéztem, láttam, hogy még mindig ott áll a kapuban.
Nagyezsda hallgatott, az arca sápadt volt. Borsos fölnevetett, de ez a nevetés igencsak erőltetettnek tűnt.
– Ez komoly dolog! – mondta halkan az asszony.
– Azt hiszed, hogy én nem tudom?! – fakadt ki a férfi. Maga is meglepődött az indulatán. – Bocsáss meg! – mondta – Idegesít ez a dolog!
– El kell menned Dokihoz! – mondta Nagyezsda. Szó nélkül tett vissza mindent a tálcára, és kiment a szobából.
Aznap este Borsos nem tudott elaludni. Arra gondolt, hogy meggyújtja a kislámpát és olvas egy keveset, de aztán meggondolta magát; nem akarta, hogy a felesége fölébredjen. Nagyon fölkavarta a Mihály atyánál tett látogatása. Régóta ismerte a papot, akinél nemegyszer ministrált is. Laczkó Mihály és az édesapja gyerekkoruktól barátok voltak. Idősebb Borsos Áron azon gazdák egyike volt, kiket sem szép szóval, sem erőszakkal nem tudtak a téeszbe kényszeríteni. Leverték a veséjét, eltörték az orrát, az egyik fülére megsüketült. Utoljára akkor verték meg, amikor hallva, hogy a téesz Bocskai nevét vette föl, azt mondta, hogy „Mit akarnak maguk Bocskaival?! Semmi közük hozzá!” De nem ezek voltak életének legkeservesebb napjai. Amikor megtudta, hogy egyetlen fia Városka párttitkára lett, úgy érezte, hogy egyik pillanatról a másikra elhagyja minden ereje. Ahogy ült a széken, karjai lezuhantak a törzse mellett, s csak nézett maga elé. Felesége, kezében a pohár vízzel, ott állt előtte. „Menj innét!” – mondta az öreg, de ekkor sem nézett fel. Az asszony nem mozdult. „Menj innét!” – mondta mégegyszer. Az asszony továbbra sem mozdult, hanem a poharat nyújtotta felé. Ekkor fölpillantott, s látta, hogy a felesége sír. Elvette a poharat, elkortyolta a vizet, majd amikor az üres poharat visszanyújtotta, annyit mondott; többé nem a fiam!
Idősebb és ifjabb Borsos azóta sem találkoztak. Az öreg a feleségét nem tiltotta el a fiútól, s az asszony gyakori vendég volt a fiataloknál. Főzött, mosott rájuk amikor Nagyezsda már utolsó hónapos terhes volt, s később az unokákkal is rengeteg időt töltött, amikor azok még totyogó csöppségek voltak. A fiatalok is ellátogathattak a szülői házba – az öregek a közeli Bökőfalván laktak ­– csak jó előre jelezniük kellett, hogy mikor érkeznek; az öreg ilyenkor fölment a szőlőbe, télen pedig, ha rossz volt az idő, a barátjánál töltötte a napot. A saját borukat itták és énekeltek, kártyáztak, a régi időkről beszélgettek.
Borsos végül mégiscsak meggyújtotta a lámpát, de még mielőtt a könyvéért nyúlhatott volna, Nagyezsda hangját hallotta.
– Jól vagy? – Már felkönyökölt az ágyon, s úgy nézte a férjét.
– Felkavart ez a látogatás…! – mondta a férfi.
Az asszony odabújt hozzá.
– Az édesapád jár az eszedben, igaz?
Borsos eloltotta a lámpát, karját az asszony feje alá csúsztatta. Továbbra is a hátán feküdt, összegyűrt párnája feje alatt, a szeme nyitva.
– A rohadt életbe! – mondta.
– Ne beszél így! – mondta Nagyezsda, de ő még folytatta volna, ha az asszony csókja le nem zárja a száját.
Reggel Doki telefonja ébresztette.
– Pálinkás jó reggelt mindenkinek! – hallatszott a jól ismert hang a kagylóban. – Hogy vagyunk, hogy vagyunk?
Borsos a faliórára pillantott.
– Ahhoz képest, hogy még csak hét óra van, egészen jól…
Doki komolyra fordította a szót.
– Mindent tudok… – mondta.
Borsos egy kis ideig hallgatott.
– Mindent?
– Mindent! – felelte Doki – Nagyezsda mindent elmondott.
– Vicces, nem?
– Nem, egyáltalán nem az!
Az asszony közben belebújt a papucsába, magára öltötte a köntösét, és mielőtt kiment volna a szobából, még visszamosolygott a férjére.
– Tudod – folytatta a beszélgetést Borsos – egyre inkább az az érzésem, hogy tényleg nem vicces a dolog…
– Mikor tudsz átjönni?
– Mikor mehetek?
– Akár most is. Én már itt vagyok a rendelőben.
Útközben azon kapta magát, hogy fütyörészik. A Fő-tér közepén járt, a rendelő a tér túlsó végéből nyíló Kocsis utcában volt. Megállt, s azon gondolkozott, hogy mi indította a fütyörészésre. A gondolatot, hogy az ember félelmében is fütyörészhet, igyekezett elhessegetni magától. Hirtelen nevethetnékje támadt, de végül nem nevetett, csupán annyit mondott maga elé, hogy „a rézangyalát!” Ment is volna tovább, de az egyik kollégájával találta magát szemben.
– Így kezdődik… – mondta Guzsajas János. Szikár, kedvetlen ember volt, néhány napja volt hátra a nyugdíjig. Ugyanúgy kerülte a munkát, mint bármiféle felelősséget. Hosszú, göbös ujjai sárgák voltak a nikotintól, egyik kávét a másik után itta, cukor nélkül. Nem kedvelték egymást. Az öreg az ellenkező irányba tartott, kezében ott volt a szatyor, meg az üres tejeskanna.
– Mi kezdődik így? – kérdezte Borsos a világ legtermészetesebb hangján.
– Az ember magában beszél! – mondta Guzsajas. Szúrós tekintettel nézett a másikra. A hangja rosszindulattal és gúnnyal volt tele. – Az igazság, Borsos elvtárs, az igazság! – tette hozzá vigyorogva. Olyasféle mozdulatot tett, mintha szalutálna, aztán ment tovább. Borsos azt az indulatot érezte magában, mely az utóbbi években – bár ezt más nem láthatta! – egyre gyakrabban hatalmasodott el rajta, ha olyan emberek társaságát volt kénytelen elviselni, kiket mélyen megvetett. Kis ideig nézte a távolodó apparatcsikot, majd folytatta útját. Néhány lépés megtétele után azonban megállt. Az indulat éppoly hirtelen szállt el belőle, mint amilyen hirtelen feltámadt benne, s már mosoly költözött az ajkára. – Azt a rézangyalát! – mondta mégegyszer.
Doki elemében volt. Fehér köpenyben, nyakában sztetoszkóppal, a homlokán lámpával várta a barátját, s amikor az belépett az ajtón, hangos „Jó napot kívánok!”-kal fogadta. Borsos elmosolyodott.
– Jó napot kívánok, doktor úr! – mondta.
– Neve?
– Borsos Áron.
Doki bólintott.
– Panasza?
– Ha én azt tudnám, doktor úr…
– Kérem, tegye szabaddá a felsőtestét – mondta Doki, és fejével a sarokban álló fogas felé intett – Oda akassza fel!
– Magamat?
– Előbb a ruháját, ha kérhetem!
– A trikót is le kell vennem?
– Ha nem esik nehezére… Aztán fáradjon szépen ide, elibém!
Borsos akkurátusan elhelyezte a trikót, az inget meg a zakóját a fogason, és már ott is állt az orvos előtt.
– Sóhajtson!
Borsos sóhajtott egy nagyot.
– Mélyebben és nagyobbat, ha nem esik nehezére…!
– Azt hiszem, nem lesz nehéz – mondta Borsos és akkorát és olyan mélyről jövőt sóhajtott, hogy azzal már Doki is meg volt elégedve.
– Kitűnő!
Elöl-hátul végighallgatta, majd az ujjaival is megkopogtatta a barátja hátát.
– Nős?
– Az lennék…
– A lelke?
– Mi van a lelkemmel? – kérdezte Borsos.
Doki egyre a hátát kopogtatta.
– Éppen ezt szeretném tudni! Rendben van a lelke?
Borsos Áron gondolkodott egy keveset.
– Azt hiszem, igen – mondta.
Jól ismerte barátja humorát, s tulajdonképpen kedvére volt a játék.
– Gyerek?
– Kettő!
– Mondja… – folytatta Doki – Ön tisztességes ember?
Borsos, mielőtt válaszolt volna, ezen a kérdésen is gondolkozott egy keveset, majd kihúzta magát.
– Talpig becsületes ember vagyok, doktor úr!
– Kisebb-nagyobb hibákkal?
– Ahogy mondani tetszik!
Doki most a páciense elé került, és egészen közelről nézett annak szemébe.
– Tehát kisebb-nagyobb hibákkal…
– Ahogy mondani tetszik… gondolom ez így természetes, mondhatnám magától értetődő dolog.
Doki hellyel kínálta Borsost, majd vele szemben ő is leült a maga székére, kicsit előrehajolt és úgy nézett mélyen a másik szemébe. Borsos zavarba jött ettől a nézéstől. Éreznie kellett, hogy ami most kettőjük között zajlik, az nem játék. Doki előbb a szemét vizsgálta meg, aztán arra kérte, hogy tátsa nagyra a száját. A spatulával leszorította a nyelvet, a lámpával bevilágította a torkot, a szájüreget, s úgy vizsgálódott. Amikor végzett a művelettel, a spatulát a szemétkosárba dobta, a lámpát kikapcsolta és följebb tolta a homlokán.
– Most arra kérem, hogy csukja be a szemét, a két karját pedig kicsit előrehajtva lassan emelje a magasba. Ne lessen! – emelte meg a hangját, látva, hogy Borsos csak az egyik szemét csukta be. – Most a jobb karját könyékben kicsit behajlítva nagyon lassan közelítse kézfejét az arca felé, és a kinyújtott mutatóujjával érintse meg az orra hegyét! – Követte a kéz útját a levegőben, s amikor a mutatóujj hegye célba ért, arra kérte páciensét, hogy ugyanezt a műveletet végezze el a bal kezével is. „Remek!” – mondta. Ezután megmérte Borsos vérnyomását.
– Mennyi? – kérdezte Borsos.
– Mi mennyi?
– Hát a vérnyomásom, nagytiszteletű főorvos uram!
– Kicsit magas! – mondta Doki.
– Mennyi az annyi?
– Százhatvan per nyolcvanhárom. Pulzus nyolcvannégy.
– Volt már rosszabb is… – mondta Borsos.
Doki szeme megszűkült.
– Gyakran?
– Az utóbbi hetekben elég gyakran – mondta Borsos kedvetlenül – Nagyezsda ragaszkodott hozzá, hogy megmérhesse. Tudja, doktor úr, Nagyezsda a feleségem.
– Ismerem – bólintott Doki – kitűnő asszony!
Felállt, és arra biztatta barátját, hogy az egyik lábát vesse keresztbe a másikon. Kis fémkalapácsot húzott elő köpenye zsebéből, és rákoppintott Borsos térdére. – Kitűnő! – mondta – Most pedig arra kérem uraságodat, hogy feküdjön hanyatt azon az ágyon…!
Borsos Áron elhelyezkedett a magas, keskeny ágyon, ami leginkább egy otromba, hatalmas vasalóállványra emlékeztette. Fehér, műanyagborítása hideg volt, a tapintása rideg. Doki az ágy mellé került, és miközben egyre páciense szemébe nézett, különböző helyeken tapogatni, nyomkodni kezdte annak hasát, gyomrát. Csöndben dolgozott, aztán váratlanul megszólalt.
– Ön hisz?
– Hülye kérdés… – mondta Borsos.
– Említette, hogy Ön talpig becsületes ember, de vannak hibái is. Mondana egyet?
– Szívesen!
– Hallhatnám?
– Utálom a szarembereket! – mondta Borsos Áron.
Doki nevetni kezdett. Felszabadultan és egyre hangosabban nevetett, míg végül vele nevetett Borsos is. Elsőnek az orvos hagyta abba a nevetést.
– Most pedig lássuk azokat a stigmákat…! – mondta.
Borsos egyszerre nyújtotta felé mindkét tenyerét, de Doki csak az egyiket vette alaposabban szemügyre, a másikra épp csak egy futó pillantást vetett. Ugyanilyen futó pillantást vetett a jobb lengőborda táján éktelenkedő foltra is.
– Nem szepszis és nem is cukor! – mondta.
Borsos mosolygott.
– Tudom! – mondta – Csak a rend kedvéért megnézné a lábfejemet is?
– Fölösleges! – felelte Doki. –Felöltözhet az úr. A szeánsz ezennel véget ért!
Amíg Borsos magára vette a ruháit, egy üveg cseresznyepálinkát és két nem magas, de kellemesen öblös poharat varázsolt elő. A poharakat jó félig töltötte, és odaállt velük a barátja elé.
– Egészségedre!
– Egészségedre! – mondta Borsos is.
Egyszerre ürítették ki a poharukat. Doki az asztalhoz lépett, és kezében a pálinkásüveggel tért vissza. Újratöltötte a poharakat. Borsos Áronban aprócska gyanú ébredt.
– Valami rossz hír, doktor úr?
Doki elmosolyodott.
– Mit szólsz az új nevedhez?
– Az új nevemhez? – csodálkozott rá Borsos.
Doki bólintott.
– Még nem hallottad?
– Nem én!
Doki felnevetett.
– Boldog Áron! Csak így mondják… Boldog Áron!
Borsos hallgatott, nézett maga elé, aztán csak annyit mondott, hogy „Azt a rézangyalát!”
Doki egyre mosolygott.
– Bizony… csak így mondják a népek, hogy Boldog Áron!
Borsos a fejét ingatta, aztán elnevette magát.
– Odáig még rövid, de göröngyös út vezet – mondta.
– Hogy rövid-e vagy hosszú, azt mi nem tudhatjuk. Se te, se én, se senki más.
– Amennyire rövid, annyira göröngyös is lesz ez az út – mondta megváltozott hangon Borsos.
– Mondottam ember… – mosolyodott el Doki – nem tudhatjuk! Se te, se én, se senki más! Na, Isten-Isten! – emelte meg a poharát.
– Mindig azt hittem, hogy a humorom árnyalatnyival jobb mint a tiéd, de most már látnom kell, hogy ez tényleg így van…! – mondta Borsos, és ő is köszöntésre emelte a poharát.
Megintcsak egyszerre itták meg a pálinkát, aztán a mosdókagylónál Doki elmosta a poharakat, s az üveggel együtt visszasüllyesztette őket asztala mélyébe. A művelet végeztével odalépett a barátjához, a könyöke fölött megfogta mindkét karját, s úgy nézett a szemébe.
– Egy hét kórház, teljes kivizsgálás! – mondta.
Borsos hallgatott. Az, hogy előbb vagy utóbb ez lesz a dolog vége, már korábban is megfordult a fejében, de most mégis elborult a tekintete. Míg Doki egyre fogta a karját, csak nézett maga elé. Végül fölemelte a fejét.
– Stigmákkal a Kútvölgyibe?
Ekkor már gyönge mosoly volt az ajkán, az a mosoly, melyre már Nagyezsda is felfigyelt egy ideje. Ez a senkinek nem szóló, valami furcsa időtlenséget hordozó mosoly, mely napszaktól és attól függetlenül, hogy éppen mivel foglalkozott, egyre gyakrabban jelent meg a férje arcán. Az asszony ilyenkor úgy érezte, mintha egy láthatatlan üvegfal ereszkedne közéjük.
– Egy hét! – mondta Doki! – Ízekre szednek, szétszednek mint valami gépet, aztán újra összeraknak, mindenhova bevilágítanak. Talán még a lelkedre is rábukkannak.
– Azt nem hinném… – mondta Borsos.
– Egy hét az egész! – ismételte meg Doki – Nagyezsda biztosan vásárol neked egy szép új köntöst, pizsamát, papucsot… Csoszoghatsz bennük egyik vizsgálatról a másikra. Elgyönyörködsz majd a folyosók páfrányain. A büfében vehetsz üdítőt, kávét, tortát, fityfenét.
– Sportszelet is van? – kérdezte a legkomolyabb ábrázattal Borsos – Az a kedvencem!
Doki megrázta a fejét.
– Nem hiszem! – mondta – De biztosan lesznek olyanok, akikkel sakkozhatsz. Olvashatsz is kedvedre! – Megölelte a barátját – Most pedig menj! Nagyezsda már biztosan nagyon vár…!
Még egyszer megölelték egymást, s közben ugyanazok a gondolatok jártak a fejükben.
Amikor az orvos becsukta az ajtót Borsos Áron mögött, s magára maradt a rendelőben, nagyot sóhajtott. Leülte a székére, s csak bámult maga elé. Aztán egy golyóstollat forgatott az ujjai között. Később felállt, az ablakhoz ment s onnan bámult ki az utcára, egészen addig, amíg az asszisztense meg nem érkezett.
A téren többen jártak-keltek és már a cukrászda is nyitva volt. Borsós egy kétgombócos fagylaltot vett; az egyik málna, a másik vanília volt. A fagylaltot nyalogatva tartott hazafelé. Úgy ment mint egy gyerek; lassan, meg-megállva, fel-felpillantva, semmit nem látva.

***

A kórházban – akkor már szivárgott a vér a sebeiből – minden úgy történt, ahogy azt Bene Károly előre megmondta. Egyik emeletről a másikra járt, hol lifttel, hol anélkül. „Ízekre szedték, aztán újra összeszerelték” mint valami versenyautót. A büfében napi két kávét ivott meg, s olvashatott is kedvére, ha éppen volt rá ideje. Színes magazinokat lapozgatott, s minden nap átnézte a napilapokat. Tisztaság volt, rend kórházszag és a pálmák, páfrányok is ott voltak a folyosókon. Jó hasznát vette az új, puha köntösének, a kényelmes, elegáns pizsamának és a papucsnak is, mikkel Nagyezsda látta el mielőtt bevonult volna. Az orvosok szűkszavúak voltak de nem ridegek. Nem voltak fölösleges mozdulatok, nem voltak fölösleges szavak, és ezt nagyra értékelte.
Már a második napon megismerkedett egy nagy fejű, ijesztően sápadt, csont-és-bőr fiatalemberrel, aki hóna alatt sakktáblával, partnert keresve járkált a folyosón. Csíkos, kopott köpenyét nem kötötte meg a derekán, pizsamanadrágjának szára éppen csak takarta a vádliját. Ahogy asztalhoz ültek, és a táblán már ott sorakoztak a fehér és a fekete figurák, fölrémlett előtte Nagy Pista bácsi alakja, aki megszállottan toborozta az általános iskolából és a gimnáziumból a gyerekeket, s kinek múltjáról, családi életéről mindenféle pletykák keringtek Városkában. Valahogy mindig kikönyörögte, kikunyerálta, kiverekedte, hogy valahol a hét meghatározott két napján délután négy és hat óra között bocsássanak a szakkör rendelkezésére valami kisebb-nagyobb helyiséget, ahol a foglalkozásokat megtarthatta. Szegény ember volt, mindig ugyanabban a régi divatú, kopott öltönyben látták. A foglalkozásokat is ebben az öltönyben vezette, mindig tiszta, fehér ingben, melynek felső gombját kigombolta, s az ing gallérját kihajtotta a zakó gallérjára. A fehér ing a tanulók számára is kötelező volt. Nem tűrte a farmernadrágot, a színes pólókat, a lányok – mindig akadt néhány – szoknyában és blúzban jelenhettek meg a foglalkozásokon. Mindenki magázott, még a nyolc-kilenc éveseket is. A lányoknak a „kisasszony”, a fiúknak az „úr” megszólítás dukált. Rigolyáit elnézték a városi notabilitások, mert tanítványai sorra nyerték a járási-megyei korosztályos versenyeket, s valamikori tanítványai közül többen is országos ismertségre tettek szert az idők során. „Szorgalom, tudás, türelem, fegyelem!” Ez volt az öreg négy legfőbb intelme.
Az első partiban a fiatalember spanyol megnyitással kezdett, de hamar eltért a protokolltól. Könnyelműen áldozott, s csak ment, ment előre. „Lehetne gyorsabban?!” – szólt rá partnerére. A kellemetlen, rekedtes hang hallatán Borsos fölpillantott. A fiatalember ujjaival az asztal lapját kaparászta, s azok a foltok az arcán, mikre Borsos már korábban is felfigyelt, most szinte lángoltak. A partinak hamar vége lett, s a fiatalember azonnal revansot kért. Villámgyorsan hadrendbe állította a fekete bábukat, s utána az ujjaival dobolni kezdett az asztalon. Borsosnak megfordult a fejében, hogy talán mégsem kellene tovább játszania.
– Mit szólna, ha holnap játszanánk le a visszavágót?
– Most! – mondta a fiatalember – Csak arra kérem, hogy lépjen kicsit gyorsabban!
– Megpróbálhatom – mondta Borsos, de már bánni kezdte, hogy néhány másodperccel korábban nem állt fel az asztaltól.
Ez a parti is gyorsan véget ért. A fiatalember eleinte tűrhetően védekezett, de aztán megint csak fejetlen támadásba kezdett. „Lépjen már!” – mondta még akkor is, amikor már teljesen reménytelen volt a helyzete. Borsosban egyre erősödött az az érzés, hogy nem lett volna szabad belevágnia a másik partiba. A fiatalember alig tudott megmaradni a helyén, jobbra-balra kapkodta a fejét, arcán lángoltak a foltok.
– Mit szólna egy döntetlenhez?! – kérdezte Borsos.
A fiatalember megmerevedett ültében, s csak néhány másodperc teltével szólalt meg.
– Remi?
– Remi…
A fiatalember arca egyik pillanatról a másikra megszépült.
– Szép játék volt! – mosolyodott el.
Borsos bólintott.
– Mi van a kezével?
Borsos mindkét kézfejét fehér géz takarta, melyből csak az alsó ujjpercek voltak szabadok.
– Időről-időre vér szivárog a tenyeremből… Naponta cserélik a kötést.
A fiatalember elkomorodott, de aztán visszatért ajkára a mosoly.
– Holnap is játszhatunk, ha van kedve! Ugyanebben az időben!
– Rendben van! – mondta Borsos. Nézte amint a másik villámgyorsan összeszedi a bábukat, hogy aztán hóna alatt a gondosan lezárt sakktáblával köszönés nélkül távozzon. Egészen addig nézett utána, amíg az egyik kórterem ajtaja be nem csapódott mögötte.
– Cserélnék magával… – mondta másnap a fiatalember, amíg az első parti előtt a bábukat állítgatták, s ahogy partnere rápillantott, hozzátette – Megnéztem a kórlapját!
Borsos elmosolyodott.
– Biztos ebben? Biztos abban, hogy cserélne?
– Egészen biztos!
Aznap is két partit játszottak; az elsőt döntetlenre adták, a másodikat a fiatalember nyerte, akinek fülig ért a szája.
– Kérdezhetek valamit?
– Természetesen!
– Megkérdezhetem, hogy mi a foglalkozása?
Borsos Áron elpirult. A fiatalember feszülten figyelt.
– Mondjuk úgy, hogy a közjóért dolgozom. Tehetségem és a mindenkori lehetőségek függvényében.
A fiatalember Borsos arcán járatta a tekintetét, majd elnevette magát.
– Maga pedagógus! – mondta – Az első pillanattól éreztem!
Borsos hallgatott. A fiatalember összeszedte a bábukat, a hóna alá kapta a táblát és felállt. Nem indult el azonnal. Látszott, hogy erősen töpreng valamin. Az ajkát harapdálta, beletúrt a hajába, s csak aztán szólalt meg.
– Maga jó ember! – mondta erősen a másik szemébe nézve. Borsos elpirult. A fiatalember megfordult, tett néhány lépést, de aztán visszafordult.
– Holnap ugyanitt?
– Természetesen! – felelte Borsos.
Másnap, mintegy húszpercnyi várakozás után bekopogott a fiatalember kórtermébe. A négyágyas szobában három idősebb embert látott. Egyikük, akinek hófehér volt a haja, s csapzott a melegtől, az ágya szélén ülve eszegetett, a másik kettőből az egyik újságot olvasott. A legtávolabbi ágyon fekvő beteg a fején fülhallgatóval rádiózott. Ahogy belépett az ajtón, mindhárman rápillantottak. Illedelmesen köszönt, aztán elmondta, hogy a fiatalembert keresi. Az ősz hajú hosszan ránézett, de nem hagyta abba a falatozást, és nem is válaszolt. Végül az, aki rádiózott, levette a fejéről a hallgatót. Borsos neki is előadta, hogy mi járatban van.
– Az intenzíven van – mondta a férfi – Éjjel én hívtam az ügyeletet – folytatta, és látva Borsos döbbent arcát, még hozzátette – Vérrák. Minden nap vérátömlesztés…
Borsos csak sokára tudott megszólalni.
– Meg tudná mondani a nevét?
– Csak a keresztnevét tudom – mondta a férfi – Zolinak hívják.
– Köszönöm! – mondta Borsos.
A férfi biccentett és visszatette fejére a fülhallgatót.
– A Zolika már nem jön vissza… – szólalt meg ekkor az ősz hajú, és kicsit megemelte azt a kezét, amelyikben a kolbászt tartotta – Nekem elhiheti!
Borsos szótlanul lépett ki a folyosóra és csöndesen behúzta maga mögött az ajtót. A szobájában némi pénzt vett magához és lement a büfébe. Gőzölt presszókávét meg egy dobostortát vett, és azokkal odaállt az egyik magas, kerek lapú asztalhoz. A forró kávé illata, meg a koffein segítettek rendezni a gondolatait. Tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni a fiatalember arcát, a hangját, a mozdulatait. Később, amikor már a tortát is megette, egyre inkább az otthoni dolgai tódultak elő, azok az ügyek, miket még mindenképpen szeretett volna sínre tenni, lezárni. Ezzel a gonddal, ezekkel az ügyekkel a vállán baktatott föl a lépcsőkön, s tért vissza a szobájába. Ivott egy pohár vizet, s úgy köpenyestül végigfeküdt az ágyán. Meleg volt. A nyitott ablakon át, egészen halkan ugyan, de behallatszott a város, autók, villamosok zaja. A gondolathoz, hogy véges az ideje – ezt napról-napra egyre erősebben érezte – már hozzászoktatta magát. Semmi félelem nem volt benne. Nagyezsdára gondolt, meg a gyerekekre, s aztán egyik pillanatról a másikra elnyomta az álom. Arra riadt fel, hogy valaki a nevén szólítja. Gyönyörű, fiatal nő állt az ágya mellett. Ahogy találkozott a tekintetük, a nő elmosolyodott, kissé közelebb lépett hozzá, s tenyerét megpihentette a homlokán. Az érintése könnyű volt, amitől végtelen nyugalom áradt szét a testében, s olyasmi boldogság a lelkében, amit csak a kisgyermekek ismernek. „Minden rendben van!” – mondta a nő. Fehér ruhában volt ő is, mint a többi ápoló meg orvos, de még soha nem látta köztük. „Borsos Áron vagyok” – szólalt meg ekkor, s elcsodálkozott, ahogy a saját hangját meghallotta. A nő mosolygott. „Tudom! – mondta, és megismételte – Minden rendben van!” Elvette kezét a homlokáról, ő pedig azon csodálkozott, hogy éjszaka van, holott világosan emlékezett arra, hogy délután volt amikor elszunyókált, most pedig teljes sötétségben voltak a bútorok, s csak a nő ruhája, az arca, meg a keze ragyogott valami szokatlan fényben.
Másnap, a nagyvizit után egy ideig olvasgatott, aztán kikelt az ágyból, magára kapta a köntösét, és a mosdókagyló fölött hideg vízzel lemosta az arcát. Egy darabig bámulta magát a tükörben, megfésülködött, majd kiment a folyosóra, hogy fölhívja a feleségét. Nagyezsda már több mint tíz éve a városi könyvtárban dolgozott. Az igazgató vette fel a telefont. Egykor osztálytársak voltak. Mielőtt szólt volna Nagyezsdának, a hogyléte felől érdeklődött, s megkérdezte, hogy „mikor engedik ki”. Aztán meghallotta a felesége hangját. Nagyezsda idegesnek tűnt. Azt kérdezte, hogy minden rendben van-e?
– Igen! – felelte – Csak hallani akartam a hangodat!
– Mi történt? – kérdezte az asszony. Tudta, hogy a férje nem szeret telefonálni.
 – Csak a hangodat akartam hallani – mondta még egyszer és felnevetett. – Talán baj, ha a férfiember felhívja hőn szeretett hitvesét pusztán azért, mert szeretné hallani a hangját?
Az asszony hangja mintha megenyhült volna.
– Mikor engednek el?
– Úgy gondolom, hogy három-négy napon belül otthon vagyok.
– Biztos, hogy ne menjek be?
– Egészen biztos!
A telefonkagylóban rövid csend támadt.
– Nagyon várlak!
– Ebben nincs semmi meglepő! Egy olyan férfi távolléte mint amilyen én vagyok, bárki mást is megviselne… – mondta, majd megint elnevette magát. – Nos, ezzel búcsúzom is!
– Vigyázz magadra! – mondta az asszony.
Miután visszatette a helyére a kagylót, lement a büfébe. Ahogy ment lefelé a lépcsőkön, azon kapta magát, hogy halkan fütyörészik. Azonnal elhallgatott, és úgy ment tovább. Lent megitta a kávéját, megette a tortáját, és bár egyáltalán nem volt jó kedvében, megdicsérte a büfésnő új frizuráját.
Három nap múlva megkapta a zárójelentését. A főorvos szobájában ültek.
– Maga tulajdonképpen makkegészséges. Egy kicsit magas a vérnyomása, de ötven fölött ez már majdhogynem természetes. Különösen a maga munkakörében. – Szikár, magas férfi volt. Amíg beszélt, a szemüvegét föltolta a homlokára. – Bizonyára sokat dolgozik…
– Sokat!
– Próbáljon meg visszavenni egy kicsit…!
– Nem könnyű!
A főorvos a szemében kutatott.
– Elhiszem. Különösen ezekben a, hogy is mondjam csak – megfészkelődött a helyén – ezekben a zavaros időkben.
– Történelmi időket élünk! – mondta Borsos Áron.
Élvezte, hogy semmiféle feszültség nincs benne, s hogy – amint tette azt már néhány hónapja – azt mondja, amit gondol. A főorvos hallgatott, s mielőtt megszólalt volna, hátradőlt a foteljében. Most szétvetett lábakkal ült.
– Beszéljünk kicsit a stigmáiról… Bár őszintén megvallom, zavarban vagyok. Úgy is mint megveszekedett ateista, és úgy is mint orvos.
– Megértem.
– Bocsásson meg a kíváncsiságomért, de talán megérti… Láttam már fényképeket, olvastam a történéseket, de a valóságban most találkozom először ezekkel a kétségkívül szokatlan tünetekkel. Úgy gondolom, hogy megjelenésüket karakteres érzelmi, lelki folyamatok előzik meg. És bocsásson meg…! Lehetséges, hogy valami önszuggesszió van a háttérben?
Míg beszélt, oldala mellett kicsit megemelte a könyökét, két kezét a mellé előtt egymáshoz illesztette, de úgy, hogy csak az ujjbegyek érintették egymást.
Borsos úgy tett, mintha érdekelnék a másik szavai.
– Erre még nem gondoltam – mondta.
A főorvos erősen a szemébe nézett.
– Mondja… maga hisz?
Az ajtóban csinos, fiatal nő jelent meg. Kávét hozott. A tálcát az asztalra helyezte és ugyanolyan csöndesen távozott, mint amilyen csöndesen érkezett.
– Parancsoljon!
– Köszönöm! – mondta Borsos.
Mindketten cukor nélkül itták a kávéjukat, és kezükben az aprócska csészékkel beszélgettek tovább. A kávé méregerős volt, az illata fenséges.
– Szóval…? – pillantott föl kávéjából a főorvos – Ön hívő ember?
Borsos elnevette magát, majd ahogy megérezte, hogy a másik minden mozdulatát, arcának, ujjainak, lábának legkisebb rezdülését is erősen figyeli, abbahagyta a nevetést.
– Bocsásson meg…! – mondta.
– Én kérek elnézést! – mondta a főorvos. Belekortyolt a kávéjába, aztán egy ideig másfelé nézett. Akkor szólalt meg újra, amikor az utolsó korty kávéját is megitta. A csészét visszatette az asztalra, s ahogy beszélni kezdett, előrehajolt ültében. – Nézze… friss olvasmányaim alapján ezekkel az izékkel, hogy is mondjam csak… fizikai tünetekkel akár hosszabb ideig is együtt lehet élni. Akárcsak a reumával, bár tudom, hogy a hasonlat profán! – Elhallgatott, majd megcsóválta a fejét. – Az igazság az, hogy mint orvos, azon kívül, hogy vigyázzon magára, nemigen tudok mit mondani Önnek! Bár – nézett Borsosra – úgy gondolom, hogy erre igazán nem is tart igényt. Jól gondolom?
– Jól gondolja, doktor úr!
– Cserélje a kötést és minden nap vegye be a nyugtatót, meg a vérnyomáscsökkentőt, amit kitűnő kollégáim felírtak Önnek! – mondta a főorvos, majd jelezve, hogy eddig tartott beszélgetésük, mindkét tenyerével a térdére csapott. Egyszerre emelkedtek fel az asztaltól. A főorvos a kezét nyújtotta. – Próbáljon meg visszavenni egy kicsit! – mondta búcsúzásként.
Borsos Áron – vállán a sportszatyrával – gyalog ment le a Moszkva térig. Élvezte a sétát. A Moszkva tértől metróval jutott el a Keleti pályaudvarig. Különös hatással volt rá, hogy ennyi embert lát, s nem tudta eldönteni, hogy a hirtelen rászakadó hangok, a körülötte fölbukkanó rengeteg arc, a színes ruhák kavalkádja, a nők parfümjének illata a kedvére van-e, vagy inkább zavarja.
A vonata már bent állt az állomáson. Még húsz perce volt az indulásig. Meleg volt. Vett egy Magyar Nemzetet és egy Népszabadságot, és amíg a visszajáró pénzre várt, különös dolog történt. „Adjon egy filteres Symphoniát és egy doboz gyufát is” – mondta, amikor az eladó válla fölött megpillantotta a cigarettákat. Húsz éve hagyta abba a dohányzást, és most hasonló izgalmat érzett a gyomra táján, mint amikor hatodikos korában, az utolsó tanítási napok egyike után a roncstelep egyik zugában rágyújtott élete első cigarettájára. Kökény Pista meg a Rátóti Zoli hívták el a telepre. Nyár volt, a levegő szinte rezgett a felforrósodott vaslapok, idejüket már kitöltő akkumulátorok, eldobált sörös- és pálinkás üvegek fölött. A száraz, repedezett, magából itt-ott gyér fűcsomókat kikínlódó földből áradt a petróleum, a gépolaj szaga, s volt ott egy döglött, már kiszáradt macskatetem is, melynek kínvigyorba torzult a pofája. „Tüdőzd le!” – mondta Kökény Pista, s rögtön mutatta is, hogyan kell csinálni. Ő már karikákat is tudott eregetni. Az első szippantások után köhögött, aztán kellemesen elbódult a füsttől. „Érzed már?” – kérdezte Rátóti Zoli. Kökény Pista már több mint tíz éve halott volt, Rátóti Zoliról meg annyit tudott, hogy a nyolcvanas évek derekán disszidált.
Az újságokat a táskájába tette. A csomag cigaretta szinte égette a zsebét. Alig várta, hogy rágyújthasson. Tudta, hogy egy olyan korlátot szakít át, melyet ő maga állított fel maga előtt, de a lelkifurdalást, ami hirtelen szakadt rá, elnyomta a szabadság érzése, mely ellenállhatatlanul kerítette hatalmába. Tudta, hogy törvényt szeg, hogy tiltott dolgot cselekszik, de ez különös módon még nagyobb izgalommal és örömmel töltötte el. A vonat végénél álló padok egyikére ült le. Amikor a cigarettás csomagot előhúzta a zsebéből, ösztönösen körülnézett, hogy nem látja-e valaki ismerős, ám ahogy tudatára ébredt e reflex-szerű mozdulatának, még inkább élvezte a szabadságot, amit ő teremtett meg magának, s mely szabadsághoz senki másnak nem lehet semmi köze. Beleszagolt a dobozba, és megérezte a dohány illatát. Az ujjai közé illesztett egy szál cigarettát. Szinte remegett az izgalomtól. A gyufával – a bekötött keze miatt – támadt egy kis gondja, de ahogy elfújta az első füstöt, boldogság és nyugalom költözött belé. Hátát megtámasztotta a pad támláján, és még egyszer megszívta a cigarettáját. Nem köhögött, a füst sem kaparta a torkát. Elbódult. Nem voltak gondolatai. Az elmúlt idők, hetek, hónapok, évtizedek történései – jók és rosszak – harcai mintha a kifújt füsttel távolodtak volna tőle. Amikor elszívta a cigarettáját és fölállt, megingott egy pillanatra. Fölszállt a vonatra. A dohányzó szakaszban keresett magának helyet, s végül talált egy fülkét, melyben csak egy ember ült. Nálánál mintegy tíz évvel lehetett idősebb a férfi. Munkásembernek nézte. Mindkét keze ugyanúgy volt bekötve, mint az övé.
– Jó napot! Megengedi?
A férfi végignézett rajta. A homlokától fölfelé erősen kopaszodott, bőre napszítta volt.
– Jöjjön csak… – mondta – ahogy nézem, akad itt még hely a maga számára…
Az ablak mellé ült, szemben a férfival, a táskáját maga mellé tette az ülésre.
– Úgy látom, egy csónakban evezünk – szólalt meg kis idő múltán útitársa, fejével a bekötözött keze felé intve.
Borsos elmosolyodott.
– Stigmák… – mondta – Időről-időre vér szivárog mindkét tenyeremből.
A férfi bólintott.
– Akkor az oldalán meg a két lábán is van egy-egy seb…
– Így igaz! – mondta Borsos. Meglepte útitársa tájékozottsága.
– No, – mondta a férfi – akkor lassan készülődhet…
– Ugyan mire?
– Hát a szentté avatására! – mondta a másik, anélkül, hogy változtatott volna a hanghordozásán. – Rágyújt?
Borsos nevetett. Kihalászott egy cigarettát a felé nyújtott Symphoniás dobozból. A férfi ugyanúgy kínlódott a gyufásdobozzal, mint ő a pályaudvaron. Rágyújtottak. Borsos kényelmesen megtámasztotta hátát az ülés támláján, a fejét hátravetette, és úgy fújta fölfelé a füstöt. Aztán útitársára pillantott.
– Még ma ott fog ülni a jobbomon… – mondta mosolyogva.
A férfi továbbra is szétvetett lábakkal, a törzsét kicsit előredöntve ült vele szemben, a feje körül hatalmas füstfelhő gomolygott.
– Miért is ne lehetne így? – mondta, és látva, hogy Borsos a kezét nézi, hozzátette – Üzemi baleset. Tegnap sokat ittam.
Gyári munkás volt. A balesete után tartott hazafelé. Jó negyedórát beszélgettek. Készségesen válaszolt Borsos kérdéseire és többször is azt mondta, hogy „Minden le van zsírozva” meg azt, hogy „Már minden lapot leosztottak!”.
– Kik osztják a lapokat? – kérdezte Borsos.
– Hogy kik? – nézett keményen a szemébe a férfi – Hát a kiválasztottak! A banda tagjai.
Borsos hallgatott. Pontosan azt kapta, mint amire számított.
– Kik azok? – kérdezte. Most ő kínálta cigarettával a másikat. Rágyújtottak.
– Maga is tudja… – mondta a férfi. – A párttitkár meg a sleppje, a szakszervezetis meg a sleppje, a KISZ-titkár meg a sleppje, az üzemi lap firkászai, a Vezér meg a sleppje. Meg a kurváik! Meg néhány jó szaki, fiatalabbak meg idősebbek, mert ugye azért valakinek értenie is kell a dolgokhoz!
Borsos vigyázott, hogy ne a másik arca felé fújja a füstöt. A füst ugyanolyan jól esett neki, mint amikor először gyújtott rá. Nem is tudta, hogy mit élvez jobban; a beszélgetést-e vagy a bódító füstöt, amit már szinte vágni lehetett a kupéban.
– Miből gondolja, hogy én is tudom?
A férfi most először mosolyodott el.
– Látom magán!
Lassan elmaradtak mögöttük az elhanyagolt külvárosi állomások, a lepusztult, egyre alacsonyabb emeletes házak, a kék-buszok meg a villamosok.
– Tudja, hogy nagy a baj? – szólalt meg Borsos.
– Tudom!
Borsos a fejét csóválta.
– Nem tudja… Kiárusítják az országot. Megvan a forgatókönyv. A rádió, a tévé, az újságok egyre azt szajkózzák, hogy csak a külföldi tőke tudja működtetni az országot. Az idegen tőke, az idegen szakemberek. A húzóágazatokat rontják le, s adják külföldi kézbe negyedáron, a legjobb gyárainkat, a mezőgazdaság, az élelmiszeripar legjobban működő egységeit. Egész áruházláncokat. A potom pénzen megvett gyárakat azonnal bezárják, s hozzák be a maguk termékeit. Piacot vásárolnak. Gyors hitelt kínálnak magas kamattal, amit soha nem tudunk visszafizetni. Jönnek-mennek ebben az ezeréves országban, ráböknek valamire, s a főelvtársak már adják is. Júdáspénzük már svájci, osztrák bankokban.
Hirtelen lüktető fájdalmat érzett a tarkójában, és megérezte azt is, hogy túl hangosan beszél. A férfi összehúzott szemmel fürkészte az arcát.
– Jól van?
Borsos mosolyogni próbált.
– Mint az ország! – mondta.
– Szellőztessünk egyet…! – mondta a férfi. Fölállt, fogást keresett a bekötött kezével, aztán ütközésig húzta az ablakot. A friss levegő zúgva tódult be a kupéba, és most sokkal erősebben hallatszott a kerekek kattogása. A férfi továbbra is ott állt az ablak előtt. Várt egy keveset, aztán az ablakot visszatolta a helyére.
– Köszönöm! – mondta Borsos.
A férfi visszaült a helyére, s az ütött-kopott táskájából, aminek már semmi tartása nem volt, s ami ott pihent mellette az ülésen, egy nagy műanyag palackot húzott elő.
– Igyon egy kortyot…! – mondta. Aprócska mosoly jelent meg a szája sarkában. – Limonádé…
Borsos átvette a palackot. Lassan, hosszan kortyolgatta az italt és érezte, mint terjed szét jólesőn a bensőjében.
– Köszönöm!
Útitársa is meghúzta a palackot, majd visszatette a táskájába. – Meleg van! – mondta, amikor végzett a művelettel.
Borsos érezte, hogy a másik a kedvéért váltott témát. – Az! – mondta. – Észrevette, hogy az utóbbi években eltűntek a klasszikus évszakok? Eltűnt a tavasz, nincs igazi tél… Egyik pillanatról a másikra robban be a nyár, a kánikula. Az ősz viszont hosszú és szép. Mintha csak a nyár folytatódna.
– Így igaz! – bólintott maga elé a másik, aztán Borsosra emelte a tekintetét. Látszott, hogy erősen gondolkodik valamin. – Figyeljen ide…! – szólalt meg végül – Elfogad tőlem egy pogácsát? Én a következőnél leszállok, s öt perc múlva otthon vagyok. Maga meg megy tovább. Nem akarom hazavinni…
Borsos fölkapta a fejét. Érezte, mint költözik belé valami semmihez nem fogható béke, s vele olyasféle derű, amit még nem tapasztalt. Elmosolyodott.
– Hamuban sült? – kérdezte.
Az útitársa is elmosolyogta magát.
– Azt azért nem mondanám – mondta, és már vette is elő a pogácsát a táskájából – De meglátja, ízleni fog!
Borsos kivette a hatalmas, az oldalán szőke, a tetején barnára sült pogácsát a zacskóból, és megszagolta.
– Fenséges illata van!
– Itt hagyom magának a limonádét is – mondta a férfi – Még van benne egy kevéske.
– Köszönöm! – mondta Borsos.
A pogácsát visszatette a zacskóba. Elvette a feléje nyújtott palackot, és azt is maga mellé helyezte az ülésre. A vonat érezhetően lassított. A férfi felállt és a táskája után nyúlt. Felállt Borsos is. Vigyázva, hogy a másiknak ne okozzanak fájdalmat, kezet fogtak.
– Vigyázzon magára! – mondta a férfi.
– Maga is! – mondta Borsos.
A férfi az ajtóhoz lépett, s keze már a kilincsen volt, amikor megállt. Lassan megfordult, és útitársa tekintetét kereste.
– ’56-ban ott voltam Pesten! – mondta – Ott voltam az utolsó pillanatig!
Így, megemelt fejjel, egyenes derékkal állt Borsos előtt, és mielőtt az megszólalhatott volna, megfordult, elhúzta az ajtót és kilépett a folyosóra.
Hogy magára maradt, Borsos csak ült és nézett maga elé. Fülében még ott visszhangoztak a férfi utolsó szavai. A mellette fekvő palackért nyúlt, és ivott néhány korty limonádét. Aztán rágyújtott, de most keserű volt a füst a szájában, s mint tette azt valamivel korábban, néhány szippantás után elnyomta ezt a cigarettát is. Kinyitotta az ablakot. Hatalmas lucernaföld mellett haladtak, melynek túlsó végében – mint valami gyerekeknek készült képeskönyvben – piros-cserepes tanya látszott dús lombú fákkal, melléképületekkel, gémeskúttal. A kerekek csattogása és a vadul áramló levegő, melyben az arcát fürdette, megnyugtatta. Az ablakot nyitva hagyta, s úgy ült vissza a helyére. Míg a pogácsáját eszegette, a reá váró teendőkre gondolt. Azokra a soros tervekre, melyek megvalósításához már hozzáfogott, s miket mindenképpen tető alá akarta hozni. Biztos volt abban, hogy nagyon kevés az ideje, és elcsodálkozott azon, hogy mennyire nem tart a haláltól. A rejtélyt sem kívánta megfejteni, hogy honnan az a derű, mely már hetekkel korábban beléköltözött, s melynek sugaránál könnyű szívvel sorolt ügyeket, embereket, a jó vagy a rossz oldalra azzal a természetességgel, ahogy a nappal és az éj váltakozását veszi tudomásul az ember.

 

 

Illusztráció: Stigmata


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás