G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (II./V)
A természeti, földi – és a természetfölötti, égi valóság közti szakadék áthidalása
*
II/1. Az ŐSEGYHÁZ további útja rejtett csatornákon át a misztika felé
„A kereszthalál és feltámadás által beteljesedett megtestesülés révén az Isten Fia és az ember Jézus között létrejött kapcsolat még csak a kezdet” – írja Nemeshegyi Péter, korunk kiemelkedő jezsuita teológusa Vissza a gyökerekhez c. nagyszabású elemző-összefoglaló munkájában (Szt. István K., Bp., 2002). A két isteni személy közötti kötelék, a Szentlélek – az Atya és a Fiú közös és kölcsönös szeretete – lett az az „olaj”, amely Jézust Krisztussá, vagyis „Fölkentté” teszi (ApCsel 10,38). A Jézus emberi szívébe árasztott Szentlélek Jézusban az Atyaisten iránti, valamint az Atya által szeretett emberek iránti szeretet forrása – vagyis a Szentlélek: „Krisztus lelke”, azaz „a történeti Jézus lelke” (Róm 8,9; ApCsel 16,7). Tehát a Szentlélek örökké megmaradó attribútuma, hogy ő „az ember-Jézus szívében lakozó szeretetforrás”. Ezt a lelket kapjuk meg mi, hogy bennünk is a jézusi hit és szeretet forrása legyen – csak be kell fogadnunk, hogy mi is „úgy gondolkodjunk, mint Jézus, úgy beszéljünk, úgy cselekedjünk, mint Jézus, úgy szeressünk, mint Jézus”. S ezáltal oldódik meg a bűn problémája: „Isten az emberiséget szeretett és szerető Fián keresztül nézi, és mindenkit – külső és belső kegyelmeivel – arra hív, hogy szabadon igent mondjon az Isten hívására, rábízza magát az ŐS-irgalomra, és szeretetben egybeforrjon vele. Azért vagyunk a világon, hogy földi életünkben hittel és szeretettel egybehangolódjunk a Szentháromság élet- és szeretetközösségével, a világ szeretetközösséggé formálódásán munkálkodjunk, és majd örökké részesüljünk a Szentháromság életében” (vö. Krisztus által a Szentlélekben szabad utunk van az Atyához c. rész 115. p.). Ez volt alapjában véve a II. vatikáni zsinat álláspontja, amely kimondta: „az Egyház szentháromságos közösség”; s „a XXI. század a Szentlélek százada” (lesz?). Hozzátehetjük: ha még nem is az egészen, de afelé tart.
Nemeshegyi Péter a II. vatikáni zsinat szemszögéből tekint végig az egyháztörténeten – kiemelve azokat a mozzanatokat, amelyek már az Ősegyházon belül a Krisztus–központú szemlélet irányába mutattak. Természetesen voltak az egyháznak az eltelt 2000 év folyamán „krisztustalan” korszakai is, amikor magát az evangéliumot háttérbe szorították a hatalmi harcok, a különböző eretnekségekkel vívott küzdelmek, a tekintélyelvű hierarchia megőrzésének, avagy éppen az anyagi gazdagság és bőség előtérbe állításának kérdései; de mindennek ellenére a misztikus ág, amely az ősegység, a Szeretet élményéből táplálkozik, soha nem apadt el. Éppen ezért a sokat látott-tapasztalt (100. életévében nemrégiben meghalt) „egyházatya” úgy véli: a kereszténység – amelyet inkább a prófétai vallások közé szoktak sorolni (az izraelita, iszlám mellett) – szemléletében közel áll a keleti vallásokhoz (buddhizmus, hinduizmus) is; de egyértelműen egyik körébe sem sorolható, hanem a kettő szintézise. Jézus próféta (is) volt – de „nem csupán a transzcendens Isten prófétája, hanem az emberré lett Istenfiú”, akiben Isten „immanenssé teszi önmagát” – beletestesülve a Történelembe. ISTEN IGÉ-je: maga az élő evangélium, aki beköltözött az emberek szívébe, s ”a Szentlélek által belülről vezeti őket az isteni élet és az isteni Szeretet felé”. Mert az ATYA, a TEREMTŐ nem mond le arról, hogy szeretett teremtményei Istenben éljenek, és Isten éljen őbennük – vagyis arról, hogy megvalósuljon Isten országa (ha nem a földön, hát a mennyben). „A nagy misztikus szentek (Eckhart Mestertől Keresztes Szent Jánoson és Avilai Szent Terézen át egészen napjaink szentjeiig) mélyen megélték, megélik a transzcendens Isten immanenciáját”; életükkel, ránk hagyott írásaikkal bizonyítva: a feltámadt Krisztus ma is velünk van, él és formálja életünket. Tehát „már átmentünk a halálból az isteni életbe, mert aki szeret: annak örök élete van” (i. m., A kereszténység helye a világvallások között c. fejezet).
Jelen dolgozatban nem tekintjük feladatunknak, hogy az egyháztörténet és a hozzá való viszony szempontjából vizsgáljuk a misztika és a jelenkori lelkiségi mozgalmak problematikáját. Csupán a lelkiség jelenvalóságának, a Szentlélek működésének egyértelmű jeleire szeretnénk rámutatni; s arra a tényre, hogy az evangéliumi értékrendtől mindjobban eltávolodó (az ateizmus vonzáskörébe került) Európa morális válsághelyzetéből a lelkiségi mozgalmak szélesebb körű elterjedése, a Jézus–központú szemléletmód (újra)éledése vezet(het)ne ki bennünket; így az (újra)evangelizáció útja nem (ma sem) megkerülhető.
„Tegyetek tanítványommá minden népet!” – hagyta ránk örökül Jézus; s az apostolok mellett a tanítványok sokasága munkálkodott azon, hogy „új hitre” térítsék a pogányokat. Az I. század végére már sok ezren meg is tértek (maguk közül a jeruzsálemi zsidók közül is; de még többen az antióchiai, alexandriai, kisázsiai pogányok közül); így a keresztényüldözés a Római Birodalomban már Kr. u. 80 körül felerősödött. Domitianus császár (Kr. u. 80–96) az egész birodalom területén kitartó és igen kegyetlen üldözésbe kezdett; nemcsak az apostolokat – tanítványokat – végeztette ki, hanem egyre több keresztény mártírt is küldött utánuk az égbe, hogy nyoma se maradjon a földön a szeretetvallásnak. Az ősegyház benső életéről, a korai egyházatyák közötti teológiai vitákról, a különböző „eretnekségek” kialakulásáról, majd a fejlődési útvonal kikristályosodásáról még hosszú évszázadokon át folytak a viták; de a mártírok százai tettek már ekkor életükkel tanúságot az élő Jézusról s tanai igaz voltáról.
Nemeshegyi Péter fent említett könyvében írja, hogy az egyház élete kettős (de egymástól nem független) irányban haladt tovább. A szinoptikus evangéliumok (és az Apostolok Cselekedetei) tanúsága szerint „az első keresztény közösségek önmagukat az Isten Országába befogadott végérvényes Isten-népének, Isten gyermekei közösségének tekintették” (1. paradigma). Hitük középpontjában a Názáreti Jézus (vagyis Jézus, az ember) állt, akit az Atyaisten küldött mint „végső kinyilatkoztatót (Messiást, Krisztust)”, s akit „igazságtalan megöletése után az Atya feltámasztott, jobbjára ültetett” a mennyben, s Mindenek Urává tett. „Általa kapta meg Isten új népének valamennyi tagja a Szentlelket”; s az Isten népéhez tartozás feltétele immár „a Jézus Krisztusba vetett hit lett, az Ő nevében felvett keresztség és az úrvacsora”. Hitték, hogy Isten az országába befogadottakat is fel fogja támasztani az örök életre (i. m., 129. p.).
A (2.) krisztológiai paradigma „a jánosi és páli iratok, a Zsidókhoz írt levél alapján alakult ki; központi gondolata a János evangéliumának prológusában megfogalmazott kijelentés: „Kezdetben volt az IGE, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az IGE. […] És az Isten testté lett és közöttünk lakozott” (Jn 1,1; 14). Vagyis központi szerepet kap maga a megtestesülés: „az istenségnek és az emberiségnek az az egysége, amely az embereket üdvözíti” – vagyis őket is „az isteni természet részesévé” teszi (2Pt 1,4). „A feltámadt ÚR-Krisztus által küldött Szentlélek hozza létre ezt a megistenülést a hívőkben”. Jézus a bűnöket eltörölte áldozati halálával, s a feltámadás által megdicsőülve megnyitotta számunkra is a kaput az örök életbe. A keleti egyház mindmáig töretlenül ezt a 2. paradigmát követi, amiről az ikonművészet csodálatos alkotásai is tanúskodnak (i. m., 129–130. p.).
„Az ókori egyházban az antióchiai teológusok inkább az 1. paradigma szerint gondolkodtak”; az alexandriaiak viszont „az Istenember Krisztus személyének egységét hangsúlyozták”. A későbbiekben az egyházatyák és neves teológusok megkísérelték a kétféle felfogás szintézisét megteremteni. A korai egyházatyák közül többen – János és Pál nyomán – a misztikus úton indultak el; így az a történelem folyamán bizonyos mértékben el is különült (több ízben) az egyház „hivatalos” álláspontjától. Az egyház azonban három egyetemes zsinaton is kijelentette Krisztus valóságos istenségének és valóságos emberségének egységét (I. niceai zsinat, 325; khalkedóni zsinat, 451; II. konstantinápolyi zsinat, 680–681.).
Nemeshegyi Péter számba veszi a különböző későbbi teológiai paradigmákat is, amelyek az egyháztörténet során megjelentek (az V. században a nyugati egyházban, Szent Ágoston teológiája nyomán: az Üdvözítő a második Ádám; amit a XVI. századi reformátorok még inkább kiéleztek, a bűn és bűnbocsánat kérdéskörére helyezve a hangsúlyt; a XVIII–XIX. század protestáns teológusai pedig Jézust mint „bölcs és jóságos tanítót” akarták emberi példaképpé emelni). Mindezeket az álláspontokat számba véve a XX. században a II. vatikáni zsinat az 1–2. paradigma „szentháromságos szintézisét” az egyetemes üdvtörténet távlatába helyezve hangsúlyozta, hogy az emberiséggel szolidaritást vállaló Jézus maga a feltámadt Krisztus (tehát nem lehet különválasztani Isten/ember mivoltát), aki az eucharisztiában most is jelen van köztünk, „s a Szentlelket szívünkbe öntve bevon bennünket a Mindenséget egyesítő Szeretetének művébe” (i. m., 131–132. p.).
Órigenész (Kr. u.185–254) nézeteinek Nemeshegyi Péter több önálló, alapos tanulmányt is szentel, őt tartván az egyik legelmélyültebb gondolkodónak az ókori egyházatyák között; akinek keresztény édesapja, Leonidész már 202-ben vértanúhalált szenvedett; s fia elszántan haladt tovább az atyai úton. Biblikus teológusként az Írások pneumatikus átértelmezését tűzte célul, Jézus tanításai felől nézve az Ószövetséget is. Úgy vélte: „az Isten által a zsidóknak ígért gazdagság nem anyagi javakat jelent”; hiszen azt az ígéretet kapták, hogy „sok embernek adnak kölcsönt, de ők senkitől nem vesznek kölcsön” (MTörv 15,6). Ez a mózesi kijelentés tehát eleve a szellemi javakra vonatkozik; s az ígéret már meg is valósult, hiszen Szt. Pál Mestere tanait hirdetve, valóban sok nemzetnek „kölcsönzött” azokból. S az ígéret földjét is azáltal kapta meg a zsidóság, hogy „az igazi Izrael a kereszténység terjedésével kezdi betölteni a földet”. Órigenész az egész világmindenséget „kozmikus misztériumként értelmezte”, amelyben a látható dolgok a láthatatlanokat jelképezik, s az igazi valóság mindig a látszat mögött van – hangsúlyozza Nemeshegyi. – A bűn: Isten szándékos megsértése. Az Istenfiúságot, a Krisztushoz hasonló lelkület kialakulásának fontosságát is hirdette, s vallotta: „A szentek minden tette és minden szava, gondolata, melyek az Egyszülött Logosz által és e Logosz szerint át lettek formálva, a láthatatlan Isten képmását teremtik meg. Ők a képmás képmásai, és megkapják a Fiúság pecsétjét azáltal, hogy nemcsak Krisztus dicsőséges testéhez lesznek hasonlóvá, hanem ahhoz is, aki e testben lakozik. Az Isten magja, amely az Istentől született emberben van, megakadályozza, hogy bűnt kövessen el az az ember, aki így átalakult az Egyszülött Logosz által” – vagyis „megtért”, s „a benne lakozó isteni erő révén már természetévé vált, hogy nem tud vétkezni”. Krisztus „megszületik benne, ahogy megszületett Máriában” – és ezáltal Isten fiává lesz, s magába fogadja Isten akaratát.
Vallotta, hogy „Jézusban az isteni és az emberi valóság egyesült” – bár ennek módjára nem talált magyarázatot; de azt hangsúlyozta, hogy „részesedvén az Isten Bölcsességében, Igéjében, Igazságában és Világosságában” – „szeretetével szétválaszthatatlanul egyesült vele”. Lelke olyan lett, „mint a tűztől átizzított vas – minden gondolata és tette Istenhez kapcsolódik”. Az Atya az igaz és jó embereket nemzi – s aki nem tér le az ÚT-ról, az a hit által a „fiúi létben marad”. Természetesen nem mindenki marad meg az ÚT-on: sok fokozat létezik a két véglet között. A bűnös ember nem Isten fia. Az Ószövetség csupán előkészület volt Krisztus érkezésére (Ő a megígért Messiás! – „nem csupán lelke, hanem teste is egyesült a Logosszal”). „Krisztusban kezdődött az isteni természet és az emberi természet egysége avégből, hogy az isteni természettel szorosan egyesült emberi természet is istenivé legyen”; nemcsak Jézusban, hanem mindazokban, akik – miután hívők lettek – életükkel Jézus parancsait követik. „Mindazok, akik e parancsokat követik, részesednek Isten szeretetében, és közösségre lépnek vele”. A keresztények egész élete tehát Isten színe előtt zajlik, s ők dialógust folytatnak Istennel (életük folyamatos IMA) – ezért Isten a halálukkor magához öleli őket.
Órigenész nézeteit nem mindenben fogadta el a korai egyház; tanait részben eretnekségnek nyilvánították. Ő természetesen – Szt. Pál nyomán – azt vallja: minden, amije van (tudása is), Istentől kapott ajándék; ezért az embernek „föl kell ajánlania teljes önmagát Istennek”. „Ha testemet a lángoknak adom, ha van szeretetem, és így elnyerem a vértanúság dicsőségét […] s ha annyira szeretem testvéreimet, hogy életemet adom értük, ha halálig harcolok az igazságosságért és a szeretetért, akkor egészen elégő áldozatot ajánlottam fel Istennek”. Nem riadt vissza a máglyától – ahogyan a többi korabeli szent sem. S bár később valóban nem igazolódott mindenben az ő álláspontja, tanait a későbbi (IV–V. századi) neves egyházatyák (Szt. Jeromos, Szt. Ambrus, Szt. Ágoston, Aranyszájú Szt. János, Szt. Benedek stb.) továbbgondolták – s így épült fel hosszú évszázadok során a keresztény misztika teológiája (vö. Nemeshegyi: Órigenész–tanulmányok; in: Vissza a gyökerekhez, 349–401. p.).
Kr. u. a IV. század kezdetén az alexandriai Valentinosz és Basilides egyházatyák foglalják rendszerbe (elsősorban János evangélistától a Jelenések Könyvére és Szt. Pál leveleire támaszkodva) a keresztény misztika alapjait. A héber Zohár (a Ragyogás Könyve) alapján a fénymisztikára épülő spiritualitás („titkos tudás”) feltárásával a lét természetére kérdeznek rá. A szellemi fény szimbolikája átvilágítja a természetfölötti valóság misztikus területeit; így a halálon túli élet tartományaiba is bepillantást nyerhetünk az evangéliumok által. „Halott az a lélek, amelyik vétkezik”; az ÚR viszont „ismeri és megmenti övéit”. De az emberi lény csak akkor kerülhet közel Istenhez – hangsúlyozzák – „ha szabaddá teszi magát az érdekek és megkötözöttségek világától”. „Aki énbennem hisz, akkor is él, ha meghal” – így „a feltámadás bizonyossága vár rá”: az örök életben „mindig az Úrral leszünk”. „Isten számon tartja minden gondolatunkat”, „mindig lát bennünket”. Ezeken az alapigazságokon elgondolkodva, egyre világosabbá vált a Krisztus-követők szemében, hogy az életforma megváltoztatása (a megtérés) alapvetően fontos ahhoz, hogy Istenhez közelebb kerüljünk („aki Krisztushoz tartozik, afölött nincs hatalma a Gonosznak”; „akik feltétel nélkül hisznek az örök életben, s ajkukkal is megvallják hitüket, azok üdvözülnek”). A különböző teológiai irányok közötti viták ekkor már kezdtek letisztulni; s az első Egyetemes Zsinat (Nicea, 325) elfogadta a közös Apostoli Hitvallást. Felszámolva az eretnekségeket, a különböző „szektákat”, új irányvonalat szabott az egyházszervezésnek, megszilárdítva a közösen kialakított fő irányt (Krisztus követése, a kereszthordozás).
Az V–VI. század folyamán kialakult az egyház liturgikus rendje (a karácsonyi ünnepkörön túl a húsvét és a pünkösd is elfoglalta méltó helyét az évkörben); s a császárság összeomlása utáni Rómában átrendezték az ősi „szent helyek” sorát, kialakítva a templomok, kolostorok („Isten városai”) hálózatát. A VI. században a keresztény évkör teljesen feltöltődött az új ünnepekkel (mártírok, szentek, Mária-emléknapok stb.). E kérdéskörrel csupán érintőlegesen foglalkoznék, mert ezekben az évszázadokban a pápaság és a Német-római Császárság közötti küzdelem miatt kissé háttérbe szorult a misztikus vonulat. De nem tűnt el: az ezredforduló „csodaváró” hangulatában új erővel fellángolt (amikor is mindenki [újra] Krisztus 2. eljövetelében reménykedett). Különösen a kolostori életben és a teológiai gondolkodásban erősödött fel ismét a „szent Valósággal” való találkozás spirituális igénye.
Nursiai Szent Benedek (480–547), Európa védőszentje, már ebben az átformált, hatalmas bazilikákkal megtelt Rómában tanult, ahol azonban jórészt még mindig a pogány szellem, az erkölcsi romlottság uralkodott. Neves, már korán szentként tisztelt pap lett belőle; aki remeteségbe vonult vissza egy Subiaco melletti kis elhagyatott barlangba, ahol teljes magányban böjtölt, imádkozott három éven át, ellenállva minden kísértésnek; s az arra járóknak az isteni titkokról beszélt. Csakhamar híre ment szent életének; egyre többen keresték fel; majd mikor a szomszédos Vicovaro kolostorának apátja meghalt, a szerzetesek Benedeket kérték fel elöljárójuknak. Ő elfogadta a megbízatást, és szigorú kolostori rendet alakított ki; amit a szerzetesek nemigen tűrtek – így visszatért Subiacóba; ahol 12 kolostort alapított, mindegyikhez külön apátot rendelt – ő maga pedig a legfőbb irányítást vette át. Majd Monte Cassino magas hegyén épített rendházat, s kialakította az egységes szabályzatot (a közös regulát, amely csakhamar egész Európában elterjedve, a nyugati szerzetesség szabályzatainak mintájává vált). Pontosan meg volt szabva az imádság, olvasás, a munka, az étkezés és az alvás ideje; jelszavuk: ORA et LABORA! Szigorúan összekapcsolták a szemlélődő és a tevékeny életet; Krisztus-központú szemlélettel, egymás iránti tiszta testvéri szeretettel, apátjuk utasításainak engedelmeskedve, egyszerűségben és tisztaságban éltek. „Nincs mit veszítened, tehát odaadhatsz mindent”; „Engedj el mindent, és megkapsz mindent ajándékba” – volt az alapelvük.
A Benedek-rendi kolostorok nagyon korán elterjedtek egész Európában, utat mutatva más rendi hálózatok kialakulásához. Néhány női kolostort is alapított a szent életű szerzetes, hirdetvén, hogy a Szent Szűz lányainak is fontos hivatásuk van (betegápolás, a szegényekről való gondoskodás stb.) az egyház életében. Terjesztették a hitet Franciaországban, Angliában, Németországban és az egész Kárpát-medencében (Magyarországon még Géza fejedelem idejében, 996-ban megalakult a pannonhalmi bencés apátság; Szent Istvánt Asztrik püspök bencés apát koronázta meg a pápától kapott koronával). A Benedek-rendnek egyedülálló szerepe volt az ókori görög és római kultúra megőrzésében, az egyházi zenei hagyományok ápolásában, az egyházi építészet, tudomány, oktatás és nevelés fejlesztésében; nem véletlen tehát, hogy a szintén bencés Nagy Szent Gergely pápa (XVI. sz.) Benedeket Európa első védőszentjévé avatta (vö. Európa védőszentjei – Lélekmentő Füzetek, 24. Katona István püspök összeállításában).
A IX. században Szent Cirill és Metód görög származású szerzetesek (testvérpár) a Kárpát-medencei, morvaországi (nyugati szláv) népeket, elsősorban a cseheket evangelizálták a bizánci rítus szerint (ekkor még nem különült el a római és a bizánci katolicizmus egymástól). A szláv nyelv liturgikus használatát, amely voltaképpen az őskeresztény hagyomány folytatása volt, II. Hadrián római pápa 863-ban jóváhagyta; így Cirill a liturgikus szövegeket isteni sugallatra lefordította szláv nyelvre görögből; s az írásjeleket is maga állította össze (cirill ábécé); Metód pedig Pannónia és Morvaország érseke lett. Így ők ketten egységben szintén Európa védőszentjei lettek (uo.).
Az első ezredfordulón a „világvégevárás” igézetében a római katolicizmus egyre jobban megerősödött: az 1054-es egyházszakadás (a görögkeleti ortodoxia kiválása) utáni időszakban megszilárdultak a római liturgikus formák, és előtérbe került a hittérítés feladata, az (újabb) eretnekségek elleni küzdelem. III. Ince pápa alatt (1198–1216) a pápaság politikai hatalmának csúcsára ért. Ugyanakkor a keresztes hadjáratokkal párhuzamosan a népi vallásosságban és a kolostori életben is teret nyert az evangéliumi szemlélet. Clairvaux-i Szent Bernát (1090–1153), ekkor már világszerte ismert morálteológus, a clairvaux-i kolostor apátja, a Szeretet-Isten misztikus tanának hirdetője, a cisztercita rend vezetője, később szent egyházújító, akinek a korabeli egyházban rendkívüli tekintélye volt a pogányság, a „barbárok” elleni következetes küzdelme következtében. Megkísérelte (újra) Krisztus-központúvá tenni az időközben ellanyhult kolostori életet. Következetesen harcolt a női kolostorok létesítéséért egy olyan korszakban, amely „a Sátán kapujának” tartotta a nőket, akik segítségével behatol a Gonosz Lélek az istenhívő férfiak zárt világába. Meggyőződése volt, hogy lelki érzékenységük, a misztikum és a kegyelmi ajándékok iránti fogékonyságuk, látnoki képességük alkalmassá teszi a nőket az Istennel való mély és bensőséges kapcsolat kialakítására az ima által. Istent azért kell szeretnünk – hangoztatta – mert Ő előbb szeretett minket; s ez arra kötelez bennünket, hogy hálásan viszontszeressük Őt, aki „erősségünk és támaszunk, menedékünk és szabadítónk”.
Bernát apát közbenjárt Jenő pápánál, hogy Bingeni Hildegárd, az Európa-szerte ismertté és híressé vált, gyógynövénytermesztő „tudós” apáca megalapíthassa az első női kolostort Rupertsbergben, egy elhagyatott, puszta helyen a 12. század derekán, ahol az apácák gyógyfüveket termeszthettek, súlyos betegeket ápolhattak. Egyre nagyobb lett a környéken hírneve, gyógyulást kereső betegek ezrei tódultak szépen virágzó kolostorához; ami az egyház berkeiben gyanakvást keltett (tehetsége talán „az ördögtől való”?). Az inkvizíció előtt kellett a később szentté avatott apátnőnek (Bernát közbenjárásával) megvédenie látnoki felismeréseit, mert feljebbvalói nem tudták elképzelni, hogy egy nő teológiai könyvek írásával is foglalatoskodhat, s hogy zarándokok százai keressék fel őt imaközbenjárásért, áldását kérve. Ma pedig mint a nyugati világ első női szentje (akit a tudós teológus, XVI. Benedek pápa avatott szentté), az Isten áldotta gyógynövények első nemes gondozójaként és terjesztőjeként, mint az egyház első, mély tudású, empatikus lelkületű női orvosa él a köztudatban. Neve a modern orvostudományban is fogalom (lásd: Anne-Lise Marstrand-Jørgensen: Hildegard, 2009; Typotex Elektronikus Kiadó Kft. – magyarul: 2015, ford. Soós Anita).
A XII-XIII. századi szervita szerzetesek újították fel a Mária-kultuszt a női nem iránti tisztelet jegyében; mégpedig a kereszt alatt álló Mater Dolorosa, a Fiával együtt szenvedő, hétfájdalmú Szűz arcát előtérbe állítva. Ahhoz a szenvedéshez képest, amit az Anyának ekkor át kellett élnie – aki Fia megváltói küldetésével tisztában lévén, bátorítóan állt mellette a Golgota gyötrelmei közepette is – szinte eltörpülni látszott ifjúkora hat örömteli eseménye (az angyali üdvözlet, a vizitáció, a betlehemi születés, a háromkirályok imádása, majd a jeruzsálemi templomban a FIÚ bemutatása, az agg Simeon jóslata s a 12 éves Jézus megtalálása); hiszen mi volt mindez Fiának iszonyú kereszthalálához, földi lényének „végérvényes” (?) elvesztéséhez képest? Ekkor még nem volt Máriának bizonyossága a semmihez nem fogható 7. örömről (Szent FIA feltámadása, majd a saját mennybéli diadalmas megkoronázása).
A XIII. századi keresztény teológusok (a ferences Szt. Bonaventura, Duns Scotus, valamint Canterburyi Szt. Anzelm egyházatyák) már felismerték Mária fontos, bár passzív szerepét a megváltásban (tudatosan elfogadta Isten üdvözítő tervét, magára vállalta a fiáért való mérhetetlen szenvedést, egészen a végső pontig – így ő is hozzájárult üdvösségünkhöz). Együtt szenvedésével (compassio cum Christo) segítette Szent Fiát a vállalt keresztútján megingás nélkül végighaladni. Szt. Bernát azt is hozzáteszi: lélekben együtt is halt szenvedő Fiával, akit a keresztről levétele után újra anyai ölében tarthatott (pietà). A ferences misztika egyértelműen vallotta: MÁRIA a megváltás földi történetének részese – s Ő vezeti az emberiséget (gyermeke, az Egyház által) a végső üdvösség felé. Duns Scotus, a mariológia nagy egyházdoktora, a korábbi megállapításokat kiegészíti azzal a tanításával, hogy „a megtestesülés isteni tervébe a Mindenható az üdvtörténet kezdetétől bevonta Mária személyét, s Isten Anyját minden más lény fölé emelte – az Angyalok fölé (is). Vallotta, hogy a test mint létező valóság a maga konkrétságában üdvözül: az ember a földi életében kialakult személyiségével lép át a túlvilágba („assumptio animae et corporis”) (vö. Dávid Katalin: Egy asszony, öltözete a NAP. Isten Anyja a tipológiában, Szt. István K., Bp., 2008, 278–279. p.).
A XII–XIII sz. fordulóján, a kezdődő keresztesháborúk idején, a római katolikus egyházon belül fontos szerepet kap (újra) a misztikus gondolkodásmód és érzésvilág. A Német-római császárság küzdelmének kellős közepén az olasz Umbria tartománybeli Giovanni di Pietro Bernardone, „Franceso” (a majdani Assisi Szent Ferenc, 1182–1226), maga is részt vett a harcokban, s fogságba esvén egy teljes évet börtönben töltött Perugiában. Kiszabadulván, egy misztikus élménye hatására megtért (egy hangot hallott: „Ferenc, Ferenc, miért hagyod el az Urat a szolgáért, a Fejedelmet az alattvalóért? Térj vissza szülőföldedre, s majd megtudod, mit kell tenned”). S ő visszatérvén, szakított gazdag kelmekereskedő apjával; azt mondta: „a Szegénység Úrnőjével” köt inkább házasságot. Az Assisi közelében álló San Damiano templomban imádkozva (1207) egyszer úgy hallotta, hogy Krisztus a keresztről őhozzá szól, megbízást adva neki: „Ferenc, Ferenc, menj és állítsd helyre házamat, mert látod, hogy omladozik…” Ferenc újjáépíti a templom közepén álló romos, erdei kunyhóra emlékeztető, VI. századi Porciunkula-kápolnát, amelyben egy kis cellát rendez be magának. 1208-ban egy szentmisén Máté evangéliuma 10. fejezetét hallva (amelyben Jézus szerteküldi a világba apostolait) megérti, mi a feladata az emberek körében („Betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok, halottakat támasszatok […] Ingyen vettétek, ingyen adjátok”). Ekkor döbben rá, hogy a középkori egyház mennyire eltávolodott a krisztusi eszménytől, s Jézus voltaképpen nem egy templom helyreállítását kívánja tőle, hanem az egész egyház irányultságát kell megváltoztatnia. 1209-ben 11 követőjével („kisebb testvéreivel”) égi sugallatra Rómába indul gyalogos zarándoklatra – éhezve-fázva, koldulással tartják fenn magukat, minként egykor a Krisztus-követő apostolok. A pápától megkapják kápolnájuk számára a búcsú adományát; s Assisibe visszatérve a közös imaéletnek szentelik magukat. 1212-ben ismét Rómába indul, hogy engedélyt kérjen a pápától rendalapításra. III. Ince pápát megérinti Ferenc alázata; s mivel ő is álmot látott temploma összedőléséről, megadja az engedélyt; Ferencet diakónussá szenteli. A hazaúton Ferenc ismét álmot lát: egy erős törzsű, vastag fa tornyosul fölé; majd a fa meghajol előtte. Ekkor döbben rá: a FA a pápaságot jelképezi – s ő „szabad kezet” kapott rendje megszervezésében.
A San Damiano-templom mellett szépen kialakított anyakolostor lett az 1212-ben megalakuló ferences rend lelki-szellemi központja. Közösségben, szegénységi fogadalmat téve, intenzív imaéletet éltek, böjtöltek, evangelizáltak; s a kolduló rend misszionáriusai szerterajzottak Európában, mindenütt terjesztvén az evangéliumot. Liturgikus életükben fontos szerepet töltött be a zsolozsmázás, amit a római Kúria rendje szerint elsőként vezettek be Európában. „Máriás lelkülettel” buzgón szolgálták a Szeplőtelen Szüzet; s a Szentlélekkel eltelve, természetközelben, a „madarak és fák” társaságában dicsérték Istent.
Ferenc még az erdő állatait is megszelídítette. Gyönyörű NAPHIMNUSZ-a az egész világon elterjedt, mint a természeti és természetfölötti világ egységének csodálatos hálaéneke. Kis szegény lelkiség c. munkájával megkísérelte az egész egyházban feléleszteni az evangéliumi szellemet. Szegénységi fogadalmuknak megfelelően, mindenről lemondva, „kolduló rendjük” csakhamar ismertté vált a sokféle bűn és visszaélés csapdájában vergődő Európában, és sok-sok követőre talált. II. Endre királyunk, ki keresztes hadjáratot vezetett a Szentföldre, a ferencesek egy csoportját is magával vitte; azok vissza se tértek onnan, hanem megalapítván a Szent Sír Lovagrendet, azóta is az ő rendjük gondozza-ápolja a Sírt és az ókeresztény kegyhelyeket.
Bár Ferenc nem szenteltette magát pappá, mint diakónus egész további (rövid) életében térített. Olyan mélyen azonosult az Úrral, hogy 1223-ban megkapta Jézus szent sebeinek stigmáit; s három esztendő múlva csendben eltávozott e földi világból. Az ún. „kolduló rend” kivirágzott: egyre gyarapodott hívekben, s Krisztus-központú szemléletük, az eucharisztia iránti lángoló szeretetük révén kolostoraik a Szentföldön, Angliában, de főként Közép-Európában s nálunk, Magyarországon is az evangélium terjesztésének központjaivá váltak. Missziós lelkületükkel számtalan embert megtérítettek; ők terjesztették el Közép-Európában a Mária–tiszteletet; s „máriás lelkületükkel” a liturgia megújításában is fontos szerepük volt. A ferences rendhez fűződik a zsolozsmázás bevezetése Európa-szerte a ferences kolostorokban; a Canterburyi Egyházmegyében megismert Immaculata-ünnep (Szeplőtelen Fogantatás napja, dec. 8.) bevezetése templomaikban, a Dicsőséges Szűz Mária, majd a Mária Coeli-énekek elterjesztése Magyarországon. A szentolvasót az egyház a XIII. században a Domonkos-rend közvetítésével kapta; bár maga a füzérima valamilyen formában, apró magvak, kavicsok összeállításával már az első századokban kialakult (Remete Szt. Pálról a II. században pl. feljegyezték, hogy növényi magvakból kis láncot fűzött össze, s úgy imádkozta a Miatyánkot; a III. sz.-ban pedig az örmény keresztények a Jézus-imát ennek segítségével morzsolták (Marana Tha! – „Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtunk, bűnösökön!”). Valójában a ferences és ciszterci misszionáriusok terjesztették el világszerte a Jézus-imát, az evangéliumi életszemlélet lelket megújító hatalmát és a rózsafüzért, mint az Istennél való „imaközbenjárás” eszközét; s számtalan Mária-kegyhelyük a csodatévő, segítő Szent Szűz mennyei dicsőségét hirdeti.
Az alázatos és tiszta lelkű Ferencet – „Isten szegénykéjét” – IX. Gergely pápa már 1228. júl. 16-án szentté avatta; s másnap lerakták a Szent Ferenc-bazilika alapkövét; amelynek altemplomában látható (és látogatható) ma is a sírja.
A rendi statútumok tanúsága szerint Padovában 1277-től, Párizsban 1299-től a ferencesek (azóta is) minden szombaton misét mondanak a Szent Szűz tiszteletére. A XIII. század végén Duns Scotus ferences filozófus, a „mariológia” nagy egyházdoktora teológiailag is alátámasztotta a „szeplőtelen fogantatás” elméletét: „Isten eleve megóvta Máriát az áteredő bűntől, Krisztus megváltó művére való tekintettel”, „egészen különleges módon megszentelve őt anyja (Szt. ANNA) méhében, aki idős korában, bűn nélkül foganta gyermekét Isten akaratából”. Mária tehát eleve arra rendeltetett „az ÚR kiválasztottjaként”, hogy ő legyen Isten Szent Fiának édesanyja (conceptio immaculata). Így a Jézus-misztérium fontossága mellett a ferencesek már évszázadokkal a hivatalos egyházi elismerés előtt Szűz Máriát szent Fiával együtt mint a megváltásban közreműködő Istenanyát tisztelték. Így hát a Mária-kultusz elterjedése révén mintha az egyházon belül az egész női nem „becsülete” magasabb szintre emelkedett volna – a korábban erősen patriarchális gondolkodású egyházatyák is kezdtek „elfogadóbban” tekinteni a szakrális nőiség spirituális értékeire.
Ferenc ifjúkori rajongója, lelki „testvére”, Szent Klára – Ferenc szentbeszédeit hallgatva – maga is lánglelkű Krisztus-követővé vált; haját levágatta, az oltárnál letette szerzetesi fogadalmát. Megalapítva a klarissza rendet – a ferencesek női testvérrendjét – néhány év alatt (ő is) felvirágoztatta kolostorát, amely a San Damiano templom mellett kapott helyet (ma zarándokok ezrei keresik fel mindkét templomot). Halála után a pápa őt is szentté avatta; s immár a róla elnevezett templomban nyugszik, amelyben az egyik legfontosabb Szt. Ferenc-ereklye is látható (a kereszt, amely az ifjút a szent hitre térítette, s amely átalakította a középkori egyház szemléletét, évszázadokra meghatározva szellemi-lelki irányultságát). A klarisszák példáján felbátorodva, a XIII. század folyamán aztán Itáliától Németországig sok női szerzetesközösség alakult – betegeket ápoltak, elesetteket gondoztak, a néphez közel, sőt a nép körében éltek, s annak gondjai-bajaival törődtek. Vallásos életgyakorlatuk a keresztényi szeretetről és hitről tett tanúságot, új irányt és célt adva a női életforma átalakulásának – mint „útjelzők, az Élet tanítómesterei”. A rózsafüzér csakhamar a női kolostorok kedvelt imaformája lett; különösen a bűnösök megtéréséért, az eretnekek és a Gonosz elleni küzdelem győzelméért imádkoztak sokat közösen. Idővel legyőzhetetlen „fegyver” lett a szentek számára is az „ős-ellenséggel” szembeni harcban.
Nem véletlen, hogy a Szent Klára-legenda már igen korán elterjedt Európa-szerte, ösztönzést adva a női szerzetesrendek gyors terjedéséhez. „Íme, az emberszerető Isten, irgalmának titkaiból indíttatva, előrelátóan gondoskodott arról, hogy az egyházban új szerzetesrendek fakadjanak, hogy általuk a hit támaszt nyerjen, és mércét mutassanak az erkölcsök megújításában is. […] Ezért támasztotta az irgalmas Isten Klárát, a tiszteletre méltó Szüzet, és benne a nők számára tündöklő lámpást ragyogtatott fel. És Te, Boldogságos Atya, őt a szentek sorába iktatván, […] e lámpást a tartóra helyezted, hogy fényt sugározzon mind-azoknak, akik e házban lakoznak. […] Kövessék ezért a férfiak a Megtestesült IGE új követőit; az asszonyok pedig utánozzák Klárát, Isten Anyjának képmását, az asszonyok új vezetőjét – példaképét. ÁMEN”.
Az első női szentek (Szent Hildegárd és Szent Klára) példája sok nőt felbátorított arra, hogy hivatását ne csupán a család „szolgálatában” keresse, hanem Istentől kapott személyes adottságait kibontva, szerepet vállaljon az egyházi élet keretein belül (akár mint harmadrendi apáca, a betegellátásban, a zárdai élet szervezésében, fenntartásában); sőt, a női kolostorok priorisszájaként, esetleg apátnőként a magasabb szellemi/teológiai tudományokban is bizonyítsa jártasságát; netán kora vallási életének alakításába is beleszólása legyen.
A másik nagy „egyházvédő harcos” a spanyol származású Szent Domonkos volt, „az eretnekek kalapácsa”, aki a hit tisztaságának védelmében már a XIII. században a teológiai stúdiumok elterjesztését szorgalmazta. Ő is sok női kolostort alapított; melyekben a férfi szerzetesek teológiát (is) tanítottak, bensőségesebb vallási hitre nevelve a női szerzeteseket (imaalkalmak, a valláson belüli ezoterikus, misztikus tanok megismerése, bibliai történetek fordítása stb. – így lassanként kialakult körükben egy gazdag, anyanyelvi kolostori irodalom, az apácák és a világi hívek lelki épülésére). A rózsafüzér-használat és a közös ima ebben az időben kezd teret hódítani – először csak mint a Szűzanya és Jézus segítségéért esdő imaforma; később aztán kialakultak a szigorúan kötött füzérformák a titkokkal. 1408-ban Kalkari Henrik karthauzi szerzetes minden 10. szem után beiktatja a Miatyánkot; majd a karthauzi és a domonkos kolostorokban minden tizedhez elmélkedéseket is kapcsolnak; sőt: Mária-zsoltáros könyveket állítanak össze (az angyali üdvözlettől egészen az utolsó ítéletig). 1475-ben a domonkosok Kölnben megalapítják a Rózsafüzér Társulatot; s maga Szt. Domonkos összepréselt rózsaszirmokból koszorút fon a Szűzanyának. A domonkosok később a rózsafüzér rendjének /is/ nevezték magukat; ők alakították ki végül a 3×5 tizedes imaformát, amelyet leggyakrabban használunk mindmáig a Mária és Jézus életét követő titkokkal.
Aquinói Tamásnak, a Domonkos-rend híres teológusának (1225–1274) a szemlélődő ima elterjesztésében volt fontos szerepe. „Az emberi boldogság Isten szemléletében áll”; s az emberi élet végső célja: „Isten megismerése” – hangoztatta –, „ami maga a tökéletes Boldogság”. János apostolra hivatkozott: „Az örök élet az, hogy megismerjenek Téged, az egyedül igaz Istent” (Jn 17,8). Elkülönítette egymástól a lélek két részét: az anima vegetativa (1) a fizikai testünk koordinációjára irányul (az EGO uralja); az anima intellectiva (2) a szellemi lélek (amelyben Isten lakik). Ezért tudunk kapcsolatba kerülni Istennel, vele kommunikálni, sőt vele teljes egységben élni: Krisztussal lelkileg azonosulunk. Az emberi boldogság tehát nem az e világi dolgokban áll („Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják Istent” [Mt 5,8]): sem az érzéki dolgokban, sem a gazdagságban, a tiszteletben vagy a világi hatalomban; sem a test javaiban (szépség, egészség, erő) – hangoztatja –, hiszen mindezeket jóra s gonoszra egyaránt használni lehet. De az erkölcsi erényekben sem, mert azok az emberek közti viszonyok szabályozására irányulnak (ha mindenki erkölcsösen él, jól működik az adott társadalom; ha nem: eltorzulnak az emberi kapcsolatok – harc és káosz alakul ki). Az ember egyetlen tevékenysége: az ima irányul csak a végső okra/célra: Istenre. Minden másnál fontosabb tehát, hogy Istennek tetsző életet éljünk.
E vonatkozásban tartotta kivételesnek ő is Máriát, akiben „a megszentelő kegyelem megkötözte a rendetlen kívánságokat”; a bűnre való hajlamot. Mikor Szent Fiát foganta, „gyermekéről visszaháramlott rá a rendetlen kívánságoktól való szabadulás. Mária mentes volt minden személyes bűntől”. Mária egész lénye követendő (és követhető) példa számunkra. Ezért a hírneves teológus így imádkozott: „Rendezd el, Istenem, életemet / és add, hogy tudjam: mit kívánsz tőlem, / és megtegyem, amit kívánsz, / és úgy tegyem meg, amint kell, / és amint lelkemnek javára válik. […] Ne keressem más tetszését, csak a Tied / Ne féljek senki rosszallásától, csak a tiedtől; // Add, hogy engedelmes legyek ellentmondás nélkül. […] Add, hogy idelent büntetésed sújtson a bűnbánat által / s jótéteményeiddel éljek a kegyelmed által // az örök hazát pedig örömmel élvezzem dicsőséged által / Aki élsz és uralkodol mindörökkön örökké” – ÁMEN (lásd: Katona István: A szentek köztünk járnak, Marana Tha Alapítvány, Bp., 2000).
II/2. A KERESZTÉNY NŐI MISZTIKA kibontakozása a XII–XIII. század fordulóján (A női kolostorok felvirágzása)
Eckhart mester Domonkos-rendi szerzetes (1260–1327) volt a keresztény misztikus gondolkodásmód első teoretikus rendszerbe foglalója. Már egészen fiatalon belépett a rend erfurti kolostorába, majd a kölni studium generalén végezte további tanulmányait. Szt. János evangélista és Szt. Pál levelei nyomvonalán elindulva voltaképpen ő fekteti le a keresztény misztika teológiai alapjait. 1293-ban a rend Párizsba küldte, hogy ott tudományos fokozatot szerezzen; s itt találkozik Albertus Magnus, valamint Aquinói Tamás tanaival – bár személyesen már nem ismerhette őket (nem éltek ekkor már, de mindketten tanítottak a Sorbonne-on a korábbi évtizedekben). A még viszonylag ifjú Eckhart sorra egymás után elnyerte a mind magasabb fokozatokat (bakkalaureátusi, licenciátusi, majd 1302-ben magiszteri). Hazájába hazatérve Erfurtban provinciálissá választják, később Csehország fővikáriusává nevezik ki; rendje ez után újra Párizsba küldi, ahol megszerzi a „magister actu regens” fokozatot is (amelyet előtte a domonkosok közül csak Aquinói Szent Tamás nyert el); s a „szent teológia” professzora lesz. Ezután visszatér Erfurtba, ahol a rend szászországi tartományfőnökévé választják; s 47 kolostor tartozik „a keze alá”. Német nyelvű prédikációi már ekkor nagy feltűnést keltenek – a kolostorokban a szerzetesek, szerzetesnők lejegyzik és terjesztik homíliáit (s azok többsége kéziratban fenn is maradt).
1307-ben Strasbourgban az egész Domonkos-rend főnökhelyettese lesz; majd 1311–13-ban ismét Párizsba küldik – ekkor már tanítani. A kor szellemének megfelelően latin nyelven oktat, s latinul írja az OPUS TRIPARTITUM c. fontos teológiai alapművét (a Teremtés, a Kivonulás és a Bölcsesség Könyvéhez írt kommentárjait). Már ekkor mélyen foglalkoztatja János evangéliuma; ehhez is készít jegyzeteket. Majd Strasbourgba visszatérve igen komoly pasztorális és lelki gondozói tevékenységet végez, főként a női kolostorokban. 1320-ban Kölnbe hívják, hogy a rend teológiai képzésének vezetője legyen; előadásaira a rend összes tartományából – Magyarországról is! – küldik a tanulni vágyó szerzeteseket, így tanai egész Európában elterjednek. Azonban merész, misztikus hangvételű előadásai miatt többször is konfliktusba kerül egyházi feljebbvalóival; s az „ortodoxia” 1326-ban inkvizíciós eljárást kezdeményez ellene. A tanaiból innen-onnan kiragadott, több száz félreérthető mondat alapján az egyház részben „eretnekgyanúsnak” találja; ő az ún. „Igazoló iratban” bátran és merészen válaszol, Szt. Pált idézve: „Boldogok, akik az igazságért szenvednek”; s Az isteni vigasztalás c. traktátusából kiemelt részekkel védi és igazolja önmagát. Mindhiába. A 67 éves mester, az egyház magas rangú papja, tudósa ellen – az inkvizíció történetében első ízben – eljárást kezdeményeznek, s az épp avignoni fogságában levő pápa, XXII. János 1329-es elítélő leirata alapján elítélik: „Eckhart Mester tövist és konkolyt vetett az ÚR szántóföldjébe”, „a hazugság atyjától félrevezetve”. De az ítéletet az idős mester már nem éli meg: tisztázatlan körülmények között, 1328-ban halálát leli Avignonban.
Műveit az egyház évszázadokon át nem adta ki; azok azonban kéziratban búvópatakként hol egyik, hol másik (főleg női) kolostorban bukkantak fel. A XIII. században elementáris erővel felvirágzó női misztika az ő kézírással terjesztett prédikációiból építkezett.
Eckhart mester – az első keresztény rendszeralkotó misztikus – Újszövetség-magyarázatában az evangéliumok, Szt. Ágoston, Clairvaux-i Szt. Bernát és Aquinói Szt. Tamás nyomdokain haladva – prédikációiban világossá tette, hogy Jézus bennünk él, „a lélek templomában”. S ha már elkülönültünk a „világias” szemlélettől, és szabaddá váltunk benső megkötözöttségeinktől – vágyainktól –, netán függőségeinktől, akkor megszólal bennünk ez a hang, s bepillantást nyerünk az EGY világába. S ekkor „a külső ember engedelmes lesz a belsőnek, mindhalálig – folytonos békében és Isten szolgálatában”. Ez minden misztikus egyesülés alapja és feltétele – ezáltal lesz nyilvánvalóvá Isten szeretete bennünk, aki szent Fia, Jézus emberi természetében válik a sajátunkká. Vagyis olyanok lehetünk, mint Krisztus volt ember voltában. Isten tehát egyszülött Fiát beküldte a mi emberi bensőnkbe; és az eucharisztia által az Ő átváltoztatott, nekünk adott lénye táplál bennünket folyamatosan. Tehát ha befogadjuk és követjük az evangélium tanításait, olyanná vál(hat)unk, mint Jézus volt emberként. Az, aki Isten szentségi erejét a saját lelkében fölfakasztja, az megszabadul Istenben saját „teremtmény voltától”, s kivirágzik benne a Szentlélek.
A misztikus intuícióban valóságosan találkozunk Istennel – állítja a mester; megérezzük, átéljük feltétlen, elfogadó szeretetét, s így feloldódnak individuális énünk határai: Eggyé válunk Vele. Átéljük az ősegységet – amelyet a bűnbe esett, az Atyától eltávolodott emberpár elvesztett, s amelyet individuális erőfeszítéseinkkel lehetetlen „vissza- szerezni”. Az intuíció nem értelmi képesség, hanem az egyéniség fölötti létszerű erők összjátékát érzékelő belső (empatikus) készség, olyan „sodró erő, amely a világ Egységének közvetlen megtapasztalására késztet”. Kiemeli az individuumot zártságából, a reális időből, s „átlép az idő fölötti (örök) Valóság egyetemes világába”: megnyílik mások felé: a közösség részének érzi magát, „képessé válik Isten befogadására” (ez az „éberség” állapota, amelyről a szent iratok beszélnek ősidők óta). Embertársai, sőt ellenségei szeretetére csakis a misztikus megtapasztalás útján válhat képessé az ember – márpedig szeretet nélkül nincs hiteles keresztény élet! Isten szeretetből teremtette a világot, egyszülött Fiát szeretetből adta értünk (Gal 2,20) – ezért nekünk is tovább kell adnunk, mindenkire árasztanunk kell a szeretetsugárzást. Amint azt Assisi Szt. Ferenc megénekelte gyönyörű Naphimnuszában.
Prédikációiban Eckhart mester az első legfontosabb lépésnek a lélek megtisztítását, minden e világi gondolattól, érdektől való megszabadítását tartja; majd a templom, a kolostor csendjében elhúzódva a szemlélődő imában való elmélyülést, amely a Jézussal való belső azonosuláshoz vezet. Alapjában véve minden lélekben el van rejtve az EGYSÉG vágya – az embernek tehát el kell fogadnia önmagát az EGY-ben – csakis így tehet szert valódi Isten-ismeretre. Ha nem képes Istent „befogadni” (mert nem képes feladni EGÓ-ját), lelke üres marad – közönybe, semmibe fúl az élete; énje szétaprózódik, szilánkokra hull.
A mester alapos, mindenre kiterjedő útmutatást ad „Isten módszer nélküli kereséséről”, „az Igazak életéről és munkájáról”: a FIÚ-vá válás folyamatáról, amelynek során személyes viszonyba kerül a Lélek Istennel; s természetesen arról is, hogyan éljünk, amikor már Isten gyermekeivé váltunk (A lélek rendjéről, Az igaz szegénységről, Isten országának közelségéről). A szemlélődő életet azonban – mikor már kellő érettségi fokra, elvehetetlen Isten-tapasztalatra jutottunk – fel kell váltania a cselekvő életnek (A cselekvő és a szemlélődő életről szóló prédikációjában ő így értelmezi a Márta és Mária-példázatot): a másokért hozott áldozat, a Szentlélek által ránk bízott feladatok teljesítése, kegyelmi karizmánk kibontása lesz a valódi feladatunk (Az Ige igaz hirdetéséről, A lélekben megszülető szóról). Vagyis az igazi misztika nem a „segítséget kérő”, a „birtokló” (azaz Isten jóindulatáért, pártfogásáért könyörgő), hanem az önátadó, önfeláldozó és hálaadó élet megvalósítása. Szerinte Istenhez három úton juthatunk közel: a különféle feladatok lelkiismeretes végzése, a teremtményekről való szeretetteli gondoskodás útján – de ez a „hétköznapi” út aggodalommal, gondokkal teli (1.). – A 2. út: a boldog elragadtatás lobogása, az értelem emelkedettsége, Istennek önmagunk s a dolgok fölé helyezése révén – mint egykor Mária és az apostolok pünkösdi lángolása. Végül a szemlélődő imában, Isten közvetlen, színről színre való látásában megnyugodva megtapasztaljuk az „otthon-lét” boldogságát és tökéletes békéjét (3.). Ekkor ismerjük fel Jézus kijelentésének igazságát: „ÉN vagyok az ÚT”; s megértjük: Rajta kívül nincs se Igazság, se Élet. Ez az igazi, nagy Szentek útja: már itt e földi életben eggyé válnak az Örökkévalósággal.
Eckhart mesternek Máriával kapcsolatban is van fontos mondandója („Üdvözlégy, Kegyelemteljes!” – 6. beszéd). „Ha Mária nem szülte volna meg először szellemileg Istent, akkor Isten nem születhetett volna meg testileg soha tőle”. Mária természete tehát eleve az Angyalokénál magasabb fokú; az IGE nemcsak neki, hanem „minden egyes, Istenre sóvárgó” tiszta léleknek szólt. Az Atyában eleve benne volt, van (az ősteremtés óta – „in principio”) minden teremtmény ősképe; amelyet a „teremtetlen SZIKRA” hordoz magában. Vagyis minden ember – ősi (még meg nem született) állapotában – a legmagasabb rendű Tökéletesség és Tisztaság első Világosságában (a lélek legmagasabb régiójában: a tiszta értelemben) él (ezt fejezi ki Mária „szeplőtelen fogantatása”). Ha a földi ember nem is érzékeli, hogy ő Isten Fia, akkor is Istenhez hasonlók vagyunk mindannyian (egyetlen Fiúk!), s lelkünk az Ő Egyszülött Fiának menyasszonya. ISTEN FIA (JÉZUS) emberi természetében azért lépett ki a Magasságból Mária által, hogy Lelkét – Menyasszonyát – visszahozza oda („Lásd, Királyod jött Hozzád!” – Zak 9,9). Mikor a FIÚ emberi természetet vett fel (Mária által a Szentlélektől, az Örök Fény Atyjától – Lk 1,34–36), hogy megtisztítsa a mi szívünket, gondolkodásunkat is, azért, hogy felismerhessük: Istennek csodálatos terve van mindnyájunk életével – akkor abban a kegyelemben részesített bennünket (is), hogy megértsük: az ÚR nélkül semmik vagyunk (hiszen földi énünk megsemmisül a halálban).
A keresztény misztika tehát: képesség arra, hogy átéljük-átérezzük Jézus tapasztalatát: „én és az ATYA EGYEK vagyunk”; s ez a felismerés vezet(het) vissza bennünket az eredeti (in principio) Tisztaságba – az ATYÁ-hoz. „A Misztikus a Transzcendencia szerelmese”: Isten „lakást vesz benne”, ha ő rátalál önmagában az EGY-re – a benne rejlő sokféleséget EGYBE szervező MAG-ra (vö. Meister Eckhart: A Teremtés Könyve, utószó: Szebedy Tas; Farkas L. K., 1997; Tizenöt német beszéd, Schneller István bevezetőjével, Kráter K., 2000).
*
A XIII. század folyamán a női kolostorokban a prédikációk nyomán teret nyerő és gyorsan terjedő misztika alapvetően megváltoztatta a szerzetesrendek szemléletét a nőkkel kapcsolatban (addig a férfiak uralta egyházon belül teljesen peremhelyzetben voltak; a szertartásokon is elkülönítették, sőt, [férfi] szerzetestársaik „gyanakodva szemlélték” őket: mit keresnek a kolostorok világában?). De a nyugati társadalmakban a XII. században lezajló nagy gazdasági-politikai változások, a mindjobban erősödő urbanizáció következtében a vallási formák átalakulására (is) egyre nagyobb volt az igény: tömegek kezdték keresni a személyesebb, közvetlenebb vallásgyakorlás módját. A statikus vallási keretek közül kilépve előtérbe került az evangéliumi szemlélet, az apostoli életforma (újra) vonzóvá vált (aminek következtében megerősödött a laikus „kolduló rendi” spiritualitás, s legtöbb szerzetesrendnek kialakult a női („harmadrendi”) ágazata. Különösen erős volt ez a mentalitás az intenzíven urbanizálódó közép- és észak-itáliai régióban, a ferences és a Domonkos-rend kiterjedt prédikációs tevékenysége következtében. Néhány németországi kolostorban külön figyelmet fordítottak a női szerzetesek teológiai képzésére is.
A Turai Gabriella valláskutatóval a NAPÚT 2020/5. számában megjelent interjúban (Az Istennel létrejövő személyes szeretet–közösség női profilja; kérdezi: Jónás Gabriella) a fiatal kutató így határozza meg a keresztény unio mystica lényegét: „az Istennel való titokzatos egyesülés legfelső szintje”, az isteni Valóság „nemcsak fogalmi, hanem egzisztenciális megtapasztalása”: ISTEN elindul az ember felé, meghívást, feladatot ad neki, kegyelmi úton kibontakoztatja a karizmáját, misztikus élményben részesíti őt. A nők pedig – eme különleges élmények birtokában – köznapi életük, tevékenységük szűkös körein túlmenően az elmélyült imaéletben találják örömüket: lélekben Istenhez emelkedhetnek. Az áhítat és elmélyülés óráiban a folyamatos szentségimádás és az egyéni szemlélődő imaalkalmak, a mindennapos szentáldozás megerősítette szívükben a lelki önátadás boldogságát.
Az apácák számára Jézus: a JEGYES, akinek szeretetét el kell nyerniük, elvárásait, parancsolatait teljesíteniük; Törvényei előtt alázattal meg kell hajolniuk. A VŐLEGÉNY az Örökkévalóságba való átlépés ígérete, biztosítéka KRISZTUS MENYASSZONYAI számára. Természetesen maga az egyház egésze is Krisztus menyasszonya: a Vőlegény minden apáca mennyasszonyától – mint egyháza minden tagjától – hűséget, visszavonhatatlan odaadást vár; hiszen bensőséges szeretet, a lelkek egymásba kapcsolódó állhatatossága köti őket össze, az Énekek éneke szerelmi egyesülésének szavaival s a beteljesülés boldogságával. Tehát komolyan kell vennünk azt a meglepőnek tűnő kifejezést, hogy a valódi misztikus élmény: Istenszerelem. A nő e szerelemben spirituális támaszt kap, amelynek segítségével uralni tudja esetleges testi vágyait, s teljes személyiségével feloldódik e lelki kapcsolatban. Vagyis valódi szakrális társra talál, s egész lénye átemelődik a spirituális dimenzióba. Megfeledkezve a testiségről, átélve „szerelmese” tiszta, magasrendű, elfogadó vonzalmát és saját kiválasztottságát, a hála, a hűség, a dicsőítés/magasztalás eksztatikus boldogságának (nagyon is nőies) érzelmei tolulnak fel benne.
A misztikus karizma voltaképpen kegyelmi ajándék.
Nem véletlen tehát, hogy az igazán nagy formátumú női misztikusok többsége egyben karizmatikus vezető is volt, sőt fontos társadalmi (olykor politikai) szerepet is betöltött; s haláluk után az egyház többségüket szentté avatta. A hivatalos álláspont szerint – hangsúlyozza Turai Gabriella – „nincs külön női és külön férfimisztika”. A világon minden vallás teológiájában – éppúgy, mint a kereszténységben – a misztika mindkét nem számára ugyanaz („intenzív találkozás a transzcendenssel”); de a narráció, az élmény közvetítése, az átéltek interpretálása természetesen eltérhet egymástól. A középkori női misztikusoknál az autentikus női magatartás alapsajátságai: lágyság, elfogadás, befogadás, gondoskodás; míg a mai nőknél – vélekedik az ifjú kutatónő – inkább mindennek az ellenkezőjét látjuk (keménység, küzdőképesség, sikervágy, kontrollmánia); talán ezért találunk közöttük oly kevés valódi misztikust (bár a „látnokok” egyre többen vannak). Mindehhez Turai Gabriella csupán egy XX. századi Domonkos-rendi misztikus, Madeleine Delbrél szavait teszi hozzá: „A SZERETET az egyetlen hivatásunk” – nőknek és férfiaknak egyaránt; aki ezt a hivatását betölti, az Istené – itt a földön s az örök életben is.
A férfi és a női misztikus élmény alapvetően valóban nem különbözik egymástól – amint azt legnagyobb misztikusaink (is) egyöntetűen vallják – és mégis: az élmény megélési módjában árnyalatnyi különbségek azért felfedezhetők. Az őshagyomány „metafizikai ébersége”, amely eredendően mind a férfiban, mind a nőben megvolt, az idők folyamán elhalványult – egyre inkább csak a legérzékenyebb misztikusokban él. A férfi misztikusok (papok, szerzetesek, misszionáriusok) magával Jézus Krisztus bennük élő személyével azonosulnak (tehát Jézus Krisztusként, az ő lényéhez igazodva próbálnak élni és tevékenykedni); a magukat Krisztusnak szentelt (másod- és harmadrendi) női szerzetesek – Krisztus mennyasszonyaiként – a szeretetegyesülést a szentáldozásban szinte eksztatikus gyönyörűséggel élik át: Jézus testét és vérét magukba fogadva valóságos „szerelmi” lángolással egyesülnek vele (ezt az élményt sok misztikus meg is örökíti). Ez a szentáldozásban naponta megismétlődő élmény erősíti bennük a Jézushoz tartozást, az elköteleződést, s szinte átemelődve a természetfölötti dimenzióba, egész lényükkel elfogadják, átadják Neki magukat s követik Őt. Benső sugallataikra hallgatva érzékenyebbé válnak mások sorsa iránt, karitatív feladataikat (mások gondozása, betegápolás, templomi megbízatások teljesítése, közbenjáró imaszolgálat stb.) örömmel vállalják – és az irgalmasság, az odaadó, másokért élő szeretet cselekedeteinek szentelik életüket. Többen vállalkoznak missziós szolgálatra is; s a legjelentősebb szellemi adottságokkal megáldottak (látnokok, a belső átlényegülés útját következetesen végigjáró szentek, akikről a továbbiakban szó lesz) a léttitkok megismerésében – feltárásában – számunkra való közvetítésében játszanak felbecsülhetetlen szerepet: mély empatikus átéltséggel örökítik meg Jézussal való bensőséges összeforrottságuk tapasztalatait. A korszakból legalább tucatnyi olasz misztikus nő írása, naplója, látomásai stb. maradtak fenn; az élményeiket lejegyző apácák kivétel nélkül „Krisztus menyasszonyának” tekintették magukat, s leghőbb vágyuk volt a Jézussal való lelki egyesülés. A kolostorok közösségében készültek antológiák is, amelyeket közösen olvastak, megbeszélték az egyes eseteket, személyes tapasztalataikat továbbadták egymásnak.
Ilyen különleges, fontos léttapasztalatokat megörökítő misztikus volt a XIII. században Folignói Angéla harmadik rendi ferences apáca (1248–1309), akinek jellegzetes spirituális életútját Falvay Dávid ugyancsak a NAPÚT 2020/5. számában mutatja be. (Folignói Angéla és a késő középkori olasz női misztika). A közép-olaszországi Umbriában a XIII. században Angéla már „annak az új típusú spiritualitásnak a képviselője volt”, amely széles távlatokat nyitott a világiak, különösen a nők számára. Egyéni gondolatvilága, mély vallási elkötelezettsége (többgyerekes anya létére) magasan kiemeli őt a korszak női misztikusai közül (Ferenc pápa 2013-ban avatta szentté). Látomásairól, élményeiről rendszeresen beszámolt – népnyelven, umbriai dialektusban – gyóntatójának, aki lejegyezte, s latin nyelvre lefordítva paptársainak is megmutatta azokat. A feljegyzések később nagy hatást tettek kiváló, közismert teológusokra is. Angéla a korban „szokatlan őszinteséggel, az erotikus egyesülés nyelvezetével” jelenítette meg misztikus élményeit, akárcsak a bibliai Énekek éneke. S mikor egy-egy „száraz” pillanatában eltávolodott Istentől, ujjongva s boldogan talált hozzá újra vissza: „A lélek a semmit látja, de a Mindenséget pillantja meg. […] A test elcsendesül, s megbénul a nyelv…” (1985-ben LIBER címen ki is adták írásait; majd Memoriále címen 2013-ban megjelentek legérdekesebb tapasztalatai).
Falvay Dávid elemzésében elevenné válnak ezek a –saját korában még kevéssé érintett – élmények, amelyek a látnok Jézussal való párbeszéde során felszínre kerültek. Jézus a legnagyobb természetességgel szól Angélához („eljött hozzád a Szentháromság” – mintegy jelezve ezzel, hogy az Atya – Fiú – Szentlélek: EGY). Angéla zavartan válaszol: „Félek, méltatlan vagyok rá…” Egyik „sötét” fázisában ezt mondja: „Látom, ahogy az ördögök felakasztják a lelkem, […] s a lélek minden erénye felbomlik, miközben a lélek továbbra is lát, érez, gondolkodik”. S mikor látja, hogy ez ellen semmit sem tud tenni, lelke „oly nagy fájdalmat, annyira reménytelen dühöt és szenvedést él át, hogy kínomban s a mérhetetlen fájdalom miatt olykor zokogok”. Angéla „lángoló szeretete nagyrészt krisztológiai jellegű” – írja elemzője – „tehát nőként a valóságos emberré lett Fiúisten felé irányul”. Egy látomásában például „Krisztussal együtt a sírban találja magát: előbb megcsókolta Krisztus mellkasát, […] majd a száját, amelyből kimondhatatlan édes illat áradt. Ezután orcáját Krisztuséhoz simította, Krisztus pedig magához szorította őt”.
Angéla azonban fokozatosan felemelkedik a spiritualitás mind magasabb, elvontabb szintjére: Istenhez. „A lélek e látványt nem képes sem szavakkal, sem szívével kifejezni. […] Testem s lelkem nem remeg, mint korábban, hiszen a lélek a Semmit látja, és a Mindenséget pillantja meg. A test elcsendesül, s megbénul a nyelv”. Önéletrajzát végül is ezzel a boldog átadottsággal zárja: „Mintha a Háromság közepében lettem volna, úgy, mint még sosem – teljesen elmerültem bennük. Ebben az Istenben való létben tökéletes boldogság töltött el, színültig teltem gyönyörrel […] hogy e javak és leírhatatlan égi örömök között lehetek, melyek följebbvalóak minden eddigi élményemnél”. Ő tehát még életében megtapasztalta az Istenben való lét, vagyis az unio mystica boldogságát – amit csak néhány „kiváltságos” misztikusnál láthatunk. Vallomásai, bár „tökéletlenül”, mégis oly szemléletesen, plasztikusan jelenítik meg a természeti és természetfölötti valóságrégiók egységét, az örökkévalóság téren és időn kívüliségét s a két szféra közötti átjárhatóságot (nemcsak álomban, eksztázisban, hanem valóságos élményként is). A bűn fogalmát Angéla a szeretet felől közelíti meg, ahogyan Jézus tette (a házasságtörő asszony példázatában). Angéla (is) inkább részvéttel és megbocsátással tekint az elesettekre, „megtévedtekre”: „azt mondom: ne ítéljétek el, ne vessétek meg a bűnösöket, mert semmit nem tudtok arról, hogyan ítél Isten. Sokan, akiket az emberek elkárhozottnak gondolnak, megmenekültek Isten előtt – és sokan, akikről azt hitték, hogy megmenekülnek, Isten már elvetett és elkárhoztatott. Nem egy olyat tudnék mondani, akit ti elvetettetek, de akiről bizton remélem, hogy Isten a maga kezével vezette rá a Hazába vezető útra”. Mert aki vágyakozik Isten után, szomjazza az Ő Igéit, ha vétkezik is, mély bűnbánata által elnyeri az örök életet.
Hasonlóképpen „látnoklelkületű” volt a XIII. századi, francia, nemesi származású Marguerite d’Oingt (1240–1310), a Lyonhoz közeli poleteins-i karthauzi kolostor premisszája, akinek egy érdekes látomását olvashatjuk ugyancsak a Napút 2020/5. számában (Spectaculum / A tükör; ford. Seláf Levente). Az apáca lelki szemei előtt egy ízben aranykapcsokkal zárt, gyönyörű csukott könyv jelenik meg, amelyben fehér papíron fehér betűkkel „Isten áldott Fiának szent élete” volt leírva; fekete betűkkel az Őt egész életén át végigkísérő rágalomhadjárat, a rázúdított gyűlölet; vörös betűkkel pedig szentséges vérének hullása, értünk hozott keresztáldozata. Az egyik aranykapcson ez állt: „Isten legyen minden mindenben” (1Kor 15,28); a másikon: „Csodálatos az Isten az Ő szentjeiben” (Zsolt 67,36). A csukott könyvet szemlélve az apáca elmélkedni kezdett Jézus szegénységéről, alázatáról, engedelmességéről, fájdalmas kereszthaláláról – s eközben rádöbbent: a könyv rólunk (is) szól, akik nem ilyenek vagyunk; azaz nem vagyunk képesek arra, hogy olyan magas spirituális szinten éljünk, mint Urunk élt – helyettünk, miattunk, értünk. A könyv tehát saját vétkeinkkel, hiányainkkal szembesít minket: az ÚR Jézus fénylő, tiszta tükröt tart elénk, amelyben meglátjuk ürességünket, s felismerve méltatlanságunkat, tökéletlen voltunkat, vágyakozni kezdünk az égi dolgok tündökletes voltára s a másokért vállalt szenvedés boldogságára. Az apáca még nem érezte késznek magát arra, hogy Isten áldott Fiával a mennyben szembetalálkozzon – így felriadt álmából.
De a kapcsos könyvet nem felejtette el. Imádságai közben addig-addig elmélkedett az ÚR földi életéről, míg meg nem javította a magáét is a minta szerint. S akkor magától kinyílt előtte a könyv: egyik lapjáról tündökletes fény áradt felé, amely három sugárnyalábra bomlott: az egyikből igaz bölcsesség sugárzott; a másikból az isteni hatalom, amelynek mindenek engedelmeskednek; a harmadikból pedig az erények tündöklő lángja csapott fel – az ÉGI TŰZ, amely körül az angyalok és a szentek édes dalt, hálaéneket zengtek. Most már egyre jobban vágyódni kezdett a priorissza a mennyei boldogság után – megismerve a szemlélődő élet gyönyörűségét, már-már magát is ott látta a mennyben. Elmélkedései során végül felismeri: Krisztus lénye, egész valója és tettei az a tükör, amelyben szemlélnünk kell önmagunkat – s ha már egészen tiszta életet élünk, amelyet Neki szentelünk – az Úr megmutatja magát, és felfedi előttünk a menny titkait. Így hát most már azért fohászkodik: „Jézus Krisztus adja meg nekünk, hogy olyan nagy szívbéli és testi tisztességben/tisztaságban élhessünk, hogy amikor lelkünk elhagyja a testünket, kegyeskedjünk nekünk megmutatni az Ő dicsőséges orcáját. ÁMEN”.
Híres női misztikus volt a XIII. században a németországi Eisleben melletti helftai (ciszterci) kolostorban élő két Benedek-rendi német apáca: Helftai Gertrúd (Nagy Szent Gertrúd, 1256–1302), valamint Hackeborni Szent Mechtild (1240–1298) unokanővérek, a Jézus szíve-tisztelet első terjesztői. Ez a kolostor volt akkoriban a német nőképzés központja, s az itt megélt, igen magas szintű, szemlélődő imaélet szétsugárzott egész Európára. Clairvaux-i Szent Bernát Jézus-misztikája és Szent Benedek ünnepi liturgiája mellett a szomszédos hallei domonkos kolostor lelkisége a szenvedéstörténet középpontba állításával intenzíven hatott vallási életükre, s a „Jézus iránti jegyesi szerelem” állt életük középpontjában. Gertrúdnak Szt. János evangélista jelentette ki, hogy „Jézus Szent Szívének tisztelete különösen az utóbbi idők számára lett fenntartva, […] hogy a kihűlt emberszíveket bensőséges viszontszeretetre gyullassza, s elégtételadó engesztelésre indítsa”. Számtalan természetfölötti kegyelemben, látomásban is részesültek a Jézussal való együtt szenvedésük folytán, miközben megízlelték „az isteni Szív kimondhatatlan édességét” – írja Gertrúd Az isteni Szeretet követe c. emlékiratában. Gertrúd és Mechtild meditatív imamódja, érzelmileg telített, lobogó szerelemmel átélt imáik mély spiritualitása már éltükben elterjedt a környező szerzetesi közösségekben; csakhamar ismertté váltak Közép-Európában (így Magyarországon) is. Gertrúdot 1677-ben avatták szentté, mint a Jézus szíve-tisztelet apostolát.
Imakönyveik – amelyeket Martin von Cohem (1630–1712) kapucinus szerzetes számtalan nyelvre lefordítva elterjesztett az egész világon – még a XX. század kezdetén is használatosak voltak. A harminc nyelvre átültetett Gertrudenbuch (1666) mindkét misztikus legszebb, válogatott imáit tartalmazta; magyarul is megjelent Ágoston Péter jezsuita hitszónok fordításában (1681). Frauhammer Krisztina „a misztika és a népi áhítat találkozását” kutatva (És egyedül, a te szerelmedért, ámen c. kitűnő, adatgazdag tanulmányában, in: Napút, 2020/5.) rendkívül érdekesnek és fontosnak tartja ezeket az imákat a tekintetben, hogy „egy olyan lélekvilágot tártak fel, amelyben megragadhatóvá vált az egyénnek a transzcendenshez való viszonyulása és vágyakozása”. Hetény János A magyarok Máriája. Mária–tiszteletünk teológiája és néprajza c. munkájában (2011) érzékletesen ír az egyszerű, természetes életben élő vallásos embernek a transzcendenshez fűződő viszonyáról: „Aki nap mint nap tapasztalja a földi lét szűkre szabott kereteit”, az természetesen hiszi, hogy „a mindennapok sikere múlhat a felső világgal való kapcsolatteremtésen, hiszen sok-évszázados tapasztalata, hogy a természetfölötti valóság az elsődleges realitás”.
Természetes tehát, hogy a misztika ebben a korban mélyen átitatta a hagyományos népi vallásosságot is, amely korábban elsősorban Mária és a gyermek Jézus tiszteletére épült; most azonban a kolostori szemlélődő imaélet hatására a fájdalmas Golgota-út, a keresztre feszített Megváltó szenvedéstörténete, a siratóénekek (Ómagyar Mária-siralom; Jaj, édes gyermekem; Siratlak szüntelen stb.) kerültek előtérbe. Erdélyi Zsuzsanna csodálatosan gazdag gyűjteménye a magyar és erdélyi archaikus népi imádságokról is bizonyítja, hogy az évszázadokon át megőrzött és a falvakban még a XX. században is imádkozott szövegek milyen mélyen behatoltak az emberi lélek titkaiba; s hogy a népi vallásosság bizonyos értelemben mennyivel közelebb állt a személyes érintettséghez, a bensőleg átélt misztikához, mint az egyházi liturgia hagyományos énekei (Hegyet hágék, lőtőt lépék; Magvető K., 1975).
Magyar szentek is voltak az európai misztika első nagy virágkorában: többnyire az Árpád-házi királyok lánygyermekei, akik a környező országok uralkodóinak feleségeként – áldásos tevékenységük révén – váltak szentekké: Boldog Gizella királyné, Szent István hitvese (1059); Skóciai Szt. Margit, István királyunk unokája (1093); Szent Piroska, Szt. László leánya, Könyves Kálmán nagyon művelt, a görög és latin nyelvben jártas unokahúga bizánci császárnéként a Magyar Királyság és a Kelet-római Birodalom kapcsolatait építgette, áttérve a görög ortodox vallásra, monostorok, templomok alapítója (1134); Árpád-házi Szent Erzsébet, II. Endre és a tragikus sorsú Merániai Gertrúd leánya Wartburg várában (ahova már kislányként férjhez adták), férje korai halála után a szegények jótevője lett (1231). A lengyel–magyar barátságot három szent királynénk szövögette: Szent Kinga, lengyel királyné (1292); Boldog Jolán, lengyel fejedelemasszony (1298); Szent Hedvig, lengyel királyné (1399).
De a legjelentősebb s nekünk legkedvesebb szentünk: Árpád-házi Szent Margit, domonkos apáca, IV. Béla királyunk lánya (sz. 1242), akit a tatárjárás idején szülei váltságul ajánlottak fel Istennek, hogy megmeneküljön hazánk a rettenetes hadak pusztításától. Már háromévesen kolostorban nevelődött (Szt. Katalin-kolostor, Veszprém), majd 1252-ben, tízéves korában átkerült a Nyulak szigetére (ma: Margit-sziget), a Domonkos-rendi Szűz Mária-kolostorba, ahol két év múltán örök fogadalmat tett, s haláláig (1270) hűségesen kitartott szerzetesi hivatása mellett (holott időközben apja többször is férjhez akarta adni). Margit egész életével már az „új szellemiségű” vallásosságot példázta: kétnapos böjttel készült minden szentáldozásra (ezt évente mindössze 15 alkalommal engedték meg, nagyobb ünnepeken), s utána egész napos imával adott hálát az Úrnak; adományokkal s imával segítette a szegényeket; vezeklő, engesztelő életet élt. Királylány létére Krisztus alázatosságát követte: nővér társai szolgája és a betegek ápolója akart lenni, mindenek között az utolsó. Boldoggá avatási perében (1276) rendtársai kivétel nélkül megemlítették az eucharisztikus Jézus iránti mérhetetlen szeretetét. A szentmise liturgiájába – a ferencesek sürgetésére – Európa-szerte csak ekkor került be az úrfelmutatás; a szentségi körmenetek és a szentségimádás gyakorlata is csak ekkor kezdett elterjedni; 1264-ben vezették be az úrnapja ünnepét. Margit mindennap a konventmise után térden állva, sírva imádkozott; s magánmisén is részt vett naponta. A szegényekben, szenvedőkben Krisztus testét látta, s a priorisszával mindig küldetett számukra pénzt, élelmet, ruhát. Vagyis Krisztus iránti misztikus szeretetét átfordította a cselekvő szeretetbe. Mályusz Elemér egyháztörténész szerint a XIII. században ő volt „a legmodernebb, eucharisztikus lelkületű magyar szent”.
II/3. A XIV–XV. század nagy női szentjei (Sienai Szt. Katalin, Casciai Szt. Rita, Római Szt. Franciska)
A keresztény misztika alapja az Istennel való spirituális egyesülés: beolvadás az égő Szeretetbe, amely Istenből, Istentől folyamatosan árad felénk. Aki ezt a boldogságot átélte egyszer, az olthatatlanul vágyik ennek az élménynek a folyamatos tapasztalására (a szentségimádás gyakoriságában, a mindennapi szentáldozásban); s a szemlélődés során megszületik benne a vágy Isten akaratának teljesítésére: a teljes átadottságra, a cselekvésre. Sík Sándor, nagy misztikus költőnk írja: „Isten megismerését az emberhez valami / valaki közvetíti (gondolkodás, írás, emberi szó). A vallástörténet és a tapasztalat bizonysága szerint van azonban az embernek Istenhez – helyesebben Istennek az emberhez – olyan útja is, amely nem szorul közvetítő közegre, amelyen át az ember »közvetlenül« tapasztalja meg Istent”. Ez a tapasztalati megismerés „a szemlélődés, a belénk öntött elmélkedés, azaz: a misztika” – idézi fenti tanulmányában Frauhammer Krisztina. Isten szeretetenergiájával (az ima és eucharisztia által) feltöltődve nem csupán felül kell emelkednünk a mindennapi valóság „sötét és bűnös” –szintjén (az érdekeken és a vegetatív örömökön), hanem tennünk kell azt, amit Jézus vár és kíván tőlünk (az irgalmasság cselekedeteit, fizikai, testi-lelki, pneumatikus értelemben is). Vagyis: kilépve EGÓNK szűk börtönéből, másokért, mások javára, a családunkért/testvéreinkért, a közösségért; magasabb szinten az egyházért, az emberi világban az egységért, Isten országának e világon való megvalósulásáért oda kell áldozni munkánkat, életünket. Hogy (újra) Isten gyermekévé váljon az emberiség, elfogadva és továbbadva a gondviselésből áradó szeretetet, azt a boldogságot, amelyet egyszülött Fia értünk való áldozatával megváltásunkért tett (hogy individuális énünkből kilépve, univerzális személlyé / egyetemes lélekké válhassunk. Hiszen ez a misztikus átlényegülés értelme). Ezt pontosan tudták már eleink is.
Szentmártoni Mihály, XX. századi jezsuita pszichológus írja: „A misztika – életszentség, Isten szeretetének fenntartás nélküli elfogadása”. A lélekben szabaddá vált embernek adott erőforrás, „hogy megtalálja üdvösségét az Ő feltétel nélküli Szeretetében”, s megtapasztalja „Jézus jelenlétét az életében”. Aki felismeri és megtalálja a neki Istentől adott feladatát (karizmáját), s tevékenykedése közben az idők folyamán az valódi hivatástudattá, küldetéssé érlelődik benne, megtapasztalván, hogy ő erre született, az boldog önazonosságban él önmagával és Istennel. Így teljes az élete. Ha netán – bármi okból – elhagyná a számára kijelölt utat, s hivatás helyett foglalkozást választana (esetleg az anyagi előmenetel, az elismertség kedvéért), akkor meghasonlik önmagával, élete elveszti értelmét – tévutakra, függőségekbe menekül, netán öngyilkos lesz. Ha viszont minden megpróbáltatást: mellőzést, kudarcot, gúnyt és megszégyenítést, elutasítást is elviselve, Jézus példájából erőt merítve kitart választott hivatása mellett – alkotóereje lángra lobban, s olthatatlan életkedvvel, kitartóan „vándorol” tovább a maga választotta úton.
A misztikus megtapasztalás: „közvetlen, pontosabban: közvetítés nélküli megtapasztalása” annak, hogy „Isten első szeretetével vonzza magához” – s „e hívásra válaszolva, a hívő ember egész lényével átadja neki önmagát”. A „lélekben immár szabaddá vált ember” addig szunnyadó (esetleg elfojtott) képességeit a hit, remény, szeretet (a három legfontosabb isteni erény) birtokában kibontakoztatja, s többé nem tartóztathatja fel senki és semmi az útján, mert érzi: Isten mindig és mindenben vele van. A ráébredés misztikus pillanata, annak tudatosodása, hogy Isten nemcsak vele, hanem benne van – a csúcsélmény –, a továbbiakban végigkíséri egész életén, mert ezt az egzisztenciális értékű individuális tapasztalatot többé nem veheti el tőle senki; halála pillanatában is ezt a boldog érzést viszi magával a túlvilágra. Jézus nem véletlenül búcsúzott így tanítványaitól: „Maradjatok meg szeretetemben”, hiszen tudta: ha megmaradnak benne, folyamatosan az Ő jelenlétében fognak élni, akkor is, ha ő már nem lesz velük. Aki egyszer szert tett arra a felismerésre, hogy Jézus van, valóságosan létezik (most is), az bármikor elő tudja hívni ezt az élményt, mint bizonyosságot, erőforrást. A megélt „Úrjövet” – írja Szentmártoni atya – „életre szóló ajándék”. Ha többször is megismétlődik: „kegyelem és bizonyosság Isten állandó velem-, velünk-létéről”. „Minden Isten-kereső léleknek van hasonló élménye”. Amikor úgy érezzük: Isten meglátogatott bennünket, kinyilatkoztatta magát nekünk – akkor döbbenünk rá: „életünk voltaképpen mindig is Isten útját követte”. Vagyis: Isten vezetett utunkon, jelen volt életünk minden jó-rossz fordulatában, nehogy letérjünk küldetésünk útjáról, s teljesíteni tudjuk a ránk bízott feladatot (A MISZTIKA, in: Istenkeresésünk útjai, Agapé K., Bp., 2008, 148–159. p.)
„Isten, aki a világ sokfélesége fölött mint transzcendens (de élményszerűen, értelemmel és érzelmileg megközelíthető) érzékeken túli Valóság létezik – az emberi eszméleten túllévő LÉNY, akinek természetéről mindeddig a misztikus tapasztalat árult el a legtöbbet” – vélekedik a modern létfilozófia atyja, Bergson is (in: Az erkölcs és a vallás két forrása, Szt. István K., 2002, 285–289. p. – Teremtés és Szeretet c. fejezet). „Az isteni Mindenhatóság, ez a határok nélküli energiaforrás olyan Hatalma a Teremtésnek és a mindenkire áradó Szeretetnek, amely meghalad minden képzeletet”. Maga az áradó, nyílt, nyitott LÉT – „szétszedhetetlen, megrongálhatatlan, oszthatatlan, halhatatlan szeretet-energia”, amelynek megismeréséhez minden fiziológiai magyarázat elégtelen – csakis a misztikus intuíció által közelíthető meg. A „kiváltságos lelkek” már itt a földön részesülnek a halhatatlanság élményében: lelkük egyesül a Lélekkel, a Fénnyel, s testi valójuk uralmát megszüntetve lelkük fölött, átlépnek egy magasabb dimenzióba. Bergson szerint „a Lélek nem más, mint az anyag tagadása, negációja; s bár ma még mit sem tudunk valódi természetéről, eljön majd az idő, amikor az élet lényegének megértéséhez a misztikusok által közelebb jutunk. S akkor majd az öreg FA (a természeti élet) új életnedvekkel telítődik, s az emberiség spirituálisan magasabb szintre lép. De addig, amíg nem Isten Lelke (a Szentlélek) tölt be minket, addig önmagunkkal s földi dolgainkkal vagyunk elfoglalva. Mint gyarló teremtmények, csak várhatjuk-remélhetjük, hogy az ÉGI TŰZ megtisztít bennünket az anyaghoz ragaszkodó „földies nehézkedésünktől”.
Ugyanis a cselekvés bizonyos értelemben elválasztja a misztikus lelket Istentől: visszatéríti önmagához, mindennapi életéhez. Erőt viszont a cselekvéshez csakis Istenből tud meríteni: kitartása, munkabírása a szemlélődésből nyert életerőből fakad (vagyis Isten cselekszik benne). Ezért az eltávolodottság állapotából ismét a szemlélődésre vágyik. Voltaképpen ebben rejlik a szentségimádás titka is: az eucharisztia szótlan szemlélése az életerő forrását újra felfakasztja benne. Bergson szerint ebből a sokszor ismétlődő, körforgásszerű tapasztalatból egy nagyon fontos vonás alakul ki a misztikusban: Istennel szemben szenvedő, az emberekhez való viszonyában viszont cselekvő attitűdöt ölt (adjutores dei). Lélekben megújul; életlendülete szeretetlendületté alakul (ami az élet kvintesszenciája); s ezt a misztikus az egész emberiségre szeretné kiterjeszteni: teremtő lendületével a fejlődést, változást próbálja „dinamizálni” (i. m., 254–256. p.).
Voltaképpen a szentmisében minden alkalommal átéljük ezt a misztikus élményt. G. Collins OSB Domonkos-rendi teológus Jézus valóságos jelenléte megtapasztalhatóságáról beszél Krisztus kinyilvánult misztériuma c. könyvében (Sarutlan Kármelita Nővérek K., 2016, 145–150. p.). Ő köztünk van a hit révén: spirituális jelenléte a „színekben” (kenyér és bor – ostya és kehely) a szeretetéből fakadó ajándék. Így a szentmise voltaképpen misztikus lakoma: az áldozatbemutatásban „a mennyei Bárány inni ad menyegzői kelyhéből menyasszonyának, az egyháznak; a szentáldozásban pedig „minden menyasszonyának”. A szentmise befejezésekor, az áldásban a feltámadt Krisztus a Szentlélek erejével ölel mindnyájunkat magához, s „valóságos jelenléte” végtelen örömmel, boldogsággal tölt el bennünket. Krisztus nemcsak az időt, hanem a teret is legyőzte: szerte a világon, minden misében – egyszerre és egymás után többször is – az átváltoztatás (transzszubsztanciáció) által jelenvalóvá teszi magát: testünkön, érzékszerveinken keresztül a vérünkbe, szívünk legmélyebb zugaiba is behatol: táplálékunkká válik. Jelenléte nem pusztán „lelki”: azaz anyagtalan természetű; hiszen alkalmassá tesz bennünket a Szentlélek testi és lelki ajándékainak közvetítésére (különféle karitatív tevékenységek végzésére). Az eucharisztikus örömöt, a kegyelmet Isten adja, de az csak akkor szolgálja az emberek megszentelődését, ha címzettjei befogadják, és a mag gyümölcsöt hoz (ezt segítik az áldások). Így válik a FIÚ – az Atya kegyelméből – az élet kiapadhatatlan forrásává (i. m., 145–150. p.).
A XIV. századi misztika felvirágzása és széles körű térhódítása elsősorban a női kolostori élethez köthető, amely a XIV. század derekára már Európa-szerte igen jelentős szerepet kapott a társadalmi életben. A korszak kimagasló szentje Sienai Katalin (1347–1380), aki tudós férfiakkal és egyházi méltóságokkal egyenrangúan megállta helyét az egyház életének egy igen nehéz, válságos korszakában. Ez már a természetelvű reneszánsz művészet és életszemlélet kibontakozásának időszaka; a görög mitológia, a görög (pogány) sokistenhitű szellemiség újraéledése. A görögös műformák és a természet iránti rajongás nyomában újjászülető művészet (költészet, festészet, építészet, szobrászat, kertművészet stb.) meghódítja, megbódítja, elvarázsolja és felszabadítja a középkor zárt szakralitása után a lelkeket. A vallás már inkább csak témaként, képi háttérként, „díszletként”, s nem belső hitből eredően van jelen (a Madonna-képek, Anya gyermekével s a hasonló témák is a természeti pompával dúsított női szépségre, életörömre s nem az égi szerelemre irányítják a figyelmet).
Közép-Itália jelentős részében a hatalomért és anyagi bőségért egymással rivalizáló befolyásos patríciusfamíliák virágkora ez, amikor is a pápai Kúria Avignonba helyezi át székhelyét (1309–1377). Ez a tény, és maga a kaotikus szellemi háttér egészen „különös” irányba tereli az alapvetően mélyen misztikus beállítottságú Katalin életét: kora politikai küzdelmeibe is belelátva komoly küzdelmet vív az egyház egységének helyreállításáért. Ugyanakkor ez a korszak a nagy társadalmi megújulások, területhódítások, az újkor kezdete is, amely – az individualitásnak, birtoklásvágynak, az életélvezetnek tágabb teret adván – telve van háborúkkal, a természeti javak kirablásával és eltékozlásával. A nagyobb európai államokban a polgárosodás megindulásával, a szerzésösztön szabadon engedésével az e világi gondolkodás előterébe az anyagi jólét (s nem a spirituális érzékenység) kerül.
A XIV. század hajnalán az olasz Dante Isteni színjátéka 1. részében (POKOL) pontos és zsenialitásában utolérhetetlenül hiteles képet ad erről a kibontakozófélben levő anyagvilágról, amelynek kereteit ugyan a vallási formák szabják meg; de amelyben maga a keresztény értékrend „fejtetőre állt”: a valóság mindannak az ellenkezőjét produkálta, amit Jézus az evangéliumban hirdetett. A gonoszság, a hatalomvágy, az életértékek, erények besározása, a tiszta erkölcsök szétzilálása, kigúnyolása, a társadalmi igazságtalanság tobzódása egy „fordított világ” képét mutatja, amelyben Isten országának álma tovatűnt: az emberiség az „e világi üdvösség” fantomképeit vetítette maga elé mint elérendő célt. A földi pokol borzalmai tárulnak fel előttünk a maguk visszataszító képzeteivel. Hieronymus Bosch a festészetben képezi le ugyanezt a torz valóságot, amelyben A pokolba vezető folyón A bolondok Hajója szédült iramban sodorja a mulatozó társaságot a katasztrófa felé. Szemfényvesztők csalogatják tévútra A földi gyönyörök kertje után áhítozókat, akikre Az Utolsó Ítélet fantasztikus triptichonjáról a végidők igazságosztó Atyja könyörtelenül tekint alá. Ezt érzékelteti a vatikáni Sixtus-kápolna mennyezetfreskója is, Michelangelo monumentális alkotása; amely azonban a bőségben tobzódó reneszánsz pápákat sem riasztja vissza a pogány életmódtól. Mindezek ellenpólusaként Danténál a bűnbánók és vezeklők Purgatóriuma, sőt a Paradicsom égi világa is feltárul előttünk. Az ugyancsak zseniális Bosch sem feledkezik meg Az üdvözültek mennybemenetele dicsőséges látomásáról, mint a romlásba tartó emberiség áhítatos, bűnbánó töredékének „megigazulásáról” (Szentek élete-sorozat, Szt. Kristóf a gyermek Jézussal stb.). Aki nem adja fel a szent valóságba vetett hitét – az előtt még egy ilyen romlott világban is megnyílik az ÉG kapuja.
Mert szentek minden korszakban vannak: az üdvösséggel magukat eljegyző tiszta lelkek soha nem halnak ki a bűnös világból – ha közvetlenül nem tudnak is rá hatni.
A Sienában szegény család 25. gyermekeként született Katalinnak már hatéves korában különös látomása volt: a domonkosok temploma felett Krisztus főpapi ruhában megjelent neki, rámosolygott, s megáldotta őt. A kislány, bár írni-olvasni nem tanult, buzgón imádkozott; hétévesen szüzességi fogadalmat tett, böjtölt-vezekelt; s bár szüleinek engedelmes gyermeke volt, amikor 16 éves korában férjhez akarták adni, makacsul ellenszegült. Végül is édesapja pártfogásával 1363-ban beléphetett Szt. Domonkos harmadrendjébe, a Bűnbánó Nővérek közé. Házuk egy zugába (cellájába) elvonulva böjtölt, virrasztott, imádkozott, és csak a gyóntatójával beszélt; majd három év elteltével Krisztus újra megjelent neki, egy láthatatlan gyűrűvel eljegyezte, s a béke és az igazság angyalaként elküldte az emberek közé. Egyre többen keresték fel Isten szavának hallásáért, jó tanácsokért, a szegények segítségért, sőt gyógyulásért; s lassanként híre ment, hogy Isten dolgairól sokkal többet tud, mint a tanult férfiak. Egyik látogatásakor Jézus szívet cserélt vele; majd 1375-ben megajándékozta őt stigmáival (de azok – kérésére – láthatatlanok maradtak). Katalin ettől kezdve az egyház megújulásáért és a béke helyreállításáért küzdött; misztikus elragadtatásban diktálta le Dialógusát lelki vezetőjének, Rajmund atyának, legfontosabb szellemi-lelki tapasztalatairól (az atya A legszentebb szentség szerelmese címen később megírta életrajzát is).
Katalin közvetlenül Istennel beszélget, aki minden fontos, „menyasszonyát” érdeklő kérdésre egyértelmű és világos választ ad. A felebaráti szeretettel kapcsolatban az ÚR azt hangsúlyozza, hogy lelkileg (imával, szóval, tanácsokkal) s esetleg anyagilag is támogatni kell embertársainkat; aki ezt nem teszi, önmagát fosztja meg a kegyelemtől. A közbenjáró ima szerepét, a jótettek fontosságát mint „üdvösségszerző cselekedeteket” említi az atya, s különösen kiemeli az isteni irgalmasságba és a gondviselésbe vetett hit megingathatatlanságának érdemét a halálra készülés idején: „Az embert gondviselésemmel teremtettem […] gondoskodtam róla: értelmet, akaratot adtam neki, hogy szeressen és ismerjen engem, aki a szeretetnek oly nagy tüzével ajándékoztam neki a kegyelmeket. Részt adtam neki a Szentlélek kegyességéből, hogy szerethesse azt, amit az értelem lát és megismer […] és az örök látásban örvendjen az én örök jóságomnak”. De „az Ég bezárult Ádám bűne miatt, aki engedetlenségbe esett”; ezért „egyszülött Fiamat adtam nektek, hogy gondviselésemmel kiragadjam az embert a halálból”. „Az áldott Krisztus, az én édes Fiam, minden tagjában nagy gyötrelmet viselt el, és engedelmességével elvette a ti engedetlenségeteket. […] Gondviselésem nem fogja elhagyni azt, aki igazán remél bennem; de nem részesül benne az, aki nem bennem, csak önmagában reménykedik”. De az ember nem látja, és nem ismeri fel ezt a mérhetetlen szeretetet, „mert eldobta magától a világosságot”; s mert nem láthat: megbotránkozik és megtagad” engem. Misztikus tapasztalatai nyomán Katalint Isten szeretetének tüze hevítette, s ez átformálta egész valóját: lelki, szellemi, fizikai erőt merített belőle; s szeretettől lángoló, Istenben elmerült lelki életét igyekezett megosztani másokkal is.
Mindennap részt vett a szentmisén, s amikor csak tehette, a szentáldozásban is részesült. Azt tekintette a kegyelmi élet legfőbb forrásának. A lelki eggyé válást Jézussal, a Jegyesével mindennél fontosabbnak tartotta; de ennek testi átélését is („Ha magamhoz veszem Őt, a testemben fölemésztődik” – vagyis az eucharisztia fizikai közösséget is teremt: szellemi részünk, az „anima intellectiva” a bennünk lakó Istennel egységben él). Áldozáskor az ÚR annyira betöltötte lelkét, hogy aznap már nem is evett semmit. Az őskeresztényekre és az egyházatyákra hivatkozva hangoztatta: aki bűn nélkül van, akár mindennap magához veheti az oltáriszentséget. Arra kéri az Atyát: legyen irgalmas az egyházhoz, hogy minél többen áldozhassanak naponta. S az Atya így válaszol: „Méltóságtok, amikor szentáldozáshoz járultok, nagyobb az angyalokénál. Magamra vettem Jézusban a ti emberi természeteteket, és megajándékoztalak titeket szent testemmel. […] Mindennap részesülhettek az isteni Szeretet tüzében, és ezzel a természetfölötti fényben is, amelyben megláthatjátok saját magatok életét és mások életét – meg az én isteni tervemet”. Az eucharisztia „olyan, mint a NAP: fényt és meleget sugároz. […] A bűn: sötétség; a hit: látást ad; s a szeretet táplálja a fényt. A Szeretet tüzét tovább kell adnotok, mindenkit megajándékozva vele. Ezt az édes lángot semmi sem mocskolhatja be, hogyha szívetek megnyílik előttem; én kiárasztom Rátok kegyelmemet”.
Krisztussal való belső azonosulása késztette arra a szeretet tüzétől lángoló Katalint, hogy a pápaság történetének egyik legzavarosabb korszakában mindent megtegyen, amire rendkívüli karizmája képesíti, s hogy az egyházat, a békét, az egységet szolgálja. Bár gyönge fizikumú volt, de az égi tűztől áthatva (vö. 2Kor 5,14) lelki-szellemi-fizikai erőt merített az egyház szempontjából fontosnak tartott feladatai elvégzéséhez. Mint 177. levelében írja: „A Szeretetnek ez a tüze leginkább a szentséges és kemény kereszten lobog”. Ha a Bárány „testét adta nekünk eledelül, s vérét italként” – akkor mi is kötelesek vagyunk odaáldozni magunkat Krisztus testének építéséért. A 185. levélben XI. Gergely pápának írja: „bele kell oldódnunk a legszentebb és legédesebb kereszt termőfájába”; mert „a gonoszság túláradó lángtengerét csak az isteni Szeretet képes megfékezni”. „Az Isteni szeretet elvesz minden sötétséget és tökéletes fényt ad; elvesz minden tudatlanságot, és tökéletes megismeréshez segít”. „Az a lélek, aki telve van az isteni Szeretet tüzével (a Szentlélekkel), mindig tudja, hogy önmaga által nem létezik; […] és mindent, ami van, minden kegyelmet, lelki és időleges ajándékot a Teremtőjének tulajdonít”. Így érthető, hogy fontos diplomáciai feladatokat vállalt magára nő létére; s bár írni-olvasni soha nem tanult, misztikus módon megkapta az íráskészséget mint karizmát (is) az Úrtól. Komoly levelezést bonyolított le a kor egyházi és világi hatalmasságaival: hagyják abba a gyűlölködést, ellenségeskedést, hatalmi harcokat, s keressék a megbékélés, a szeretet, az egység útját. Leveleiből a kor minden ellentmondása világosan kirajzolódik; az is nyilvánvaló, hogy a társadalmi változások (mondhatjuk: korszakváltás) közepette az egyház sem állt a helyzet magaslatán (389 levele maradt fenn; az égi szeretet és felelősségtudat lángolásától áthatva: valóban segíteni próbált [és tudott!] az egyház válsághelyzetének megoldásában [LEVELEK, Bp., 1983]).
Az Avignonba „menekült” V. Kelemen pápa és utódja: XXII. János mindjobban centralizálták – hogy hatékonyabbá tehessék – az egyház szervezetét; ami egy ideig valóban hatékonynak bizonyult, de a későbbiekben a Rómában eluralkodó káosz már lehetetlenné tette visszatérésüket. 1367-ben V. Orbán pápa Svédországi Szt. Brigitta (Európa harmadik társvédőszentje, 1302–1373) segítségével ugyan hazatérhetett, de 1370-ben már újra távozni kényszerült; s a Kúria teljes anyagi csőd előtt állt. Végül a helyzetet az imáival, prédikációival, műveivel lankadatlanul küzdő Sienai Katalin közbenjárása oldja meg. Firenze városa 1376-ban Avignonba küldi, s ő több levélben is sürgeti az új pápát: „Isten azt akarja, hogy térjél vissza Rómába, mert nem lehet, hogy a nyájad szétszóródjon. Rómának szüksége van a te tekintélyedre és a te vezetésedre. […] Bele kell oldódnunk a legszentebb és legédesebb kereszt termőfájába”, mert a gyűlölet tüzét csakis a szeretet tüzével lehet kioltani” (185. levél). XI. Gergely ennek hatására 1377 januárjában vissza is tér Rómába. Csakhogy az oligarchákkal vívott küzdelem folyományaként pár hónap múltán újra menekülnie kell; majd 1378 márciusában el is hunyt. A tiara VI. Orbán fejére került; de a francia király által felbátorított néhány bíboros – elhagyva Rómát – Fondiban a francia származású Kelement emelte trónra. Katalin utolsó leheletéig küzdött VI. Orbán pápasága érvényességéért s az elszakadtak visszatéréséért. De az egyházszakadásnak majd csak a konstanzi zsinat (1414–1418) vetett véget V. Márton megválasztásával.
Katalin ezt már nem élte meg: 33 éves korában, sok-sok szenvedés után távozott égi hazájába. Az inkvizíció természetesen őt sem kímélte meg a zaklatásoktól – de Isten kegyelméből, lelki atyja, Rajmund tanúságtétele által megmenekült a komolyabb vizsgálattól. Hiszen ő volt az első női misztikus, aki teljesen a Szentlélekre hagyatkozva, az Ő sugallatára kapcsolódott be a politikai életbe, a pápaság küzdelmeibe – s az egyház jórészt neki köszönhette, hogy – egyelőre – elkerülte a szakadást (amely a XVI. században végül be is következett). Belső látása által értelmezni tudta az égből kapott üzeneteket; karizmatikus bölcsességével, tisztánlátásával megsejtette, mi a konkrét teendője, s prófétálási képességével hatni tudott az egyházi vezetőkre is. Aszketikus életmódja, állandó böjtölése szellemileg-lelkileg fogékonnyá tette a magasabb világok belső törvényei iránt, s látomásai feltárták előtte a TEREMTŐ és a teremtett világ, a teremtmények egységét, összetartozását; az Isten és ember közti kiengesztelődés halaszthatatlanságát. Utolsó éveiben egyetlen tápláléka az oltáriszentség volt; azt mondta, hogy aki ezzel az égi táplálékkal él, annak nincs szüksége földi kenyérre. Az eucharisztiában Krisztus élő, misztikus testét látta. A természetfölötti jelenségek iránti belső nyitottságával érzékelte, hogy „Krisztus vérének megváltó ereje átsugárzik minden szentmisén”; s az ÚR a vére által akar megtisztítani, fölemelni és megerősíteni bennünket.
1970-ben VI. Pál pápa egyházdoktori címet adott neki, mondván: „e fiatal nővér karizmatikus bölcsessége olyan természetfölötti bölcsesség, amelynek sugara bejárta egész Európát”. II. János Pál pedig Európa négy társvédőszentjévé avatta őt. (Forrás: Szt. Katalin: Levelek; valamint: tevékeny életéről, misztikus látásmódjáról, Krisztushoz tartozásáról: Katona István püspök atya id. művei: A Szentek köztünk élnek, 110–123 .p. – valamint: Európa védőszentjei, 18–26. p.)
*
Sienai Szt. Katalin halála után a kolostori élet (újra) egyre inkább a közbenjáró imák színtere lett, s a misztikus látásmód kiapadóban volt. Akadt még azonban néhány tiszta lelkületű misztikus (később szentté avatott) asszony, aki – bár volt családja is – „Jézus menyasszonya”-ként szeretett volna élni. S bár a XIV–XV. század fordulóján a spirituális lelkület (részben a történelem szekuláris fordulatai következtében) „kiszikkadóban” volt, ők a maguk módján megtalálták a megoldást lelkük égő szomjának oltására. De (az egyházi élet zavarai folytán) ekkor már jóval nehezebb viszonyokkal s gyakorlatiasabb életszemlélettel találták szembe magukat, mint „elődeik” a kolostorokban. A pápák 70 esztendei „avignoni fogsága” (1307–1377) ugyan véget ért, de a fegyverhez szokott harcos lovas katonák, hozzászokván a „szabad zsákmányszerzéshez”, csapatba verődve továbbra is egy-egy főúr, nemes, avagy egy város szolgálatába szegődtek, zsoldosként (hogy féken tartsák a jobbágyokat, a városi polgárokat, proletárokat, behajtsák a sarcot, az adót stb.).
Ebben a zűrzavaros (és korántsem vallásos) korban élt Casciai Szt. Rita, „a lehetetlenségek Szentje”, azaz: Rita Mancini (sz. Rocca Porena, 1380–1457), aki pici kora óta izzó szeretettel vonzódott a keresztre feszített Jézushoz, s folyton amiatt bánkódott: miért is nem lehetett ott ő egykoron Mária mellett, a Kálvárián, a kereszt tövében, hogy megossza vele a szenvedést szent Fia gyötrelmes haldoklásakor? A Rita névre hallgató kislány egyetlen forró vágya volt, hogy apáca lehessen – de Isten másként rendelkezett sorsa felől. Idős szülei voltak – 18 évesen férjhez adták hát, hogy legyen mellettük majd öregségükben; s Rita egy durva, részeges katona férj oldalán, két vadóc ikerfiával hosszú éveken át kínlódott: próbálta szelídíteni, Isten útjaira terelni őket. Éltető napsugara volt a háznak; de mindenkitől, mindenfelől csak visszautasításban, értetlenségben volt része. Szíve mélyén egyre csak Jézus után vágyakozott, akinek fogadalmat tett: „menyasszonya leszek, és csakis az övé…” Kolostorba vágyott; miközben háza rendjén őrködött; de szeretetével, szelídségével végül is megnyerte magának férjét és fiait: széppé, derűssé vált családi életük (példaképe Szent Mónika, Szt. Ágoston édesanyja volt). Ifjúkora álmait azonban sosem feledte – hiszen a közeli zarándokhely mindig figyelmeztette: szentté szeretne válni (Santiago de Compostela, János evangelista testvérének, Jakab apostolnak a sírja Európa egyik leglátogatottabb búcsúhelye volt a X. század óta). Mire szülei meghaltak, s ő megszelídítette harcokhoz szokott férjét s fiait, el is fáradt a küzdelemben; s ráadásul egy iszonyatos ítéletidőben elvesztette férjét, Paolót (ekkor már támaszát), aki belezuhant a közeli megáradt patakba – s két támadója leszúrta. De jó keresztényként halt meg: támadóinak megbocsátott. Ikerfiai bosszút forraltak, de mielőtt gyilkossá válhattak volna, Isten súlyos betegséggel elvitte őket is. Haldokolva (ők is) megbocsátottak mindenkinek – így anyjuk, Rita győzött mégis: vad családja Istenhez térvén, jó keresztényként hagyta el az árnyékvilágot.
Ritát most már semmi nem kötötte az e világi élethez – szíve minden vágya a kolostor felé húzta. Csakhogy a közeli Mária Magolna–nővérek (Ágoston-rendi) kolostor apátnője elzárkózott előle: férjes asszony volt, gyerekei voltak – nem való hát az Úr szolgálatára! „De a hivatásom, anyám, mindig is élt bennem…” – mentegetőzött a sokat szenvedett asszony; az apátnő azonban újra és újra elutasította. Rita érezte: Isten akarata az, hogy mégis apáca legyen: „Zörgessetek és megnyittatik nektek”. Szíve mélyén hitt abban: ha Isten ide, ebbe a szerzetesházba akarja őt vezetni, akkor „megtalálja a legmegfelelőbb eszközt, hogy oda bebocsássák, még ha a főnöknő, a szerzetesnők s az egész világ szembeszegül is. […] A megoldás a Gondviselés kezében van”. Elkezdi hát szerzetesnői életét otthonában: böjtöl, vezekel, szegényeket látogat s szüntelen imádkozik. Csak annyi pénzt tesz félre, amennyivel majd beléphet a szerzetesházba. Bízik Istenben. S lám: egy havas téli éjszakán Keresztelő Szt. János bezörget hozzá, s int neki: kövesse. Szó nélkül indul; de hirtelen egy mély szakadék szélén találja magát. „Segítség! – kiáltja –, Jézus, Mária, mentsetek meg engem!” S máris a szakadék túlpartjára kerül. Keresztelő János megy előtte, két másik ifjú (Szt. Ágoston, Tolentinói Szt. Miklós, az Ágoston-rendi szerzetes) társaságában. Dereng a hajnal, az éjszakai árnyak halványulnak. Lám, a gondviselés eltávolította útjából a gonosz lélek kelepcéjét… S Rita, mint aki álmából ébred, máris a Mária Magdolna-kolostor kápolnájában találja magát – bent, a klauzúra bensejében, amelyet oly féltve zártak el előle! Hogy jutott be? – nem emlékszik rá. De tudja: az ő helye itt van. Ezek után senki sem űzheti ki innen. Patrónusai eltűntek mellőle – nincs más feladata, mint hogy buzgó szívvel hálát adjon Istennek…
A szerzetesnők reggel megdöbbenve látják, hogy ott van; de mikor az apátnő ridegen felelősségre akarja vonni, nem ijed meg: „álombéli vezetőim hoztak ide” – mondja. A lelkész és az apátnő fejét csóválja: „Furcsa dolgok történnek a Mária Magdolna-kolostorban”; majd megenyhülnek: „Rita Mancini, úgy döntöttünk, hogy befogadunk a noviciátusba. A te dolgod bebizonyítani, hogy joggal bíztunk benned”. S Rita nővér engedelmesen és alázattal végzi minden feladatát. Kínlódását csak Jézus látja; s Ő látja mérhetetlen örömét, boldogságát is, hogy „Jézussal együtt járhatja a kereszt útját”. Szorgalmas munkája nyomán apróbb-nagyobb csodák fakadnak: a száraz szőlőtő, amelyet naponta öntöz, levelet hajt; csakhamar fürtöket is terem. „Én vagyok a szőlőtő… Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz…” S Ritát Mária Magdolna ünnepén Krisztus menyasszonyává avatják… Tudja, hogy már soha többé semmi nem választhatja el Jegyesétől. Rita nővér először érzi magát a maga helyén a létben.
Ezek után a csodákat csodák sora követi életében. „Álmában Rita nővér roppant létrát lát, amelynek felső vége a felhőkbe vész. A létrát odafent Urunk tartja. Kezével int Ritának, hogy lépésről lépésre jöjjön fel a létrafokokon, egészen föl, az Égbe. Így kell kiérdemelnie a Mennyországot”. Tisztán látja most már: a Szentlélek az álommal figyelmezteti arra, hogy szüntelen fáradozással kell betöltenie hivatását – mindaddig, míg el nem jut az örök hazába, a szeretetbe, amely soha nem ér véget. A rend szabályzata arra való, hogy ebben segítse őt.
A szükséges vezeklőgyakorlatokon túl súlyosabbakkal is terheli magát: rendszeres keresztúti ájtatosságokat végez, újra és újra átéli a passiót, hosszasan imádkozik a stációknál – mintha mások bűnei miatt is vigasztalni akarná Jézust. Segít a betegeknek, a szenvedőknek, önkéntes áldozatvállalásokkal azonosul az Úr szenvedéseivel. Egy ízben azt kéri Jézustól: hadd vegye ki részét az Ő szenvedéseiből is. Mire imádsága közben a kápolnában Jézus töviskoronájából leszáll egy tövis, s megsebzi homlokát. „Íme, imádsága meghallgatásra talált…” A seb elgennyed, vér szivárog belőle, fájdalom gyötri a szerzetesnőt; a fiatal novíciák messzire húzódnak tőle – de ő büszkén és boldogan viseli stigmáját. Az 1450-es szentévben ő vezeti a nővérek csoportját Rómába, ahol a szenvedés ereklyéinek oltáránál mélyen átéli Krisztus meghurcoltatását, kínhalálát; egykori kínzói helyett bocsánatért esd, s megköszöni, amit Jézus „értünk, bűnösökért tett”. Stigmája eltűnik, de feje gyötrelmesen fáj. Majd a szentatya megáldja őket; s elnyervén a jubileumi búcsút, a kis zarándokcsoport még megtekinti a szent várost, templomaival, híres épületeivel; majd hazaindulnak Casciába.
Catarina apátnő s szerzetestáraik boldogan fogadják, kérdéseikkel, érdeklődésükkel elárasztják a hazatérőket; s a fiatal nővéreknek bőven van miről mesélniök. De Rita nővér, ki visszakapja homloktövisét, szobájába félrehúzódva szent emlékein elmélkedik. Átadja magát a szemlélődésnek és áldozatvállalásnak; felajánlja szenvedéseit, imáit és lelki erőfeszítéseit másokért. Egy tízesztendős kislánnyal, aki balesetet szenvedett s megbénult: csodát tesz – forró imái hatására újra tud járni! Sokaknak, időseknek-fiataloknak, imáival megszerzi a megbékélés, az Isten akaratába való belenyugvás kegyelmét. Rita nővér immár 76 esztendős; teste elfáradt, de lelke fényesen ragyog. Testi-lelki tápláléka csak a szentáldozás, esetleg egy korty víz néha. Szülőfalujában s a környéken egyre nő tisztelete. Néha régi ismerősei, még élő rokonai meg-meglátogatják – de ő már csak gondolataival, imáival foglalja el magát. Egy havas délután rózsára vágyik; kéri unokanővérét: hozza el neki a rózsabokorról a régi kertjéből. Mindenki megdöbben – nővére mégis elmegy a régi kertbe s megrökönyödve látja: a rózsa ott virul valóban – „pompás, gyöngyházfényű, kinyílt rózsa, a hó alól most bújt ki”. Másnap friss fügét kér – azt is elhozzák neki. Még megéri a tavaszt, bár lelkét már a sóvárgás Teremtőjéhez vonzza. Egyik szép májusi este, ragyogó természetfölötti fényben megjelenik nála Jézus és Mária. Három nap még – szól Jézus szelíden; s ő készülni kezd az útra. Megkapja a betegek szentségét s az eucharisztiát; az apátnő megáldja, s a többi nővér is csendes búcsút vesz tőle; ő néhány szó után („Jézus az Út, az Igazság s az Élet… az ÉLET!”) csendben lehunyja szemét – örökre elszenderül…
Romlástól mentes teste csodálatos módon ép maradt. Zárt üvegkoporsóban fekszik kolostora kápolnájában hosszú éveken át; zarándokok százai látogatják s kérik mennyei segítségét. 1475-ben új koporsóba teszik az ép és friss testet; tisztelete tovább nő; mígnem VIII. Orbán pápa, aki már sokat hallott szentségi híréről (a templomban elhelyezett koporsójához Cascia egyik kis városkájában még mindig zarándokok serege özönlik), 1642-ben, hosszú vizsgálat után Casciában boldoggá avatja. Testét a főoltár elé teszik ki; a tömeg ott tolong körülötte. S mintha Rita szigorú szemmel szemrehányóan pillantana a zajongókra – mindenki megdöbben s elhallgat. Híre-neve, csodatévő ereje ezek után is egyre nő, így 1900. máj. 24-én, pünkösd napján elkövetkezik szentté avatása is. XIII. Leó pápa a római Szent Péter-bazilikában ünnepi díszben végzi a szertartást – május 22. ezentúl Szt. Rita emléknapja lesz. A reménytelen ügyek szentje ő; világszerte ismerik és közbenjárásáért esedeznek a megoldhatatlannak látszó bonyodalmak között, súlyos nehézségekkel küzdő vigasztalanok.
A világ minden részén, minden nagyobb városban találhatók Szent Rita-szentélyek, templomok, ahol mindig friss, hervadatlan rózsa várja a zarándokokat; akik kérik, hogy úgy segítse őket az emberek szeretetében, ahogyan ő szeretett még éltében mindenkit: természetfölötti szeretettel. „Volt Krisztus után vágyakozó fiatal lány, feleség, édesanya, özvegy, szerzetesnő; megtapasztalt minden olyan élethelyzetet, amilyennel egy nő bármely korban, ma is, találkozhat” – ha hozzá fohászkodunk, örömmel segít, közbenjár értünk. Ezrek és ezrek zarándokolnak sírjához ma is; a Szt. Rita-templomok, kegyhelyek mindig tele vannak rózsákkal, virágillattal, kérelmezőkkel – hálaadókkal: a szent tisztelőivel (vö. JO LEMOINE: SZENT RITA (Sainte Rita, ford. Sinkó Ferenc, Párizs; Szt. István Társulat, Bp., 1985).
Egy másik szent életű asszony ugyanebből a korból Római Szent Franciska (Róma, 1384–1440); mélyen vallásos, gazdag szülők gyermeke, aki – bár kiskora óta kolostorba vágyott – 12 éves korában szülei akaratából férjhez ment egy előkelő családból való római ifjúhoz, Lorenzo Ponzianihoz. Boldog, bensőségesen szép házasságban éltek 40 éven át, igaz keresztényi szeretetben; Franciska hat gyermeket szült férjének; személyzetével, cselédségével is anyai szeretettel törődött; s volt ideje a családján kívül a szegények, betegek, elesettek gondozására is (az élelemhez lelki táplálék is járult gondozottjai számára: a korszakban szokásos együtt érző, biztató beszélgetések, szerető vigasztalás). A kórházakban ápoltak számára külön női társaságot alapított, amelynek tagjai Szt. Benedek szabályzata szerint éltek, anélkül, hogy nyilvános fogadalmat kellett volna tenniök. 1413-ban László nápolyi király elfoglalta seregeivel Rómát; az előkelő családok vagyonát elkobozta; s Franciska férje, legidősebb fia is fogságba esett. Franciska sokat szenvedett; de segítőkész életvitelén nem változtatott; s íme: szerettei a következő évben hazatértek, s a vagyonuk is nagyrészt megtérült. Boldogságban, egymást támogatva, szeretetben éltek továbbra is; míg 1436-ban meg nem halt férje. Franciska ekkor kolostorba vonult, s ott négy teljes évet élt még bűnbánatban, életszentségben. 1440. márc. 9-én átadta lelkét teremtőjének (56 éves volt).
„Életének nagy tanítása: a családi élet megszenteli és boldogítja a család tagjait, és megszenteli a világot” – mondja róla Katona István püspök Atya. – „Bárcsak minél több ilyen szent életű feleség és édesanya, segítő keresztény nő lenne a mai világban is! Biztosan szebb és boldogabb lenne világunk” (lásd: facebook.com/mariaradio, 2022. márc. 9.).
A kolostorok szentjei és a szekuláris életben élő szent asszonyok életmódjuk által mintegy ellenpéldái voltak a XV. században egyre inkább kibontakozó „újpogány” (természetközeli) életvitelnek s az (újra) teret hódító, deszakralizált természetvallásnak, amely az újkor hajnalán mintegy zárójelbe tette mind a magán-, mind a kolostori életben az életszentség ideáját. A női kolostorok apácái az irgalmasság, a betegápolás, az elesettek gondozásának feladataival foglalkoztak, hiszen a Jézus-követésnek ez a másik lényegi sarkpontja. A világi életben mintha a közvetlen Isten-kapcsolat keresésére, megteremtésére való törekvés elhalványult volna: a vallás kimerült a gyakorlati cselekvésben. A küzdő egyház, amely a maga „létfenntartó” hatalmi harcait vívta, ez időszakban – érthetően – fontosabbnak tartotta, hogy közvetlenül az emberek gondján-baján segítsen, semmint a „szenvedő lelkek” problémáival foglalkozzon.
Kempis Tamásnak a középkori „kegyesség” (pietizmus) visszfényeként 1415-ben megjelenő, Krisztus követése című munkája bensőséges áhítatával inkább csak a következő évszázadban kezdett intenzívebben hatni. A szívtől szívig ható szemlélődő ima, a gyakori gyónás/áldozás ideája majd a XVI. századi nagy misztikusok (Avilai Szt. Teréz, Keresztes Szt. János, Loyolai Ignác stb.) Jézussal egyesülő imagyakorlatában kapja meg a maga méltó helyét. A XV. századi egyház, amelynek teológiai képzési központja Párizsban volt (a Sorbonne filozófiai fakultásán), mindvégig a skolasztikához mint főirányzathoz ragaszkodott (Arisztotelész nyomán); a modern(ebb) teológiai szemléletmódról legfeljebb csak a ferences és a bencés kolostorokban lehetett hallani. Az egyház mély válságba jutott ebben a korban.
III. Küzdelem a KRISZTUS-KÖZPONTÚ LÉTSZEMLÉLET térhódításáért – a misztikus Isten–kapcsolat erősödése a XVI. században
A XV. század azonban – a fentiek ellenére – már új korszakot nyitott a vallásosság vonatkozásában (is). Az ún. obszerváns ferences reform nem annyira a misztikus lelkületet állította előtérbe, hanem a küzdőképes, harcos férfierőt. Inkább a missziót, a hódító „keresztes” hadjáratokat tartotta fontosnak – a „krisztianizálást”; amiben legtöbb segítséget „közbenjáró Égi Édesanyánk”-tól várhattak.
„Ez a folyamat a domonkos rendhez tartozó Sienai Katalin esetében már elkezdődött”; majd a XV. században mind látványosabban ki is bontakozott – írta Falvay Dávid a Folinói Angéláról szóló (idézett) tanulmányában. – „Nem csupán azért, mert számos férfi követő is leste Katalin szavait, hanem főképpen abban, hogy ő a spirituális hatalmat szinte valódi politikai tőkévé alakította (amihez természetesen kellett a pápaság komoly válsága a XIV. század derekán, s a pápa avignoni fogsága, amelyből őt Katalin a korszak politikai és egyházi vezetőivel folytatott jelentékeny levelezésével és Istenhez forduló közbenjáró imáival szabadította ki”. Katalin (még) bízott az isteni szeretet e világi erejében, győzelmében, hiszen megtapasztalta azt saját életében is. A magyar Erzsébet királynénak (az utolsó Árpád-házi királynénknak) így írt az isteni szeretetről, mely „elvesz minden sötétséget és tökéletes fényt ad”: „ez a Szeretet legyőz minden földi akadályt, gonoszságot és ellenségeskedést. A világ csakis Krisztusban újulhat meg, a Szeretet által”. „Az a lélek, aki telve van a Szentlélekkel, azaz az isteni Szeretet tüzével, mindig tudja, hogy önmaga által nem létezik, és fölismeri magában azt is, ami nincs: a bűnt. És mindent, ami van, minden kegyelmet, lelki és időleges ajándékot a Teremtőnek tulajdonít”. A kor spirituális női ideálja Mária volt, a makulátlan (immaculata), az elérhetetlen égi tisztaság szimbóluma; de a valóság mintha éppen ez ideál ellenében hatott volna: a társadalomban egyre jobban felerősödtek a pusztítás erői.
Mária azonban nem hagyja soha cserben gyermekeit. A misztika így újra, szinte észrevétlenül, „visszalopakodott” az egyház falai közé…
A ferences rendből a pápai trónra emelkedett IV. Szixtusz búcsúkiváltságokkal ruházta fel a napba öltözött asszony ikonja előtt ájtatoskodókat; s 1439-ben a bázeli zsinaton elrendelte a szeplőtelen fogantatás napjának tiszteletét. Hitt benne, hogy a napba öltözött asszony el fogja taposni a sárkány (a török) fejét, s legyőzi a Sátán ivadékait: a hitetleneket és eretnekeket. Az 1450-es szentév, amelyet V. Miklós pápa (1447–1455) rendelt el, a béke megteremtésének ügyét kívánta szolgálni („Helyreállítani a békét, és egész pápaságom idején nem venni más fegyvert a kezembe, csupán azt, amelyet Krisztus adott védelmemre: az Ő keresztjét”). Csakhogy a zarándokok behurcolták Rómába a pestist; így a szentév nem békét hozott, hanem még nagyobb zűrzavart. V. Miklós kortársa volt Hunyadi János; aki az ő pápasága idején vívta meg a rigómezei csatát a törökkel (1448). A törökök azonban hamarosan elfoglalták Konstantinápolyt (1453); s ez egy évszázadra ismét prolongálta az állandó háborús helyzetet, legalábbis Közép-Európában. A magyarországi ferencesek azonban bíztak abban, hogy a Szeplőtelen SZŰZ pártfogolja a pogányság elleni harcukat, s megvédi hazánkat a huszita veszedelemtől (is); hiszen Szt. István királyunk óta az imaközbenjárás révén mindig megkaptuk a segítséget égi édesanyánktól. A XV–XVI. században erre a korábbiaknál is nagyobb szükségünk volt: a hatalmi harcokkal teli korban a katolikus egyháznak kemény kihívásokkal kellett szembenéznie nálunk, Magyarországon is – de főként Nyugat-Európában. Mária-tiszteletünk, a Boldogasszony iránti feltétlen bizalmunk erősítette hitünket: „a csalán közt született fehér rózsa”, „a Paradicsom virága”, mindig segít földi megpróbáltatásainkban, s „kitárja előttünk a Mennyek kapuját”.
Különösen viharos volt a XV–XVI. században az Ibériai-félsziget történelme, ahol több állam (és több nép)élt egymás mellett (békésen?) hosszú évszázadokon át. Az iszlám vallású mórok 700 éve uralták Granadát; nem olvadtak be az európai kultúrába, elnyomták a spanyolokat, s kiterjesztették szokásrendjüket a félsziget többi népére is. A spanyolok végül fellázadtak e helyzet ellen: Aragóniai Ferdinánd, aki Kasztíliai Izabellával 1469-ben kötött házasságot, megkísérelte a spanyolokat felszabadítani méltatlan helyzetükből. Minthogy már akkor meg volt mérgezve a világ különféle „ordas eszmékkel”, a „vértisztaság” jegyében elsőként Granadát akarták „megtisztítani” a móroktól (1492-ben sikerült is); majd a zsidóktól (csak aki kikeresztelkedett, az maradhatott). A félszigetről elűztek több százezer embert, akiknek minden vagyonát elkobozták. Az itáliai és afrikai harcokban elpusztult spanyol légiók is több százezres lakosságvesztést jelentettek; s a spanyol hódítók (konkvisztádorok) innen rajzottak ki Amerika felfedezésére, s tértek haza óriási aranyzsákmányukkal. A megfogyatkozott népességet aztán megzabolázták a spanyol rendek, s így az Ibériai-félsziget egészében spanyol uralom alá került; egyedül Portugáliát nem tudták megfosztani függetlenségétől. Spanyolország világhatalommá vált. A katolikus egyház harcos szellemét a spanyol inkvizíció formálta a továbbiakban. A középkori legenda szerint János evangélista testvére, Szent Jakab Spanyolországban halt mártírhalált (lefejezték); ezért ő lett Szt. Mihály arkangyal mellett a spanyolok védőszentje. Santiago de Compostelában található sírja ekkor már Európa egyik leglátogatottabb búcsújáró helye volt.
Ebben a zűrzavaros, háborús közegben, az egymás ellen harcoló népek, uralkodói csoportok folyamatos hatalmi „párviadalában” a katolikus egyház összefogó, szervező szerepe meglehetősen bizonytalanná vált, tekintélye megingott; s egyre több irányból támadták. Ezért szükség is volt Mária védelmére, közbenjárására szent Fiánál, hogy az emberi világban napirenden lévő visszásságokat, torzulásokat némileg ellensúlyozza; és magát az egyházat (gyermekét!) is visszatartsa a túlzásoktól. És Mária nem vonakodott csodákkal segíteni gyermekeit hittérítő tevékenységükben. A XVI. század hajnalán a spanyol ferences misszionáriusok Amerikában térítették az indiánokat a „szent hitre” (de hogyan? – megölték azokat, akik ellenálltak). MÁRIA azonban Mexikóváros közelében, a Tepeyac-dombon (ahol egykor az azték kukoricaistennő temploma állt) – a térítők mérséklésére és az indiánok védelmére – különös csodával avatkozott be az eseményekbe. 1531. december 9-én, a születés-napja utáni reggelen megjelent az egyik indiánnak, Juan Diegónak, a Beszélő Sasnak, ragyogó fénybe öltözve, fehér felhőn aláereszkedve; s Isten Anyjaként bemutatkozva így szólt hozzá: „Azt kívánom, hogy építsenek a tiszteletemre egy szentélyt, amelyben én, az irgalmas Anya, megmutathatom a szeretetemet, együttérzésemet és oltalmamat”. S bár nem volt egyszerű Mexikó püspökét meggyőzni a jelenés valódiságáról, a Szent Szűz lépésről lépésre, további apró csodákkal „igazolta magát”: télvíz idején, a fagyos földből kasztíliai rózsákat csalogatott elő, amelyeket Juan leszedett s köpenyébe burkolva vitt el püspökének – s mire odaért, a rózsák mellett a köpenyen egy gyönyörű, dicsfényben ragyogó Mária-kép volt, pontos mása a tündöklő jelenségnek. Azóta e helyen se szeri, se száma a csodás gyógyulásoknak; keresztény zarándokok milliói keresik fel mindmáig a barna bőrű, ma is sugárzó szépségű Szűzanyát, s imádkoznak a különös, égi eredetű relikvia előtt a Guadalupei bazilikában.
Ez volt az egyik első, fontos jelenése a Szent Szűznek, amely bizonyította: Mária valóban a világ anyja, s minden szükséget szenvedő, nehéz helyzetben levő nép oltalmazója, gyógyítója. A vallási, nemzeti különbözőségek fölött álló égi édesanyánk könyörületes Isten minden hűséges, hozzá forduló gyermekéhez, és közbenjár szent Fiánál a bajban lévők megmentése érdekében. Nehéz helyzetekben a hívők ezért keresték immár világszerte mind gyakrabban Mária pártfogását, segítségét, s imádkoztak hozzá mind többen panaszaik orvoslásáért. S a csodatételek, az égi segítség megérkezése fokozatosan megváltoztatta az egyházi hierarchia szemléletét: a népi vallásosság mintegy visszahatott a teológiai gondolkodásra is.
E viharos történelmi idők egyik kiemelkedő vallásmegújító személyisége volt a spanyol Loyola városában született Szt. Ignác (1491–1556); aki 26 évesen maga is kardot rántott a franciák ellen; de súlyosan megsebesülvén, élete is veszélybe került. A kórházban, ahol apácák ápolták, a szentek életéről szóló könyveket adtak a kezébe – s őt eltöltötte a belső béke: miért is ne lehetne ő is szent? A sok szenvedés egyre közelebb vitte Istenhez: Szent Péterhez könyörgött, hogy járjon közbe gyógyulásáért. Meggyónt, megáldozott, s jobban lett. Felgyógyultával Istent helyezte élete középpontjába; zarándokútra indult, s életgyónást végzett; majd Manrézába ment (spanyol lelkigyakorlatos ház), s a betegeket, szegényeket kezdte látogatni; gyerekeket tanított hittanra. Egy alkalommal a szentmisén az egész oltárt beborító különleges Fényt látott – ekkor ismerte fel, hogy az oltáriszentség: a legnagyobb ajándék az Úrtól; s elhatározta, hogy imádásának szenteli egész életét. Szigorú böjtölésben, vezeklésben, remeteségben töltve egy esztendőt, lelkigyakorlatos könyvén dolgozott; amely aztán csakhamar elterjedt az egész világon (mindmáig sikerrel használják, nemcsak a szerzetesek, hanem komolyabb önismeretre vágyó laikusok is). Alapeszméje: a világ két, egymással küzdő táborra oszlik – szabad akaratunkkal, teljes felelősségünkkel döntenünk kell, hogy melyikhez (Istenéhez, avagy Luciferéhez) akarunk-e tartozni (halálunk után azt kapjuk, amit választottunk). Beszél a pokolról, a mennyországról és Jézus életéről; s hangsúlyozza: Istennek hálával tartozunk, hogy gyónhatunk, megtisztulhatunk a bűneinktől, s magunkhoz vehetjük Jézus szent testét.
Mivel szellemi tapasztalatait másoknak is továbbadta, a spanyol inkvizíció szemében „gyanús” lett, megvizsgálták tanait. Perbe nem fogták, csupán azt tanácsolták neki: végezze el a teológiát, szenteltesse pappá magát, s akkor majd taníthat. Ignác tehát Párizsba ment, s a Sorbonne-on talált hat férfit, akik hozzá hasonlóan gondolkodtak (egyikük, Fáber Péter, már pap volt); s szent esküvéssel megalapították a Jézus Társaságát. Szegénységi, tisztasági, engedelmességi fogadalmat tettek az oltáriszentség előtt. A párizsi egyetem erősen „konzervatív” tanítási metódusát nem kedvelték, elutasították a skolasztikát; de a ferences és bencés kolostorokban sokan tanították az új teológiát; a társaság tagjai tehát sűrűbben látogatták eme kolostorokat, mint a Sorbonne teológiai fakultását. Ignác így erőteljesen kiállt a mindennapi szentáldozás védelmében, az első keresztényekre hivatkozva; s végül is mind a hatan pappá szenteltették magukat és a pápa rendelkezésére bízták további sorsukat (vö. Nemes Ödön SJ: IMA és ÉLET, Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, Bp., 2002 – /Szt. Ignác lelkigyakorlatos könyvéről).
Ignácot Velencében szentelték pappá (1537); s 1538 karácsonyán mutatta be első szentmiséjét. Két év múlva a pápa megadta a megerősítést a rendi közösség megalapításához. Egyesületet hoztak létre az oltáriszentség tiszteletére; a mindennapos szemlélődő imát és szentáldozást helyezve előtérbe. A szabályokat is lefektették, s ettől kezdve használhatták a Jézus Társasága (jezsuita rend) elnevezést (később az egyesületi forma a rend laikus ágaként működött tovább); s elkezdhették az eucharisztia–központú evangelizációt. Hirdették: aki gyakran áldozik, az nem eshet halálos bűnbe. A napi szentáldozás apostoli hagyomány – hangoztatták; a nagyobb közösségben végzett ima, hálaadás pedig erősíti a hitet. 1539-ben a férfiegyesület tagjait Ignác arra ösztönözte, hogy adják tovább ezt a kezdeményezést másoknak is; erejüket, képességeiket, akaratukat állítsák Teremtőjük szolgálatába, így építve Isten országát. A népi vallásossággal szemben türelmesek voltak; sőt, a testi vezeklés túlzásaitól is óvták az „egyszerű” embereket – annál szigorúbbak voltak önmagukkal szemben. „Vigyázzatok, nehogy a Szentek tisztelete és a hozzájuk való imádkozás elgyöngítse az isten iránti imádatot! – figyelmeztették egymást. Viszont a Mária-kultuszt, a rózsafüzérezést ők is támogatták; s elismerték a 15 titkon való elmélkedés fontosságát, Mária közbenjáró szerepét, a gyógyítás ajándékát, a Miasszonyunk-zsolozsma fontosságát stb. (vö. Katona István: Loyolai Szt. Ignác, in: A szentek köztünk járnak, Marana Tha, 2020, 70–81. p.).
A jezsuiták a korban hódító teológiai rendszereket (Aquinói Szt. Tamás, az „angyali doktor” Summa theologiae c. alapművét, a ferences teológiát, Rotterdami Erasmus és a humanisták munkáit, a Domonkos-rend teológiai szemléletét) sok tekintetben elfogadták; viszont a skolasztikától elhatárolódtak. A protestánsokkal (Luther) bizonyos kérdésekben eleinte egyetértettek; de egyre erőteljesebb túlzásaik miatt végül is élesen szembefordultak velük. Ignác véleménye az volt: „a kor minden csoportosulása irányában nyitottnak kell lenniök” (hiszen a különböző csoportok mind az egyházi reformot sürgették); de nem szabad élesen támadni egymást, sem a pápát. Ugyanakkor meg kell tudni védeniök saját álláspontjukat. „A misztikus teológia a szív tudománya” („in corde est mystica theologia”) – hirdették az első jezsuiták; ezért a szemlélődést, a szemlélődő imát és a lelkipásztori gyakorlatot állították előtérbe („lélekben, szívből, gyakorlatiasan cselekedni”). „Keresd Istent a szíved legmélyén, ott megtalálhatod Őt derűs, nyugodt, édes csöndességben, és megérzed végtelen energiájának mérhetetlen erejét” – tanácsolták követőiknek; mert „az elmédben nem fogod soha megtalálni Őt”. A Jézus Társasága fontos szerepet kívánt betölteni a római katolikus egyház megreformálásában.
1540. szeptember 27-én II. Gyula pápa jóváhagyja szervezeti szabályzatukat (FORMULA), és hivatalosan engedélyezi (Regimini militaris ecclaesiae kezdetű bullájában) a társaság működését. Megkapják a prédikálási jogot, a szentségek kiszolgáltatásának jogát, s lelkipásztori tevékenységüket, a lelkigyakorlatok szervezését a püspöki hierarchiától függetlenül végezhetik (javadalmakat nem akartak maguknak; főpapi méltóságra egyáltalán nem törekedtek; a hívek erkölcsi-lelki megújulását állították programjuk középpontjába). III. Pál pápa 1542-ben megalapítja a Római Szent Hivatalt (az Inkvizíciót) – részint a spanyol és a portugál, már évek óta működő inkvizíció ellenőrzésére), s összeállítják az Index-listát (a „veszélyes” könyvek betiltásáról); majd 1545 decemberében a pápa összehívja a tridenti zsinatot az egyházi reform ügyében. A sokféle elképzelés miatt azonban nem tudnak semmiféle közös álláspontot kialakítani. A párizsi teológiai fakultás továbbra is minden „reformelképzelést” elítélt s kitiltott a tananyagból (azzal, hogy „megzavarják az Egyház békéjét”, „rombolnak, s nem építenek”). A zsinat tehát félbeszakadt: III. Pál 1547-ben meghalt; utódja, III. Gyula, megkísérelte folytatni; de 1555-ben ő is meghalt; a helyére választott, szelíd lelkű II. Marcell pedig mindössze egyetlen hónapig ül a trónon: őt is elvitte a halál. Mindhárom pápa alapjában véve egyöntetűen támogatta a jezsuiták törekvéseit.
Utódjuk azonban, az olasz, konzervatív, nápolyi főúri család sarja, Carafa – aki IV. Pál néven került trónra – minden eszközzel akadályozni igyekezett működésüket (magukat a spanyolokat, a spanyol egyházat, az egyre erősebb spanyol inkvizíciót is gyűlölte). 1557-ben éles támadást indít a készülő jezsuita rendi alkotmány ellen; alaposan megcenzúrázza; de végül 1558-ban mégis engedélyezi a rendi gyűlés összehívását. Ignác atya ekkor már nem él (1556-ban halt meg; de társai kitartóan vívják harcukat eszméik elismertetéséért). 1559-ben Carafa is meghal; s utódja: IV. Pius végre „tető alá hozza” a zsinati határozatokat; újragondolva az egyház szerkezetét, működési szabályait, a doktrinális reformokat, a klérus képzését stb. A Carafa által közzétett Indexre tett művek listáját s a már elkezdődött eretnekellenes pereket felülvizsgálva, IV. Pius 1561-ben visszavonja elődje „fegyelmező” rendelkezéseit; 1564-ben enyhít az Index-listán is; valamint a jezsuitákat újra pártfogásába veszi, elismerve rendi alkotmányukat, s jogukat arra, hogy „az Urat a Szentszék által jóváhagyott alkotmányuk” szerint szolgálják.
Maga Loyolai Ignác nem vett részt a zsinat ülésein; három (jogilag és teológiailag) kitűnően képzett társa képviselte a Jézus Társasága elképzeléseit s terveit. Hangsúlyozták, hogy ők a christianitásban találták meg saját identitásukat; nem az egyház megreformálása a céljuk; csupán az, hogy szabadon dolgozhassanak, saját elképzeléseik szerint. Ignác halála után természetesen ugyanolyan intenzitással küzdöttek elképzeléseik megvalósításáért, mint azelőtt (tudniillik, hogy közösségből [Gemeinschaft] társasággá [Gesellschaft] válhassanak, s intézményeiket tiszta formában kiépíthessék). Előtérbe állították a lelkiséget (a „lélekhalászatot”, mint az apostolok; a gyakori gyónást, szentáldozást, szentségimádást, a szemlélődő imát, a lelkigyakorlatokat, a tanítást, a szociális intézmények létrehozását stb.). Azaz a pasztoráció, az irgalmasság testi-lelki cselekedetei álltak szemléletük és gyakorlati munkájuk középpontjában. III. János portugál uralkodó ekkor már szívből támogatta őket; s a zsinat utolsó évei a tűzpróbát jelentették számukra: sikerül-e elképzeléseiknek érvényt szerezni. Sikerült, mert Isten állt a hátterükben: megmentették a katolicizmust a reneszánsz „neopogányságától” és a különböző eretnekségek Bábelétől. Rátaláltak a Jézus-vallásra, mint az apostolok a Szentlélek kitöltetésekor (vö. John W. O’Malley: The First Jesuits, London, 1993; Az első jezsuiták, ford. Török Péter, Szt. István K., Bp., 2006).
Mindezzel párhuzamosan már a reformáció is erőteljesen hódítani kezdett Németországban. Luther Márton, Ágoston-rendi szerzetes (1483–1546) indította útjára a lavinát (híres, az egyházat bíráló 95 pontjával, amelyet több főpapnak elküldve, mintegy „harcra szólította” feljebbvalóit); de csakhamar – sokszorozott erővel – Kálvin, Zwingli is követték őt Európa-szerte gyorsan terjedő, még merészebb tanaikkal. A „reformátorok” nyíltan eucharisztiaellenesek voltak; s az úrvacsorát – mint az „utolsó vacsora” emlékezetét – valóságos kenyérrel és borral ünnepelték; csak a történeti Jézus tanításait és cselekedeteit állították istentiszteletük középpontjába; a misztikáról hallani sem akartak; Máriát és a szenteket nem vonták be imádásuk körébe; s templomaikat nem díszítették ikonokkal; csak a KERESZT állhatott az oltár mellett. Természetesen a pápai hatalmat sem ismerték el; a liturgiát erősen leegyszerűsítették. A zsinaton élesen szembefordultak a katolikus egyházzal, s ekkor már nyíltan ellentétbe kerültek a jezsuitákkal is (akikkel kezdetben néhány kérdésben egyetértettek). Így a következő évszázad (újra) a vallási ellentétek, sőt ádáz háborúk színtere lett; Európa (és Közép-Európa) a reformáció–ellenreformáció küzdelmeitől vérzett. Magyarországon a Luther-követők (lutheránusok) és Kálvin tanai terjedtek el széles körökben; de Erdélyben a mártírhalált szenvedett Szervét Mihály unitárius tanai is hódítottak.
Luther mondása szerint „A KERESZT próbára tesz mindnyájunkat” („Crux probat omnia”); hiszen felszólít bennünket: vagy odaadjuk önként önmagunkat, egész életünket mások szolgálatára, lemondva teljesen önmagunk javáról – vagy sem. Ha nem: méltatlanná válunk Krisztushoz – tehát irgalmáért, megbocsátásáért kell könyörögnünk; s Ő megbocsát, mert tudja: ekkora áldozatra „átlagos” ember nem lehet képes (csupán a legnagyobb szentek, mártírok). De mert az EGÓ-nk megtartása bűn, be kell ismernünk Isten előtt, hogy képtelenek vagyunk a tökéletes önfeláldozásra, s meg kell bánnunk, hogy ilyen gyengék vagyunk, s ezért alázattal kérjük bocsánatát – s akkor Ő irgalmával felemel bennünket a porból, s engedi, hogy az Ő és embertársaink javára gyümölcsöző életünk legyen. Mi pedig hálatelten igyekszünk az Ő követőivé válni: irgalmat gyakorolni embertársainkkal szemben, keressük az ő javukat (is); elfogadjuk Isten ránk vonatkozó akaratát, s türelemmel elviseljük, amit Ő ránk mér. Segítjük egymást, s vétkeinkért engeszteljük és magasztaljuk Őt, aki megváltott bennünket, s halála által Életet adott nekünk.
A katolicizmus tekintélyét és hatalmát majd csak a XVII. században, a fegyveres harcokkal egyidejűleg Pázmány Péter prédikációi, hitvitázó kedve állították helyre nálunk – azóta hazánkban mindkét vallás elevenen él és hat. Az idők folyamán természetesen a protestáns egyházak sokat változtak, s a katolicizmus is közelebb került a népi vallási formákhoz – úgy tűnik tehát, hogy az európai civilizáción belül s nálunk, Magyarországon is, mind közelebb jutunk a kölcsönös „megbékéléshez”. Ma már, a II. vatikáni zsinat óta különösen, egyre inkább közelít minden vallás az ökumené elfogadásához, s egyre több kérdésben értenek egyet a mindinkább ateistává váló világgal szemben. Talán csakhamar eljön az idő, amikor Krisztus szétszaggatott teste, a világegyház (újra) betöltheti egyetemes, életformáló evangéliumi szerepét. Ahogyan Péter, az első pápa remélte annak idején: „Járuljatok Hozzá, mint élő Kőhöz (ti. Krisztushoz, a »szegletkőhöz«), akit az emberek elvetettek ugyan, de Isten kiválasztott és megtisztelt. Ti is, mint élő kövek, épüljetek fel rajta lelki házzá, szent papsággá, lelki áldozatok bemutatásával, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által. […] Ti pedig, választott nép, királyi papság, szent nemzet – megváltott nép vagytok, hogy hirdessétek annak erényeit, aki a sötétségből meghívott titeket az Ő csodálatos világosságára” /1Pt 2,4–5,9). (Vö. Heiner Geissler: Was müsste Luther heute sagen? Luther és a katolikus teológia viszonyáról, Ullstein Verlag, Berlin, 2015.)
*
Az egyházat megújítani kívánó XVI. század szellemi harcai (reformáció – ellen-reformáció) közepette született és érlelődött valódi misztikussá, a női misztika megújítójává és művei által világszerte ismert terjesztőjévé Avilai (Szent) Teréz (1515–1582), aki már kisgyerekkorában arra készült (nála nem sokkal idősebb bátyjával együtt), hogy majd a mórok között fognak missziós munkát végezni, akár a vértanúságig. 1530-ban édesanyja meghalt; s az eleven és kissé világias gondolkodású lányt édesapja kolostorba adta, hogy ott nevelődjön (bátyja is teológiát végzett; Boldog Avilai János nagy hatású pap lett, akiben szintén erős misztikus érzékenység volt, csodatételek is fűződnek nevéhez). Két év múlva Teréz hazatért; de továbbra is foglalkozott a Bibliával, amelyet Szt. Jeromos latin fordításában olvasott (Vulgata). 1535-ben, húszéves korában belépett a Megtestesülésről elnevezett karmelita kolostorba. Ekkortájt még eléggé „világias” lelkületű, könnyed természetű s a „vidám társaságot” kedvelő volt – amint életrajzában írja; novíciatársaival a közös közbenjáró imákat buzgón gyakorolta; de egyre inkább érezte, hogy ő ennél sokkal többre, mélyebb benső életre vágyik. Kiváló lelki vezetőre, gyóntatóra talált, akitől sokat tanulhatott (Alcantarai Szt. Péter, Assisi Szt. Ferenc minorita ferences rendjének kiemelkedő papi személyisége, az oltáriszentség rajongó tisztelője volt, akinek miséit sokszor csodatételek kísérték). Később Szt. Ignác lelkigyakorlatos könyvével, valamint a nála negyedszázaddal fiatalabb, az 1550-es években fellépő Keresztes Szent János – szintén karmelita rendi szerzetes – korai műveivel megismerkedve, mindjobban alámerült a keresztény misztika rejtelmeibe. Megértette: ha alávetjük magunkat Isten törvényeinek, s a közbenjáró IMA segítségével mind mélyebb kapcsolatba lépünk Teremtőnkkel, határtalanul szabadok leszünk: meglátjuk a teremtetlen FÉNY-t, Istent, s megkapjuk a tökéletes lelki békességet. A Karmel hegy magaslatán (a LÉT legmagasabb csúcsán, Illés próféta hegyén) Istennel találkozunk, aki az örök élet abszolút boldogságába emel bennünket.
Később, a tridenti zsinat lezajlása után, az 1570-es években Teréz és rendtársa a katolicizmus keretein belül – főként a meditációra, szemlélődő imamódra építve – próbálták megreformálni ősi szerzetesrendjüket. Műveikben olyan mélységben tárták fel a Teremtőnek teremtményeihez való „atyai” viszonyát, gondoskodó szeretetét, Jézus Krisztus valóságos jelenlétét a szentmisében, és mindennapi életünkre való boldogító-eligazító hatását, hogy az utánuk jövő nemzedékekben – az ő személyes tapasztalataik nyomán – a szentségimádás, a mindennapi szentáldozás, a rózsafüzér titkai fölötti elmélkedés és a szemlélődő imaforma által a Jézussal való folyamatos párbeszéd rendszeres gyakorlattá vált. Így a karmelita kolostorok fokozatosan a spirituális élet megújulásának színterei lettek, s fontos szerepük volt a Krisztus-központú vallási szemlélethez, az ősegyház misztikus vonulatához való visszatérésben.
A karmelita rend a szent hagyomány szerint még az „ábrahámi időkben” született: a Kr. e. IX. században Illés próféta a Karmel hegyen védelmezte Istent a Gonosz hatalmának mind erősebb terjedése és a bálványimádók támadásai ellen. Isten ezért Őt – mint hajdan a vízözön előtti Énoch prófétát – élve vitte fel a mennybe szent angyalai segítségével. A Karmel hegyen azóta folyamatosan éltek remeték: a szent írásokat őrizve, aszketikusan, imában szolgálták Isten országát. Berthold keresztes vitéz (1195) összegyűjtötte az addig szétszórtságban élő remetéket; s a jeruzsálemi pátriárka, Szent Adalbert, összefogva őket, rendi szabályzatot adott nekik. Letelepedve hát a hegyen, egy ősi kis kápolna körül, a remeték nagyszerű, hatalmas kolostort építettek; s a Boldogságos Szűz oltalma alá helyezték magukat. Azonban az iszlám terjeszkedése miatt idővel el kellett hagyniok a szent hegyet, s Európában menedéket keresve később több országban építettek rendházakat. Avilai Szt. Teréz és Keresztes Szt. János új szabályzatot készített számukra, elkülönítve az eredeti és az újabb szerveződésű (női) kolostorok jellegét, feladatait egymástól. Így az „ősi” szerzetesrend „sarus” – a „reformkövető” új ág pedig „sarutlan” karmelita rendként írta be nevét az egyháztörténetbe. Mindkét ág ma is virul és tevékenyen közreműködik Isten országának építésében. Lisieux-i Kis Szent Teréz is (1873–1897) a „sarutlan” ághoz csatlakozik majd; s idővel – Sienai Szt. Katalin után és mellett – mindkét Teréz elnyeri az egyházdoktori címet; természetesen Keresztes Szt. Jánossal együtt, akit 1725-ben avattak szentté. Így a keresztény misztika az ő révükön (újra) polgárjogot nyert az egyház további útjának formálásában. A sok férfi szent mellé idővel (különösen a XX. században) a nők is egyre többen felzárkóztak.
A korszak legnagyobb hatású (s a keresztény misztika talán mindmáig legjelentősebb) „tudora” a kasztíliai születésű, igen nyomorúságos körülmények között felnövő Keresztes Szent János (San Juan de la Cruz, 1542–1591) már gyermekkorától fogva híres volt csoda-tételeiről: korán elárvulva egy karmelita kolostorba került, s az ingyenkórház pestises betegeit ápolta, koldult, szolgált és sokat tanult. Jób Isten-kapcsolatáról korai tanulmányában (A sötét éjszaka, amelyet később különböző formákban továbbír) azt hangoztatja, hogy a szenvedés a legfontosabb alapfeltétele Istenhez való közeledésünknek: érzékeink általa tisztulnak meg, s így – kilépve a földi dimenzióból, kibontakozva e világi szeretetkapcsolatainkból – megrövidül az Istenhez vezető utunk. Ha elfogadjuk kínkeserves kitaszítottságunkat, s nem lázadozunk az ÚR ellen, lélekben szabaddá válunk. Kilépve a szellemi-érzéki éjszaka sötétségéből – határtalan boldogságot érzünk: meglátjuk Istent, a FÉNY-t, megkapjuk békéjét; s a Karmel hegy magaslatára (a lélek legmagasabb csúcsára) felérkezve (ahol Illés prófétát – harcában győzve – Isten élve magához emelte) találkozunk mi is Istennel. Keresztes Szent Jánosnak misztikus tanaiért iszonyatos sok üldöztetésben volt része; az inkvizíció megkínozta, börtönbe zárta; szabadulása után is éhezett, nyomorgott; utolsó 13 évét szentként, szüntelen vándorlásban élte; végül, nem lankadó vitakedve miatt rendfőnöke Nueva Españába (Amerika) száműzte. Élete utolsó szakaszában (ő is, mint a legnagyobb szentek) stigmaszerű fekélyeket kapott; és mégis, sok-sok szenvedése után, elérkezve a „színről színre látás” csodájához, a Krisztussal való találkozás reményében eksztatikus örömben, kisimult arccal, átszellemülten hunyta le szemét (MÁRIA napján, szombaton, 1591. december 14-én).
Az utókor A KÁRMEL hegyére vezető út, valamint A lélek éneke c. csodálatos, misztikus-ezoterikus költeményeit s a hozzájuk fűzött, több száz oldalas magyarázatát, több változatban is elkészített elemző prózáját (A lélek sötét éjszakája) a lélek lépésről lépésre történő emelkedésének spirituális útjáról („a megtisztító szemlélődés” révén a legmélyebb kétségbeesésből az üdvösség legmagasabb pontjáig: a tökéletes megtisztulásig) s börtönbeli látomásairól készült feljegyzéseit, az Istennel való eggyé válás boldogságáról írt vallomásait a misztikus irodalom legmagasabb rendű alkotásaihoz (Klopstock Messiása, Goethe Faustja mellé) sorolja; Keresztről leváló Krisztus rajzát pedig jelentőségében Leonardo Utolsó vacsorájához méri. Keresztes Szent János szerint földi életünk legfőbb (sőt: egyetlen) célja, hogy Jézushoz hasonlókká váljunk, Vele egységbe jussunk – aminek tíz lépcsőfoka van.
A szenvedésben való megtisztulás és a földi élettől való eltávolodás (1.) után Isten végtelen, első szeretete megérint bennünket – s ekkor felismerjük kicsinységünket, végtelenül bűnös voltunkat, ami alázatra késztet (2.). A ránk ereszkedő „sötét éjszakában” olthatatlan szomjjal vágyjuk, hogy Isten kiszabadítson bűneink sötét verméből és „szellemi életre” nemzzen bennünket (3.). S valóban: ekkor Isten lehajol hozzánk, lelkünket megszabadítja közönséges érzékelési módunktól, s „isteni érzéskörbe” tereli (4.); a lélek boldogan magába fogadja az „istenit”, az üdvösség szellemét – de mert olthatatlanul vágyik annak folyamatos megtapasztalására, most ettől a vágytól szenved (5.). Már-már elért békéje tovaillan, kiegyensúlyozottsága, belső biztonsága tovatűnik (ez Jób „sötét éjszakája”: Jób 30,17); egyre jobban vonzzák az erények, mígnem lelke, áttüzesedve, Isten iránt mind nagyobb szeretetre gyullad; de mivel „még sötét és tisztátalan”, egész bensője sajog ettől a tiszta szeretettől: a pokol fájdalmait érzi. Isten azonban „titokzatos módon tanítja és oktatja a Tökéletes Szeretetre a lelket”: a szenvedéssel és vággyal „megszabadítja tisztátalanságaitól”, s „előkészíti a Vele való egyesülésre” – „ráébreszti arra, hogy önerejéből semmire sem megy” (6.). Ezt az érzést Keresztes János Jeremiás siralmaihoz (3,1–20) hasonlítja; néhány évig e kettős érzés között hánykódik a lélek, tűz emészti, mint a tisztítótűzben szenvedőket a halál után; de igyekszik türelemmel viselni helyzetét s szemlélődésbe átfordítani gyötrelmeit. A szellem isteni fénye átjárja a sötétben és megtisztítja a lelket; de a lélek – tévedéseit egyre jobban felismerve – még mindig sötétben érzi magát (7.). Erre azonban szükség van ahhoz, „hogy értelmünk természetes világosságában megsemmisüljön és megtisztuljon, a sötét szemlélődés homályába merüljön, mert csak így lesz képes arra, hogy egyesüljön Istennel, és a Tökéletesség állapotában aztán istenivé váljon”. Csakis így érezheti meg Isten szeretetének magasztos, sosem tapasztalt érintéseit, amelyek őt is átgyúrják, „kiűzik belőle szokásos ellenkezéseit”, amelyektől valójában szenved „még a rásugárzó isteni fényben”, annak ellenére is (8.).
A lélek aztán a szemlélődés létrafokain mind tovább haladva, a megvilágosító szeretet tüzében égve, az istenszerelem mindjobban erősödő vonzásában („szenvedélyében”), az Istennel való egyesülésre vezető szerelem erejében bízva, átadja egész lényét Istennek, „hogy e szeretetben minden – szellemi és érzéki – képessége és ereje Istennel teljes összhangban működjék”. Szétárad benne a misztikus bölcsesség, a szív tisztasága, „mint Isten szerelme és kegyelme”, amely „mindazt, ami nem Isten, kiveszi belőle, levetkőzteti, hogy lemeztelenítve, mindenéből kiüresítve, régi bőrét lehúzva róla – Ő maga öltöztesse újjá”. És akkor „megszületik benne az új ember, amely Isten szerint teremtetett” (Ef 4,24). Értelmét Isten a természetfeletti szeretet fényével világítja be, hogy az isteni értelemmel egyesülve „istenivé váljon”; „akaratát az istenszerelem járja át, hogy csakis isteni módon szeressen”. „Ez a lélek az Éghez, Mennyhez tartozik már; inkább isteni, mintsem emberi”. „Megvilágosodik” lelke, s „isteni lángra gyúlva, éjszakájában már csak Istennel (a Vőlegénnyel) való egyesülés után eped”. A lélek (a Menyasszony) az „érzékek házát” hátrahagyva, most döbben rá e világi élete „rabszolgaságára”; s ráismerve a szellemi élet gazdagságára, szabadságára, „boldognak mondja magát” – hogy túljutva a rettenetes éjszaka sötétjén, az Istennel való titkos, teljes lelki találkozásra siethet (9. lépcsőfok). És ezzel nagyjából le is zárul spirituális zarándoklata: Isten erejébe öltözve, biztonsággal teszi meg a további lépéseket. Kilépve önmagából s összes teremtményi kötelékéből, a teremtett dolgok világából, siet az Istennel való édes, gyönyörteljes végső találkozás felé (10. lépcsőfok: az elért Teljesség). „A titkos létrán át utamra térve […] arcot, ruhát cserélve / sötét és boldog éjjel / titokban jártam. […] Más fény nem is világolt, / egyetlen a szívemben égő láng volt”. Így ért fel a Karmel csúcsára: „Feledtem azt, ki voltam, / fejem szerelmesem vállára csuklott, / megszűnt mi volt, mi voltam / liliomágyra hullott, / elmúlt a gond, és minden vele múlott” (A Kármel hegyére vezető út).
(Folytatása következik…)
Az előző részt ld.: ⇒http://www.naputonline.hu/2023/05/10/g-komoroczy-emoke-a-kereszteny-misztika-kapcsolatteremtes-az-egi-es-foldi-valosag-kozott-i-v/
Illusztráció: Annunciazione di Cestello (Sandro Botticelli)
Ezek is érdekelhetik!
G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (V./V) →
G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (IV./V) →
G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (III./V) →
