Carson McCullers: A zsoké
*
Molnár Miklós
Nincs még egy fordításom, amelyikre szívesebben gondolnék, mint a Magányos vadász a szív szerzőjének, Carson McCullers amerikai írónőnek A zsoké című novellája. Nem megbízásra, hanem jó kedvemben csináltam, mégpedig valamikor a múlt század hatvanas éveiben, fordítói pályámnak meglehetősen az elején, oly fogyatékos angoltudással, hogy eleinte a névelőkön és a létezést meg a birtoklást jelentő igék különféle alakjain kívül szinte minden szót az Országh-féle nagyszótárból kellett kikeresgélnem. Akkoriban erősen érdeklődtem a neokatolicizmus egynémely áramlata iránt – ez motiválhatott, hogy az ától cettig többször átnyálazott novellafordítás gépiratát bevigyem a Rónay György szerkesztette Vigilia szerkesztőségébe. Nemsokára meg is jelent, a lap áldott emlékű főszerkesztőjének egyetértésemet kérő – és általam persze örömest jóváhagyott, mert nem kis tanulságomra szolgáló – finom igazításaival. A neokatolicizmus iránti érdeklődésem utóbb ugyan megcsappant, de a Rónay Györgyből áradó kultúra, szeretet, magasztos emberi minőség vonzóereje mindmáig eleven.
Carson McCullers
A zsoké
A zsoké megjelent az étterem ajtajában, azután belépett, nekivetette hátát a falnak, és mozdulatlanul állt, mint a cövek. Sokan voltak a helyiségben, mert három napja tartott már a versenyszezon, és csurig megtelt a város összes szállodája. Augusztusi rózsák hullatták szirmaikat az asztalok fehér vászonabroszára, a szomszédos bárból részeg hangok nyájas duruzsolása hallatszott át. A zsoké a falnak támaszkodva várakozott, és gyászos pillantású, beesett szemével gondosan szemügyre vette a helyiséget. Végigjártatta tekintetét az éttermen, végül a vele szemközti sarokban lévő asztalnál állapodott meg. Három férfi ült az asztal körül. A zsoké, miközben nézelődött, fölszegte az állát, és a fejét oldalra hajtotta. Törpe teste megfeszült, keze megmerevedett, ujjai szürke karmokként begörbültek. Az étterem falának támaszkodva bámészkodott és várakozott.
Ezen az estén jól szabott, zöld kínai selyem öltöny volt rajta, méretre nem nagyobb, mint egy karneváli gyerekjelmez. Sárga volt az inge, pasztellszínekkel csíkozott a nyakkendője. Kalapot nem hordott, haja bevizezett, feszes tincsben a homlokába volt fésülve. Nyúzott, kortalan és szürke volt az arca. Horpadás sötétlett a halántékán, ajka torz mosolyba merevedett. Egyszer csak ráeszmélt, hogy a sarki asztalnál, ahová bámult, észrevette az egyik férfi. A zsoké azonban nem biccentett, hanem még magasabbra szegte az állát, és megfeszített kezének hüvelykujját a zakója zsebébe akasztotta.
A sarki asztalnál ülő három férfi közül az egyik tréner, a másik bukméker volt, a harmadik meg egy gazdag ember. A Sylvester nevű tréner nagy darab, vörös orrú, világoskék szemű, lomhatestű fickó volt. A bukmékert Simmonsnak hívták. A gazdag ember egy Seltzer nevű lónak volt a tulajdonosa, a zsoké délután azt a lovat lovagolta. A három férfi szódás whiskyt ivott. A fehér köpenyes pincér az imént szolgálta föl nekik a vacsora fő fogását.
Sylvester vette észre először a zsokét. Gyorsan elkapta a tekintetét, letette a whiskys poharat, és idegesen megvakarta az orra hegyét a hüvelykujjával.
– Nini, Bitsy Barlow! – mondta. – Ott áll az ajtónál, és bennünket bámul.
– Aha, a zsoké – mondta a gazdag ember. A fallal szemközt ült, és most félfordulatot tett a fejével, hogy hátrapillantson. – Hívd ide!
– Isten ments! – felelte Sylvester.
– Bolond az – mondta Simmons. A bukmékernek tompa és élettelen volt a hangja. Arca a született szerencsejátékosé: gondosan eligazgatott vonásai egyszerre tükröztek félelmet és kapzsiságot.
– Bolondnak azért nem mondanám – mondta Sylvester. – Elég régóta ismerem. Hat hónappal ezelőttig kutya baja se volt. Ha így folytatja, nemigen éri meg a következő évet. Kötve hiszem.
– Az a Miamiban történt eset az oka mindennek – mondta Simmons.
– Mi történt ott? – kérdezte a gazdag ember.
Sylvester átpillantott a helyiségen a zsokéra, és vörös, húsos nyelvével megnedvesítette a szája szélét.
– Egy baleset. Megsérült egy kölyök a versenypályán. Eltörte a lábát meg a csípőjét. Ő volt Bitsy legjobb barátja. Egy ír kölyök. Egyébként nem lovagolt rosszul.
– Kár érte – mondta a gazdag ember.
– Bizony kár. Csuda jóban voltak, sülve-főve együtt lehetett látni őket – mondta Sylvester. – A kölyök állandóan Bitsy hotelszobájában lebzselt. Kártyáztak, főként römiztek, vagy csak heverésztek a padlón, és közösen olvasták a sportrovatot.
– Van ez így néha – mondta a gazdag ember.
Simmons nekilátott a bifszteknek. Villáját úgy illesztette a tányérra, hogy a kése pengéjével gombafejek halmazát piszkálhassa rá. – Bolond az – mondta még egyszer. – Végigfut a hátamon a hideg, ha meglátom.
Az étterem minden asztala foglalt volt. Középütt népes társaság ült a bankettasztalnál. Az éjszakából valahogy bekeveredett a helyiségbe néhány zöld-fehér augusztusi molylepke, és az áttetsző gyertyalángok körül röpdösött. Két flanel nadrágos, blézeres lány sétált át az éttermen egymásba karolva, és bementek a bárba. A főutcáról behallatszottak az ünnepi hisztéria hangjai.
– Azt mondják, augusztusban Saratoga a világ leggazdagabb városa, ha az egy főre jutó bevételeket nézzük – mondta Sylvester, és a gazdag ember felé fordult. – Neked mi erről a véleményed?
– Nem is tudom – mondta a gazdag ember. – Lehet, hogy így van.
Simmons óvatosan megtörölte zsíros száját a mutatóujja hegyével. – Hát Hollywood meg a Wall Street…?
– Figyeljetek csak! – mondta Sylvester. – Úgy látszik, mégis idejön.
A zsoké ellépett a faltól, és közeledett a sarki asztalhoz. Peckesen járt, minden lépésnél félkörben előrelendítette a lábát, és a sarkát keményen belevágta a padlót borító vörös bársonyszőnyegbe. Félúton, a bankettasztalnál véletlenül meglökte egy fehér szaténruhás, kövér asszonyság könyökét. Hátralépett, majd modoros udvariassággal meghajolt, közben lehunyta a szemét. Amikor átért a helyiségen, az asztal sarkához húzott egy széket, és üdvözlésül még csak nem is biccentve, szürke, merev arcának kifejezésén szemernyit sem változtatva, letelepedett Sylvester meg a gazdag ember közé.
– Vacsoráztál már? – kérdezte tőle Sylvester.
– Akadnak, akik így mondanák – felelte a zsoké magas, keserű, tisztán csengő hangon.
Sylvester óvatosan letette a kését meg a villáját a tányérja szélére. A gazdag ember fölemelkedett ültéből, oldalt fordult a széken, és keresztberakta a térdén a lábát. Zsávolyszövetből készült lovaglónadrág volt rajta, fényezetlen csizma és elnyűtt, barna zakó. Ezt viselte éjjel-nappal, míg csak tartott a versenyszezon, jóllehet őt magát soha nem látták még lovon. Simmons folytatta a vacsorázást.
– Egy korty szóda volt a vacsorád? – kérdezte Sylvester. – Vagy valami hasonló?
A zsoké nem felelt. Arany cigarettatárcát húzott elő a zsebéből, és fölkattintotta a födelét. Néhány cigaretta meg egy aprócska arany zsebkés volt benne. A zsebkéssel szokta kettőbe vágni a cigarettáit. Mikor rágyújtott, föltartotta a kezét az arra haladó pincérnek.
– Hozzon egy whiskyt, legyen szíves.
– Ide figyelj, kölyök! – mondta Sylvester.
– Ne kölyközz engem.
– Legyen eszed! Tudod, hogy nem hülyéskedhetsz.
Gúnyos, merev vigyor jelent meg a zsoké szája szögletében. Tekintetével végigpásztázta az ételtől roskadozó asztalt, de nyomban el is fordította a fejét. A gazdag ember előtt tejszínnel és petrezselyemmártással leöntött sült hal tornyosult. Sylvester kaszinótojást rendelt, hozzá spárgát, frissen sült kukoricalepényt és fekete olajbogyót. Az asztal sarkán, a zsoké előtt egy tál sült krumpli gőzölgött. A zsoké nem nézett többször az ételre, ehelyett le nem vette elgyötört tekintetét egy csokor teljesen kinyílt rózsáról.
– Aligha emlékeztek egy McGuire nevű illetőre – mondta a zsoké.
– Ide figyelj! – mondta Sylvester.
A pincér kihozta a whiskyt. A zsoké ide-oda forgatta a poharat kicsi, izmos, kérges kezében. A csuklóját díszítő aranylánc megcsörrent az asztal szélén. Egyre csak forgatta a poharat a tenyerében, aztán hirtelen két jókora kortyban felhörpintette az italt. Úgy tette le a poharat, hogy jó nagyot koppanjon.
– Nincs nektek olyan memóriátok – mondta a zsoké.
– Dehogy nincs, Bitsy – mondta Sylvester. – Mi van veled? Hallottál tán valamit a kölyökről?
– Levelet kaptam – felelte a zsoké. – Azt a bizonyos illetőt, akiről szó van, szerdán engedték ki a kórházból. Egyik lába két hüvelykkel rövidebb, mint a másik. Ez van.
Sylvester csettintett a nyelvével, és megcsóválta a fejét.
– Meg tudlak érteni, Bitsy.
– Ne mondd! – mondta a zsoké, és a tányérokra pillantott. Tekintete a sült haltól a kukoricalepény felé vándorolt, majd megállapodott a sült krumplis tányéron. Arca megmerevedett, majd gyorsan fölpillantott. Váratlanul szétnyílt az egyik rózsa. A zsoké fölkapott egy szirmot, összemorzsolta a mutató- és a hüvelykujja között, aztán bekapta.
– Van ez így néha – mondta a gazdag ember.
A tréner meg a bukméker végzett az evéssel, de azért még maradt étel a tányérjukon. A gazdag ember beledugta zsíros ujjait a vizespoharába, és a szalvétájába törölgette őket.
– Hát jó – mondta a zsoké. – Nem kéri valamelyiktek a sótartót? Vagy rendelnétek még valamit? Nos, uraim? Még egy adag bifszteket…?
– Ugyan már, Bitsy – mondta Sylvester. – Térj észre! Miért nem mégy föl a szobádba?
– Csakugyan, miért nem megyek föl? – kérdezte a zsoké. Hangja magasabb lett, kihallatszott belőle a hisztéria éles szűkölése. – Miért is nem megyek föl abba az átkozott szobába, hogy föl-alá járkáljak és leveleket irkáljak és lefeküdjek, ahogy rendes emberhez illik? Miért is nem… – Hátralökte a székét, és fölkelt. – Ó, a fenébe – mondta aztán. – Essen belétek a fene. Inni akarok valamit.
– Csak annyit mondok, hogy vesztedbe rohansz – mondta Sylvester. – Tudod, hogy megárt neked az ital. Nagyon jól tudod.
A zsoké keresztülhaladt az éttermen, és bement a bárba. Rendelt egy Manhattan-koktélt. Sylvester figyelte, amint szorosan összezárt sarokkal álldogál, olyan feszes testtel, akár egy ólomkatona. Kisujját eltartotta a koktélos pohártól, és apró kortyokban szürcsölte az italt.
– Bolond ez – mondta Simmons. – Mondom, hogy bolond.
Sylvester a gazdag ember felé fordult.
– Ha báránysültet eszik, egy óra múlva is látni lehet, hogy ott van a gyomrában. Nem bírja már kiizzadni magából az ételt. Már ötvenegy és fél kiló. Másfél kilót hízott azóta, hogy eljöttünk Miamiból.
– Zsokénak nem szabad innia – mondta a gazdag ember.
– Az étel se ízlik már neki úgy, mint régebben. És nem is tudja kiizzadni magából. Ha báránysültet eszik, látni lehet, hogy megáll a gyomrában, és nem megy lejjebb.
A zsoké megitta a koktélját. Aztán hüvelykujjával szétnyomta a pohár alján lévő cseresznyét, és eltolta magától a poharat. Bal oldalán, egymás felé fordulva, ott álldogált a két blézeres lány. A bár másik végében két lóversenyhiéna arról vitatkozott, hogy melyik a világ legmagasabb hegye. Ezen az estén mindenki társaságban volt, senki sem iszogatott magában. A zsoké vadonatúj ötvendolláros bankóval fizetett, és nem számolta meg a visszajárót.
Visszament az étterembe ahhoz az asztalhoz, ahol a három férfi üldögélt, de nem ült le.
– Nincs nektek olyan memóriátok. – Olyan alacsony volt, hogy az asztal széle csaknem a derékszíjáig ért, és amikor inas kezével megmarkolta az asztal sarkát, le sem kellett hajolnia. – De hogy is lenne, hiszen benneteket csak az érdekel, hogy éttermekben ételeket zabáljatok. Mert ti csak…
– Na de Bitsy! – könyörgött Sylvester. – Ne butáskodj!
– Ne butáskodjak! Ne butáskodjak! – A zsoké szürke arca megremegett, aztán torz vigyorba fagyott. Megrázta az asztalt, hogy a tányérok csörömpölni kezdtek, és egy pillanatig úgy látszott, föl is borítja. De hirtelen abbahagyta. Kinyújtotta a kezét, belenyúlt a hozzá legközelebbi tányérba, és szánt szándékkal kivett belőle egy marék sült krumplit. Bekapta, alaposan megrágta, felső ajka előrecsücsörödött, aztán megfordult, és a padlót borító vörös szőnyegre köpte a péppé rágott falatot.
– Nemtelen fráterek – mondta. Vékony és megtört volt a hangja. Úgy forgatta szájában a szavakat, mintha valami ízleteset enne. – Nemtelen fráterek – mondta még egyszer, aztán sarkon fordult, és peckes léptekkel kisétált az étteremből.
Sylvester megvonta lomha, széles vállát. A gazdag ember fölitatta az asztalra loccsant néhány vízcseppet, és a három férfi szótlanul ült, míg oda nem ment hozzájuk a pincér, hogy leszedje az asztalt.
Fordította: Molnár Miklós
Illusztráció: N. Rockwell illusztrációjának felhasználásával
Ezek is érdekelhetik!
José Ortega y Gasset: Feljegyzések a homályló nyárból (részlet) →
Daniel Kehlmann: A nap alatt →
Fenyvesi Ottó: Kortárs horvát költők 2. rész →
