A. Gergely András: Európa „Mi” és „Ti” között
Hogyan születik az aszimmetrikus identitás?
Címébe foglalt talányt, civilizációs abszurdot fogalmaz meg Aleš Debeljak Európa európaiak nélkül című kötetében,[1] mely bár a kelet-európai országok EU-s csatlakozásának idején kelt elemző írások foglalata, de kultúraelméleti okfejtésének világos distinkciói éppen az ellenkezőjéről győznek meg. Az a felelősség és hűség, ami „az identitások szüntelen metamorfózisában” még talán megmarad(t), ha egymást nem zárják ki a szűkebb és tágabbra formált „hazák”, voltaképpen nem egymás ellen való, hanem közös törekvést igényel, miközben pontosan tudjuk, hogy a „feszültségek, súrlódások és vetélkedések folyamatai képezik az európai identitás fő ismérveit”. Ráadásul, mint könyve utolsó mondatában áll: „Hegel óta tudjuk viszont, hogy halott az eredmény a folyamat nélkül és a végcél, az odáig vezető útról való gondoskodás nélkül. Európa mint a tágabb haza ilyen szempontból nem annyira cél, mint inkább maga az út” (197.).
De a poéngyilkos megoldás csupán félútig sem vezet. Debeljak e kétszáz oldalon a legtalányosabb sorskérdésekkel szembesít bennünket, akik ugyan nem vagyunk a szlovén nemzetfejlődés ismerői, de – mint a térségben érdekeltek és érintettek – nem kerülhetjük meg az alaptéziseket mégsem: „Hogyan született Európa? Mit jelentett Nagy Károly, mit Napóleon korában és az elmúlt száz évben? Milyen a német és milyen a francia út? Hogyan kezelik a kisebbségi kérdést a katalánok és hogyan a baszkok ugyanabban az országban? Milyen Európa a frissen csatlakozó, tegnap még kommunista országokból nézvést, és hogyan látják a Balkánon? Segíthet-e Európának a jugoszláv tapasztalat? Hogyan alakult viszonya az iszlámmal a földrész születése óta?” (szól ekként a hátoldali könyvismertető). Mármost a csatlakozás idején írt kötet, melyben számos helyen hivatkozza a közép-európai identitás mikéntjeit, a köztük a magyar tapasztalat buktatóit is, egyfajta „progresszív szkepticizmussal szemléli Nyugat-Európát, a kiváltságait féltékenyen őrző »magának való családot«, s körüljárja, hogyan határozta meg magát Európa mindig negatíve. E személyes kontrasztformálás nem kerüli meg, hogy „Európa és a jugoszláv emlékezet” kérdését, „Európa erőszaktörténelme és a mindennapi élet amerikanizálódása” problematikáját, a „Nyugat meghasonlása” tapasztalatot, „Amerika és az európai szolidaritás” kérdését, az iszlámhoz, a Kelethez vagy az utóbbi századokban a Balkánhoz és a legutóbbi hatvan évben a kommunista országokhoz való viszonyában egy egész európai másságosságot vegyen alapul, melyben „Az európai identitás szörnyű aszimmetriája” úgy vetődik föl alapkérdésként, mint „A tétova »másik« Európa” helyzetképe. E fejezetcímek közepette a „»Mi« és »ti« mint mentális keret” érvényességéről, a „Kitalálni a befogadó európai hagyományt” sürgető kényszeréről esik szó elemző mélységgel, mégpedig a nemzetközi szakirodalmi viták, a jugoszláviai háborús időszak utáni kihívások, az európaiakat jellemző „ökonomizmus mint Európa alapmítosza” képtelenségeiről ejt szót történeti áttekintésében. A kötet mély szkepticizmussal indul, s miközben mindvégig „Európa befogadó értelmezését szorgalmazza, odaértve a posztkommunista országokat is”, végül eljut a konklúzióig: „az egységes Európa még mindig csak álom”.
De ami lényegesebb az alaptónus hullámainál: lévén a Ljubljanai Egyetem Társadalomtudományi Karának Kulturális és Vallástudományi tanszékvezető tanára, a címbe foglalt alapkérdést a szerző a sokféle közelítés összhangjában fogalmazza meg: az első félszáz oldalon rákérdez, hogy van-e a lehetséges „találkozásoknak”, népek és kultúrák identitásalakzatainak „találkozási közös tere”, s mit tesz maga az európai földrész lakossága az ellen, hogy amerikai fensőbbségtudat helyett európai szolidaritás legyen inkább értékrendi alaptézis, mellyel oszlatható „a jellegtelenség zavara”, és a „haladó euroszkepticizmus” mellett inkább létrejöjjenek „a kozmopolitizmus terei” Európa és a Balkán viszonyában, s ezenfelül megmaradjon „a különbözőség mint az identitás szülőanyja” is. S talán ebben áll az aszimmetrikus identitás lényege is…
Érdemi okfejtés lehetőségét látja egyúttal abban is, hogy „a jugoszláv lecke”, valamint „a szlovén kultúra, avagy kultúrák Szlovéniában?” dilemmái elvezessenek olyan makropolitikai és nemzetközi kapcsolati mélyrétegekig, ahol a „negatív jelképes földrajz” terét egyre inkább kitölti a triviális történeti magyarázat (Nagy Károlytól Napóleonig), az iszlám és kereszténység viszonyának hosszú, fél évezredes időszaka, egészen „a felvilágosult Európa” esélyének elterjedéséig, az „identitások koncentrikus köreit” jellemző „Kelet Nyugat ellen: két Európa-elképzelés” tarthatatlanságáig és a „féleurópaiak” világának tételezéséig (49–105.). Ebben ugyanis a „kultúra, barbárság, természet” mint közös osztó a „nemzeti és globális demokrácia” helyi világait jellemezné, az államközi kapcsolatokat pedig határviták, „avantgárd dilemmák” és az állam eszméjéből születő nemzeti kivagyiságok rendszerei szabályoznák (94–128.), s feledésbe megy a „hazánk Európa vagy Európa-nemzet” koncepciója is.
Érdemi mélységekig is elmegy ugyanakkor, ha az etnikai kisebbségek olyan variánsaiig kell keresgélnie, mint a francia vagy a német rekonstrukció kérdései, ahol az „alkotmányos hazafiság” dilemmája függ össze a „piaci törvények és a kultúra” kérdéseivel, a „polgári bohémek” vagy a kulturális populizmus kihívásaival, s ahol a „széplelkek rezervátuma” függő viszonyba lép „a piaci űr présével”, vagyis ahol „az európai” fogalma az „egység a különbözőségben” problematikája lesz a meghatározó, s így kerül feszítő dilemmák közé „Ausztria és a megalázó keleti előítéletek” viszonya, vagy „Trieszt és a semmibe vett szlovén különbség” helyzetképe.
A kötet megannyi súlyos dilemma hordozóit és az alárendelődések stratégiáit is érdemben tárgyalja, izgalmas forrásfeltáró kanyarok után (pl. Szent Ágoston túlvilágképe vagy Czesław Miłosz karizmatikus illúziókat kereső álláspontja mellett) arra futtatja ki elméleti közelítését, hogy a lengyelekre, csehekre, magyarokra és szlovénekre jellemző habitus a Nyugathoz közelebbi álláspont révén egyfajta „Európa-erőd”-funkciót teljesít be, a nacionalizmus két formája mellett a „megtestesült Másik” szerepében egzisztálni kénytelen volt kelet-európaiság pedig úgy kerül a „szenvedélyes és szörnyű szövetség” melletti kényszerhelyzetbe, hogy identitásának legjavával keresni kénytelen, emellett „a kultúra közös tere” biztosította demokratikus és antiautoriter szerepkört egyszerre választja, mely nem valamely „kiutalt” státusza kellene legyen, hanem újfajta változata a „demokrácia, nacionalizmus, hazaszeretet” egészséges hármasának, minden felülbíráló, szélsőséges vagy restauratív felhang nélkül (158–190.).
A kötetben Debeljak – mint jeleztem – tónusváltásaiban sem mellékesen fogalmaz a tradíciók őrzése melletti modernitás lehetőségéről, a konvenciókkal megpakolt, de méltóképpen nyugatias felfogásmódok esélyeiről, s utóvégre a politikai modernizmus keretei közötti liberális választási lehetőség alternatívái közötti, az „antiliberális nacionalizmussal” szembeni, az „intelligens hazaszeretet” melletti döntéskényszerről: „A modern nacionalista történetben az egyén hovatartozása bizonyos sorsszerűség, ha ugyan nem isteni gondviselés függvénye, akárcsak a feudalizmus idején. Az egyén hovatartozása viszont semmiképp sem jelenti az életprogram kiválasztott formáját. A nacionalista számára a dolog már automatikusan eldöntődik, mielőtt még az ember megtanulna járni és beszélni. Csak az a választása marad, hogy elfogadja a »nemzeti sorsot« vagy szembeszálljon vele, s ezzel szélsőséges esetben árulóvá lesz. Nem könnyű a választás a született identitás fatalizmusa és a törzsi árulás között, még nehezebb lehetőséget keresni ezen alternatíva meghaladására” (193–194.).
A jelzett, körüljárt, aprólékosan jellemzett és bőséges szakirodalommal körülbástyázott kötet éppen e nehezen meglelhető alternatívák lehetőségeit veszi fontolóra. S ha az uniós csatlakozás egy korszak fő eseménye volt is (több kelet-európai nép és nemzet, ország és identitás számára), az európaiak nélküli Európa a fenyegető jövőképek egyike marad(t). A „tárva várt Nyugat” a „zárva várt Kelet” terheivel lett súlyosabb, s a keletiek sem csupán az európai Európát remélték vagy remélik most is. Debeljak könyve alapirodalom marad a „csatlakozás utáni Európa” európaiatlanságának ezernyi fényében. A Mi és Ti kettőssége a mindenkori Én és a Másik világára esik szét. S ahol nem éppen háború törli el a kétféleség együttes reményét, ott a nehéz jövőképek könnyítő forrásműve lesz ezután is.
[1] Ford. Gállos Orsolya, Napkút, Budapest, 2006, 206 oldal.
Illusztráció: Kötetméltató
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
