Kovács katáng Ferenc: Hány jó napból áll egy magyar emberöltő?
Bertalan Tivadar 1930 őszén született Budapesten. Kossuth-díjas festő, grafikus, író és világhírű filmlátványtervező, életműdíjas, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.
Kovács katáng Ferenc: Egy tévéfeltételen említed magadról, hogy Fedettpályás véraláfutó vagy. Kifejtenéd ezt bővebben?
Bertalan Tivadar: Annyiban “véraláfutó”, amennyiben majdnem tökéletesen meg akartam oldani minden új elképzelésemet. Azért mondom, hogy majdnem, mert a tökéletest keresve az ember rádöbben arra, hogy tökéletes az, aminek valami hibája van. Csakhogy! Ez a hiba titok. Így válik tökéletessé. Az alkotói út természetesen, a műfajtól függően küzdelmekkel jár, ezért mondtam én a tanítványaimnak is: a kudarcért is meg kell küzdeni.
Művelt műfajaim közül (5 műfajomra utalva: díszlet, festészet, grafika, irodalom, könyvművészet – EGYES ÍTÉSZEK “5 AZ EGYBEN” művészként emlegetnek) legtöbb energiát természetesen a filmes működésem követelt. Nem csak a műtermekben, hanem a leglehetetlenebb időszakokban és helyszíneken és természetesen a megvalósító műhelyekben is helyt kell állni egy képileg megtervezett elgondolás megvalósulása érdekében. Az irodalomnak elég csak úgy, a gondolatban már ugyancsak megtervezettekkel nekiülni vagy nekiállni… A filmes tevékenység sokrétegűbb és nagy mozgást követel (a festőállvány előtt például csak néhány lépést, előre-hátra jár az ember).
KkF: 90. születésnapodon, az Újpesti Közéleti Televízió “Helyi Érték” című beszélgető műsorában említetted (1), hogy édesapád szabó volt. “Kishal”, mégis üldözte őt a 45 utáni új rend. Felidéznéd nekünk ezt a korszakot? (Ha pontatlan, vagy rossz/sértő a kérdés, akkor ugorjuk át! Köszönöm a megértésedet!)
BT: Jellemző a korra: Apám egy időben ruhagyárban dolgozott és élmunkás “kitüntetést” kapott. Ezt a fityegő egy ideig a munkaasztala mögötti falon függött a szabásminták között, később valaki a szemétládában találta meg és diadalmasan felmutatta: – Bertalan elvtárs! (Apám nem volt elvtárs, párttag sem volt; talán éppen ez volt a fő bűne. ) Bertalan Elvtárs így becsüli meg népköztársaságunk jeles kitüntetését?! Az ügynek Kistarcsa lett a vége, persze a család értesítése nélkül. Ott állt édesanyám három kiskorú gyermekével. Valahová Budára járt szegény, Újpestről, ahol laktunk, hogy egy-egy zsák nyers gombot cipeljen haza, körömmel, bármivel lesorjázni azokat. A fillér töredékét kapta tucatjáért. Apám hollétét úgy tudtuk meg, hogy egy kavics segítségével átdobott a kőkerítésen egy cédulát ezzel a szöveggel: “jóember, ha megtalálod, értesítsd a családomat, hogy itt vagyok. Cím és hálás köszönet mellékelve.” Szerencsére, a cédulát jóember találta meg.
KkF: Lázadó, kalandra kész ifjú lehettél, ha már gimnazista korodban Ausztráliáig szöktél. Mi hajtott, mik voltak a belső motivációid?
(BT: Tojás)
BT: 1949-et írunk. Hetedik osztályos gimnazista voltam. Undorodtam a helyzettől és egy bizonyos tanár szolgai gerinctelenségétől. Persze, a kalandvágy és kíváncsiság is hajtott egy számunkra idegen világ felé. Egy magyaróra után az egyik osztálytársam, aki egyébként a Pannónia bőrgyár tulajdonosának a fia volt, feltette a kérdést:
– Nem megyünk Ausztráliába? – Miért pont oda? – Mert az van a legmesszebb.
Január volt, vettük a télikabátunkat és nekilódultunk. Nahát, ez nagyon sok kalanddal járt, ezért csak úgy szőrmentén vázolom. Pénzünk volt, vagyis hát a gyárosfiúnak, mert államosítás előtt állt a gyár s ő magához vette, amit a házi kasszában talált. – Ezt nektek! – mondogatta, és kiköpött. Én nem tudom, mennyi volt ez a summa, de tekintélyes lehetett. Rá, ha elkapják, de apjára minden bizonnyal fővesztés járt volna. Így hát az apa bejelentette a pénz eltűnését. Természetesen megindult ellenünk a hajsza. Hogy félrevezessük a rendőrséget, nem a határ felé igyekeztünk, hanem Pécset céloztuk meg. Egy kis panzióban húztuk meg magunkat Mecseken, várva, hogy lecsillapodjanak a kedélyek. Négyen voltunk, mert még két osztálytársunk is csatlakozott hozzánk. Ez a kettő is jóbarát volt, de támadt egy olyan hülye ötletük, hogy ők megnézik, milyen is egy kupleráj, ugyanis a Czinderi utcában még működött az ország utolsó ilyen intézménye. Hanem a kamaszkori kíváncsiság is működött, amire szegény fiúk ráfáztak, mert mint később megtudtuk, ott helyben elkapták őket. Nem árulták el, hol vagyunk, de csörgött a telefon s mivel a séf nem volt jelen, gyáros-fiú társam vette fel a kagylót és a séfként mutatkozott be. Az iránt érdeklődtek, lakik e ott két csirkefogó így és így néznek ki. Haverom közölte, hogy nem, ilyenek itt nem laknak és befejezvén a telefonbeszélgetést, a továbbiak nekem szóltak. – Na, söprés! Vettük a bőröndjeinket és beszálltunk egy éppen jókor jövő vendég taxijába, közöltük a célt a sofőrrel: – Vaskeresztes, vagy Vaskeresztesi; nézze meg a térképen, a nyugati határnál van. A sofőr először kinevetett, de Öcsi, mert így hívtuk a barátomat, összemarkolt pénze láttán legyintett és nekilódult. Meg is érkeztünk Vaskeresztesre, ahol elől bementünk a templomba és hátul a sekrestyén át már Ausztriában voltunk. Ezt a trükköt, amiben a jóságos plébános is segített, az Öcsi volt tantija említette, aki egyébként Bécsben élt. Igen ám! De előttünk állt egy közel ötven kilométeres ausztriai orosz-zóna, ahol bujkálnunk kellett az angol zónáig, amely a Lafnicz folyó (mi így magyarítottuk) túlsó partján kezdődött. Mint említettem, január volt. Mikor végre a folyó partján álltunk, rémülten láttuk, hogy bőrödzik a víz a jégtől, de nem volt idő a totojázásra, nyakunkba kaptuk a kofferjainkat, amelyekben némi elemózsia, csokoládé, keksz, meg egy flaska pálinka szorongott egyéb szükséges holmink mellett, a fejünk tetején tartva, hogy ne ázzon, belevetettük magunkat a jeges vízbe. A szovjet őrség kicsit későn ébredt, mert csak az én kofferomat lyukasztotta át egy golyó és a pálinkám csurgott a képembe, amit nagyon sajnáltam, de akkor jótékonynak éreztem. A túlsó partról a fejünk fölött visszapörköltek az angolok és kihúztak bennünket a partra. Meleg szolgálati helyiség, forró tea és orvosi vizsgálat várt ránk, majd másnap elirányítottak a fürstenbergi menekülttáborba. Ott kellett bevárni sorsunkat. Óriásplakátok hirdették, hogy lehet választani, ki hová akar tovább menni; Ausztrália is szerepelt, mint lehetséges cél. Végre eljött a nap, bepakoltak bennünket a háborút járt, ütött-kopott Messerschmittbe és irány… Valahol Bilbaóban pihentettek, de nem tudtunk semmit pontosan, mert a gépből nem szállhattunk ki. Nyilván tankolni kellett, aztán újra felszálltunk. Camberrai megérkezésünkkor egy fogadóbizottság közölte velünk: finom, mezőgazdasági munkánk lesz, elvégre meg kell szolgálnunk az eddigi költségeket. Nem nagy kedvet éreztem a kapáláshoz, bár gyerekkoromban bőven volt részem benne a nagyszüleimnél. Hanem ezek mégsem a nagyszüleim, így hát rávettem Öcsit, hogy fizesse le a transzportvezetőt és hozzon vissza Európába. Majd én megmagyarázom a két elkapott srácnak, hogyan kell ügyesen disszidálni, én már tudom. Öcsi kötélnek állt. Így kerültem vissza Ausztriába. Szentgotthárdnál, amikor még lassan ment a kiinduló vonat, felugrottam rá. Így kerültem vissza. A sors tréfája, hogy a két haver végül is kijutott. Öcsi és egy másik örökre Ausztráliában maradtak, társuk meg valahogy hazakeveredett. Én már nem törtem a fejemet újabb disszidáláson, Visszatartottak anyám könnyei és gyönyörű kishúgom, aki nem sokkal előbb született.
(BT: Fogas)
KkF: Hogy lehetséges mégis, hogy “foltokkal a múltadon” felvettek az Iparművészetire? S ott sem volt bebetonozva a helyed.
BT: Jelentkeztem a gimnáziumomban, hogy befejezzem, amit megszakítottam. De az a bizonyos tanár, akit említettem, s aki mellékesen a Duce ifjúsági egyesület magyarországi megalapítója volt, teátrálisan az ajtóra mutatott: – Mars ki, hazaáruló, nincs helyed e falak között! Búcsúzóul beírta az osztálykönyvembe, hogy az ország összes középiskoláiból kizárva. Én ezzel az elcsúfított könyvemmel, amelyet mindenhol kértek, házalni kezdtem. Sorra felkerestem a gimnáziumokat, de a beírásra hivatkozva mindenhol elutasítottak. Egy maradt még, ami reménytelennek tűnt, a Barcsay utcai Madách Gimnázium. Eme utolsó lehetőségem igazgatója is feltette a kérdést: – Miért van ez ide beírva, fiacskám? – Állítólag hazát árultam. – Na jó, mondj el mindent szépen, részletesen! És én elmondtam. – Na jól van, fiam, vedd a cuccodat és holnap elfoglalhatod a helyedet. Így kerültem az ország egyik legelittebb gimnáziumába, ilyen nebulók közé, mint például Bónis Ferenc zeneesztéta, Szakonyi Károly és Szinetár Miklós.
(BT: Bábszínház)
Na és a főiskola? Ez idő tájt három új szakot indított az Iparművészeti Főiskola: színház, film és jelmez szakirányú képzést. Talán ezernél is több volt a jelentkező, közöttük én is. A felvétel egy iskolaévig tartott, közben persze minden nap tucatjával estek ki a reménykedők. A legvégén tizenöten maradtunk a három szakra, mindegyikre öt szerencsés. Én a film-szakra kerültem és ott is jártam végig. Ám ez az út sem volt zökkenőmentes, mert az évek folyamán háromszor is kirúgtak. Nem akartam belépni a Pártba. És a Dolgozó Ifjúsági Szövetségbe, a DISZ-be se léptem be. Ezek például főbenjáró bűnök voltak. Mindhárom esetben a tanári kar mentett vissza. Két, egymástól különböző irányítás létezett, az úgynevezett Tanulmányi Osztály és a tanári kar. A Tanulmányi Osztály képviselte a hatalmat, a Pártot és az ideológiát, a tanári kar meg a szakmaiságot. Ez a két vezetés nem látványosan, de szemben állt egymással, ugyanis itt is fennállt még az a számunkra szerencsés helyzet, hogy nem volt elég megfelelő, új káder, be kellett érni a meglévőkkel. Ilyenekkel: Borsos Miklós (mintázás, térformálás), Csáki-Maronyák József (festészet, grafika), Csemegi László (művészettörténet), Forgács Ottó (operatőri ismeretek), Hegedüs Géza (irodalom, művelődéstörténet), Hubay Miklós (dramaturgia, drámatörténet), Inkey Tibor (fotóismeretek), László Gyula (régészet, korismeret), Maksay László (környezettörténet, stílusismeret), Márk Tivadar (jelmeztervezés), Mihálcz Pál (rajz, festészet, ábrázoló geometria), Nagyajtai Teréz (jelmeztervezés, viselettörténet), Nagybányai Nagy Zoltán (festészet), Oláh Gusztáv (zenés és prózai díszlettervezés, építészet), Sőrés Imre (filmdíszlet tervezés), Várkonyi Zoltán (színpadi és filmrendezés), Vén Emil (festészet és színelmélet), Vogel Eric (szcenika, színpadtechnika), Dr. Andrew Achim (kommunikáció, orosz nyelv – oroszul a hadifogságban tanult meg). Ez az időszak az emberek és egzisztenciák tönkretételének még csak a kezdeti szakasza volt. Megjegyzem, aligha jön létre ilyen tanári kar, valaha is. Lehetetlen volt tőlük nem megtanulni a szakmát, amellett tisztességből és emberségből is példát mutattak. Lecserélni még nem lehetett őket, mert egyszerűen nem volt alternatíva.
Három “nemszeretem” tantárgyunk volt: A marxizmus-leninizmus, a szocialista gazdaságtan és az orosz nyelv. Azt ma már sajnálom, hogy az utóbbit nem vettük komolyabban, de az előadóját szerettük és tiszteltük (sokat mesélt a hadifogsági életről és az osztályozásnál nagyon megértő volt.). A “nemszeretem” tantárgyak oktatása a Tanulmányi osztály feladata volt. A felsorolt művészekből álló tanári kar mentett vissza mindig a kirúgásaimból. Nem akarom túlszaporítani a szót, de a három kirúgásom történetéből egyet felidézek: Pécsre mentünk nyári művésztáborba. Élveztük a nyarat és többet lubickoltunk, mint dolgoztunk. de azért a végén mégis fel tudtunk mutatni valamit az önként vállaltakból. Szállásunkon egy éjjel riadtan arra ébredtem, hogy csupa szőr az arcom és egy eltorzított hangot hallottam, s amikor rádöbbentem, hogy mindez az én hajamból van, miközben egy eltorzított hang így szól: – Ez a DISZ határozata volt – nahát, én akkor ezt a DISZT keresetlen szavakkal elküldtem valahová. A dolog megértéséhez tartozik, hogy ez idő tájt a hosszú haj, a közhiedelem szerint politikai állásfoglalásnak számított. Nekem hosszú hajam volt. Az ügynek fegyelmi lett a vége. Természetesen a szenvedő lett a vádlott. Bűnöm, hogy csúnyán beszéltem a Párt ifjúsági szervezetéről. – De kérem, – próbáltam védekezni – engem álmomban orvul megtámadtak, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, küllememet megcsonkították: hogy válogathattam volna meg a szavaimat. Védekezésem persze nem hatotta meg a fegyelmi bizottságot. Az ítélet: kirúgás. (Volt még egy nagy kalandom, de egész más természetű, ám nagyon hosszú lenne itt elregélni (ezt különben már megírtam a “Csonttemplom” című dolgozatomban.)
KkF: Életrajzodat követve, úgy tűnik, hogy a “csak azért is megmutatom” diplomavédésed után, a Filmgyárban egyenesen fölfelé ívelő volt a pályád. Valóban így volt?
BT: Elérkezett a diplomázás ideje. A jóságos Tanulmányi Osztály közölte velem, úgy határoztak, hogy renitens voltom miatt iskolavégzési bizonyítványt ugyan kapok, de a diplomáról mondjak le. Minden társam kapott egy szüzsét, vagy egy forgatókönyvet, és az volt a diplomafeladatuk, hogy ezekhez készítsék el a terveiket. Én nem kaptam semmit. Kénytelen voltam írni magamnak egy filmforgatókönyvet. Budai Nagy Antal históriáját választottam. Egyetlen forrásom Kós Károly könyve volt, ezért szabadjára ereszthettem felborzolt fantáziámat. Közrejátszott az körülmény, hogy a kor és a környezet izgalmas látványtervezésre adott alkalmat. Persze én titokban úgy készültem, sőt “úgyabbul” mint a társaim. Annak rendje-módja szerint megírtam a disszertációmat és képekké, tervekké formáztam az elképzeléseimet. Ezekkel a munkákkal aztán barátaim segítségével illegálisan felvonultam a színpadra és a népes közönség előtt (tanárok, újságírók, rokonok, barátok, ismerősök, szakmai érdeklődők stb.) bejelentettem, hogy én vagyok az, akit nem engednek diplomázni, de azért én készültem, és csak azt kérem, hogy hallgassanak meg és tiszteljék meg egy pillantásukkal a munkáimat. A Tanulmányi osztály képviselője persze le akart parancsolni a színpadról, de a közönség lehurrogta: – Hadd mondja el! Miért nem mondhatná el, ha egyszer készült? …Ilyenformán elhárult az akadály és megtartottam letiltott diplomamegvédésemet. Miután levonultam, odajött hozzám Révész Miklós, a filmgyár igazgatója, és azt mondta, hogy: – Idefigyeljen, fiatalember, engem kevéssé érdekel a diploma, keressen fel az irodámban, elárulom, főtervezőnek alkalmazom. Szavát be is tartotta. Így indult el filmes karrierem. Mellékesen: alig két hét múlva a posta hozta a diplomámat. Az eddig elmondottakból mindenki láthatja, hogy a sorsom szerencsés véletlenek sorozata. Igen ám! Mondogatom magamnak, tanítványaimnak és másoknak is: de a szerencsének elébe kell menni! (A balszerencse mindig hátulról jön.)
KkF: A francia Filmakadémia elnöke, a filmrendező J. Delannoy “A világ egyik legnagyobb Art Directorá”-nak nevezett téged (2). Szerintem sokan nincsenek tisztában azzal, hogy mi is az Art Direktor feladata. Elképzelhető, hogy íróasztal mögött ülő, hivatalos okmányokat aláírogató valakinek képzelik. Felsorolnád, részleteznéd, hogy milyen feladatok tartoznak ebbe a hatáskörbe?
BT: Jean Delannoy nagyon megtisztelt. Több filmjében is dolgoztam, mint ún. Art Director, akinek a feladata, hogy mindenért felel, ami a látványhoz tartozik. Felügyelete alá tartozik a díszlet, a jelmez, az építészet, a pirotechnika, a műhelymunkák stb. A díszleteket általában maga tervezi. Én is mindig így cselekedtem több tucat külföldi megbízásnál.
KkF: “Szavakkal festek, képeimmel beszélek” – állítod az Újpesti Közéleti Televízió Újpesti Kávéház című műsorában, 2012-ben (3). Ideje, hogy filmes karrieredről átfordítsuk a szót egyéb művészeti tevékenységeidre is. Kezdjük talán a képzőművészettel, hisz kart-karöltve folyhatott a díszlettervezői munkáddal. Hogy lettél festő?
(BT: Öregasszony virágoskertje)
BT: Volt Erdőváros (akkor így nevezték a mai Erdőkertest) mellett, ahol nagyszüleimnél húztuk meg magunkat a bombázások elől, Viczián telepen egy O’Donell-féle grófi kastély. Már akkor is csak volt, mert rommá lőtték a ruszkik. Én és néhány falubeli anyaszomorító persze bóklásztunk mindenfelé, így persze a romok között is. A valaha gyönyörű szalonban kutakodva, a ronggyá lett ősök képei és a lócitromhalmazok között találtam néhány meggyötört olajfesték tubust és néhány ecsetet. (Úgy látszott, hogy a grófi család valamelyik tagja festegethetett. Ennek egyéb nyomai is voltak, mert egy darab festővásznat is megmenthettem.) Ezekkel az eszközökkel festettem életem első képét (Putri). Tizennégy éves voltam akkor; a háború vége felé jártunk. Amint láthatod, romantikusként kezdtem, azután az idő múlása átformált.
KkF: Egy-egy kiállításra koncentrálva festetted képeidet, vagy a felgyülemlett alkotásaidból válogattál (vagy válogatott a kurátor)?
BT: Egy ideig nem mutathattam be munkáimat kiállításon, mert nem számítottam szoc-reálnak. Később egyre gyakrabban kértek fel kiállításra, és magam válogathattam. Egyébként sok képemet, grafikámat, festményemet, díszlettervemet vittek szerte-szét a világba külföldi partnereim, de azért néhány száz maradt műtermemben is. Idős korom gátjai miatt ma már nem nagyon gyarapítom a készletet, inkább a szépirodalmat művelem, a papírt ülve is lehet kapirgálni, ha viszket és ha valami gondolat ösztökél. A gondolatra vigyázni kell, mert az olyan, mint a szúnyogcsípés. Ha beléd csíp egy szúnyog, vagy leütöd vagy elszáll, de a csípése mindenképpen viszketni fog.
(BT: Az utolsó fa)
KkF: 2013 óta egymás után jelennek meg köteteid a Napkút Kiadónál. A Papírnehezék című kötet írásai közül az utolsó, nagyon keserű, nagyon mai történet fogott meg engem leginkább. Akik bűnügyi történetek követői, azoknak Robi/Róbert esete nem lehet ismeretlen, de a kötet legtöbb hősével is mintha már találkoztunk volna. Így, irodalmi keretbe foglalva sokkal élesebb nyomot hagy bennünk. Hol találsz a hőseidre? Mennyi írásaidban a fikció, és mennyi a fantázia?
BT: Egyébként mindig a valóságból indulok ki és azt színezem némi fantáziával, ahogy egy fogyasztható szépirodalomhoz illik. Eddig tizenöt kötetem jelent meg, utolsóként egy verseskötet, Rajzás. Ami bizonyítja, hogy kamaszkorba léptem, mert ugye, olyan korban kell mindenáron verset írni.
KkF: Kakukktojás című írásod első néhány sorát idézem: “Alapvetően pesszimista vagyok, hogy boldoggá tehessen minden csalódás. Ezért arra érzek mennybéli ösztönzést vagy ördögrugdosást, hogy szüntelenül tegyek valamit, s nyomban arra, hogy könnyű szívvel átlépjek ezen a valamin.” (Félcédulák, Napkút Kiadó, 2016) A fenti sorok mennyire jellemzőek rád? Alapvetően pesszimista vagy?
BT: Nem vagyok alapvetően pesszimista, csak néhány ítész szerint sokat filozofálgatok. Hát persze, olykor úgy érzem, hogy egész létünk egy globális tréfa, és a bölcselkedés a bizonytalanság megjelenési formája.
KkF: A Rebellisek – történelmi kalandfilm-forgatókönyved 2018-ban jelent meg. Korábban említetted, hogy a diplomamunkádhoz magad írtál egy forgatókönyvet Budai Nagy Antalról. Mi a két történet kapcsolata?
BT: A Rebellisek című könyvem lényegében maga a diplomamunkám, a disszertációm szövege nélkül.
KkF: Állatságok, növénységek című kötetismertetődben (Napkút Kiadó, 2018) az alábbi négy sor olvasható:
“Öregszem, fogy az időm,
Tehát törekszem, s midőn
egyetlen célt szolgál minden tettem
– mit is? Te jó Ég! Elfelejtettem.”
Egy televíziós beszélgetésben kijavítottad a kérdező riportert, merthogy bizony kimaradt a fenti idézetből egy sor. Hogy is hangzik ez, és vajon hova lett?
BT: A kimaradt soroknak sajátságos sorsuk van. Ebből a beszámolómból is több sor kimaradt, mint amennyi benne foglaltatik. Az említett versikéből is valóban kimaradt egy sor. A szöveg így teljes:
Öregszem, fogy az időm, tehát törekszem
S midőn az idő átsuhan fölöttem,
Egyetlen célt szolgál minden tettem,
Mit is? Te jó Ég! Elfelejtettem.
KkF: Csend/Élet – Válogatott elmesélések (Napkút Kiadó 2020) című kötetedben újra feltűnik a fent említett történeted (Gonoszok – Egy élet állomásai). Figyelemre méltó életművedből miként válogattál, milyen kompromisszumokra kényszerültél?
BT: A Csend-Élet amolyan összegző könyv, természetesen válogatás és egyetlen kompromisszumom csupán a terjedelem volt. (Több, mint ezer oldal.) Minden könyvemet u.n. egyszemélyes könyvnek tekintem, ugyanis a szövegtől az illusztrációkon át a borítóig megszerkesztett állapotban adom át a kiadónak. Ők csak a tördelést végzik, magas fokon.
KkF: Modern liberális c. versed első két sorát idézem: “Aki egyetért velem, / Én csak azt kedvelem”. Aktuális, mondhatni napi politikai témákat feszegetsz a legújabb köteted első ciklusában (5). Ugyanakkor egy TV-interjúban azt mondtad, hogy “Élő poéta márpedig nincsen”. (6) E kijelentésed nekem azt sugallja, hogy szavaid inkább a jövőnek szólnak, mint a mának?
BT: Igazad van. Az alkotó embereket általában haláluk után ismerik meg. Legtöbbször persze a feledés vár rájuk. Mindamellett azért, fű alatt, a mának is üzengetek. Csak egy morzsa példázatul, az egyik könyvem mottója: “A jó megbocsáthatatlan, a jót nem lehet megbocsátani, mert nincs miért. Megbocsátani csak a rosszat lehet, mert van miért.”
KkF: Minden kötetedben bőséges képanyag található. Mi volt előbb? A rajz vagy a szöveg?
BT: Hogy a könyveimben látható képek, vagy szövegek születnek-e meg előbb, az nagyon változó. Attól függ, hogy reggel melyikre ébredek először álmomból.
(BT: A kuka balladája)
KkF: S befejezésül versköteted utolsó sorait idézem “Nézzétek csak, ragyog az ég, tiszta azúr; Láthatjátok, mégiscsak jó Isten az Úr.” (7) Lehengerlő, minden bút, bánatot elsöprő sorok ezek. Ugye nem csak az olvasókat erősíted? Kérlek, beszélj a terveidről!
BT: Merész tervem az, hogy még egy ideig le tudjak győzni húsz lépcsőfokot, Himalájámba, fel a műtermembe. Továbbá, hogy viszonylag ép emberi mivoltomban meg tudjak jelenni embertársaim előtt s ahogy már utaltam rá, vakargatni tudjam a papírt, ha viszket.
(2022.05.16.)
(1) https://www.youtube.com/watch?v=2VF1Am9BIfY
(2) MMA, 2015 https://www.youtube.com/watch?v=mTdfc6K_P1w
(3) https://www.youtube.com/watch?v=uN_AwqA-72Y
(4) Helyi Érték Újpesti Közéleti Televízió interjú, https://www.youtube.com/watch?v=2VF1Am9BIfY
(5) Rajzás – versek, Napkút Kiadó 2021
(6) (Képszavak és szóképek Bertalan Tivadar életmű kiállítása a Vigadó Galéria V. emeletén, szeptember 1-én. Kiállításmegnyitó, MMA, 2014 https://www.youtube.com/watch?v=reRHAAgcKdY9)
(7) Rajzás, Abrakadabra, 113. oldal
Illusztráció: Bertalan Tivadar-interjú
Ezek is érdekelhetik!
„A vers – bár belőlem születik – mindig előttem jár” (Baka Györgyi-nagyinterjú) →
Halmai Tamás: Egyik szirom után a másik…* →
Rainer Maria Rilkéről (III/3) →
