Milosevits Péter (1952-2021)
2021. november 19-én, 69 éves korában váratlanul elhunyt Milosevits Péter író, újságíró, szerkesztő, műfordító, egyetemi oktató – a magyarországi szerb közösség kiemelkedő alakja. Bizton kijelenthető, életével s életművével bizonyította: egyszerre volt mindkét országban példás szerb és jeles magyar.
Szerkesztőségünk, fájdalom, “elaludt”, nagyon későn értesült a komor hírről; a budakalászi temetőben Lukács István egyetemi tanár búcsúztatta nagyon sokak szeretett Péróját – a gyászbeszéd közlésével emlékezünk főhajtva most barátunkra. Emlékét megőrizzük.
†
GYÁSZBESZÉD
MILOSEVITS PÉTER – PETAR MILOŠEVIĆ SÍRJA FELETT
BUDAKALÁSZ, 2021. 12.08. 14 óra
Tisztelt gyászoló család! Tisztelt gyászoló jelenlévők!
Mi, akik ma itt állunk Milosevits Péter – Petar Milošević koporsója felett, nehezen tudjuk elfogadni a megváltoztathatatlant és visszavonhatatlant, hogy Ő már nincs közöttünk. E valószerűtlenségében is fájdalmas és valóságosságában komor pillanatban, midőn Tőle búcsúzunk – pontosan tudván, hogy vele önmagunkat is siratjuk – az ELTE, a Bölcsészkar, a Szláv és Balti Filológiai Intézet és a Szláv Filológiai Tanszék nevében szólnom kell az emberről, kollégánkról, barátunkról, aki immáron kitörölhetetlenül beírta magát az emlékezetünkbe.
Igazi eltés volt, hiszen egyetemi tanulmányait is itt végezte, itt szerzett tudományos fokozatot, itt helyezkedett el, oktatói és tudományos pályája nálunk teljesedett ki, vezette a szerb szakot, a Szláv irodalmak doktori programot, lett akadémiai nagydoktor, majd vált nemzetközi szempontból is ismert és elismert irodalomtudóssá.
Sem ideje, sem pedig helye nincs most annak, hogy e szerteágazó tudósi életműről hacsak vázlatosan is képet adjunk: irodalomtudományi értekezéseiről, monográfiáiról, különös és rendhagyó szerb irodalomtörténeteiről, a hazai szerbség és horvátság irodalmának modernista és posztmodernista áthangolásáról…
Essék szó inkább tudósi gondolkodásának mindenki mástól eltérő, az eredetiség védjegyét magán viselő esszenciájáról. Tőle idézek, egyik szépirodalmi művéből, amelyben irodalmi hőse, Gyerzelez alakjában jól felismerhető módon egykori kedves egyetemi tanárát mintázta meg, aki mondandóját „A szakmai zsargon sablonjaitól mentes stílusban… a szellem társalgási nyelvén” adta elő. Ő is kizárólag a „szellem társalgási nyelvén” akart megnyilatkozni, a „szakmai zsargon” számára is béklyó volt, mert tudósi pályája kezdetének legelső pillanatától tudott világos és egyenes ívű, saját zseniális intuíciói vezérelte gondolatfolyamokat rendszerbe foglalni és azokat érthető tudományos diskurzus formájában előadni.
A tanárom is volt, szerettük őt laza közvetlensége, a művészetek egészére kiterjedő komplex gondolkodása és visszafogott, ugyanakkor elegánsan szellemes habitusa miatt is. Ha meg akarjuk érteni tudósi lényének mozgatóit, érdeklődésének irányait és értelmezési stratégiáit, akár nem jellemző tanulmányát is választhatjuk pályájának legelejéről, amelyben a forma elvének változásait vizsgálta Jancsó Miklós filmi világában, ugyancsak a „szakmai zsargon sablonjaitól mentesen”, s amelyre a képzett mai filmesztéták is hivatkoznak. Ennek előzményeként engedtessék meg egy személyes pillanat. Elsőéves hallgatóként 1979 késő őszén egy Jancsó-film vetítéséről támolyogtam ki, kissé mákonyosan, velem támolygott ki Ő is a félhomályból, egymásra csodálkoztunk: mit keres itt egy elsőéves hallgató, mit keres itt az irodalmár oktatóm.
A csendes és nem hivalkodó meglepetések embere volt, irodalomtudósi öröksége mindannyiunkat kötelez, az azzal való szembesülés és szembesítés az újabb nemzedékek feladta lesz.
Az egyetem számára egyre nehezebben elviselhető hétköznapi nyűgei miatt, amint adódott, nyugdíjba vonult, emeritus sem akart lenni. S ettől kezdve a mindig is benne munkáló művészi hajlam hatalmasodott el. Irodalomtudósból igazi íróvá vált, inkább változott vagy vedlett át, azzá, ami valójában eredendően is volt. Ennek bizonysága a most már valóságosan is kerek életműsorozat. Ami egykor érdeklődésének tárgya volt, most e tárgy létrehozása vált a fő tevékenységévé. Írói mivolta nem válaszható el irodalomtudósi mivoltától, mert szellemi terei és tájékozódásai változatlanok maradtak. Idézzünk megint tőle, az írótól: „Jobb zsebében a világirodalom, bal zsebében a magyarok, belső zsebében a szerbek.” Vagy pedig fordított sorrendben, tesszük hozzá mi. Zsebei száma megszámlálhatatlan volt! Mindig volt másik! A ma már talán nem is létező kordbársony zakója egyik rejtett zugából egyszer filmforgatókönyvet, egy újabból zenei szövegkönyvet húzott elő, máskor mást, a legrejtettebben pedig maga gyártotta gombfocikészlet is lapult, azt sohasem húzta elő, azt csak előhozta néha, titokban…
Szépirodalmi műveivel a szavakat vezető világtalan magyar Péterek sorába lépett, szerbként, mert valamikor Ő is megszólíttatott és kiválasztatott. Nomen est omen!
A nietzschei értelemben korszerűtlen, vagyis igazmondó ember irodalmi szövegtengerének főhőse – Kicsoda is volna Ő? – otthonosan mozog idegenben, idegenként szemlélődik itthon a szavak teremtette világokban, melyek önmaguk is szavakat teremtenek, hol ilyeneket, hol olyanokat. Szerbként volt európai, európaiként volt szerb, s magyar nyelvű szövegei révén, bármily furcsa, magyar is. Ugyanúgy, mint az előtte járó, e tájon született nagy irodalmár ősei.
Színes, tarka, vékony sálja, melyet ritka alkalmakkor viselt, s mely a nemzedékéhez, a Nagy Generációhoz való mély kötődését is jelképezte, immáron valahol máshol lengedez.
Búcsúképpen idézzünk megint tőle: „Ami elmúlt itt e földön, mindörökre ott lesz az égen.”
Ég veled, barátunk, Péter! Zbogom, prijatelju naš, dragi Petre!
Lukács István
Illusztráció: In memoriam…
Ezek is érdekelhetik!
Két költőnő, két verseskönyv, közös bemutatóest (Meghívó) →
Kettős könyvbemutató | Meghívó →
Kettős könyvbemutató | Meghívó →
