Halmai Tamás: „Aki a világító folyón átér”
Bánfai Zsolt verseiről
„Nem a világ szűkült
tudatomig, képzeletem kezd megtapadni
egy új frekvencián.”
(Várakozás)
Bánfai Zsolt költészete a tárgyias-hermetikus poétikai kultúrát fordítja saját nyelvre. Versei nem a Pilinszkytől és Nemes Nagytól ismerős, jambikus-strofizált alaktant gondolják újra, inkább a korai Tandori és a kései Kalász fogalmi lírájával rokoníthatók. S még inkább a német nyelvű, modern gondolati poézissel; mintegy a Rilke–Celan-tengelyt hosszabbítva kortárs – akár poszthumán – szellemtanokig.
Intellektuális melankóliával áthatott, tárgyilagos alanyiság a Bánfaié; az érzékit, az anyagszerűt műszaki-tudományos vizsgálati szenvedély bírja szóra nála. Az asszociációs tágasság, a jelentéstani rögzítetlenség a befogadó szabadságát biztosítja; a higgadtan enigmatikus beszédmodor jeleket nyújtó metafizikum hatását kelti. (Ezt a tapasztalatunkat Pilinszky-utalások is erősítik; ahogy például Thomas Merton vagy Paul Celan megidézése is spirituális távlatokat lobbant. Másutt – Montesquieu- vagy Bereményi Géza-intertextusok révén – egy személyes művelődéstörténet jelzeteivel találkozunk.)
Mértéktartó, mert mértéktudó ez a líra. Szabadverses – hol ciklizált, hol szakaszolatlan – szövegformái neoavantgárd hajlamot mutatnak. A nyelvezet zenei tudatossággal komponál egymásra kurta közléseket és versnyi mondatokat, a retorikai ritmikát felsorolások és axiómák párbeszéde teljesíti ki – miközben minduntalan szóképi lelemények, jelzői találatok lepik meg az olvasót. (Utóbbiakra néhány jellemző példa: „körmöd alatt vérmező” [Analgetica], „feltartózhatatlan naplemente” [Csordaszellem], „igás pegazus” [Érzelem], „fagyásig vetkőzött földek” [Holdkarám, bíbormező].)
Vidéki, apokrif mitológia úszik át egy paneluniverzum szabályozott szürrealitásába; a gyermekkor emlékezetét (benne az anya feledhetetlen alakjával) németországi térélmények élesítik ki. A gyakorta többes szám első személyű megszólalás ugyanakkor akárha egy fiktív vagy alternatív (nem is föltétlenül humán vagy humán központú) létközösség nyelvén vetne számot az eljövendő jövőtlenséggel. Földbeszéd osztja magát versekre; egy emberen túli (ember utáni? mögötti? nélküli?) valóság szólamai visszhangoznak a fülünkben („Ezt a tájat ritkán sebzi emberlábak nyoma.” [Ártér] – „emberutáni rönkök a tarlón” [Három kérdés]).
Az emberi identitás elpárálló kontúrjainak számos költemény int búcsút: „csillanunk, akváriumban a megrontott heringek” (Dohányzósziget) – „Hova rendszeresen kijárunk, / a földhátak egyik eldugott települése. / Vérmeleg itt a levegő, belenövünk a tulipán- / földek színes mozdulatlanságába.” (Éjszakai vázlat) A növényi-állati létrendben, meglehet, az antropológiai szubjektumnak angyalirányban jut már csak hiteles és hihető hely: „sírásra állunk, / pedig a télikertekbe még meg sem érkeztek / a pirkadat katonái, fásult angyalok”(Arcok a Pannon tükrében) – „A virágok túlélik az éjszakát.” (Éjszakai vázlat) – „Egy hüllőház melegében / csendesedünk el végül, ahol a kígyók szemében / lassan kiolvad a napút.” (Terrárium)
Az én–te viszonyt is a természeti létezés törvényszerűségei színezik át: „Egy kagyló egyszerűségével nézlek.” (Érzelem) – „Szótlanul állunk, nem tudok hozzád esteledni.” (Paul Celan) Másfelől azonban a kompassióra hangolt szerelem kifejlése sem lehetetlen, ha a másik iránti odaadás egy biológiai metaforát (gerinchúr) is komolyan vesz, azaz jelnek tekint: „a gerincesek rendje jut eszembe, hogy lenne az emberi rendnek / is gerince, a feszített húr mindig egyenes, így tiszta, ha szól – / te közben villamossal jöttél, a hatossal, a Blahán értél utol, / kérted a hangszerem, mondtad, míg a húrokat feszíted, / hangoljam be a gerinced, tisztán akarsz játszani a hajléktala- / noknak, egyedül az ő szemükben él a tekintet, mely élesebben / szövi át az arcot, mint az ima” (Gerinchúr).
A nyelv mint világ (és a világ mint nyelv) a modernitás alapvető tapasztalata. Nem csoda, hogy a „metaforák viszontagságai között” (Poszthalloween látlelet) nyílhatik egyáltalán mód ráismerni a másikra – és a másikban saját valódi énünk alteregójára: „Egy felütött könyv lapjai között találkozom veled, / azt mondod, óvakodni kell a betűktől, képesek felidézni / valamit belőlünk, bőr alá varrt félelmeket, / az önazonosság üledékeit, falak néma ellenállását, / a hálókat feszítő kövek árnyait. Mindent, ami eltűnik, / mielőtt napvilágra hozhatnánk.” (Testemlékek) – „ha elég bátrak lennénk, leltárt / készíthetnénk néhány érintésről, / testrészeinkben a kihajtott félelemről, / elhallgatott szavakról – / amikor felnyitjuk a mondatokat, / láthatóvá válik majd az igaz, / metszett inak között az eltakart szándék” (Dagerrotípia)
A testek Bánfainál tárgyak, a tárgyak leletek: a világ enyészet és erózió összjátékaként mutatja föl magát. De ha a pusztulás képeit, képzeteit szedi is leltárba, egy élet fölötti élet sejtelme sugárzik át a regisztrálás gesztusrendjén: „Van időnk, mondod, de a parton sétálók / szemében már erdő ég, sarki fény gyullad.” (Elhajlás) – „Sötétedés után ő sem lát ki a hanyatlásból.” (Merülés) – „Jól tudom, nem foltozható az ég.” (Rézgálic) – „Haszonnövény itt nem, csak salak szaporodik.” (Szelektív jövő) – „A magzatpóz és hullamerevség között / mikronnyi réteg az élet” (Teknősök) – „A holnap létezik, / tegnapi pusztulásokból fakad” (Temporális)
A rendben, mely „csupán diszkrimináció – / pólusközti állapot” (Elhajlás), és a szabadságban, amely „nem / mérhető az idő hosszával” (Tiszatáj és a szabadság távlatai), Pilinszky Apokrif-béli fegyencfejének tudaton túli bölcsessége összegződik: „Rézsút elfordult fej. / Arccal a feltámadásnak” (Víznyelő). Innen olvasva csaknem szükségszerű, hogy a háborús motívumokat szakrális metaforika írja fölül; a víz szövegszervező trópusa a szavak életét is biztonságos léttartományokba vonja; amint a hazatalálás-visszatérés toposza is jelentésekben gazdag múltat jósol a kövek élettanából.
A Bánfai-líra kérdései régészeti szabatossággal – melyért álomi éberség szavatol – mérik föl a tapasztalati valóságot; de a tudományos szókincsen rendre a keresztény terminológia belátásai sütnek át, a várakozás következtetései pedig eszkatologikus időkbe nyúlnak előre: „hogy vajon mennyi / búzát kell még levágni, ostyát kiszórni, mire jóllakatunk / minden haldoklót” (A középső hajó titka) – „Hol az árnyak összelépnek, ott, ahol / egy irányban folyamodnak a törzsek, ott, abban a percben / megjelenünk, lecsúszva a csontokról, a fényt majd / vállvetve emeljük tovább.” (Etűd) – „Lesz itt majd, aki partot ér?” (Három kérdés) – „A kérdés csak az, hihetünk-e a sors akaratának, / ha úgyis mind egyfelé haladunk? / Végül úgy indult el, mint aki tudja, minél messzebbre jut, / annál inkább visszatér majd.” (Katatónia) – „Mikor jön el valaki, aki képes lesz leengedni / az óceánokat, hogy láthatók legyenek a tekercsek, / elmerült tűzfalak, véres dinasztiák?” (Kérdőjel) – „Aki a világító folyón átér, meghallja / a kerubok énekét és megérti majd a testek szomjúságát” (Körtánc) – „Feltárulunk majd, ha eljön az idő: meghatároznak / akkor bennünket is.” (Vektoriális)
Olyan figyelem a Bánfai-verseké, mely a figyelmesség erényével teljes: látomásos aprólékossággal regisztrálja azt, ami van, s azt, ami nincs – és legtisztábban a harmadikat.
Bánfai Zsolt 1965-ben született, díjai és számos publikációja már van, kötete még nincs. Ha magamnak jót akaró kiadó volnék, sietősen változtatnék ezen az állapoton.
Illusztráció: „Aki a világító folyón átér”
Ezek is érdekelhetik!
Fábián Tibor: Amikor hazaérsz →
Tamási Orosz János: Diptychon mellékdallal (Mt. 4.11.) →
A hanyatlás esztétikája →
