Halmai Tamás: A napsütötte forma
Csorba Győző költészetéről
„Se nem csorba, se nem győző.”
Esterházy Péter
„…A falnak ezen az oldalán ennyi,
amit tudhatok (remélhetek)? S ahol te vagy
(ha vagy), ott (lent?, fönt?), ott mi van?”
Bertók László
1
Csorba Győző (1916–1995) költészetének reflektált posztklasszicizmusa a klasszikus (vagy esztéta) és a késő (vagy másod)modernség hagyományaira épít. Legjobb verseiben Nemes Nagynál alanyibb, Pilinszkynél profánabb, Weöresnél rezignáltabb és Nagy Lászlónál racionálisabb.
Városi szcenikát indáznak fölül nála természeti képek-képzetek, amint az elmúlás szubjektív éjén a kulturális méltóság lelki szellemi alakzatai derengenek át. Esterházy pontos szavaival: „Keserű, de kiegyensúlyozott” a Csorba Győző-i verstudat.
Naplószerűen személyes tárgyiasságának elegáns pátosza gyakran iróniára, sőt szarkazmusra hajlik, de sosem a művészeti szépség, az eszményített humánum, a lokálpatrióta alapállás rovására, s nem is az hommage-ok, nekrológok vagy családi bökversek finomságát kikezdőn.
2
Csorba Győző költői hitvallásai abba a hagyományba illeszkednek, mely az esztétikum beszédét az öntudat ünnepeként tartja számon: „Kimondani kimondani – / Ismerni kell a rejtezőket / A köddel együtt eltűnnek a rémek […] A pokol korhoz kötött Újra újra / alá kell szállni ellene // Fekete szavak szárnyán kél a nap” (Ars poetica) – „Se rím, se ritmus, se külön nyelv, / se hang, se tűz, se szárnyalás: / csak egy-egy szó, amit különben / vagy úgy nem mondott még ki más.” (Csak egy-egy szó) – „Ó vers, házadba visszatérni / viszontagságos út után, / ha ez a ház csupán tenyérnyi, / akkor is tündöklő csoda.” (Visszatérni) – „Azután úgyis hónapokra / visszavonul a szólamokba / hasonlatokba szóba képbe / a nyelv lesz csak a menedéke” [A sokszor jött…].
Nagy ívű krédója is a világ mint műalkotásokkal otthonosabbá tehető műalkotás bonyodalmasságát nyugtázza: „Így szabálytalanul szabályos. / A kis káosz nagy geometria. […] Akármi lesz holnap velem, / valahány béke, háború: / a vége: ritmus, rend, zene.” (Ritmus, rend, zene) (A kultúra értelmet adó, célt vázoló, ént teremtő hatályossága egyébiránt művészetközi vetületben is érvényes igazságnak rémlik: „S a rendíthetetlen néhány vonalból / ránk fújt a nedves szél ránk tündökölt / a fény lent fent oldalvást mindenütt / ránk dőlt a gazdag víz körülfogott ! a könnyű táj s elvévén testi súlyunk / vitt ismeretlen boldogság felé” –Egry műtermében.)
Nem meglepő az e líra- és nyelvfölfogásból következő két véglet. Egyrészt a megverselt világ maradandóságának hite: „Mehetnék eztán óceánra / halott holdbéli pusztaságra // néhány papírlappal kezemben / bő kert övezne ott is engem: // a kertből vers lett s míg a vers él / e kert erősebb lesz a kertnél” (Vers lett). Másrészt az ezt megerősítő inverz tapasztalat, hogy tudniillik saját elmúlására a beszélő a nyelvi kompetenciák fogyatkozásán keresztül lát rá: „A latin nyelvtan bennem szétesőben, / állott pedig meg-nem-rendíthetően, / s nemcsak magamagát tartotta bennem, / vigyázott rám is egy-egy csúf időmben.” (A latin nyelvtan)
S az ars poetica szokásrendjét terjesztik ki azok a sorok, melyek az érzéki tapasztalások nyelvi megmutatkozásában, a híradás és megörökítés individuális ethoszában látják a mindenkori (költői) beszéd értelmét:
JÓ MUNKA
Ha egy szót egy kézmozdulást
egy pillantást akármily apróságot
a szél útját a lomb közt egy levél
kerengő hullását a szeretők
mély sóhajtását ölelés után
a szakadó papír zaját a nap
fényváltozását felhővonuláskor
meztelen lábujjak között a por
fölbuffanását
ha csak azt lesed ki
s úgy mondod el
hogy attól fogva már mindenkié:
jó munka volt.
Csorba költészete a kezdetektől az időbe vetett létezés következményeit faggatta. A nemlétbe tartó elmúlás irtóztató misztériumával mindahány kötete szembenézett. „Izgalmas akkor lesz valóban / mikor kicsiny / határaim széthullanak majd” – kezdődik a Két metamorfózis; melynek második része a humán érdeket az élet tágasabb köreibe billenti át, az anyag folytonos átalakulásában az élet uralhatatlanul egyirányú folyamatát érzékelve: „Csata után széjjelszórt tollcsomók: / a macska gerlicét evett / Most gerle nincs / a gerle macska lett / s a macska / mégse tud röpülni.” (Két metamorfózis)
Az idővel játszik az Időjáték című hétsoros – melynek kontemplációs figyelme köznapi jelenetből bont ki ontológiai példázatot:
Egy néni szokott itt kinézni
ezen az ablakon ahol most
egy kislány játszik rongybabával
Hetven év vissza: az a néni
az játszik itt a rongybabával
hetven előre: ez a kislány
ez néz a nyitott ablakon ki.
A Köztük van más módon, de ugyancsak a sorsot uraló idő élményköréből fejlik ki – feminin érdeklődéssel, feminista nézőponttal. (Megjegyzendő, hogy a versbéli névsor egyszerre emeli jeles elődök magasába a „Bomló s kibomlott / tizen- és huszonévesek”-et, s tulajdonítja egyéni identitásukat puszta szerepvariációknak…)
Rá kell lépni valakinek
Éva Eurüdiké Beatrice
Jeanne d’Arc Ofélia
vagy Léda utja nem lehet üres
Bomló s kibomlott
tizen- és huszonévesek
köztük van Éva Eurüdiké
Beatrice Jeanne d’Arc Ofélia
köztük van Léda és a többi
rá kell amaz utakra lépniök
Az időt utaztató költemények sorába tartozik A város oldalában is. Janus Pannoniustól a vers jelen idején át a képzelt jövőig ível a szemlélődő magányosok szövetsége: „ül mert hát akkor is lesz / egy költő egy jövendő / ül a vaksi ablaknál / a város oldalában / néz-néz a vaksötétbe / és nem tud megfogózni / de emlékezni tud még / s minket öt századévnyi / bérc két szél-távolából / Janus bátyám öcsém te / fázékony árvaságban / irigy nosztalgiával / talán majd összegondol”.
A természeti idillben helyet foglaló humán jelenlét múlékony önreflexiója a melankólia és a rezignáció köztes zónájában teszi mérlegre saját jelentőségét-jelentéktelenségét Csorba egyik különösen finom mívű, leheletesen intakt alkotásában. A mondottak égető komolyságát a felező nyolcasok dalos könnyedsége szítja:
NÉLKÜLEM IS
Nélkülem is így lett volna –
Hajt az eper, hajt a málna,
hajt a rózsa, reggelente
madárszó, és csönd delente,
nélkülem is majd kerül, ki
le szokott a fűbe dűlni,
nézni szokta, hogy az ágak
– fürge ollók – egyre vágnak,
tájat, eget nyirogatnak,
hadonásznak, tapogatnak.
Nem lesz semminek se híja,
sorsom a Sors ha leírja.
S ahová meg megyek innen,
az a mérleg ott se billen:
porszem száll a serpenyőbe,
hát hogy is moccanna tőle?
Az eróziónak kitett testi létmód végső soron a beletörődés méltóságában, az elfogadás lelkületében találja meg egzisztenciális origóját: „Az alázat, itt már csak az segít. – / Látván a testnek gyöngeségeit / s a lélekéit […] / – fölismeri akkor, nincs másra mód, / mint elfogadni a sovány valót, / s kinyitni önszántából tenyerét, / lebbenjenek csak pillangói szét, / s legyen csak úgy, ahogy van, és lehet, / s a még nagyobb szégyen kímélje meg.” (Csak az segít)
A testbe zárt transzcendencia, az immanens túlvilág vissza-visszatérő sejtelme Csorba költészetének. Az Egy kődarabhoz című prózavers mantrásan ismétlődő mondata kert és kövek tanító jelenlétéből meríti bölcsességét, mely az anyag metafizikájából nyer vigaszt: „Az üdvösségbe régen bekerültem, az üdvösségből nem vagyok kiűzhető.” S reinkarnációs hitrendszerekkel és tudományos objektivitással egyaránt összeegyeztethető a „körforgás”-elvű létezés elve (amely gondolat vigasztalanságát a „kiskölykös kaland” kifejezés gyermeki bája oldja):
LEHETETLEN
Kezdem fölfogni kiskölykös kalandnak –
Most itt bujkálok embertestbe bújva
majd félig porrá válva vagy egészen
s részben egyéb mássá átalakulva
vers helyett állatot növényt csinálok
s a körforgásból soha nem esem ki:
ha egyszer meglettem már lehetetlen
akármiképp is semmivé lehetni
Ugyanez a szellemiség jár át egy hasonló terjedelmű, de rímekkel összepántolt kompozíciót – a beszélő itt is a matéria alakváltozataiban ismer rá a létezés örökkévalóságára, csak a szöveg szerkezete fordul meg: nem a kezdősor tartalmait bontja ki az elkülönített szövegtest, hanem a tagolatlan közlést követi a leválasztott konklúzió (az „ámen” kölcsönvett pecsétjével).
ÖRÖKLÉT
Az anyag ilyen-olyan változatban
százezer mód: szokásosan s szokatlan
csak ki ne vonjam belőle magam
öröklétem már biztosítva van
hiszen másképp mindenképp képtelenség:
vagyok végképp beiktatott jelenség
ki valahogy s valamivégre lett
Így történt ámen elvégeztetett!
Inkább művelődéstörténeti igény, mint hitbéli meggyőződés él biblikus utalásokkal számos költeményben. Az alábbi szöveg a vanitatum vanitas szellemiségét költi újra – ám egyetlen ortográfiai mozzanat elég, hogy másodlagos jelentés zökkentse ki érvényéből az elsődleges üzenetet. A „Salamon hát minden hiúság” sor, minthogy – a szöveg központozatlan lévén – hiányzik belőle a megszólítás után kötelező vessző, Salamonhoz, azaz egy ószövetségi/hittudományi hagyományhoz rendeli a hiúság minőségét – akárha olyas eszméről volna szó, mely legalább annyira a tradíciók szülötte, mint az igazságé…
A PRÉDIKÁTOR KÖNYVE
Salamon hát minden hiúság?
Ez ám a nagy dolog: ilyen
szemmel nézni virágra égre
feleségedre lányaidra
nők mellére hazára versre
és hinni bennük hinni mégis
és a napok mézét kiszívni
és úgy hogy ne csak mint az állat
hanem érezni a csodákat
a nagyszerűség levegőjét
és mindig hogy minden hiúság –
A Jákob példája az értékét önmagában hordozó élet hirdetménye, melynek angyali mondandója lényegében „A fontos dolgok mind útközben esnek” (A fontos dolgok) fölismerése jegyében fogant: „Harcolni inkább ölre menni birkózni / öklelőzni az angyallal […] De abbahagyni azt soha se Jákobként se angyalként / se győztesként se vesztesként (mert így is úgy is egyremegy) / de félreállni azt soha / küzdelemtől s más kapcsolattól elvágva / a tárgyak és a levegő részvéttelen / süket és vak magánzárkái mélyein / hogy bőrünket élő meleg ne érintse / szorulni holt dolgok közé a szűk s a tág / szorulni holt dolgok közé a szűk s a tág / ki- és berekesztettség jégűrébe – / igen: akkor jobb akkor inkább akkor jobb / harcolni folyton ölre menni birkózni”.
A Hitvita a spekulatív reflexióktól nem háborgatott lelkiség mellett foglal állást: „A nagyon-nagyon okosoknak / bújom utolsó napjait / de egyik sem terem vigaszt / mert mintha gyermekszáj suta / logikája szólna belőlük / csak persze fennköltebb fokon – // Akkor már inkább nénikéktől / rózsafüzéres vén kezük / bütykeitől tanuljak élni / és tanuljak meghalni is / hisz a Hegyi Beszéd szerint: / »Boldogok a lelki szegények«”. A Kisdednyi vállad című Krisztus-fohász pedig pietás meghittséggel csalogatja elő a beszélőből is a gyermeki létbizalmat: „Eljött a Kisded / biztatni újra […] Ó drága gyermek / ki férfiként majd / fából keresztet / sem bírsz cipelni / engem s keresztem / kisdednyi vállad / táncolva hordoz”.
Test és elme klasszikus-archaikus kettősségét érti újra a „gyámoltalan mécs” önlefokozó hasonlata egy illúziókat menesztő kisszerkezetben:
CSAK PISLOG
A test hatalmas bölcsessége –
az agyé éppúgy mint a nyelvé
a combé bélé s a tüdőé
s még…
Csak pislog mint gyámoltalan mécs
ezek mellett az elme fénye
A világ érzéki tapasztalások és köznapi gesztusok alkotta-teremtette szépsége előtt külön versvonulat hódol Csorba életművében. A kicsinységek dicsérete ilyenkor az eszmélet hétköznapi humanizmusába szervesül: „s a fű a fű akármilyen / hatalmasnak látszik csak a / virág ad értelmet neki” (A fű).
Jellemző, hogy a boldogság antropológiáját is csak a hiányok és gyarlóságok övezetében képes megszólaltatni (ám ott képes megszólaltatni) a verstudat: „Hát a boldogság / ilyesvalami // teljesség egyensúly harmónia / a csonkaságban / a szédületben” [Teljesség egyensúly harmónia…].
Hogy az ember nemcsak társas, de művészettel élő lény: több fontos szöveghely kifejezi. A zenehallgatás élmény hívja elő annak belátását, hogy az embertelen közérzet óráiból a mindenkori emberi jelenlét vált meg: „Jó a zene / hanem a zörej is jó / a zaj is mindenféle hang / csak az ember beszélje.” (Mindenféle hang)
A jelen üdvösen szabadelvű korszelleme sem találhatna kivetnivalót abban a gondolatfutamban, mely egyfelől a sérthetetlen szentségek körébe utalja életünk minden magánvonatkozását; másfelől az autentikus lét (avagy legalább a méltó mindennapok) mintáját is a páros szabadság módszertanából származtatja:
[CSAK KÉT EMBER…]
Csak két ember ügye legyen
mi háromnak már esztelen
mivel a külső harmadik
oszt és szoroz – józanodik
és nem szippantja az erős
varázshatású levegőt
miben a kettő boldogan
új s új őrültséget fogan
s példát ad hogy hogyan lehet
élni emberi életet
Csorbának már korai költészete is ismerte „az egymáshoz szorító gyöngeség” idejét, „mikor az öregek szerelme / válik példájává a szeretőknek” (Másik ősz). E versvilágban az emberi kapcsolatok – a természet baráti jelenvalóságával is analóg módon – a találkozásnyi megváltás alkalmait kínálják. Egy antropológiai ars poetica szavaival: „Mindig a magány ellen mindig valakiért / Talán hozzám sem ér csak néz és tudja hogy vagyok / Kérdezgessen felőlem beszéljen rólam bármit is / ne csak a gödör ügye és az enyém legyen zuhanásom” [Mindig a magány ellen…].
Szembetűnő a szakrális kérdések megszaporodása a kötetbe nem sorolt, hátrahagyott művekben és töredékekben. Egy szabatos hommage szíves teológiát és természettudományos észjárást simít egybe, füves könyvbe illő módon: „Magadat legfelső fokon / azután másban magadat / a végén magasabbra mind / Folyton erőid megfeszítve / központosítva ami benned / bontakozzék ki teljesen / majd elveszítve az egyénit / súlypontodat a szeretet / jegyében másba áthelyezve / hogy a személyiség e társas / létezésében tökéletessé / nyílhasson (lásd a szeretőket) / s együtt másokkal az egész / emberiségnek részeként / tenni-venni a nagy egészért…” (Theilard de Chardin)*
Másutt a galamb toposza nemcsak hogy vallási szimbolikát nyit, de a kereszt és a megszentelődés motívumával megerősítvén a záró óhajtást („Ó bár…”) egyenesen imádsággá hangolja. (Különös hangsúlyt, személyes jelentőséget ad a versnek hogy a „sorba”, „csokorba” szavakon a költő vezetékneve is átsejlik!)
GALAMBOK
Galambok szállnak háztetőmre
Élő keresztek
lengén ereszked-
nek le sorba
s gyűlnek csokorba
Ó bár e ház tőlük megszentelődne!
Egy 1987 októberéből való töredéket idézünk végül. Nem egyértelmű, az ég és az Atya fölemlítése keserűen ironikus gesztus-e ettől az agnosztikusan kételkedő lírától, vagy a hitbéli ráhagyatkozás egyik ritka példája. Mindenesetre a meleg – Csorbánál föltűnően gyakori – motívumát bizonyosan nem fonák érzületek helyezik el a gondolatmenet legvégén:
Hideg a levegő a kert
a didergés vinne feléjük
Kihültek ők is csak az ég
s az Atya hordoz meleget
3
A költőnek műfordítói és irodalomszervezői munkássága is jelentős. A Sorsunk, majd a Jelenkor folyóirat szerkesztőjeként – személyes kapcsolatokon keresztül is – jelentősen hatott a fiatal irodalomra.
Nevét egyebek közt megyei könyvtár viseli Pécsett; életműve elismertetéséért Bertók László, Szirtes Gábor és Tüskés Tibor tett különösen sokat; emlékét a Csorba Győző Társaság ápolja.
Magunkról mondanánk le, ha nélkülöznénk Csorba Győző szellemtani hagyatékát: az értünk kiművelt melankólia költészetét.
4
E gazdag és színes formakultúrának a legszebb emléket talán Parti Nagy Lajos verse állította. A Csorba-kert a mottóul választott – s esszénk elején is idézett – két sor rejtelmét fejtené föl: „a kertből vers lett s míg a vers él / e kert erősebb lesz a kertnél” (Vers lett). A Csorba-féle kert (és poétika) elemeinek analizálása a rekonstrukció kudarcával végződik, a „napsütötte forma” megőrzi nyilvános titkát:
„Még ha egészét, mindjét idelopnám,
ha minden színét is, csak színtelen
makett maradna, pontos és idétlen,
idő nem volna benne, telt idő,
a titka nem, a belső nap sütése,
a tér, a távlat, az a hetvenöt
(duplája épp saját időmnek) év nem,
mit ünnepelni alkalmamban áll,
e kertet el nem tanulhatni tőle…”
De – ezzel együtt is – mi más volna a jelentős költészet, ha nem kert, mely vendégek otthonául készült?
* A költő hátrahagyott, 1969-es versének címe – és Bertók László szöveggondozói jegyzete is – hibásan szerepelteti Pierre Teilhard de Chardin nevét.
Illusztráció: a Csorba-bibliográfia borítójával
Ezek is érdekelhetik!
H. Végh Katalin: Az orosz tudatfolyam-elbeszélés →
Tóth Kálmán: Lobogóm: Márai →
Feledy Balázs: Elültetett kiadó. Szondi György Napútja és a képzőművészet →
