Kovács katáng Ferenc: „a színpadról észrevétlenül taníthatok”
*
Nem akart énekes lenni, míg meg nem értette, hogy ezért született. Ötvennégy éve áll színpadon. Énekelt a pápának, Teréz anya sírjánál, a leprásoknak Kalkuttában. Fellépett 2021-ben Budapesten az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson. Nemrég jelent meg életrajzi regényének Akit az Isten meghagyott második kötete. Dévai Nagy Kamillát Kovács katáng Ferenc kérdezte.
Kovács katáng Ferenc: Kezdjük ott, hogy a Műszaki Egyetem híres Vári kollégiumában bejössz a zsúfolásig telt rendezvényterembe, egy akkorra már emelkedett hangulatú évfolyambulin. Homlokodon az akkoriban egyáltalán nem ritka pánttal. Ragyogsz. Szikrázik körülötted a levegő. Mindenki izeg, mozog, halkan szól a szomszédjához vagy magának kommentálja a várható eseményeket, mégis minden úgy tűnik, mintha néma csönd övezné a fellépési előkészületeidet. Felpattintod a gitártok három csatját, kiemeled belőle a hangszert, nyakadba akasztod, gondosan eligazítod a válladon a pántját. Elnézést kérő mosollyal jelzed a hallgatóság felé, itt bizony, a parázs hangulatban, a párás, meleg teremben stimmelni kell a hangszert. Értjük, mérnökhallgatók vagyunk. Majd se szó, se beszéd, belevágsz az első dalba….
Kedves Kamilla, vedd át a szót! Emlékszel, hogy melyik dallal kezdhettél? Mesélj arról is, hogy milyen érzés volt közönség elé állnod a hetvenes évek elején!
Dévai Nagy Kamilla: Hogy melyik dallal kezdtem, arra bizony már nem emlékszem. Népdal lehetett, talán az “Erdő mellett estvéledtem” kezdetű. És picit javítok a dátumon: 1969-ben volt az első önálló estem a Vári Kollégiumban, novemberben. Rettentően féltem, mert akkor még igazán nem volt divat gitárkísérettel népdalokat énekelni. De a Tolcsvay- és Illés Klubokba hívtak, sőt, az E épületben lévő nagy Omega-koncert szünetében is engem hívott énekelni Markos Gyuri, aki akkor ott volt szervező. De tulajdonképpen nem kellett félnem, mert mindig nagy szeretettel és érdeklődéssel fogadtak. Persze akkor 19 éves voltam… De ma is sokan emlékeznek ezekre az előadásokra.
KkF: A fellépéseidet nyilván komoly, hosszas felkészülés, elmélyülés előzte meg. És zenei tanulmányok. Ez miben állt nálad?
DNK: Kislánykorom óta énekeltem, először a Magyar Rádió Gyermekkórusában, később a Szilágyi Gimnázium, majd a Szilágyi Erzsébet Női Kamarakórusban, ahol Mohayné Katanics Mária volt a varázslatos tehetségű karnagyunk. Kistétényi Melinda kórusába is hívtak, nagyszerű mesterek keze alatt tanulhattam zenélni. Bartók Béla tanítványa, Varjú Irma néni készített fel a zeneakadémiai felvételire zongorából, szolfézstanárom a drága Póczonyi Mária néni volt, őt Kodály Zoltán tanította. Énekelni meg Sík Olgától tanultam a Konzervatórium opera-tanszakán, így azt mondhatom, nagyszerű muzsikusok segítségével kerültem zenei pályára.
KkF: Ugorjunk még hátrébb néhány évet, milyen családba születtél, milyen volt a gyermekkorod?
DNK: Varázslatos, meseszerű gyermekkorom volt. Édesapám a Budapesti Műszaki egyetemen volt matematikatanár, Édesanyám háztartásbeli, így megédesítették a gyermekkoromat. Esténként a kicsit recsegő lemezekről hallgattuk Szmetana Moldva című művét, Ducas Bűvészinasát, Dvořák Újvilág szimfóniáját, szüleim mesélték közben a történetüket. Bérletünk volt az Operába, a Zeneakadémiára. Hétvégenként kirándultunk, hegyet másztunk, közben Édesanyámmal mindig énekeltünk. Maga a család is nevezetes: Édesanyám anyai ágáról Makkai Sándor író-püspök oldalági leszármazottja vagyok, másik ágról pedig Csíkszentdomokosról származó Böjthe nagytatám révén Böjte Csaba Testvérrel is távoli unokatestvérség köt össze.
KkF: Élesen él az emlékeimben, ahogy az országosan is elismert Irodalmi Presszóinkon veretes erdélyi népdalokat tanítasz be velünk, műszakis egyetemistákkal. Sikerrel, mert ez akkoriban, a frissen indult táncházmozgalommal együtt igen csak “tiltott gyümölcs” volt. Milyen forrásból táplálkozott a merészséged? Nem féltél a következményektől?
DNK: Ahogy kitalálható, erdélyi származásomból kifolyólag örököltem családomból a népdalok szeretetét. Olyannyira, hogy 1967-től már magam is jártam gyűjteni a Gyimesekben, Moldvában, a Székelyföldön, és a Mezőségen. Nem foglalkoztam következményekkel, csak énekeltem, mint a madár. Ez számomra nem afféle “hőstett” volt, hiszen ebben a közegben éltem. Nekem ez volt a természetes.
KkF: Mikor érezted először azt, hogy előadóművész lett belőled, egy zenei műfaj különös, egyedi interpretálója?
DNK: Ó, sokáig nem éreztem magam biztonságban a színpadon. Mindenképp tanár szerettem volna lenni, és tudod, az elért maximális pontszám ellenére miért nem vettek fel a Zeneakadémiára? Szőnyi Erzsébet mondta nekem azt a Nyílik a Rózsa és a Röpülj páva óriási sikere után, hogy “Túl szép vagy, túl dinamikus, soha nem állnál be egy katedra mögé, mert színpadra való vagy, NE VEDD EL AZOKTÓL A HELYET, AKIK CSAK TANÍTANI TUDNÁNAK. Biztos, hogy nem állnál katedra mögé. Te már sínen vagy.” Tudd meg, elkeseredésemben majdnem öngyilkos lettem, mert én csakis tanítani szerettem volna. Még a rádiót is lekapcsoltam, ha zenét hallottam, annyira fájt. Most jelent meg életrajzi regényem Akit az Isten meghagyott címmel, ebben még Szőnyi Erzsébet képe is látható, hiszen voltaképpen ő zárta le a tanítás felé az utamat, így lett – kényszerűségből – a színpad az életem. Becsületemre mondjam, hogy amikor rájöttem arra, hogy a színpadról észrevétlenül taníthatok, (mesélek arról, melyik dal, melyik vers mikor, kitől és milyen körülmények között született) akkor rájöttem, hogy ennél jobban nem szeretek semmit. Tehát végülis hálás vagyok Szőnyi Erzsébetnek.
KkF: Beléptél a felnőtt korba, hogy indult az a bizonyos nagybetűs életed?
DNK: Mindjárt férjhez mentem Dévai Györgyhöz, aki ugyanúgy mérnökhallgató volt, mint te. Mindketten mosolyogtatóan fiatalok voltunk. Gyurinak 250 forint volt az egyetemi ösztöndíja, így nekem kellett munkát vállalni. Vecsésen kezdtem képesítés nélküli tanárként, 900 forintot tettem a családi kasszába. Ebből ugye nem lehetett még zsíros kenyér evésével sem megélni, kénytelen voltam fellépéseket is vállalni. Sinkovits Imre és Gombos Kati Petőfi műsora volt az első, de felléptem Hofi Géza, Angyal János, Latinovits Zoltán, Bessenyei Ferenc, Mensáros László hívására, így a TV-vetélkedők után a nagyközönség is nagyon megszeretett.
KkF: A korra, s a rád oly jellemző történetedet oszd meg kérlek az én olvasótáborommal is! Az osztrák fellépésedre s a kisfiad szoptatására gondolok…
DNK: Az Úr 1976-os esztendejében vagyunk. Bálint fiam születése előtt pár hónappal a Rádió Irodalmi Osztályának felkérésére elvállaltam egy ausztriai fellépést Grazban. Merész vállalkozás volt, mert akkor még nem lehetett tudni pontosan se a fellépés idejét, se a gyermek érkezését… Mire minden tisztázódott, kiderült, hogy a szülés után KÉT héttel lesz a fellépés. Lett is nagy riadalom. Gyurival megterveztünk mindent. Hogy nem megyünk a többi szereplővel együtt, ő vezeti az autót, csináltatunk azonnal Bálintnak is útlevelet, ha kell, útközben megszoptatom, pataknál megállva tisztába teszem stb. Már mosolyogtunk is, éreztük, ez nagy sztori lesz. Lett is. De még mekkora!
Ringatva pici babámat dudorásztam egész úton, a csöppség békésen alukált. A határhoz érve még Gyurival cinkosan összenéztünk, hogy lám, nekünk olyan gyermekünk van, aki kéthetesen már külföldre utazik… De a határőr azonnal lehervasztott. Közölte velünk, hogy szó sincs ekkora gyermek kiviteléről, hiába van fotó, az ennyi idős babák egyformák, kicserélhetjük, tehát szó sincs határátlépésről. Én sokáig próbáltam meggyőzni, de hajthatatlan maradt. Gyorsan ki kellett találni valamit. Két szoptatás között külföldön fellépni! Ha ezt a klubban elmesélem….
Visszafordultunk, Szombathelyen kivettünk egy szobát, és én azonnal elkezdtem tejet fejni. Mint anno Édesanyám, én is „jól tejelő tehénke” voltam, sikerült egy hatalmas adagot Gyurira bíznom. Szegény szinte szűkölt, hogy egyedül marad Bálinttal, de nem volt mit tennünk. Nekem indulni kellett, hiszen a határőr miatt jócskán késésben voltam. Itattam is az egereket egészen Grázig. No, arról hosszan mesélhetnék, hogy milyen rémületben keresgéltem a szállodát, ahova a találkozót megbeszéltük.
Nem is mondtam még, micsoda nevezetes társasággal készültünk a fellépésre: Ruttkay Éva, Váradi Hédi, Major Tamás, Bessenyei Ferenc és Avar István szereplőtársa voltam. Talpig leizzadva végre megtaláltam a szállodát. Csakhogy a többiek már elmentek a szereplés színhelyére! Gondoltam, most már mindegy, legalább lezuhanyzom. A recepcióstól elkértem a kulcsot, cserébe elvette az útlevelemet. Gyors zuhany után már megint a kocsiban ültem, és keresgéltem a színháztermet. Mire megtaláltam, szinte azonnal kezdődött az előadás. Mindenki megölelgetett, szörnyülködve hallgatták, hogy előadás után repülök vissza Szombathelyre, ott vár a gyermekem. Váradi Hédi annyit kért, hadd jöjjön utánam, ő is külön kocsival jött, s ha előtte megyek, inkább ő is hazajön előadás után.
Nagyon szép műsort adtunk, csak úgy zúgott a vastaps, én meg már indultam volna, minden gondolatom Bálintom és Gyuri körül forgott… De még közrefogtak a lelkes nézők, gratuláltak, ölelgettek minket, nem volt egyszerű a szabadulás. Végre elindultunk. Csakhogy Hédike este nem látott olyan jól, többször rámdudált, hogy ne rohanjak annyira… És ki is kellett találni Grázból, nem volt afféle GPS…
Az országúton már nem voltam olyan engedékeny, tapostam a pedált, a Wartburg lihegett, mire újra a határhoz értünk. És mint a villám, akkor csapott belém, hogy az útlevelem ebben az őrült rohanásban a hotelben maradt… Kínomban hangosan felnevettem. A határőr szigorúan rámmeredt. „Az útlevél?” Majd megfulladtam a nevetéstől: „A hotelben…” És átcsaptam sírásba. Hédike döbbenten konstatálta a helyzetet. Aztán látva, hogy a tiszt milyen morózus, elkezdte: „Én Váradi Hédi vagyok, és felelősségem teljes tudatában igazolom, hogy ő Dévai Nagy Kamilla.” De semmi sem változott. Én zokogtam, a tiszt morgott, hogy menjek vissza Grázba, Hédike meg mint egy tyúkanyó, próbált vigasztalni. Tudtam, hogy a fiókámat legkésőbb fél 12-kor meg kell szoptatnom, azt is éreztem, hogy túl nagy megterhelés lenne visszafordulni az útlevélért, azért szülés után vagyok alig két héttel… És nem tudok Gyurival sem beszélni, hát megáll a szívem! Hédi látva, hogy nem tud mit tenni, elköszönt, elindult.
Én továbbra is ott ültem konokul a kocsiban, nem álltam félre, csendesen átázott a tej a blúzomon, és könyörögtem. „Legalább azt tegye meg, hogy hívja a Külügyminisztériumot!” A tiszt egyre dühödtebben küldött melegebb éghajlatra, s én is egyre hangosabban követeltem, hogy intézkedjen már. Nagy nehezen, lassú léptekkel elindult az őrség szobájába. Utána akartam menni. „Itt marad!” – ordított rám. De csak utánamentem egy perc múltán. Hallgatózom az ajtó előtt, amikor hallom: „Valami őrült nő ordít velem, hogy szoptatnia kell…” No, nálam elszakadt a cérna. Minden hónapban fényképes cikkek jelentek meg rólam, éjjel-nappal hol a rádióban, hol a TV-ben énekeltem. Mi az, hogy “valami őrült nő”???? Berontottam, kikaptam a telefont a kezéből, s a következőket sírtam a kagylóba: „Nem tudom, hogy ön kicsoda, én Dévai Nagy Kamilla vagyok, kéthetes a kicsi fiam, nem tudtam magammal hozni, most jövök Grázból, a hotelben maradt az útlevelem, de Szombathelyen várnak, engedjenek át!! Engedjenek át!!!” Eközben a határőr pisztolyt fogott rám, és visszarántotta a telefont. Én őrült indulatomban a lucskosra ázott blúzom alól kikaptam a keblemet, és jól szemen fröcsköltem tejjel, hogy „Értse meg, éhezik a gyermekem!” Ez aztán megtette a hatást, a tiszt üvöltött, hogy „tiszta tej vagyok…”. Szóval átengedtek, még visszakért a kagylóhoz a minisztériumi ember, aki közben valami főnökkel beszélt, hogy mehetek, de hozassam el a többiekkel az útlevelemet. A csillagot is leígértem volna a földre, csak már mehessek.
Szegény Wartburg szinte füstölt, amikor behúztam a szálloda előtt a kéziféket. Rohantam a szoba felé, Gyuri könnyes szemmel fel-alá járva rázogatta a kicsit a pólyában. Édes kincsem, kicsi Bálintom azonnal megnyugodott, mohón szopikálta a finom anyatejet. Végre a tisztába tevés után mi is összebújtunk, mesélve egymásnak a történteket. Hatalmasakat kuncogtunk a „tejbelőtt” határőrön. Ám másnap folytatódott a balhé. Major Tamás hozta az útlevelemet. Mikor az övét ellenőrizték, kinyújtotta az enyémet is. Ebből lett az újabb botrány, hogy hol van a hozzá tartozó személy? Legalább két órát várakoztak a határon, a Külügyminisztériumot kellett újra felhívni. Hiába, 1976-ban még más rendszerben éltünk…
KkF: Bejártad a világot. Számtalan helyen léptél fel, s mindig vittél magaddal meglepetést, az adott ország nyelvén előadott dalt. Ha álmodból fölébresztelek, kapásból el tudsz énekelni nekem egy norvég népdalt?
DNK: Igen, be is kerültem a Guinness Világrekordok könyvébe. A történet annyi, hogy New Yorkban a sors összehozott Joan Baez (tudjátok, csodálatosan énekelt és gitározott) impresszáriójával. A társaság addig könyörgött, hogy nagy nehezen előszedtem a gitárt. Angolul, spanyolul, aztán lappul, kínaiul, ó-oxitán és kecsua nyelven is énekeltem a magyar mellett. A menedzser azt kérdezte, hány nyelven énekelek. Mondtam, hogy 29-en. – Van más is, aki ennyi nyelven énekel? – Én bizony nem tudom… Erre azt felelte, majd ő utánanéz. Nem igazán hittem, de fél év múlva az Amerikai Tájékoztatási Hivataltól kaptam egy nagy árkus papírt a következő szöveggel: “Örömmel értesítjük, utánanéztünk, és nincs Önön kívül ennyi nyelven éneklő művész. Kérjük, ekkor és ekkor fáradjon ki New Yorkba, egy hivatalos előadáson énekeljen 29 dalt. Diplomaták és feleségek ülnek majd a nézőtéren, ők igazolják a kiejtést és a nyelvhelyességet. Így kerültem be 1995-ben a Guinness-be. Ma már 35 nyelven énekelek, és büszkén mondhatom, azóta se körözött le senki.
KkF: Akkor bizony, ha nem is egy lapon, s egy kötetben, de egy sorozatban nyersz említést Dávid fiúnkkal. Ô azért szerepel az egyik Guinness évkönyvben, mert versenyzőként hétszer vett részt a Nemzetközi Matematikai Olimpián (az átlag kettő, hárommal szemben). Hogy fogadod az ilyen különlegességeket, elismeréseket? Felsorolnád a kitüntetéseidet, s fűznél hozzájuk kötődő élményt, anekdotát?
DNK: 1973-ban a Berlini Világifjúsági Találkozón 44 ország 122 versenyzője közül Arany Fesztivál díjat kaptam. 1974-ben a Népművészet Ifjú Mestere címet nyertem el az országban másodikként. Utána több rádiós Nívódíj következett, 250 dalt vettek fel tőlem a Népzenei és az Irodalmi Osztályon. Azután a “felnőtt” Kazinczy-díj következett, majd a Köztársasági Érdemérem Kiskeresztje, Az év hanglemeze, és Az év előadóművésze-díj, 1987-ben a Liszt Ferenc-díj, Béres Ferenc-díj, Bartók-díj. Majd Magyarország Érdemes Művésze lettem, Vasvári-díjat és Tőkés-díjat kaptam, és még számtalan kedves kitüntetést, életműdíjat. Azt is a kitüntetések közé számolom, (amelyeket természetesen csak a kérdésedre válaszolva írtam meg ilyen részletesen!) hogy a 70 éves születésnapomra a Nemzeti Színház hívott meg, és zsúfolt teltház előtt tarthattam meg életmű-koncertemet. Ez olyan hatalmas élmény volt, hogy a könyvem harmadik kötete ezzel az estével fejeződik be. Nem a kitüntetések adták a legnagyobb örömet (bár természetesen mindig örültem nekik) hanem 54. éve a közönség szeretetét érezve tudtam, hogy talán jó úton járok. Tudod, egy ország hív ma is úgy, hogy “Kamilla”. Akit csak így keresztnéven szólítanak, azt szeretik.
KkF: A külföldi fellépések alatt jutott-e időd a helyi nevezetességek megtekintésére, az átlagember hétköznapjainak megismerésére?
DNK: Mindenhova úgy mentem, hogy előzőleg böngésztem az útikönyveket, hogy hol, mit lehet látni. Sokszor majd összeestem a fáradtságtól, de végignéztem a nevezetes épületeket, múzeumokat, rengeteget fényképeztem, hogy utólag is emlékezzem, merre jártam. A nevezetes első hajpántomat is egy indián rezervátumban kaptam egy öreg indiántól. Csodálatos történet ez is, szinte megkoronázott, befogadott tiszteletbeli indiánnak, amikor a fejemre illesztette 1975 tavaszán…
KkF: Vegyük sorra úgynevezett állandó munkahelyeidet. A hetvenes években a Rajkó Zenekar szólistája voltál, később a Honvéd Művészegyüttesé. Mi volt a munkaköri leírásod? Hogy zajlottak akkor a hétköznapjaid?
DNK: Mindkét együttesben a magánénekes címet kaptam, elsősorban önálló koncerteket adtam, de sokszor turnéztam együtt az énekkarral és a tánckarral is. Még prózai szerepet is játszottam a Hat perc című darabban, a pilóta felesége voltam, aki lezuhan 6 perc alatt a repülőgépével. Szép idők voltak.
KkF: Ezen közben, esetleg párhuzamosan is haladt szépen a szóló karriered. Mesélj erről bővebben!
DNK: Ujjuj, nem tudod, mit kérsz most. Bővebben? Csak az utazásaimról 67 fejezet született a könyvemben. Amsterdamban a Concertgebouwban 45 lépcsőn kellett lesétálnom, miközben énekelek és gitározom mikrofon nélkül. Az az akusztika!!!!! És rálépett a mögöttem jövő cigányprímás a hosszú szoknyámra. Odaszögeződtem, mert a gitár miatt nem tudtam kihúzni a lába alól. Levegővétel helyett súgtam hátra, hogy “a szoknyám!” de nem értette… Egy versszak végén odanyúltam, kirántottam, és mehettünk tovább lefelé. Aztán Kína. Május, bódító akácillat, a Tiltott Város, a Nagy fal, és a közönség ovációja, mert kínai nyelven én vezettem a műsort. Vagy Dél-Afrika, a Tábla hegy, Johannesburg, Durban, vagy a nevezetes Krügel Park, ahol a majmok lelopták az autó tetejéről a kenyeret…Ott tört el a bal kezem gyűrűsujja. Merthogy nem szabad kiszállni a dzsipből, viszont én megláttam egy több száz éves majomkenyérfát. Igen, a Kisherceg-féle majomkenyérfát. Azt muszáj megölelnem… Állat sehol, én leugrottam a kocsiról, és már szívtam is be a csoda matuzsálem-fa illatát, odabújtam hozzá, éreztem az energiáját, amikor elkezdtek ordítani a többiek, hogy azonnal gyere vissza, jön egy oroszlán. “Persze, irigyek, pont most téved erre egy oroszlán…” De amikor a vezetőnk is ordítani kezdett zambiai nyelven, már komolyan vettem. Tudtam, a kutya is akkor harap, ha fut előle az ember. Ezért csak lassan mentem a dzsip felé. No de mikor hátranéztem, eszem nélkül beugrottam a kocsiba, rá is csapták a kezemre az ajtót és gázt adva eldübörögtünk az ugró oroszlán elől. Na ekkor én ordítottam, mert a kezem beszorult, letört az utolsó ujjpercem a bal kezem kisujjáról. Vagy említsem Columbiát? Ahol majdnem lekéstem a repülőgépet, mert egy drogbáróval lövöldöztek az úton…Vagy Ecuadort, ahol úgy álltam az Egyenlítőn, hogy a jobb lábam az északi, a bal a déli földgömbön volt. Címlapon is voltam anno ezzel a képpel. Vagy Ottavalóban egy kecsuák lakta városban egy stadionban énekeltem, és 3000 indián táncolt rá… Vagy Észak Koreában elénekeltem egy dél-koreai dalt, és a próbán Kim Ir Szen kidobatott a színpadról, és másnap mégis elénekeltem a dalt, és 6000 ember sírt a teremben… No, ezért kell elolvasni a könyvemet, mert megpróbáltam elmesélni az elmesélhetetlent…
KkF: Fordulóponthoz érkeztünk. 1996-ban megalapítottad Közép-Európa első énekes-gitáros előadóművész-képző iskoláját, a Krónikás Zenedét. Honnan kaptad az ötletet, az erőt/energiát?
DNK: Egyértelműen a Jóisten kegyelmének tudom be. Tudod, volt az a majdnem halálos autóbalesetem, ami félbeszakította a világ körüli turnéimat. Sokszor, sok helyen elmondtam, de kihagyhatatlan, hogy most is ne említsem: a gitárom abban a széttört kocsiban tökéletesen ép maradt, és amikor a szanatóriumban egy hónap múltán előszedtük, el sem volt hangolódva. Ez a valódi csoda adott erőt az újrakezdéshez. Fél évig tanultam újra járni, beszélni. És felismertem, hogy itt a pillanat, amikor megvalósíthatom életem nagy álmát, taníthatok végre! Fejben megalkottam a Krónikás Zenede szerkezetét, tanári gárdáját, a tantárgyakat, a követelményeket. 1996 január 22.-én volt a baleset, és október 16-án még botokra támaszkodva megnyitottam az iskolát. Azóta 26 év telt el, több mint 400 diák hagyta el az iskolát, sokan közülük ma már országos, sőt nemzetközi hírnévnek örvendnek. Minden állami támogatás nélkül dolgozunk ma is. Feladatunk, hogy szolgáljuk a 15 milliós magyarság kultúráját. Rendszeresen fellépünk a Kárpát-medencében, népdalokat, megzenésített verseket, musical-részleteket énekelve.
KkF: Nem kérdeztelek még a szólólemezeidről. Nyilvánvaló, hogy mindnek van valami különös története. Ha helyhiány miatt csak három ismertetésére lenne módunk, kíváncsi lennék, hogy az első s az eddig legutolsó korongod sztoriján kívül, milyen különlegességre hívnád még fel a figyelmünket.
DNK: Huszonhárom albumom jelent meg, a legelsőn a Kaláka együttes működik közre. Ez volt a első “világzenei” lemez, modern hangzás a népdalok mellé. 1980-ban a szakemberek szavazatai alapján a Liszt Ferenc Zeneakadémián vehettem át érte Az év hanglemeze díjat.
A legutóbbi kiadványom egy CD, Csíksomlyó – Trianon címmel jelent meg. Évek óta díszvendége vagyok a Csíksomlyó Expressz és Székely Gyors zarándokvonatoknak, s három éve a Búcsú és Trianon évfordulója egy napra esett. Ez adta az ötletet. A lemezen még verseket is mondok, sőt, saját verset is írtam erre az alkalomra.
Hangoskönyvet is készítettem Jonathán, a sirály című műből, és Ballagó Évszakok címmel Kányádi Sándor tüneményes verseiből készítettem szerzői lemezt.
KkF: Mit kell tudnunk az Akit az Isten meghagyott című, önéletrajzi elemeket felvonultató regényedről?
DNK: A balesetem után, amikor még nem tudtam beszélni, versek szakadtak ki belőlem. Nyolcvanhét oldal látott napvilágot Versvigasz címmel (Művészbarátok Egyesülete, 1998). A halálközeli élmény, a kiszolgáltatottság, a rettenetes szomorúság mellett ott van a hit, a reménység, hogy mégis van tovább.
S hogy mennyire így van, tanú rá az Akit az Isten meghagyott című életregényem, amely három kötetesre sikeredett, kettő már meg is jelent.
A harmadik kötet 2023. január 22.-én jelenik meg (egyrészt a Magyar Kultúra Napja miatt, másrészt 27 éve akkor volt a balesetem). Kendőzetlenül leírtam mindent a gyerekkoromtól napjainkig. Sem szebbnek, sem jobbnak, sem okosabbnak nem akarom magam feltüntetni, megírtam a betegségeimet, a föld körüli utazásaimat. A friss visszajelzések fantasztikusak, határtalanul boldog vagyok, hogy nekiültem, és létrehoztam ezt a memoárt. Sajnos a terjesztés igen drága, így üzletben nem kapható, de aki engem (mondjuk az interneten) megtalál, annak oda tudom adni, vagy postázni.
KkF: Sokan húzódoznak a magánéleti kérdésektől. De ha gyermekeink, utódaink sorsát firtatom, általában megnyílnak a szívek. Mit szeretnél elmondani a fiaidról, kapcsolatotokról?
DNK: Két fiam nagyszerű emberré, talpig igaz felnőtté vált. Olyan a kapcsolatunk, hogy álmomban sem kívánhatnék jobbat. Nagyobbik fiam, Balázs színművész sok szép szereppel a háta mögött. Kisebbik fiam, Bálint nagyszerű gazdasági szakember, ő kezeli az egész család számláit. Mindenben számíthatok rájuk, természetesen ők is rám… Hat csodálatos unokával és nagyszerű menyekkel ajándékoztak meg. Unokáim: Dévai Dániel Ábel, 19 éves, Dévai Zsófia Anna 17, Dévai Borbála Hanna 16, Dévai Andris 5, Dévai Balázs 4 éves és Dévai Lili 6 hónapos… Nagymamának lenni a világ legboldogabb állapotja…
KkF: Nem tetszik ez a trendi kifejezés, de közszájon forog, haladnom kell nekem is a korral. Mik szerepelnek a bakancslistádon?
DNK: Szeretnék kicsit még utazni, bár a földgolyó nagyon sok pontján énekeltem, de azért még vannak olyan helyek, amelyeket meglátogatnék… Nagy álmaim nincsenek, hiszen sokkal több valósult meg, mint amit vártam volna. Szeretnék még az unokáim esküvőjén táncolni… És megélni, hogy végre béke legyen a világon…
Illusztráció: Dévai Nagy Kamilla
Ezek is érdekelhetik!
„A vers – bár belőlem születik – mindig előttem jár” (Baka Györgyi-nagyinterjú) →
Halmai Tamás: Egyik szirom után a másik…* →
Rainer Maria Rilkéről (III/3) →
