Tóth Lajos Ferenc: Bársonyszemű
*
Hirtelen szoborrá dermedt. Még a máskor elviselhetetlen böglyök zavargászását is abbahagyta. Csak a nagy, csillogón bársonyos szemével pásztázta az erdőszél bokrait. A vadászokat figyelte, ahogy lassan – ügyetlen csörtetéssel – vonultak a vadászterület kerítése felé.
A szarvas fülét forgatva figyelt a neszekre. Hallotta, ahogy közelednek, a kicsik meg a párja. Azután már látta is őket: a kukoricás szélén csámcsogva lopkodták a tábla finomságait. Megnyugodott. Minden rendben. Lazított a tartásán, bal mellső patájával ügyesen folytatta a gombakeresést. Királyi agancsával le-lehúzott egy zöldülő ágat, és élvezettel rágta. Figyelmesen pásztázta az avart, az ügyes szakértelemmel meglelt gombákat a sombokor alá kotorta, s otthagyta. Az erdőjárók sokan hitték, hogy a mutáns Janinak gyűjti. Miket képesek kitalálni az emberek! Megkóstolta a legszebb őzlábat, elégedetten morgott. Fél szemmel a forrás felé sandított. Onnan szokott jönni az öreg. Mindig hangosan jön, a gumicsizmája furcsa, cuppogó hangot ad, meg büdös is. Az jó, messziről érezni! Talán figyelmeztetni akarja a családot, s a kicsinyeit féltő tehenet!
Régóta jóban vannak. Néha hosszú ideig lesik egymást. Az öreg a fák mögé, az árnyékba áll és várja, közelítsen a gyönyörű szarvashím. A bársonyos-szemű. A kocsmában, ha mesél – és mindig mesél – így emlegeti.
Az öreg tudta, hogy a háta mögött mindenki mutánsnak nevezi. Gyerekkora óta csúfolták a teljesen szőrtelen, nőiesen puha arcáért, szemöldöke, szempillája sem nőtt. Régen tudta a betegsége nevét, de aztán a latin szót elhagyta valahol az út szélén. Mondták róla azt is, hogy kitaszított. Hülyeség! Jó ez így! Mindig az volt. Most is az. Jó. Hát neki ennyi jutott. Ez nem volt igaz, maga-választotta élet az övé. Védeni a vadakat, csak úgy önként, magának. Nincs ennél szebb! Ezt is mindig prédikálja a harmadik, negyedik nagyfröccs mögül pillátlan szemével hunyorítva. A franc se akar mást, hát én se! A szarvasnak jó, nekem jó! – mondogatta.
Magas, vékony ember volt Jani, valamennyire férfiassá tette egy erre bóklászó embertől vásárolt terepszínű katonaruha. Markánsabb ugyan nem lett tőle, de mégsem látszott ettől annyira férfiatlannak. Senki nem emlékezett rá, mikor, honnan jött, kivel és minek. Lassan hozzánőtt a kocsmához, a vadászokhoz, az erdőhöz. Egész napját a sűrűben töltötte. Kéretlenül összeszedte a vadorzók csapdáit. Ha elég összegyűlt, elásta, ne találják meg. Sokszor mondták neki, vigyázzon az orvvadászokkal, azok szörnyű népek.
– Megvéd az erdő, meg ez is – mutatta a vacak, használatlan vadászpuskáját. Van egy töltényem is! – Ezen mindig nagyokat nevettek.
Tavasszal az elhullajtott agancsokat gyűjtötte s hordta az erdészhez. Nagy hozzáértéssel szedte a legszebb erdei gombákat eladásra a faluban, meg aztán saját magának foga alá valót főzött belőle a kunyhójában. Sokszor vette észre, hogy több lett, sokkal több reggelre az előző nap gyűjtött kupac az ajtó melletti ládában. Isten tudja, honnan van, ki szedi össze, és miért épp neki adja. Elfogadta, mint annyi mást. Kéretlenül, de hálásan. Nem kutatta az okát. Évtizedek óta állandóan meséli fűnek, fának, hogy órákig, napokig lesi közelről s távolról az állatokat, azok meg – Isten bizony! -, hogy őt. Éppen csak nem beszélgetnek. Ez így jó, így van rendjén. A kocsmában gyakran téma Jani s az ő szarvasbarátai.
– Tán beszélsz is velük Jani? – kérdezgették, s röhögték a válaszát.
– Nem kell nekünk beszélni, emberül nem is tudnak, honnan tudnának, nem mutánsok azok. – Itt mindig felharsant a sokadik felest begurító félrészeg kocsmanép gonosz nevetése.
– Csak nézzük egymást. Aztán értjük, amit kell, ha kell.
Másnap reggel az erdész felesége az este leadott vadakkal dolgozott, kiterítve hevertek a frissen nyúzott szarvasbőrök. Egy különösen szép szarvasfej várt kifőzésre. A hím félig nyitott szeme gyönyörű bársonybarna volt.
Este kezdte keresni a kocsma közönsége a Janit, mert egész nap nem látták.
A deszkakunyhóban találták meg. A kiérkezett orvos és a rendőr egyetértettek, hogy hátulról támadva vágták át a torkát balról-jobbra, végig.
Tóth Lajos Ferenc a 2022-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: R. Lydekker
Ezek is érdekelhetik!
Tárnok Attila: El Camino – a klasszikus zarándokút →
Vörös István: Mintha a jövő egy tükör lenne… →
Hegyi Botos Attila: A Kék története. A Méz szigete (líragaléria) →
