A. Gergely András: Visszaolvas, ás
*
Vajon engedheti-e magának kortárs elektronikus folyóirat, hogy klasszikust közöljön? Belefér-e a friss, minden nap zsákszámra ömlő új vers/próza/élményvilág mellé az is, hogy levegyen a könyvespolcról egy régiségében is érdekessé váló munkát – csak azért, mert újabb olvasata is lehetséges?
Részben történt is már ilyesmi, példaképpen a Biernaczky Szilárd vendégszerkesztésében Afrikai üzenetek címen megjelent Napút 2020/5. számban, 156 oldalon,[1] ahol Afrika Afrikával olvasva, afrikai írókkal, esszéistákkal, fordításokban és eredeti szöveg-interpretációkban, a kortárs Afrika-kutatás és filológia megannyi varázslatával hemzsegnek az „üzenetek”. De még emellett is bátorkodom „visszaolvasni” az időt, sőt, előásni valamit, ami harmincöt éve esett meg a könyvpiaccal. Megesett ugyanis, hogy a népszerű Alberto Moravia (akkor új) kötetét Levelek a Szaharából című könyvéről jelentette meg az Európa Könyvkiadó, s ha jól olvasom, az érdemi-mélységi olvasata mégis kimaradt/elmaradt ennek a műnek, holott a jeles író munkásságát alaposabb figyelem is követte akkoriban. A Napút-szám sem említi Moraviát, talán mert nem számít az „afrikanisták” közé, ugyanakkor e válogatott „levelek” (ténylegesen kisebb úti elbeszélések sorozata) mégiscsak akut üzenetek a kortárs Afrikából és Afrikáról, Szaharáról és más tájakról.
Egyik szempontom, hogy az Afrika-szám vendégszerkesztője, aki éppen italianista, nem mellesleg fordító, s ha ritkábban szól is észak-afrikai irodalomról, de a Maghreb-térség és Nyugat-Afrika mindenesetre nem marad ki életművéből, sőt a keze munkája nyomán megjelenő Philologia Africana Litteratia Hungarica a legkevésbé sem érzéketlen az afrikanisztika magyar forrásainak feltárásában, megnevezésében és értékelésében, vagy éppen értékeinek kiemelő hangsúllyal kezelésében. S ez esetben – bár a forrásmű az alaposabb internetes tájékozódás eredményeként akár egészében is letölthető – éppen az lenne szándékom, hogy a rövidke „híradás” vagy retrospektív szemlézés mellett a közlés célját az irodalmon túli tartományban is elismeréssel vegyes érzületekkel illessem, vagyis hát visszatekintő értékelésben részesítsem az írói munkát, egynémely idézetekkel fűszerezve, melyek a hazai recepcióból mégis kimaradtak. A másik célom talán az a kevéssé leplezhető szándékom lenne, mely az irodalom és irodalmi műformák kultúraelemzési tárgyköréhez, az irodalomantropológia, a kritikai kultúrakutatás, a szimbolikus interpretációk vagy az etnológia szövegfolklorisztikai horizontján próbálna egy szerény kis könyvespolc-sarkot megnevezni a műnek, ahol talán mégis értékén marad meg – minden erénye és „régisége”, avagy „felszínes szakmaisága” mellett is. Röviden: a kötetet nem – a Moravia életművében sem mindennapos – helye, s nem is irodalomtörténeti/-esztétikai vonzatú értékei mentén kívánom megidézni, hanem forrás-szerepe okán, átkötésként a kortárs afrikanisztika, az afrikai irodalom és a szaharai térség megismerésterületi érvényesülése érdekében. E „visszaolvasás” nemcsak újralapozás, hanem ásóval elvégzett munka is a szaharai homokon napra nap sokszor változó felületi változások körül.
E két szempont együttesen is érvényes lehet itt. Egyik a szerzői szándék és tájékozottság, Moravia jártassága abban a mezőben, amely az irodalom-művelők és -befogadók többségét nem lepné meg, az etnológia érdeklődő híveit viszont annál inkább. Mégpedig elsőként azért, mert az afrikai terep-kalandok felidézése Moravia kötetében rövid fejezeteket, (eredetileg alighanem újságcikkek célját szolgáló rövidebb, négy-öt oldalas) „útinapló”-részleteket jelent, melyek ugyanakkor a kevesek ismerte „néprajzi” vidékekről hoznak impresszió-értéknél jóval alaposabb ismertetéseket. A másik aspektus éppen erre épül: a mű kritikai fogadtatása látható tétovasággal kezeli az „írói” mű szociografikus/népleíró „felszínességét”, a megjelenített törzsi társadalmak és népcsoportok ekképpeni bemutatását, s a java többség pedig inkább elégedetlenségének ad hangot a szakmai vagy befogadói tudás-élmény terén.[2] Mindeme aspektusok együtt is, külön-külön is érvényesek (lehetnek) valamelyest, saját szempontom mégsem ez.
Tartva a túlbeszéléstől, hadd idézzem közvetlenül Moraviát:
„Egy este Treichville-ben – Abidjan
Elkezdem elefántcsontparti utazásom naplóját, s azon tűnődöm, mit fogok leírni benne. Csupán a választás bősége zavar. Elefántcsontpart nem nagy ország (valamivel kisebb, mint Itália, lakosainak száma négymillió), de csupa kirívó ellentét: az északi törzsek, a malinkék, a szenufók és főként a lobik egész Afrika leghagyományőrzőbb animista népcsoportjai közétartoznak; délen pedig ott a fekete kontinens legszebb és legmodernebb városa, a hatalmas Abidjan. Elefántcsontpart természeti szempontból is, hogy úgy mondjam, az ellentétek földje. Északon bokros szavannasáv húzódik, délen a részben még feltáratlan egyenlítői őserdő (franciául fôrét à galerié, vagyis olyan erdő, amelyben az óriási fák összeérő koronái valóságos növényi csarnokokat alkotnak). Mindezekhez a szempontokhoz annyi más, rengetegféle-fajta szempont járul, hogy voltaképpen mindenről beszámolhatnék, vagy amint manapság a kulturális iparban mondják, írhatnék tárgyilagosan szociológiai, politikai, kulturális, antropológiai, vallási stb. stb. ’megközelítésben’. De miután megfontoltam a dolgot, végül is úgy döntök, hogy ilyesmibe egyáltalán nem ártom bele magam, hanem csakis egyszerű és tiszta benyomásaimról fogok naplót írni, s mivel ezt az országot, amelyben most időzök, Elefántcsontpartnak hívják, irományomat ’elefántcsont naplónak’ hívom, s majd hozzáképzelem, hogy apránként a régi, faragott elefántcsont borítójú misekönyvekhez hasonló, elefántcsontba kötött vaskos füzet lapjait töltöm meg soraimmal. Benyomásaim, amelyeket naplómban örökítek meg, főként ’vizuálisak’ lesznek; ez úgy értendő, hogy azt írom majd le, amit látok, meg a látvány ’jelentését’, de csakis a jelentését, vagyis azt: mit gondolok abban a pillanatban, amikor valamit látok. Tehát könyvem afféle turistanapló lesz. Jól tudom, hogy ezeket a szavakat: turista, turizmus, már jócskán lejáratták; hogy rögtön az utazási irodákat, a társasutazások reklámozását, a Rome by nigth-autóbuszokat juttatják eszünkbe. De a turizmus tulajdonképpen nem mindig csupán fogyasztást jelentett. Eredetileg az érzelmi nevelés egyik formája volt; az emberek azért indultak tour-ra vagy grand tour-ra, hogy megismerjék a világot és a világ révén saját magukat; hogy közvetlenül tapasztalják: a legkülönbözőbb látszatok ellenére a világ mindig egy és ugyanaz. Tehát a turizmus a valóság szemügyre vételét és nem megmagyarázását, bemutatását és nem leleplezését jelentette. Az effajta utazáshoz mindenekelőtt érzékenység és kíváncsiság kellett, ám végül is hasznosabbnak bizonyult, mint az úgynevezett szakértők kutatásai, mert nem elterjeszthető és elmélyíthető ismeretekről tájékoztatta az olvasót, amelyekről mindenki tudomást szerezhetett, hanem inkább olyasmiről, amit csupán maga az illető utazó élhetett át, vagyis, mint már említettem, benyomásokról. Különben a dolgok látványa kevésbé változik, mint a róluk alkotott gondolatok; és ezt sem a divat változása, hanem az idő múlása okozza…” (7-8. oldal).
A kötet-indító felütés így messze nem pontos. Igaz, hogy Moravia mindenütt, ahol csak jár, az írói érzékenységet hozza, színekre, tónusokra fogékony, hangokra fülelő, sőt mentalitásokat, gesztusokat, szertartásosságot, viselkedésmódokat finoman jellemző leíró hangnemet választott, de ezt messze nem csak a vizualitás, a látás-élmény jellemzi. „Szemügyre vétel” persze sokféle van a könyvben, de érzékletes életmód-momentumok megfigyelése, regisztrálása is. A kötettel összefüggő kritikai észrevételek némelyike határozottan támadja is azért, mert „turista-élményt” kínál, vagy mert irodalmi és főképp művészeti analógiákat idéz fel… S ez utóbbi kétségkívül gyakori is, mintha saját felfedezéseit is „visszaolvasná” valamely egykori-előző élményvalóságba:
„A szürrealizmus, mikor arra összpontosította figyelmét, hogy az álom mennyire átformálja a valóságot, megérezte, hogy a lélektelennek nevezett tárgyaknak lelkük van, s ez a lélek abban nyilvánul meg, amire használják őket. Az álom a tárgyakat nem rendeltetésüknek megfelelő célra használja fel, tehát megváltoztatja a lelküket. […] Az afrikai mágia nagyjából ugyanolyan eszközökkel él, mint az álom vagy a szürrealista művész” (66-67.); „…a tuaregek tábora valójában nyomorúságos sátrak silány sokasága, s az a legfeltűnőbb sajátossága, hogy a sátrak ponyvájára varrott legkülönbözőbb árnyalatú foltjaival Alberto Burri különféleképpen kifakított zsákvászon képeire emlékeztet” (121.); és „Éjszaka érkezünk meg a híres Ghardaia oázisba, és természetesen semmit sem látunk a szép, csupasz és sárga völgyből: öt csupasz és sárga domb veszi körül, a dombok lejtőjén öt falu; szögletes, kocka alakú házaikkal Cézanne hasonló tájképeire emlékeztetnek. Úgy hajtunk be az oázisba, hogy észre se vesszük, hirtelen egy régi szálloda szecessziós függőtetejével találjuk szembe magunkat” (110.); vagy „De íme a tó. Az erdő ritkul, mocsaras rét foglalja el a helyét, amely Hokuszai valamelyik metszetéből kerülhetett volna ide”…; vagy „…valahogy úgy, mint Balla közismert képén a futurista kutya…” (171.); „…valójában mindez elvont, távoli képzetet keltett, Dalí vagy Yves Tanguy képeibe illőt…” (99.).
De ami ezeknél mint kifejező eszközöknél fontosabb: egyáltalán nem fogyasztói szempontú, nem emlékezeti képgyűjteményt vagy „turisztikai látványosságot” kereső és értékelő egész írói attitűdje, hanem éppen ellenkezőleg: emberléptékű világot akar látni, erre kíváncsi és erre érzékeny is. Nemcsak kritikus megjegyzésekkel illeti, meg- és lesajnálja a feltámadott idegenforgalom és a bősz turizmus övezetéből áradó kulturálatlan fogyasztói kultúrát, de amikor maga is részese ennek, azt is karcos iróniával illeti. De ezt a turizmusra ugyancsak érzékeny és turizmus-kritikával gazdagon élő Nigel Barley tónusában látja és láttatja mindezt, s mindezeknél fontosabb, hogy a kötet első harmadát kitevő nyugat-afrikai (Elefántcsontpart és Felső-Volta, Guineai-öböl, Hoggar-hegylánc) tájakat egy olasz forgatócsoport szerény kísérőjeként, olykor tolmácsaként járja végig, s eközben éppen az a cél, hogy ne az „Elefántcsont-paradicsom” világát, hanem a járatlan vidékek társadalmi, életvilágbeli és törzsi-nemzetségi szertartásait vegyék filmre – ami viszont rendszerint pénzükbe kerül, hisz a „minden eladó” kultúrájához már azok is hozzászoktak, akik sosem láttak fehér embert vagy filmkamerát. Merthogy „Egy kultúra addig hiteles, ameddig nem lehet hasznot húzni belőle; vagyis addig, ameddig kifejezésből közléssé nem lesz” (77.) írja kesernyésen, s maga tapasztalja, hogy amit nem kizárólag saját szemével fogad be, annak java része cseretárgy, objektivált haszonmegoldás, alku tárgya és eredménye, lekenyerező vagy megvesztegető hatású ajándék lesz.
Ha úgy érthetőbb a példatár: a kötet négy nagyobb szöveg-egységéből a címadó Levelek a Szaharából csupán az egyik (81-123.), s ez a turisztika-kritika jellemzi talán a megelőző, Elefántcsont napló című első blokkot is (7-77.), mely ugyancsak a Szahara és a szavanna nagytájain folytatott felfedező kalandozás térsége. Mégpedig azokkal az európai típusú képzetekkel felcicomázva, melyekről Moravia sorai között is kritikus és önironikus minősítések lapulnak meg – olykor típusosan európai kulturális mintázatokra építve:
„… sem a sivatag homokján, sem az óceán vizén nem lehet tartósan elidőzni, meggyökerezni, lakni, letelepedve élni. A sivatagban, akárcsak az óceánon, szüntelenül mozogni kell, s el kell tűrni, hogy a szél, e mérhetetlen térségek igazi gazdája, eltörölje utunk minden nyomát, s újra szűzzé és érintetlenné varázsolja a víztükröt, illetve a homokpusztát” (110.)
De a tenger elsimító hullámzásai vagy a szaharai homokdűnék sűrű változásai ugyanúgy részei a szereplők megjelenítésének, mint a halászok, erdőlők, vadászok, kereskedők, szállodások, vagy akár etnikai, nyelvi, foglalkozási, települési, népszokási, rituális vagy díszítőművészeti szempontú aprólékos élményháttér további szereplői. S mindez nemcsak részben néprajzi, hanem karakteresen az afrikai felfedezők nyomdokain megjárt útkeresés is. A maga hangján irodalmi, de a térséget nem ismerők számára bizonnyal kulturális felfedezőúttal azonos értékű is lehet.
„/A pokotok között/ …Közben az az angol fiatalember, aki kalauzunk lesz a pókotok között, elmagyarázza, hogy ez a népcsoport rendkívül fejletlen. Például nincsenek közös falvaik, csak három-négy kunyhót számláló településeik vannak, s ezeken csak egy-egy család él. Méghozzá nem nagycsalád, vagyis klán, hanem csupán egy-egy patriarchális család: férj, feleség, gyerekek. És hol gyűlnek össze a pokotok, ha nincsenek közös falvaik? Angolunk tétován széttárja a karját, mintha azt mondaná: bárhol és sehol. És mi az oka megközelíthetetlenségük hírének? Újabb tétova mozdulat: valójában nem megközelíthetetlenek; de nagyon egyszerű emberek, s ráadásul nem beszélik sem az angolt, sem a szuahélit; a pokot nyelvet meg ugyan hányan beszélik? Ő, igaz, beszéli, de ennek az a döntő oka, hogy itt született a Baringo-tó partján…” (173.).
A kötet a Guineai-öböl felől induló, Elefántcsontparttal és Abidjannal kezdődő téribeli kalandozás rajzolata, mely folytatódik a kelet-délkelet felé autókázással és eltévedésekkel a Szahara majd a Szavanna tájain, hogy azután a Kenya és Rudolf-tó, a maszaik, a turkanák, a kikujuk, majd Zaire és a pigmeusok tájain érjen véget. Nem lehetek biztos abban, hogy néprajzi felfedező nem volt, aki (éppen ezt az útvonalat) valamikor végig nem járta, de az ismeretes megjelenítések között is kiemelt aspektus lehet Moravia kalandozása.
Etnográfiai? Irodalmi? Legyen az Olvasó, aki eldönti!
„…gyakran fölmerül bennem a kérdés: vajon milyen lehet annak az embernek a világképe, aki egy ilyen reménytelen, ilyen sivár helyen születik és cseperedik fel. Ha igaz – s azt hiszem, igaz –, hogy a környezet ‘döntő hatással van az ember világképére, akkor úgy gondolom, hogy ezeknek a turkanáknak, elmolóknak, szamburuknak a világképe az emelkedettség és a pesszimizmus keveréke, ami egy Lucretiustól vagy egy Leoparditól sem lett volna idegen. De aztán tovább elmélkedek, s rájövök, hogy a környezet valószínűleg másképpen hat: önmagával, azaz a környezettel való azonosulásra késztet, eladdig, hogy valamiképpen az ember is a temérdek titokzatos és mégis normális környezeti jellegzetesség közé sorolódik. Ebben a felismerésemben erősít meg az, ahogyan a falu lakói az emberi és az állati élet három nagy feladatát: a létfenntartást, az alvást, a játékot megoldják. Ami a létfenntartást illeti, figyelemre méltó az a sajátosság, hogy egy halban nagyon gazdag tó partján, ahol szigonnyal is, hálóval is lehetne halat fogni (csak az elmolók halásznak, számuk nem haladja meg a száznegyvenet), a turkanák nem halászok, hanem pásztorok, vagyis úgyszólván nem vesznek tudomást a halról, tejen és véren élnek (amit, hogy úgy mondjam, közvetlenül az állat ereiből szívnak ki, azután tejjel elkeverik), meg egy kis kölesen, s néha kecskehúst is esznek. Ami az alvást illeti, a kör alakú kunyhókról s a falu lakóinak meztelenségéről óhatatlanul az jut eszembe, hogy a turkanák szinte naponta visszatérnek az anyaöl meleg és oltalmazó közösségébe; mellesleg talán ez magyarázza a falusiak osztatlan derűjét és vidámságát: ezek az emberek összhangban élnek a valósággal. De a játékukon, vagyis azon, ahogyan játszanak, érdemes mélyebben elgondolkozni. A játék a Rudolf-tó partján, akárcsak majdnem mindenütt Afrikában: a tánc…” (164. oldal)
A tánc mint visszatérő motívum a kötet több írásában is feltűnik. A Falusi táncok fejezet (39-44), Dobszó az éjszakában (45-51.) és más történet-részletek is empirikus közelségből jelenítik meg a táncos szertartások, szakrális történések, időtöltés és szórakozás, közösség-megerősítő élmények világát…
„…Európában a tánc a nemek kapcsolatára utal, itt viszont vallásos, közösségi értelmet kap.
[…] A zene ugyanolyan hirtelenül hallgat el, mint ahogyan megszólalt; vége a táncnak, a falufőnök odajön hozzánk, megkérdezi, kívánjuk-e, hogy folytassák. Látom, hogy liheg, kifulladt, kapkodja a levegőt, arcán és mellkasán csurog a veríték; tánc közben azt hittem, minden erőfeszítés nélkül mozog, mintha nem az én világomban, hanem egy egészen másik világban mozogna, ahol nincs testi fáradtság, ahol a testnek nincs súlya. Így hát igazolódik az a gondolat, hogy a tánc nem testgyakorlat és nem szórakozás, hanem a világhoz való viszonyunk kifejezése. Tulajdonképpen minden nép a maga sajátos módján lépett be a történelembe, az egyik imádkozott, a másik verset szavalt, a harmadik a fegyverét forgatta. Az afrikaiak ezt a lépést táncolva teszik meg. Részben ez magyarázza, miért táncolnak még ma is, és miért fognak táncolni talán mindörökké…” (44.).
Az efféle impresszió és látványosság, megfigyelés és elbeszélésekre épülő jellemzés persze „adatolhatatlan” volna a szabványos folklorisztikai, tárgyi- vagy társadalomnéprajzi leírás szempontjából, de most tekintsünk el a konvencionális és kortárs interpretációs szertartásoktól! Hisz ahogyan Régi Tamás immáron három kötetet is szentelt a turkana terepmunkái során gyűjtött tárgykultúra, mentális átalakulás versus turizmus-orientált létformák kérdéseinek, e megközelítés antropológiai-etnológiai hitelessége éppen a megjelenítés élményszerűségében esetlenebb, hisz nem „irodalomnak” készült, hanem terepmunka-beszámolónak és kismonográfiának. De míg a tapasztalati tudás általánosításba, az élményközeli kép egyetemes kultúrafogalomba vezet át Moravia szövegében, addig nem áll módunkban őt antropológusként vagy etnológusként elfogadnunk. Az irodalom viszont teljességgel más igényű, célú, technikájú és eredményességű. Közel hozza azt is, aminek egy folyóirat, ha afrikanisztikai, irodalmi és magyar orientációval küldetést vállaló, még ha retrospektív is ez a visszatekintő írás, talán nem szégyenkezhet. Ahogyan Moravia folyamatosan él az afrikai utazások megjelenítőinek (Livingstone, Joseph Conrad, Karen Blixen műveinek idézeteivel, Teleki Sámuel is számos helyen hivatkozott forrása, sőt számos más „sziget-irodalmi” és életvitel-elbeszélő példák között Mark Twain, Defoe ugyancsak kézenfekvően megjelenik) ebben a környezetben vagy képzelt világban a túlélés nehézségeit latolgató több hivatkozással, megfogalmazódik a „Szahara mint a halál, az elmúlás terepe” üzenet is mint képzet és élmény, s ennyiben a spirituális Afrikával foglalkozó forrásművek is társként szegődhetnének Moravia kötetéhez. Vagy éppen fordítva: Moravia könyve a literatúra merészségével kalauzol Afrikában, ami éppenséggel könnyedén kínálja a háttérirodalmat magához az afrikai irodalomhoz, afrikai földrajzhoz és társadalomtörténethez is.
Jelezni érdemes, hogy olvasatom talán csupán egy a lehetséges sokféléből. Remélném, hogy az igényes olvasó szinte egyetlen szavamat sem hisz el, s maga fordul Moravia szaharai-afrikai leveleihez, melyek között a végtelenített mélyreásás ugyanolyan lehetősége marad, mint a „sivatag hajóinak” elringatódzása a homoktenger végtelenségében…
[1] http://www.naputonline.hu/wp-content/uploads/2015/12/Naput-215.pdf
[2] lásd egy „visszaolvasásban”: https://moly.hu/konyvek/alberto-moravia-levelek-a-szaharabol
Illusztráció: Kötetméltató
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
