Halmai Tamás: Kétszer hökkenni
Egy Báthori Csaba-egymásodpercesről
„Csoda ez, csoda: hogy minden megjön a maga idejében, és soha semmit
nem lehet kicsikarni, de ha egyszer itt a tapasztalat, akkor elháríthatatlan.”
(Rilke: Levelek II/712.)
Báthori Csaba Egymásodpercesek című kötete (1995) mondatnyi művek füzére. A szabatosabb meghatározást ellehetetleníti a kiadvány sajátos műfajközöttisége: hol villámszentenciának, hol mikronovellának, hol pedig versmagnak vagy álomi vallomásnak érezni a fogalmazást. E kurta teljességek sokrétű és sokszínű voltát példázandó most csak egyetlen darabot citálok ide:
parkban
Férfi vagyok és nő, mint egy tölgyfa.
A kisbetűs címadás szokatlan elem Báthori írásgyakorlatában, e korai kötet után alig is élt vele. De itt a lényegekre szorítkozás poétikája magyarázza is, indokolja is.
Séták és találkozások helyszíne a park, az épített természeti környezet, a civilizációs vegetáció emblémája – ennyiben pedig az eredendő (éden)kerti környezet iránti, urbánus sóvárgás tere is. Ezt a sóvár nosztalgiát oldja föl egy már-már misztikus ráismerésben Báthori egymásodpercese.
Kétszintes meglepetést épít föl ez a jelzőtlen-határozótlan mondat: első hökkenésünk a nő is vagyok közlésnek szól, második és perdöntő ámulatunkat a tölgyfahasonlat váltja ki. Nézzük először a nemi vetületet!
Modern lélektani és archaikus mitológiai kontextusban is jól értelmezhető a paradoxonnak ható kijelentés. Hiszen nemcsak azt tudjuk (sejtjük), hogy anima és animus összegződése vagyunk, de az ókori androgüni regék sem ismeretlenek előttünk, ahogy a nemtelen angyalok élettanáról is tájékoztatnak teológiák. Itt a művész és a művészet nemeken túli teljessége adódik mindehhez; s még valami: a feloldódás a park alkalmi közösségében, a nők, férfiak, fák identitásokat egyesítő, így szexus fölötti társadalmában. – Ugyanakkor intimebb irányú olvasat is érvényesíthető: aszerint a párjára lelt beszélő szólama ez, mely a te és én mint boldog szintézis evidenciájáról, azaz a páros önazonosság köznapi csodájáról vall.
Ha a biológiai vonatkozásoktól eltekintünk is (miféle neme van egy fának? színre visz-e nemi szerepeket a porzók és bibék rendszere?), a jelképtörténeti sugalmak velünk maradnak: a tölgyfa mint szimbólum több korszak és számos kultúra kedvelt lénye-motívuma. Hagyományosan a nagyság, az erő, a halhatatlanság jelképe, a hosszú élet és az erkölcsi tartás megtestesítője. A kelta életfától a dodonai tölgyig sorjáznak példák arra, hogy világtengely, istenek fája, szent ligetek őre ez a növény. Nem kell persze sem indiánnak, sem druidának lennünk ahhoz, hogy a tölgyfa méltóságos terebélyében a terjeszkedő transzcendencia megderengését lássuk. A parkban idő- és térhatározás nélküli „jelenetezése” a hasonlítás révén mindenesetre a filozofikumnak ebben elvont magasában körvonalazza a beszélő identitását – s úgy lehet, mindannyiunkét.
Egy ennyire filigrán közlésben minden kicsiségnek jelentése, jelentősége van. A szórendnek is. Hiszen, miközben a kapcsolatos kötőszó („és”), határozottan egymáshoz vonja, a létige („vagyok”) finoman el is határolja egymástól a személyiségalkotó maszkulin és feminin minőséget. A tölgyfa toposza az, melyben végérvényesen egyesül a kettő. Kételytől tiszta harmóniában – mert növényektől is, szimbólumoktól is idillek nyelvtanát tanulhatja el az ember.
Illusztráció: Egymásodpercesek-kötetborítóval
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Ildikó: Az élet forrása →
Fodor Miklós lírai jegyzete Zöldy Pál Mag álma virág c. kötetéről* →
Horváth Tibor: „Akik szomjúhozták az igazságot” (A polgár-államférfi eszménye az ókori Rómától a modern Uruguayig) →
