Kovács katáng Ferenc-Hangya József: Levélkeringő 7 (Oslo-Chemnitz-Budapest)
Hat éven át, a Napút papírváltozatában, évente egy-egy alkalommal jelent meg három jóbarát levélváltásának esszenciája: a Levélkeringő. Egy német, egy norvég s egy svéd honba szakadt hazánkfia adott pillanatnyi látleletet új hazájában megfogant érzéseiről. Sok-sok éves tapasztalat hevével keresték más szemében a szálkát, ugyanakkor arról a bizonyos gerendáról sem feledkeztek meg. A harmadik társ nélkül (Gaál Zoltán, aki végképp csak zeneszerzésre adta a fejét) a Levélkeringő 7, mely immár vélhetően az utolsó a sorban, itt, az online-felületen jelentkezik, és egyben búcsúzik is az olvasótól. S hogy megtudjuk, miért az utolsó, bizony ahhoz végig kell olvasni az alábbi leveleket is. (KkF)
Költözöm, autóra hordják mindenem,
elmegyek,
ez a lakás már
nem lesz a lakásom nekem.
Kovács katáng Ferenc
Oslo-Budapest
Apám egy este azzal állított haza, saját házunk lesz. Nem albérlet, nem KIK lakás, nem egy falusi vagy városszéli kulipintyó. Nem. Egy olyan igazi. Cserépkályhás, palatetős.
– Kerttel, lugassal, rózsákkal – fűzte hozzá Dédi.
– Mese a 12 találatról. Álmodozz csak! – korholta Anyám, s azt hitte, ezúttal is övé lesz az utolsó szó.
Kár most arra vesztegetni a sorokat, hogy mennyi vesződséggel, nyűggel, nyavalyával járt, mire nagyapám odakötözhette a kéményhez a lombos ágat, s megtartottuk a zöldágavatót. Beköltöztünk a frissen vakolt, nyirkos, hideg, rideg, de saját otthonunkba. S épp tíz évre rá már szanálták is, új lakótelep nőtt ki az utcánkbeli földszintes házak helyén. S mi egy újabb komfort-fokozatot léptünk, távfűtéses, fürdőszobás panellakásba hurcolkodtunk.
Egy éve sem éltünk még Oslóban, amikor az egyetemi kollégái tanácsával tért haza a Kedves: ne pazaroljátok albérletre a pénzt, vegyetek saját lakást!. Egy részecskegyorsító karbantartó mérnöke volt, gondoltam, aznap kicsit nagyobb dózis érte. Aztán mindent szépen követett, ahogyan azt a munkatársai diktálták. Fix állásunk, fix fizetésünk, banki folyószámlánk volt már. Megbízható kuncsaftok lévén, kölcsönre és egy szerény, 2-3 szobás szövetkezeti lakásra vételére alkalmasak. Két évre rá jött az óhazából a frissen érettségizett keresztgyerek, s vele egyidőben a saját pici. Naponta – munkahelyre/ről bumlizással – órákat vesztegeltünk a közlekedési dugóban, pazaroltuk a drága időnket. A nagybetűs élet így zúgott el a fejünk felett.
Költözzünk az egyetemi munkahelyünk közelébe! – állt elő képtelen ötletével a Kedves. Ezúttal is a dozimétere állását akartam ellenőrizni, de minek is, gondoltam, a Kedves mindig tudta, hogy mi jó nekünk… Ezúttal már nem szövetkezeti, hanem egyenesen saját tulajdonú, erkélyes, négyszobás saroklakást vettünk. Komoly belmagasság, rozettás mennyezet, süppedős padlószőnyeg, polgári kényelem. Erkélye a “kiskörútra” s a túloldali “lelkészek templom”-ára nézett. A sarokablakból egy nagy parkon át messzire elláttunk. Itt aztán – zakatolva, mint a Duracell nyuszi – lehúztunk 35 évet.
(készítette: Trencsényi Diána)
“Költözöm, autóra hordják mindenem, / elmegyek.” Bereményi és a szövegébe lelket lehelő Cseh Tamás legendásan sokat költözött. Akkoriban a munkahelyét gyakran váltogatóra hamar rásütötték: vándormadár. Pedig e jelző az albérletváltogatókra jobban illett volna. Anno még könnyű is volt megszabadulni a titokban dohányzó, lányokat hazacsempésző, későig kimaradozó kellemetlen bérlőktől. A Magyarországon élt 33 évem alatt 3 városban összesen tízszer cseréltem lakhelyet. 1982-ben disszidáltunk, s megtörténtek a fent leírt oslói költözködések.
Kerek negyven év távollét utánt visszidensek leszünk. A Kedves már évek óta tudja, “hol lesz majd lakóhelyünk”. Nyugdíjba mentünk, a gyerek s az unokák – paradox módon – ott élnek, ahonnan mi elpucoltunk. Pakolunk. Dobozolunk. Adatbázisba kerülnek a 40 év alatt hörcsög mód, hangyaszorgalommal gyűjtögetett könyvek, hanglemezek, CD-k, DVD-k, sok doboznyi kapott és írott levél. Jegyzeteim, rajzaim. A gyerek hajtincse, iskolai füzetei, s az oklevél, amit “A világ leszuperebb édesapjá”-nak állított ki…
Most még úgy rójuk Oslo utcáit, mint akik az utolsó emlékmorzsákat is fel akarják csipegetni. Többszörös világbajnokok vagyunk a “csak a szépre emlékezem” túlélősdiben. Remélem, ez most is összejön. „Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk”.
Egy reggel, kőhajításnyira megismerkedésünk színhelyétől, a Kedves mellett majd arra ébredek, hogy a helyére került minden. Egy fióknyitással megtalálom a zoknimat, egy másikkal a jegyzeteimet.
(készítette: Trencsényi Diána)
Megnézem az órát a Krisztinavárosi Havas Boldogasszony templom tornyán, hallgatom a gesztenyefák legkényelmesebb figyelőállásaiért káráló varjakat, kicsit bosszankodom a hangoskodó, maguk után piszkot hagyó gazdik és ebeik miatt. De: “Itt van a város, vagyunk lakói / Maradunk itt, neve is van: Budapest”.
(A dőlt betűs idézetek a Cseh Tamás közvetítette Bereményi Géza szövegekből valók.)
Hangya József
Chemnitz – Budapest
Jesse Thor: Idegenben
Igy van ez a Földön?
Világgá mentem.
Mindenfélébe belefogtam.
De az emberek kinevettek.
——————————-
A földeken ástam.
Egy kocsit húztam.
Egy feldölt kerítést felállítottam.
Ajtót és ablakot festettem.
Meleg ruhát varrtam.
Ládát ácsoltam.
Finom szövetet szőttem.
Arany gyűrűcskét kovácsoltam.
Most mi legyen?
Haza vándorlok és mezítláb
érkezem.
Költözöm
Félve idézem Krúdy Gyula Álmoskönyvét, amely szerint a költözködés nem jelent mást, se többet, se kevesebbet, mint… hirtelen halált. Fogalmazzak úgy, hogy visszaköltözöm szülőföldemre meghalni? Inkább úgy kezdem, hogy a költözés az életben egy újnak a kezdete és az elhagyott réginek a vége, vagyis az élet megváltozik.
Szocializmusból kapitalizmusba
1989-ben, a bolsevik típusú hazugságból, annak végórája előtt software fejlesztőként hivatalosan kimenekültem a vágyott nyugati szabadságba és annak jómódúnak gondolt, ígéretes világába. A szebb jövő reményében. Elgondolkoztató, hogy a magyar szocialista rendszer korifeusai az aczéli kohóban fél évvel a Szovjetunió diktálta szocialista világrendszer nálunk vér nélküli összeomlása előtt még 2010-ig készíttettek jövőbelátó tanulmányokat. A becsületben és szocialista hitben élők keserűségükben halálra itták magukat, vagy lecserélték a zászlót, megtartva a hálózatukat és a pártvagyont, átvedlettek demokratává. A politizáló ügyesebbje kivitte magával az eszét és az eszmét.
Az agyafúrtabbak, szabadon kezdeményezték hálózatukat és az USA-ba kijárva átvették jövőbeli liberális gazdáik écáit. Spekuláns és filantróp honfitársunkkal teniszeztem a 80-as évek közepén. Ő már akkor tudta, hogy a szocializmus össze fog omlani, gyűjtötte az országban a potenciális szövetségeseket, a népi demokráciát leváltó, szóba jövő vezetőket és szimpatizánsokat vagyis a liberális hegemóniát készítette elő.
Voltak, akik szegénységben, szabadságban fogantak, szeretetet hoztak, de nem kaptak. Később megkapták a lehetőséget, de az ellenzéki harapófogók szorításában felőrlődtek.
Abban a generációban lettem felnőtt, akiknek semmi esélyük nem volt beleszólni a kontraszelekció tobzódásába, kritizálni a szocialista rendszert. Mit tehettünk? Beléphettünk a pártba, hogy „belülről kritizáljuk”. Majd a fiatalabbak megteszik helyettünk? Később, már a demokratikus Magyarország kezdő lépéseit kintről figyelve, a pártalapító értelmiségi csoportok vitái a szabad választásról, a sajtó és a bankvilág érinthetetlenségéről és mindenhatóságáról, az új alkotmányról, valamint a taxisblokád, az első kormányt ért méltánytalan támadások, az antiszemita vádak, az árokásás megkezdése, az, hogy a Televízió vezetője nem engedte a már súlyos beteg Miniszterelnököt a néphez szólni, az orosz katonák által még megszállt ország kiszolgáltatottsága nyugat felé, ezek arról győztek meg, hogy az úgynevezett rendszerváltozás nem sikerült. Megmérettettünk és könnyűnek találtattunk – szabadon a Dániel próféta könyve 5,25 alapján. A környező országok vezetői okosabbak voltak, náluk az ország érdeke volt az elsődleges, nem a hatalmi harc.
A vállalkozó szelleműek kimehettek tanulmányútra a nyugati demokráciákba, de a kinti színes, látszatra szabad világ vonzása demoralizálta a hazatérőket.
Munkavállalás
A németországi software ház, ahol 1989 óta végeztem a munkámat, egy ipari területen helyezkedett el, körülötte épültek a multinacionális cégek magasházai. Az illegálisan ott tartózkodó vendégmunkásokat a rendőrség havonta nagy erőkkel hajkurászta. Körülvették az épülő házakat, majd egyenként igazoltatták az embereket. A keresett magyar programozók stricinek is mondott emberkereskedőkön keresztül, papírok nélkül, eleinte éhbérért építették a kapitalizmust. Egyik délben kollégáim telefonon kaptak értesítést, hogy azonnal hagyják el a munkahelyüket és induljanak vissza Budapestre. Nekem az volt a szerencsém, hogy két budapesti kolléganőmmel együtt egy német cégvezető által kijárt, legerősebb fokozatú tartózkodási- és munkavállalási engedéllyel rendelkeztem.
Chemnitz főterén áll a marxizmus megalapítóján szobra (Trencsényi Diána)
A német hivatal packázásainak egy példája
A külföldi munkavállalóknak kétévente sorba kellett állni kora reggeltől az Idegenrendészet nyolcemeletes épülete mellett reggel 8-ig, amikor kinyitották a bejárati ajtót és a fagyban, esőben vagy langyos reggelen legyengült tartózkodási engedélyt kérvényezők startolhattak az emeleti váróba sorszámot tépni. Ha szerencséjük volt, belefértek az aznapi keretbe és megkapták a pecsétet az útlevelükbe. A 32 év alatt egyszer fordult elő egy lidérces eset. A reggeli belépéskor, tolakodáskor, lökdösődéskor felkerültünk egy terembe úgy nyolcvanan. A sorszámot kiadó automata elromlott, állt a tömeg, egyre többen jöttek, összeszorultak a boldogtalan heringek. Egy több végtaggal rendelkező dülöngélő, ideges birkamassza voltunk.
– Szóljon be valaki, hogy elromlott! – mondta a készülékhez legközelebb álló külföldi. Senki nem mozdult.
Ekkor megszólalt az első kuncsaftot hívó, fülsiketítő csengő. Majd a második sorszám megjelent a kijelzőn, a harmadik és a negyedik, éles csengetés kíséretében. Ebből tudtam, hogy négy ügyintéző vár bennünket. Ők már befejezték a reggeli kávéjukat.
– Ha beszólok nekik, visszaengednek a helyemre? – kérdeztem a sorstársakat. Senki nem válaszolt.
A kijelző és a csengőhang felgyorsult. Odabent észrevették, hogy senki nem jelentkezett. Már a tizenkettedik sorszámnál tartottunk. Baljós csendben emelkedett a vérnyomásunk. Fél óra múlva küldtek egy szerelőt a sorszámadagolóhoz. Rossz idegállapotban végre bemehettem a 20-as IQ-jú germán irodáshoz. Szerencsémre rendben voltak a papírjaim.
Az első komoly megpróbáltatás a nyolc év utáni állandó tartózkodási engedély kérelem beadásakor történt. Kapásból visszautasították, fiam akkor már egy frankfurti középiskolában tanult, édesanyja is elhelyezkedett. Mivel döntésüket azzal indokolták, hogy nincs érvényes munkavállalási papírom, előrevetítették az ország elhagyásának családdal együtt történő szükséges voltát. Itt éreztem először a politika hazugságát. Egy jóindulatú ismerősömhöz fordultam segítségért, aki otthon Lenin és Sztálin összes műveivel dicsekedett és a bimbózó városi zöldeknél fizette a tanulópénzt. Elvitt egy híres ügyvédhez. Ő meghallgatott, diktafonba mondta a tényállást, megvizsgálta a papírjaimat, közölte, hogy a döntést megfellebbezzük és miénk lesz a győzelem, majd kiállította a számlát. Három nap múlva főbelőtte magát. Arra ocsúdtam fel, hogy egy osztrák származású sztárügyvéd levélben jelentkezett, hogy keressem fel. Ő már bőbeszédűbb volt és elmagyarázta, hogy ilyen erősségű papírt már nem ad ki az ország, nem akarják, hogy külföldiek számolatlanul telepedjenek le az újraegyesített nemzetben. Bíróságon megtámadta az Idegenrendészet elutasítását és közölte, hogy megnyerjük a pert. Egy szíriai jogász beosztottja kísért a tárgyalóterembe, aki esténként az Operaházban a Rabszolgák Kórusában énekelte a gyönyörű, felemelő dalt:
Mint a fecske, repülj messze földre,
Színarany szárnyú gondolat repülj el!
Rég nem látott hazámba kerülj el,
Vár a hőn szeretett szép otthoni táj.
/Verdi: Nabucco/
A torkomban dobogott a szívem. A bírónő megkérdezte a Munkaügyi Hivatal képviselőjét, miért gondolják, hogy a felperesnek nincs munkavállalási engedélye, mikor van? A válasz úgy hangzott, hogy sajnos nem tudott felkészülni az ügyből. Erre a bírónő előkapta a 27 cm hosszú bírói kalapácsot, és fokozott hangerővel a következőt mondta. Egy új, szigorúbb németországi tartózkodási törvénynek nincs visszamenőleges hatása és ha a Hivatalt ennyire nem érdekli az adott eset, megadom a felperesnek az állandó tartózkodási engedélyt – majd nagyot ütött az asztal párnázott részére.
Az ügyvéd előkészítette az iratokat, átvette az útlevelemet és az anyagot átküldte az Idegenrendészetre. Postán kaptam a behívót, hogy megkapom a jogosultságot. Bementem és a véres hússal megetetett ügyintéző elkérte az útlevelem. Mondtam, hogy az ügyvéd már beküldte az iratokkal. Erre üvöltve közölte, hogy nincs ott az útlevelem, és takarodjak ki az irodából. Majdnem elsírtam magam az épület előtt és arra gondoltam, hogy felhívom Magyarország bonni nagykövetségét. 8 óra 20 perc volt akkor. Aztán elmentem az ügyvéd „sógorhoz”, aki megdöbbent az eljáráson, majd felhívta az idegengyűlölő hivatalnokot, aki közölte, hogy náluk van az útlevél, nincs probléma, mehetek érte.
Ma már a papír nélküli migráns beözönlők, bűnözők a szívesen látott vendégek, akik „majd pótolni fogják a munkaerőhiányt”. Befogadás kultúra van, elnézést kultúra nincs.
Kettős életünk volt. Az egyik volt az állam kioktató világa. Nem mondjuk a szemedbe, azt nekünk nem szabad, de tudnod kell, hogy vendég vagy és az is maradsz nálunk. A másik világ, a munka világa. Ott soha, egyetlen szó nem esett a politikáról, csak a minél pontosabb, tökéletesebb minőségi végeredmény megteremtése volt fontos. Ennek a szellemnek köszönhette Németország az európai műszaki életben betöltött vezető szerepét.
Közösségi életünk
Sok honfitársunk dolgozott akkor a teutonok földjén. Össze is tartottunk, egymáshoz jártunk, a gyerekeink cserkészeten, táncházban barátkoztak, a felnőttek a korábban disszidáltak (1945, 1956) vallási jellegű közösségeiben is találkoztak. Magyar iskolát szerveztünk, a gyerekek részvételével magyar nyelvű színielőadásokat rendeztünk. Otthonól színészek, írók, költők, filmrendezők tették színesebbé életünket. Évtizedeken keresztül filmklubban vetítettünk főleg magyar filmeket. Békességben és szeretetben éltünk, a sokunkat érintő terhekről nem beszéltünk.
Magánélet
Gyermekeink tehetségesen helytálltak idegen földön, a német és magyar nyelv mellett angolul is tanultak. Már akkor feltűnt, hogy nagy költőjük itthon már a második gimnáziumi osztályban tananyag volt, Németországban csak jóval később. A nyári – akkor még divatban volt – kötelező olvasmányok témája kizárólag a más népek tisztelete, egyenlőség, tolerancia, diszkriminációmentesség, a másság ájulásos elfogadása volt. Megindult az új nemzedékek agymosása és a bűntudat észrevétlen beillesztése. Voltak szülők, akik egész nyáron taníttatták magyarra csemetéiket, akik szeptemberben egy magyar iskolában levizsgáztak a különbözeti tárgyakból. Minden eshetőségre készen.
A demagóg pedagógia részigazságát egy barátom mesélte, mikor fia kivételes tehetséggel indult a kémiai ismeretek elsajátításának terén, gimnáziumi társait is ő tanította. Tanára pedig próbálta visszafogni, tanulmányokkal bombázta és le akarta beszélni szárnyallni akaró tanítványát, nehogy ezt a pályát válassza később, mondván, hogy túlképzett ez az életpálya, nem fog tudni elhelyezkedni. Éljenek a kockafejű, európai átlagmanók. El is vette a kedvét a vegyészettől örökre.
Az unokák generációjával kapcsolatban a korra jellemző szomorú valóság, hogy a gyermekek, mikor egy családnál összejöttek, az asztalt körbeülve a mobiltelefont nyomogatták. Elmagányosodás és talmi csillogás. Egyszer, amikor kocsival vittem és megálltunk egy gyalogátkelőhelynél azt mondtam neki, hogy nézd milyen aranyos néger kislány! Döbbenve mondta, hogy nagypapa ez rasszizmus, ezt a szót nem szabad kiejteni. Jó rasszista holtig tanul.
Mivé vált a makrokörnyezet?
A 32 év önként választott nyugati életben a kereszténydemokrata vezetés mindenkinek megfelelni akaró elsekélyesedése után megjelent a neoliberális demokrácia álruhájába öltözött új típusú hazugság. Helyzetbe került a 68-as nemzedék és utódaik, megkezdődött az újabb hazug szocializmus építése. Circulus vitiosus.
„Ha egy közösség a hazugságok olyan zsákutcájába beleszorul, ahol a dolgokat nevükön nevezni nem lehet és nem is szabad, akkor ez előbb vagy utóbb elvezet a közösség általános értelmi és erkölcsi lezülléséhez” /Bibó István/.
Németország ma is az USA által megszállt ország, megvásárolt újságírókkal a médiában. Németország Marxista Leninista Pártja három évvel ezelőtt felavatta a tömeggyilkos Lenin szobrát. Megjelentek az olyan jelszavak, hogy a demokrácia csak liberális lehet.
Új Lenin szobor Gelsenkirchenben (Trencsényi Diána)
A világ egyesült proletárjai, különösen a német proletárjai vezetik az Európai Uniót és a demokratikus országok szövetsége helyett egy kereszténységétől megfosztott, egyesült katyvaszt próbálnak kierőszakolni az európai kultúrát aláásó harcos, migráns, sokszínű körítéssel. A szókincs olyan szavakkal bővült, mint a homofób, transfób, nacionalista, populista, rasszista, antiszemita és fasiszta. Ezek a megbélyegzés jelszavai lettek a másként gondolkodók kiátkozására. Az elektronikus közösségi platformok bevezették a cenzúrát, ezzel a Lajtán túli balliberális véleménydiktatúrát. Rövid az emberi élet, hogy megérjük és a vállunkon vigyük ki az enyészetbe az erkölcsileg lerombolt és szétesett Európai Unió koporsóját.
A szétválás útjai
Megbecsült munkájukat befejezve, a szülők hazaköltöznek. Gyermekeik és unokáink többnyire maradnak a szülők által vágyott, majd illúzióvesztett világban.
Bárcsak hazamennének ők is a szabadság, az ősi kultúra és a természetfeletti közép európai szigetére.
Andreas Gryphius: Az idő
Nem enyémek az évek,
mit az idő elvett tőlem.
Nem enyémek az évek,
mik még jöhetnek.
Enyém a pillanat,
s ha arra figyelek,
enyém az, ki az időt
és örökkévalóságot teremtette.
/A versek saját fordításúak/
Az illusztrációkat Trencsényi Diána készítette
Illusztráció: fh. Trencsényi Diana illusztr.
Ezek is érdekelhetik!
Németh Erzsébet: KAMUTHI KATA – SERÉDI ISTVÁNNAK →
Antal Anikó Zsuzsanna: Kékfestő →
Búzás Huba: Az ember kultúrája értékekre épül →
