A. Gergely András: Kezdetben volt Freud…
|A mítoszvalóság nyomdokain|
A Napkút által kiadott Julia Kristeva Kezdetben volt a szerelem. Pszichoanalízis és hit című kötetében szerepel a hitről vallott közelítésben az alábbi elemzés-kísérlet „a családi értékek elutasításának ödipuszi kényszeréről”: „…azt gondoltam, hogy a hit bizonyára nagy megpróbáltatások után adatik meg, s azért nem találom a hozzá vezető utat, mert ilyenek nem értek engem. Úgyhogy sokszor elképzeltem a halált, a halálomat, de kamasz testem életereje, hogy ne mondjam gerjedelme újra és újra az elmúlás komor képe és a mindennapi valóság közé tolakodott, s végül az erotikus képzelgés mindig győzedelmeskedett a sötét gondolatokon. Később, amikor a nagy misztikusok műveit olvastam, azt gondoltam, hogy a hit − ha a végletekig lecsupaszítjuk − talán nem más, mint egy szerető és oltalmat adó instanciával való azonosuláshoz vezető, feltétlenül elsődleges érzelmi reakció. A nyugati ember, miután belátja, hogy végérvényesen és megmásíthatatlanul magára marad, elsősorban ’szemiotikai’, és nem ’szimbolikus’ eszközök segítségével kísérli meg, hogy újra elérjen a Másikhoz, vagy vele ismét összeolvadjon. A Másik azonban itt már nem szubsztanciális és anyai, hanem szimbolikus és apai jellegzetességekkel bír… /…/ Szakítás a kisgyermekkori függéssel, s egyúttal olyan kompromisszum, amely a függés minden lehetséges pozitív következményét a jelek világában kívánja érvényesíteni. Még ha logikus és észszerű eljárásnak tűnik is ez (a teológia brillírozik is a leírásában), lényegében olyan nyelv alatti vagy nyelven túli pszichikai folyamatok határozzák meg, amelyek az elsődleges folyamatok körébe tartoznak, és megerősítik az egyén egészséges narcizmusát. A pszichére irányuló kutatások kezdetén Freud úgy vélte, hogy az elsődleges identifikáció tulajdonképpen a kialakulóban levő én ’első és legjelentékenyebb azonosítása […] a személyes előidőbeli apával’, aki mind a két szülő szexuális jellemzőivel és szerepeivel rendelkezik. Ez az ’első és legjelentékenyebb azonosítás’ valamilyen formával, sémával, instanciával (nem pedig egy valós személlyel) talán nem más, mint amit a kereszténység Isten szeretetének nevez: a forma, séma vagy instancia állandó, így képes megszilárdítani a szubjektumot, s mivel ugyanakkor képlékeny is, magába fogadja és megszelídíti a széttartó és agresszív ösztönkésztetésekből eredő zaklatottságot. /…/ Ez az inkább ’szemiotikai’, mint ’szimbolikus’ összeolvadás, ahogy már mondtam, narcisztikus sérüléseinket gyógyítja meg, amelyeket nem takarnak el jól sem a hódítások, sem a hiábavaló vágyakozás vagy gyűlölködés. Miután a narcizmusunkon ejtett sebek begyógyultak, vágyaink is alakot ölthetnek azokban a történetekben, amelyek a hit tapasztalatát jelenítik meg: a szűztől születés minden gyerek titkos álma, Krisztus kínhalála a Golgotán pedig lényegi elhagyatottságunkat magasztosítja fel, azt a törekvésünket, hogy eggyé váljunk a tőlünk visszavonhatatlanul elkülönült apa testével és nevével.
A hit csak akkor válik lehetségessé, ha ez a ’szemiotikai’ odafordulás a Másikhoz, ez az elsődleges azonosulás az anyai tartalmazóhoz nagyon közel álló archaikus szülői pólusokkal nem fojtódik el nyomtalanul, és nem is alakul át tudásvággyá, amely működésmódjából következően óhatatlanul ellehetetlenít bármiféle azonosulást. Az elfojtás lehet istentagadó (az ateizmus egyúttal elfojtás is); bár a pszichoanalízis is képes a hit elhagyásához vezetni, de ebben az esetben ez tudatos választás eredménye. A hitről való lemondás tehát bizonyosfajta élvezet elvesztéséhez vezet, mindazonáltal az ezt választó szubjektum sem marad élvezet nélkül: élvezete abból a szigorúan magánjellegű, ismeretnek semmiképpen sem nevezhető, veszélyes és bizonytalan tudásból ered, amely a pszichikum legalapvetőbb mozgásaira vonatkozik…” (Hit, hitelesség, Napkút Kiadó, 2012:41-45. old.).
A „kristevai utazás”. mely itt a hittel hozza összefüggésbe és patrisztikai párhuzamba állítja a hitért való lét és az archaikus tartalmú „szemiotikai odafordulás” anyai, és a „narcisztikus sérülések” szülői kapcsolatfüggésbe tagolódásának lényegi elemeit, talán csak a legobjektivistább szemléletmódok számára nem bír érdemi kihívással. A valóság pszichiátriája mindig egy kicsit a pszichiátria valósága is. Freud esetében – s az alább kézbe kerülő kötet elsősorban is erre fókuszál – e tézis még erőteljesebb, s meglehetősen árnyaltan bomlik ki, amikor portrék és pályaképek révén mutatják föl. Borch-Jakobsen Dániában született filozófus és amerikai egyetemi tanár, a francia és az összehasonlító irodalom professzora, a pszichoanalízis, a hipnózis és a pszichiátria történetének kutatója (a maga tizenhat kötetnyi eddigi munkásságával) úgy tálalja ezt, mintha éppen Freud pamlagján mesélne a jeles férfiú mibenlétéről, tanításairól, (vitathatónak mondott) sikereiről és (be nem vallott) kudarcairól…, eközben pedig fölhalmoz esetelemzést, tapasztalatot, megfigyelést, szakmai kritikát, újragondolást, kételyt és tudást egyaránt. Freud páciensei. Mítosz és valóság című könyvében[1] e tudás és kétely rendre egybe is esik, össze is csúszik, meg külön is válik, ha nem ragaszkodunk a kényszeredett felosztáshoz. Ha tudománytörténetről, orvoslásról és medikalizációról, kultúratörténetről és hogylétről van szó, vagy akár csak egy „rossz közérzetről a kultúrában”, abban egyaránt megszólal e kötet kritikai alaphangja, vitatkozó-opponáló tónusa, elismerő és kételyeket is ébresztő felhangok feltornyozott kompozíciója. Az alcím irdatlanul pontos: mítoszról (ezúttal a Freud-mítoszról) és valóságról (a társadalmiról és személyesről) van szó itt, a társas tudás és képzelet együttes termékeiről, kollektív élményeiről és eszköztáráról. A pszichiátria valóságához hozzátartozik legtöbbet citált Atyamestere – úgy egészében – de valóságosságában még kihívóbban kapcsolódik mindahhoz, ami körülveszi időben és térben, családban és társadalmi környezetben. Ugyanakkor mindaz, amit az idő hozott az ismeretek terén, (már a valóságos pszichiátria útfejlődésében a 20. századi bécsi nagyvárosi elitet illetően), ide tartozik annak utóhatásaként, amit Freud ránk hagyott, s már ez is része kell legyen teljesebb tudásunknak.
A szellemi hagyaték ugyanakkor sorskérdés is némiképpen. Borch-Jakobsen bár nem úgy teszi föl kérdéseit, mint a kötet hátoldali ajánlója, hogy ugyanis „Ismeri ön Freudot? Mit gondoljunk róla: bölcs vagy sarlatán? Ez az elképesztő emberi sorsokat feltáró könyv új nézőpontból világítja meg a híres-hírhedt pszichiáter működését. Bécsben vagyunk a századfordulón, a város krémjének nagypolgári szalonjaiban, ahonnan Freud pacientúrája kikerült. Legtöbbjük rokona, barátja, de legalábbis ismerőse egymásnak, a sorsok összefonódnak. Eddig jórészt mint szakkönyvekben leírt esettanulmányokat ismertük őket, most megtudjuk, kik rejtőztek az álnevek mögött, milyen démonokkal küzdöttek, és hogyan kezelte őket a ’csodadoktor’, akinek rejtélyes magánélete máig foglalkoztatja a kutatókat…” – de ha úgy lapozom, mindezek meg is vannak a könyvben, csak másként. Mítoszrombolás formájú amerikai mitizálásként is, illúzió-rontó kritikai túltengésként, indirekt istenítésként, valóságot kereső utókori olvasatként egyaránt. Talán legegyszerűbben az utókor megélhetését tükrözi mindez, amikor a mítosz mitizálása már üzletnek is csekély, de a valóság valóságosságát ez sem teszi tönkre. Megélnek együtt is, ugyanazon a tudáspiacon.
Mondhatnám szakkönyvnek is. Majdnem harminc oldalnyi bibliográfiája oly sokfelé mutat s annyi mindent magába foglal, hogy ennyit ez egy mindennapi publicisztikai kísérletnek nem érne meg. A szerzői produkció egyik előzménye ráadásul már tíz évvel korábban megjelent franciául, ez most bővített és javított változat. Önbemutatása szerint: „Harmincnyolc portré, nem több: Freud páciensei közül csak azokat emelem ki, akikről elegendő információ áll rendelkezésemre egy mégoly kurta életrajzi jegyzethez” (8. old.). Nem szól tehát mindenkiről, ama sok-sok-sok jeles személyről, akikkel Freudnak munkája-kapcsolata volt, s lehetne akár róluk is szólnia – de a „töredékes minta” akként mégis reprezentatív, hogy a Kongresszusi Könyvtár Freud-anyagának momentán zártsága okán csak másféle közelítések, életrajzok, monográfiák, naplók, diagnózisok, esettörténetek alapján komponálhatja meg e „portré-sorozatot”, melyet képekkel is illusztrál legtöbb esetben, de messze nem lehet így teljes a páciensi kör, melyet föltárt. A harmincnyolc portré nevekkel és évszámokkal jelzett fejezetekbe illesztett, a kritikai szakirodalmat nem követő, jegyzet-alapú észrevételekkel nemigen élő, szinte lexikai egységeket képez. S lehetne „névsorolvasást” tartani – de nem érdemes, egyes nevek mindenkinek mondanak „valamit”: mondjuk Anna Freud, Bruno Veneziani, Weiss Ilona vagy Bruno Walter, viszont más személyek kilétéről még a Szerzőnek is alig volt fogalma, mielőtt kutatásába kezdett, és sziklaméretű forrásanyagot kellett feldolgoznia, hogy pár bekezdésnyi portrét alkothasson, melyek bőséggel találhatók a kötetben. S mert a pszichiátria valóságához tartozik, hogy a valóság is pszichiátriai alannyá válhat, Freud még saját feleségét is hipnotizálta, saját lányát is analízisbe vonta. A Szerző tónusát követve írhatnám: talán csak Ő maga hiányzik a listából, mely sosem lehet mostanság teljességgel kész, hisz a nevek olykor álnevek, monogramok, névjelek, szimbolikus megfogalmazások, esetszámok csupán, föloldásukhoz még további évszázad is kellhet talán. Ez az „előhang” így bár töredék, még jó időre elegendő lesz az Olvasónak…
Kötetében Borch-Jakobsen abból indul ki, hogy Freud esettanulmányainak szereplői „közismertek” szinte, de semmit sem tudunk az álnevek mögötti személyiségekről, esetpéldákról, alkalmi tüneményekről, időleges találkozásainak kisugárzásairól, terapikus érvényességéről, működésének teljes névlajstromáról. Ehhez adalék, s ebben forrásmunka Borch-Jakobsen műve, melyből akár egyetlen portré is elegendő volna kiadói reklámnak, annyira kompakt elemekből áll a kötet, lexikai és portré-funkcióját tekintve is. A legrövidebb portrék két-három könyvoldalasak, a leghosszabbak tíz-tizenöt oldalnyiak. S ha megtudjuk, Anna Freud miként jutott el a kislánykori apa-képig, leválási szándékának sikertelenségéig, több analízis kudarcáig – azzal talán „közismereti” szempontból nem tudunk meg túl sok „izgalmasat”. Szaktudományos téren azonban egészen riasztóan kiváló forrásanyagot kapunk, majdnem olyant, mint terápiás tapasztalatok szerzéseképpen önmagát analizáltató egykori diákjai, akik orvosi praxisra készültek, s kihagyniok értelmetlen lett volna a Mester beavató szertartását. Mert hát ők is a páciensek körébe kerültek így vagy amúgy, s erről a pszichiátria története éppen elég bizonyságot is felmutat, ennyiben is valósággá téve a pszichiátria saját valóját.
Ugyanis nem „betegekről” van itt szó csupán, hanem partnerekről, esetekről, megérteni való problémákról, valóság-analízisről és analizált valóságról inkább. Sőt, az analizált valóság rejtekező fejleményeinek utólagos szemléjéről mégannyira, melyre példa a korszakban már igen jeles karmester, Bruno Walter itt ismertetett esete. Csak röviden, hisz máris szinte túlbeszéltem a Walter-portré terjedelmét (132-134. old.), meg másakat is…: Walter váratlan páciensként állított be Freudhoz, „fausti szorongás”, „foglalkozási görcs” fájdalmas kórelőzménnyel, egy vélhető izomgörcs által lehetetlenné váló pályája megmentése érdekében. Freud Szicíliába küldte nyaralni néhány hónapra, majd az eredménytelen „kúra” után annyit tanácsolt: vezényeljen ahogy tud, ne foglalkozzon a bajával. Ennek sikere kétes is, időleges is maradt, Walter már-már hitehagyottan reklamált, midőn egy romantika-kori orvos-költőtől olvasott „a test életrendjéről” szóló elmekórtani munkácskát, a testi hátrányokhoz szabott tevékenységek megoldó-receptjeivel, s ehhez alkalmazkodva szépen visszatért a karmesteri pályára, hogy utána negyven évig a legnagyobbak közt maradhasson. Emlékei közt Walter mély csodálattal adózott Freudnak, de a „rövid lefolyású foglalkozási neurózis pszichodinamikájáról” szinte semmit sem tud az utókor. Ez a történet vajon most akkor Freud elhallgatott érvénytelensége, a véletlen szerencse, a sejtelmes mindentudás, vagy a primer varázslás készletéhez tartozik…? A Szerző nem minősít, csak elbeszél, helyenként gazdag ismeretanyaggal, korjellemző társadalomképekkel, fiziológiás és társadalomterapeuta tudással, forrásismerettel és tudástörténettel kiegészítve. Portréi nemcsak a Freud-irodalom készletéhez tartoznak immár, hanem segítenek abban is tisztábban látni, mennyiben vált Freud önmaga mitikus generátorává, saját fontossága és „egy szerető és oltalmat adó instanciával való azonosuláshoz vezető, feltétlenül elsődleges érzelmi reakció” alanyává – hogy a kristevai szavakat helyükre illesszem itt.
Talán szándéktalanul is túlbeszéltem a könyvet. Mégis megéri megismerni, mert ahogyan a betegség nem okvetlenül ott lakozik, ahol megállapítják (s éppen Freud ennek megannyi elméleti hátterét korszakosan igazolta) – a lehetséges olvasó lehetséges élménye nem csupán a kultúratörténet, a pszichológiai és pszichiátriai orvoslás, de még a tudományhistória terén is gazdag kincset találhat Borch-Jakobsen kötetében. Egyúttal meggyőz persze arról is: egy alaposan körülrajzolt tudástörténetben az is tudás, amit nem tudunk…, sőt, maga a tudomány is aligha áll olykor ennél több bizonyosságból… E kötetben pedig ennél jóval több tudnivaló rejlik. Rejlik ugyan, de illendőképpen illusztrálva és impozáns mennyiségben tálalva, közvetlen bizonyossággal is szolgálva arról: kezdetben volt Freud, aztán lett a mítosza, s most immár a mítoszvalóság megjelenítésénél tartunk.
[1] Mikkel Borch-Jakobsen: Freud páciensei. Mítosz és valóság. Fordította N. Kiss Zsuzsa. Corvina, Budapest, 2022
Illusztráció: Freud páciensei.
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
