Kovács katáng Ferenc: Nézni – látni – láttatni [1]
•
Eifert János (1943-) szakmájának, művészetének itthon és külföldön is egyik legismertebb képviselője, meghatározó egyénisége. Munkásságát nem lehet egységes stíluskategóriákba rendezni. Mindig sokféle irányban próbálkozott, és művészi eredményei folyamatosan igazolták is ezt a tág érdeklődést. Sokoldalú, folyamatosan megújuló, kísérletező alkat. Fotográfusként kitűnő riportfotós, mély életképek készítője, pályája kezdete óta meghatározó táncfotográfus, kiemelkedő igényességűek aktfotói, portréi, természetképei és más irányú alkalmazott és autonóm fényképei. (Feledy Balázs)
Kovács katáng Ferenc kérdéseire Eifert János válaszolt.
Kovács katáng Ferenc: Ars poeticája első sorát idézem: „Számomra játék a fotográfia…” Lépjünk vissza az időben. Gyermekkorában mivel játszott? Mi foglalkoztatta, s hogyan emlékszik e korszakára?
Eifert János: „A játék megolajozza a testet és a lelket.” (Benjamin Franklin)
Gyerekkoromban még nem ismertem ezt a bölcs megfogalmazást, de enélkül is rengeteget játszottam – olajoztam testemet és lelkemet – barátaimmal, osztálytársaimmal, testvéreimmel, sokszor felnőttekkel is. A kosárlabdát, asztaliteniszt, tollaslabdát, szertornát és a kerékpározást inkább játéknak, mint sportnak tekintettem. Ahogy anyám mesélte, izgő-mozgó, ügyes gyerek voltam, még az utcai kútról is táncolva, ugrabugrálva hordtam haza a vizet. Tornatanárom szerint kitűnő gömbérzékkel, kifinomult mozgáskoordinációval rendelkezem. Bekerültem a gimnázium tornászcsapatába, sokat edzettünk, jártunk versenyekre is. Az iskolaudvaron felállított korláton az órák közti szünetekben a lányokat próbáltuk elkápráztatni bravúros bukóbillenéssel, vagy óriáshengerrel.
De nemcsak a sportos játékokat kedveltük, a szójátékokat és szerepjátékokat, a kártya-, táblás-, kirakós- és logikai játékokat, köztük a sakkot különösen. Nevelőapám tanította meg az alaplépéseket, a szabályokat, a taktikát és stratégiát, leginkább azt, hogy nemcsak a következő lépésünket kell átgondolni, hanem akár negyven-ötven-hatvan lépést előre is. Hú, ez nagyon tetszett nekem! Akkor még egyes lapok közölték a nagymesterek játszmáit, így én is tanulmányozhattam Botvinnik, Petroszján, Szpasszkij, Robert J. Fischer, Karpov és más világbajnokok játszmáit. Íme az Evans-csel alapállása: 1. e4 e5 2. Hf3 Hc6 3. Fc4 Fc5 4. b4?!… Evvel szinte mindenkit megvertem. Később döbbentem rá (amikor már volt fényképezőgépem), hogy milyen nagy hasznát veszem a sakkból szerzett előre gondolkodásnak. No de térjünk vissza a fényképezéshez, habár ahogy elnézem, a sakktábla akár kompozíciós példa is lehetne.
Eifert János: A játék folytatódik / The game continues (2017)
A sakk ősi, perzsa eredetű táblajáték, és nemcsak a szabályai, hanem a története is kezdett érdekelni, amely egyébként a legendák világába nyúlik vissza. Az ismert mese szerint egy brahmin, név szerint bizonyos Széta találta fel a sakkot. Jutalmul a rádzsától első hallásra jelentéktelennek tűnő fizetséget kért, mindössze annyi búzaszemet, amennyi a sakktábla mezőire a következő szabály szerint képletesen rátehető: az első mezőre egy, a másodikra kettő, a harmadikra négy, vagyis az előzőnek mindig duplája. Számszerűsítve tehát a brahmin összesen tizennyolctrillió-négyszáznegyvenhatbilliárd-hétszáznegyvennégybillió-hetvenhárommilliárd-hétszázkilencmillió-ötszázötvenegyezer-hatszáztizenöt búzaszemet kért. Hamar kiderült, hogy ennyi búza nem terem a Földön. Aztán persze nem tudom, végül hogyan egyeztek meg, lehet, hogy ez a brahmin fejébe került, és ezután már nem volt kivel alkudni.
KkF: Kisiskolás, középiskolás. Hogy teltek a diákévek?
EJ: Hódmezővásárhelyen születtem, 1943. május 8-án, mondhatni éppen a második világháború kellős közepén. A szüleim nevemben táviratot küldtek szét, meg értesítést, hogy „Örömmel tudatom Apukám és Anyukám rokonaival és ismerőseivel, hogy május 8-án reggel fél 8 órakor leszálltam a mennyországból földi utam megkezdésére. Hosszúságom 52 cm, súlyom 3.26 kg, hajam barna, szemem kék és Anyukámmal együtt igen jó egészségben vagyunk”.
Ugyanezen a napon nemcsak a szüleim vették igénybe a távírda szolgáltatásait, hanem Sztálin elvtárs is, aki az angol-amerikai haderők észak-afrikai győzelme alkalmából küldött üdvözlő táviratot Nagy-Britannia miniszterelnökének, W. Churchill úrnak és az Amerikai Egyesült Államok elnökének, F. Roosevelt úrnak.
Szüleim, Bódi Lenke és Eifert János
Kisiskolás, középiskolás diákévek… A kor, a társadalom, a történelmi helyzet sok mindenben meghatározza életünket, anélkül, hogy tudnánk róla, vagy tehetnénk érte, vagy ellene. A második világháború, az emberiség történetének legnagyobb és legtöbb halálos áldozattal járó fegyveres konfliktusa Európában 1945. május 8-án Németország feltétel nélküli megadásával fejeződött be. Az európai, ázsiai és afrikai földrészen vívott harcokban közel hetven nemzet vett részt, ennek következtében több mint 73 millióan vesztették életüket, beleértve a megölt civileket és az elesett katonákat is. A háború a szövetségesek győzelmével, Magyarország vereségével ért véget, amit az évtizedeken át tartó szovjet megszállás, illetve befolyás követett. Ez a világégés a jövőt is felperzselte, a hatalmi viszonyok átrendeződésével az életünk, az én életem is megváltozott, kényszerpályára kerültünk. Apám Budapest ostromát és a hadifogságot túlélve tért haza a frontról.
Budapesti utcák 1945 februárjában. (Fotó: Fortepan.hu, Vörös Hadsereg)
A szovjet Vörös Hadsereg által elfoglalt magyar területeken, így Hódmezővásárhelyen is megkezdődtek a fogolygyűjtő akciók a megtorlás, az etnikai és politikai tisztogatás, valamint a kényszermunkásszerző akciók sorába illeszkedve. A romeltakarításra való hivatkozással fegyveres szovjet katonák a nyílt utcáról gyűjtöttek, és vittek el magyar civileket „málenki robot” címen. Apám egy elhagyott tanyán rejtőzködött, így elkerülte az előbb említetteket.
Ma már tudjuk (a történelemkönyvekből, akár a Wikipédiából is), hogy Magyarország az 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti megállapodás szerint újra elveszítette területeinek jelentős részét. A trianoni határokon belüli terület embervesztesége (halottak, hadifoglyok, sebesültek, elhurcoltak) 400-900 ezer fő volt. Elpusztult vagy elrabolták a nemzeti vagyon 40%-át, megsemmisült 30 ezer, súlyos sérüléseket szenvedett 48 ezer budapesti lakás. A közlekedés veszteségei is drámaiak voltak: felrobbantották a Duna és a Tisza összes hídját, elpusztult a vasúti sínhálózat 40%-a, a gyárak 90%-át érte kár. A rablásoknak és rekvirálásoknak esett áldozatul a szarvasmarha-állomány 44%-a, a lóállomány 56%-a, a sertésállomány 59%-a. Magyarországot a második világháború végén a szovjet hadsereg foglalta el, ezt követően a Szovjetunió megszállási övezetébe tartozott, és az országban zajló politikai folyamatokat ettől kezdve az ellenőrzése alatt tartotta, kiépült a sztálinista diktatúra, 1949-1956 között jött a Rákosi-korszak, amelyre mind a párton belül, mind országosan a féktelen terror volt jellemző. Az időszakot az ÁVO, illetve a belőle önállósított ÁVH kegyetlenkedései, a koncepciós perek, az „osztályidegen elemek” gulágszerű táborokba történő deportálása, kivégzése, illetve a párton belüli ellenzék pusztítása jellemezte, amely Rákosi Mátyás és Sztálin személyi kultuszával, erőltetett kolhozosítással és a nehéz- és hadiipar teljességgel indokolatlan és gazdaságtalan fejlesztésével párosult, ami nyomorba taszította a lakosságot.
Apám kiskereskedő volt, talán osztályidegen, fűszer- és csemegeüzletét 1948-ban államosították. Szerencse, hogy nem vitték Recskre, hanem egy útépítő vállalathoz „tanácsolták” a Vértes-hegységben található Szálláskút Pusztára, ahol anyagbeszerzőként és konyhafőnökként dolgozott. Gyakran nyaraltam nála, vele kapcsolatban sok élmény maradt meg az emlékezetemben. A kirándulásaink, a beszélgetések, a versei, amit egy eldugott kockás füzetben fedeztem fel, vagy az emlékezetes görögdinnye-evés, melynek végén alig tudtam felállni, úgy telepakoltam a pocakomat mézédes szeletekkel, viszont ürügyet jelentett, hogy még egy órát üljünk és beszélgessünk, szinte minden szavára, mondatára emlékszem ma is. No meg a biciklire, amivel a hegyoldalon a fák között nagy sebességgel rohantam lefelé, egy fatörzsnek ütközve olyan erős ütést kaptam a szívtájra, hogy órákon át mozdulni sem tudtam, alig lélegeztem. Azt hittem, ott fogok meghalni. Aztán kutyaugatást, csaholást hallottam, majd a fák között felbukkant apám egy vadász barátjával. Megtaláltak, meg lettem mentve…
Sajnos ezek már csak nyaralások voltak, mert időközben a szüleim elváltak. A bíróság engem apámnak ítélt, Béla öcsémet pedig anyámnak. Rossz gyerek lehettem, egyszer kimásztam a háztetőre, a gerincen lovagoltam, máskor a kukoricagóréban a gondosan felrakott kukoricacsöveket féltestvéremmel, Évával összekapaszkodva letáncoltuk az egészet. Apám szigorúan büntetett, tudta, hogy én lehettem az ötletgazda, mindkét esetben bicikli lánccal úgy elvert, hogy azóta se táncolom le a kukoricacsöveket és a tetőn sem vagánykodok.
Apám és nevelőanyám távollétükre gyakran bezártak a lakásba, még az udvaron lévő budiba sem tudtam kimenni. Egyébként jó tanuló, eszes gyerek voltam, az első osztályt csupa hetessel, azaz kitűnővel végeztem. A börtönszerű bezártságot, és az igazságtalannak tartott szigorú büntetést nehezen viseltem. Végül egy szép nyári napon – lehettem úgy hétéves, második osztályos tanuló – kimásztam a földszinti ablakon, pizsamában és egy szánkót húzva, amire a tankönyveimet, füzetjeimet meg egy inget, nadrágot pakoltam, anyám lakását kerestem meg. Ő még dolgozott, az Állami Áruházban volt csomagoló, csak este ért haza. Addigra elálmosodtam, és a szánkóra borulva elaludtam, könyveimet használva párnaként. Anyám ölelésében ébredtem, könnyei arcomra hullottak, gyönyörűen édesnek éreztem.
Másnaptól kezdve tőle indultam az iskolába, először a Szent István téri Általános Iskolába, majd később a Bethlen Gábor Gimnáziumba, alkalmanként pedig az Állami Zeneiskolába, ahol szolfézst és hangszeres zenét tanultam. Közben anyám férjhez ment, egy hadirokkant, akinek az arcát a háborúban egy retesz szétroncsolta, Törzsök Józsi bácsi lett a nevelőapám, az igazit olykor meglátogathattam.
1. Testvéreimmel, 1947 (Föntről le: Hegedűs Éva, Eifert János, Eifert Béla, ifj. Törzsök József)
2. 1957
3. Családi kép az ötvenes évekből (Lustig Fotó). Balról-jobbra: ifj. Törzsök József; édesanyám szül. Bódi Lenke; Törzsök József, nevelőapám; majd én. Ülnek: a Bódi nagyszülők
Édesanyám családi albumában találtam egy iskolai csoportképet, amelyet egy ismeretlen fényképész (talán Lustig?) Hódmezővásárhelyen, az Általános Iskola udvarán, az akkori VIII. osztályosokról (rólunk) készített, talán 1957. júniusában. Az iskolánk mai neve Szent István Általános Iskola, és természetesen a mai Szent István téren áll, amit egykoron Tanácsköztársaság terének neveztek. A képen Belényi Gyula igazgató és Széll Balázs osztályfőnök köré csoportosulva Korom Dezső (3), Tóth Sándor József (11), Eifert János (8), Kőrösi …(23), Tóth Sándor (10), Károlyi Zoltán (4), Hajnal Imre (7), Rácz István (18), Albert Imre (2), Hegedűs Tibor (19), Baricsa István (21), Rostás Sándor (1), Bőr Ferenc (9), Dékány József (22), G…, Rózsa János (14), Szokolai Károly (15), Széll Balázs osztályfőnök (12), Belényi Gyula igazgató (13), Lukács József (16), Nagy Rébék Ferenc (6), Bánfi ….(17), Balatoni József (5), aztán még Vincze Sándor, Takaró …., Dékány Imre, Tartsay Gábor …a neveket már Dékán Pista és Albert Imre azonosította, akiknek a beszkennelt képet e-mailen eljuttattam, ők sem emlékeztek pontosan mindenkire.
A Zeneiskolában kitűnő voltam, ezért egy Böhm-fuvolát kaptam használatra. A Böhm-fuvola cilindrikus és fémből (gyakran ezüstből) készült hangszer, a könnyebb játékot billentyűk és emeltyűk biztosítják, hangja erősebb, ezért meghonosodott a modern zenekarban is. Amikor Steiner Béla zeneszerző, a zeneiskola igazgatójának a nagyzenekarra komponált művét (Kínai szimfónia) mutatták be a Petőfi Sándor Művelődési Házban, a felnőttekből álló nagyzenekarban, pöttöm gyerekként én voltam a fuvolista, szólót is játszottam, a visszajelzésekből úgy tűnt, hogy kiválóan. A zene végig kíséri az életemet, a hangversenyek, koncertek mellett még munka közben is a Bartók Rádiót hallgatom. Talán a zene szeretetének köszönhető, hogy szívesen készítettem hanglemez- és CD-borítókat a QUALITON, HUNGAROTON és más, akár külföldi zenei kiadók felkérésére.
Nem tudatosan, ösztönösen inkább bizonyos zenei szerkezeteket, kompozíciós és dramaturgiai elemeket gyakran építettem be kreatív fotóimba. Ilyen például az ellenpont (kontrapunkt), ami a zeneművészetben polifon több szólamú szerkesztésmódot jelent, mely a szólamokat önállónak és egyenrangúnak tekinti. A NŐ c. installációmat, melyet 2003-ban a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban, a Képnovellák c. kiállításomon mutattam be, az előbb említett szerkesztésmóddal alakítottam. Az installáció mérete és szerkezete is rendhagyó volt, hiszen az 1 m magasságú és 10 m szélességű fotóvásznat nem lehet keretezni, pláne paszpartuzni, ezért más megoldással oldottam meg az installálást. A fotóvászon szélességnek megfelelő 10 méteres léc volt az alap, ami tiplikkel rögzült a falra. A 30 centis távközökből lelógó cukorspárga facsipesszel fogta meg a felső képszélet, alul a lefelé lógó madzagokba bekötött nagyobb méretű kavicsok súlyukkal a fotóvásznat kifeszítették. A mű alapja valójában egy 28 kép montázsából álló „dallamsor”, alatta, ellenpontban, ennek a fordítottja fut. Nevezhetjük kereszt-szerkesztésnek is, de nekem a kontrapunkt szó jobban tetszik, hiszen a kontrapunktikus technikának több formája van, a kánon és a fúga is ehhez tartoznak. A fúga kompozíciók legnagyobb mestere Johann Sebastian Bach volt. A Die Kunst der Fuge / A fúga művészete kb. másfél órás mű, ha minden tételt eljátszanak. A mű nagy része egyetlen fúgatémára épül, és mégsem unalmas. Vajon az én fúgámat nem unják meg az emberek?
Eifert János: Képnovellák 1. – A NŐ (2004) 100×1000 cm és alább egy részlet
A fotóvászonra nyomtatott nagy képeim installálása (cukorspárgás, facsipeszes és kavicsokkal súlyozott függesztése) világszerte újszerűségével tűnt fel, és értéket növelt, ugyanakkor a szállításnál, utaztatásnál megkönnyítette a dolgomat, mert az összetekert vászonképeket, kis súlyuk és térfogatuk miatt, repülőn utazva poggyászként adhattam fel. A paszpartuzott, keretezett képekkel ez csak nagy költséggel ment volna. A kavicsokat – súlyuk miatt – természetesen nem küldtem el, hanem előzetesen a kiállításomat szervező galériát kértem meg, hogy szerezzenek be egy-két zsákkal. A svájciak furcsállották ezen kérésemet, de amikor 2008. májusába a genfi Espace MaTToM Galerie d’Art-ban elkezdtük rendezni a Nouvelles Images c. kiállításomat, s az első „kavicsos” kép falra került, fellelkesültek, és még a földre is szórtak kavicsokat, művészien elrendezve persze, no meg a vendégkönyv is kavicsokból állt. Mellé tettünk néhány alkoholos filctollat, emlékszem, a kiállítás-megnyitón tolongtak az emberek, hogy úgymond bejegyezhessenek. Mint a mellékelt kép is bizonyítja, igen szép és értékes bejegyzések születtek. Ezeket megőriztem, és a következő kiállításaimon már ezek „súlyozták” a vászonképeimet. Más installációs megoldások is léteznek, és hogy mit, mikor, miért és hogyan használunk, nemcsak az adott tér, és a műszaki feltételek függvénye, hanem akár a meghívó galéria művészi koncepciója, a kurátor ízlése, vagy a hagyomány. Mindenesetre, ha valakit felkérnek egy kiállításra, feltételezhető, hogy a képeit jól ismerik, és jó képeinél az installáció technikai részletkérdés csupán.
2008 májusában a genfi Espace MaTToM Galerie d’Art mutatta be a Nouvelles Images c. kiállításomat, ahol még a vendégkönyv is kavicsokból állt
1. 2004 decemberében, a Pannonhalmi Bencés Gimnázium Tetőtéri Galériájában Mátyás atyával és a diákokkal éppen rendezzük a Képnovellák című kiállításomat. 2. Szeged, Duscha Galéria: Az a bizonyos A NŐ c. vászonképem itt láthatóan másképpen „fut”, mint a svájci, indiai, vagy koszovói kiállításaimon.
No de térjünk vissza a kisiskolás, középiskolás diákévekre, Hódmezővásárhelyre.
A Kálvin téri Állami Zeneiskola nemcsak a zene háza volt, az emeletes épületben különböző szakkörök is működtek. Rögtön bejelentkeztem néhány szakkörbe, gondolva, hogy ezek délutáni foglalkozások, és a zenetanulás előtt, vagy után a rádió-, modellező-, és ejtőernyős-szakkör is belefér az időmbe. Fizetni nem kellett, ezek ingyenes foglalkozások voltak, még az alapanyagot, ragasztót, szerszámokat, alkatrészeket is szabadon használhattuk. Hát az első csoda a rádiószakkörben egy kristálydetektoros rádió megépítése volt. Miért? Hát talán azért, mert ennek a legfontosabb alkatrésze egy nagyobbacska krumpli volt, amire több méter rézhuzalt tekercseltünk, a frekvencia behangolásához. A fejhallgató, kristálydetektor és a potenciométer forrasztás nélkül, egyszerűen a krumpli testébe szúrva kapcsolódtak egymáshoz. Amikor az alaprajz szerint mindent összekötöttünk, szinte hihetetlen, de a csoda megtörtént: a potmétert tekergetve egyszer csak a Kossuth Rádió szólalt meg a fülhallgatóban.
A modell-szakkörben egy kisebb hajót és repülőt építettünk, a rugalmas és erős, könnyű fajsúlyú balsafa lécek egybeépítésével, pausz-papír borítással, hidegenyv ragasztással. Nekem az volt csoda, hogy egy tervrajz alapján, egyedül megépíthettem valamit, ami még működött is. Igaz, hogy a repülő még repült is, hosszan és magasan, de összetört a landoláskor. Újabbat és erősebbet építettem, nem jelentett gondot, merthogy ez is játék volt, halálosan komoly játék persze.
Az ejtőernyős szakkörben a csoda elmaradt, mert amikor anyám megtudta (tőlem, persze) hogy az elméleti képzés után a gyakorlat következik, egyszerűen eltiltott a szakkör további látogatásától. Pedig milyen jól megtanultam az elméleti alapokat, a teremben az ejtőernyő szét- és összehajtogatása nekem ment a leggyorsabban. A gyakorlati foglalkozások kezdetben annyit jelentettek volna, hogy egy kisebb magasságból, egy műugrók használta toronyból homokba ugráltunk volna. Persze a későbbiekben ez már igazi repülőről történt volna. Anyám kiabált velem, pedig ez nem volt szokása: „Nem engedem, hogy kitörd a nyakad, bármilyen ügyesnek is tart az edződ! Nem mehetsz többet oda. Inkább hozzál vizet a kútról. Punktum.”
Hát jó (persze akkor nem volt jó), az ejtőernyős ugrás az ugrott. Beugrott helyette más. Az iskolai évzáró ünnepség előtt az egyik tanárom – akinek Anyám elmesélte, hogy a kútról ugrabugrálva, tánc-lépésekben hordom haza a vizet – rám bökött, hogy „te fogod eltáncolni a kanásztáncot, két bottal”. A könyvtárból kikölcsönzött Néptáncosok kiskönyvtára 23. kötetében közölt táncírás-partitúra alapján valahogy „összetákoltam” a kanásztáncot, vízhordás közben pedig kigyakoroltam, a néptáncegyüttestől kaptam csizmát és jelmezt, két botot pedig a kertünk végében vágtam. Az iskolaudvaron előadott kanásztáncnak tomboló sikere volt, én pedig annak örültem, hogy nem ejtettem el a botokat, és nem botlottam el a hosszú gatyában, ami nem rám volt méretezve.
Első színpadi szerepem Lutor Gyula: Subavásár c. táncjátékában, amit a hódmezővásárhelyi Petőfi Művelődési Ház színpadán adtunk elő
Ezután kerültem a Lutor Gyula vezette Vásárhelyi Népi Együttesbe. Első színpadi szerepemet Lutor Gyula: Subavásár c. táncjátékában kaptam, amit egy ukrán tánc és egy verbunk szóló követett. Az együttes fellépett kisebb művelődési házak színpadjain, szabadtéri ünnepségeken, fesztiválokon, még az egyik május elsejei felvonuláson is, melyen egy négy fehér ló vontatta, fellobogózott lőcsös szekér tetején kellett valami kis helyben eljárható verbunk-félét improvizálni. A zene hozzá a villanypóznákra felszerelt óriási hangszórókból bömbölt, recsegve és olykor el-elhalkulva, nyolc-tíz oszloppal távolabbról az Internacionálé kúszott be a népzenébe. A nagy lárma és hangzavar senkit nem zavart, mindenki a sörével és a virslijével, a gyerekek a fagylaltjukkal voltak elfoglalva. Amikor a bömbölő népi zene átváltott az Internacionáléra, és az oszlopok közt kifeszített „HÁLA ÉS DICSŐSÉG A FELSZABADÍTÓNKNAK, A NAGY SZOVJETUNIÓNAK!” szövegű transzparens az alatta lépegető lovak közé zuhant, akik ettől megvadult vágtába kezdtek, minek következében kissé kiestem a ritmusból, és még kapaszkodnom is kellett, hogy ki ne zuhanjak a szekérből. Az emberek – úttörők, munkások, parasztok és értelmiségiek – a Kossuth utca két oldalán állva éppen a Mérleggyár, majd a Szántó Kovács János TSZ felvonulóit tapsolták, meg skandálták, hogy „Éljen Sztálin, Rákosi!” A megvadult lovakkal a képbe bevágtatva engem is megtapsoltak, azt hívén, hogy ez így volt megrendezve. A nép egyszerű gyermeke, a parasztfiú még a vágtató lovak vontatta szekéren is a népi demokráciát védi, vagy valami ilyesmit gondolhattak…
KISZ-táborban csatornát ásunk (1961)
KkF: Ifjú legény. Táncos lábú. 17 évesen Novák „Tata” kezei alá kerül, a Honvéd Együttesbe. Egyenes út vezetett oda?
EJ: Novák Tata csak később következett. 1960-ban a Honvéd Együttes egyik turnéján Vadasi Tibor fedezett fel, majd szerződtetett, és így lettem 1960-1978 között a Magyar Néphadsereg Művészegyüttese tánckarának tagja. Nagy dolog volt ez számomra, hiszen az együttes művészi rangja nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő, története pedig különleges.
Az Együttes Veres Péter író, akkori hadügyminiszter kezdeményezésére 1948-ban alakult, első fellépésére 1949. április 29-én került sor. Első vezetője László-Bencsik Sándor szobrászművész volt. Vass Lajos 1949-től karnagyként dolgozott, majd 1953-ban a kórus vezetője lett. A tánckart Szabó Iván szobrászművész vezette.
Az együttes 1956 szeptemberében több mint 3 hónapos, rendkívül sikeres kínai turnén vett részt. A budapesti forradalom híréről is ott értesültek az együttes tagjai. December elején indultak haza vonattal, és átutaztak Moszkván is, ahol parancs szerint kellett volna adniuk egy gálaelőadást. Az Együttes a magyarországi forradalom leverése miatt egyhangúlag ülősztrájkot kezdett és megtagadta a fellépést. Több napos huzavona, fenyegetések után engedték csak őket haza. Hazatérésük után, 1957 elején elbocsátották az egész együttest, s a „hangadókat” – köztük Böröcz Józsefet, a tánckar művészeti vezetőjét és Vasst – pedig több éves procedúrának tették ki, fegyelmi elé állították és végül lefokozták. 1958 derekán a társulat ismét működési engedélyt kapott, s a visszatérő kórussal ismét 150 tagú nagy együttesként működhetett.
Behár-Vadasi: Bevonulás (1961)
Mint már említettem, 1960-ban lettem a tánckar tagja. Első jelentősebb szerepem 1961-ben Behár-Vadasi: Bevonulás c. táncjátékában Berci figurája (innen a táncszakmában rám ragadt művésznév). Ezt később sok tánckari kisebb-nagyobb szóló, karakterszerep követte: Bábu (Szabó Iván: Bábtáncoltató); John Reed műve, Ljubimov adaptációja nyomán: Tíz nap, amely megrengette a világot (1967), Kain (Geszler: Kain és Ábel, 1970), Vőlegény (Daróci Bárdos-Nagy László-Novák Ferenc: Menyegző, 1968), Szokolai-Balassi-Novák Ferenc: Vitézi Ének (1970), Szigeti Károly: Pásztortánc (1971), Ránki-Buda-Novák Ferenc: Ősök idézése (1972), Kodály-Novák Ferenc: Toborzó (1973).
Novák Ferenc Tata keze alatt egy évtizeden át táncoltam. Róla még el kell mondanom, bár ezt sokan tudják, hogy koreográfusként, rendezőként a magyar néptánciskola és a folklór sajátos színházi megjelenítésének egyik megteremtője volt. A Dózsa táncdráma, Mese a játék katonáról, Kőműves Kelemen, Menyegző – ezekben kisebb-nagyobb szerepeket játszottam – előkészítette későbbi jelentős koreográfiáit: István, a király (rockopera, 1983), Szarvassá változott fiak (Markó Ivánnal, 1985), József és testvérei (Markó Ivánnal, 1994), Egri csillagok (Zsuráfszky Zoltánnal, 1997). Termékeny időszak volt, nemcsak azért, mert szép feladatokat kaptam. A koreográfiák betanítása mellett életszemléletet, tartást, világlátást adott át nekünk. Bemutatók előtt, a feszültséget oldandó összehozott minket, kirándulásokat, vacsorákat szervezett. Igazi közösségteremtő volt. Az újszerű feladatok pezsdítően hatottak ránk. Inspiráltuk egymást. De Tata keltette föl és tartotta ébren bennünk az érdeklődést. Az energiánk nem kocsmázásra ment el, bár eljártunk néha együtt sörözni is. A hazai és külföldi turnékon Algéria, Csehszlovákia, Egyiptom, Franciaország, India, Irak, Lengyelország, Libanon, Német Demokratikus Köztársaság, Románia, Szíria, Szovjetunió, és természetesen Magyarország végtelen lehetőségeket kínált, hogy szabadidőnkben szellemi kincsekre, élményekre vadásszunk. Földrajz, történelem, kultúra, művészet, tudomány, filozófia, vallás, és mindenek középpontjában az ott élő emberek nyíltak meg előttünk – élő tankönyvként.
Én ezeken a turnékon kezdtem fényképezni, így sok pillanatot örökítettem meg. Ezek a pillanatok nemcsak a fényérzékeny anyagon rögzültek, hanem az emlékezetemben is. Most is beugrik néhány kép, amint franciaországi turnénkon, Párizsban együtt rójuk az utcákat, és nem olcsó nejloningre vadászunk, hanem élményre.
Eifert János: Place de Concorde, Paris
Nemcsak a Louvre-ban a Mona Lisa, a Jeu de Paume Galériában az impresszionisták festményei, a Rodin Múzeumban Dante Isteni színjátékát ábrázoló domborművekkel keretezett díszkapu mellékalakjai, hanem a Szajna, és hídjai, az Eiffel-torony, Sacré-Coeur, Montmartre, Champs-Élysées, Notre Dame és az emberek jelentették az élményt. Dél-Franciaországban az ősember barlangjába akartunk bejutni, s nem áruházakban bóklásztunk. Colmarban, az Unterlinden Múzeumában láthattuk az isenheimi szárnyas oltárt, Matthias Grünewald fő művét. Évtizedekkel később ez a szárnyasoltár segített, adott ihletet a Hármasképek / Triptichons c. kiállításom létrejöttéhez. Emlékszem, ahogy állunk és csodáljuk a képet, Tata fordít, franciául perfekt, magyaráz fáradhatatlanul, mi pedig tátott szájjal hallgatjuk. Mindig is nyitott volt, tájékozott, nagy tudású, áradt belőle a szellemi frissesség, nemcsak külföldön, hanem Budapesten is. Lakása állandóan nyitva állt előttünk. Soha nem volt bezárva, előzetes bejelentkezés nélkül is fogadott bennünket, ha éhesek voltunk, még főzött is nekünk. Újságok, könyvek, hanglemezek voltak nála, körülötte. Tánctörténet, néprajz, filozófia, művészettörténet, versek, zenék, táncjelírás… Sokat beszélgettünk, vitatkoztunk is olykor. Műveltségéből, tudásából sokat juttatott nekünk is.
1. Eifert János: Aktok kőfalnál (Trier, 2002), 2. Eifert János: A Föld álma (1984)
A próbateremben, új koreográfiái betanításakor nagyon igényelte, sőt elvárta az együttműködést. Mint a legtöbb koreográfus, ő sem mutatta meg pontosan a lépéseket, de felvázolta a koncepciót, jellemezte a szerep szerinti karaktert, lazán lejárta a mozgásokat, és a kivitelezést a táncosra bízta. Ha ez nem ment jól, akkor veszekedett, persze. A kiabálásokkal erőszakolta ki, hogy mindenki megcsinálja, amit ő akart. Volt, akit kizavart a próbateremből, botlábúnak titulálva, majd, amikor később visszahívta, mintha mi sem történt volna, barátságos légkörben folytatódott a próba. A bemutató előadáson ez a „botlábú” táncos kapta a közönség legnagyobb elismerését, a percekig tartó vastapsot. A nagysikerű bemutató után, amikor a művészek és a műszakiak, az alkotók és a közreműködők egy koccintásra, ünneplésre összejöttek a színpadon, a „botlábú” megköszönte Tatának, hogy vele ordítozott és hogy kizavarta a próbateremből. Mit is mondhatnék? Csak a végeredmény számít.
1. Szigeti Károly: Pásztortánc –Eifert János szólója 2. Fodor Antal: Repülés – Eifert János és Bangó Erzsébet kettőse
Mint már említettem, táncosként részt vettem az együttes hazai és külföldi turnéin, sőt más együttesekkel is együttműködtünk, például a Szegedi Szabadtéri Játékokon, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, valamint nagyobb fesztiválokon. Azon kívül vendégművészként Angliában a Billinghami Nemzetközi Folklórfesztivál szólistájaként is szerepeltem, de volt privát meghívásom Lengyelországba, Németországba, ahol a Saarländischer Rundfunk stúdiójában forgattunk. Közben szabadidőmben sokat fényképeztem és jegyzeteltem, naplót is írtam talán, nemcsak az együttes turnéiról, hanem más érdekes témákról is tudósítottam a különböző lapokat. Jó íráskészségem volt, ezért nem jelentett gondot képriportjaimhoz a szöveg megírása. Büszkén vettem kézbe a lapokat, ahol anyagaimnál a Kép és szöveg: Eifert János „aláirat” szerepelt.
Közben az MTI tehetségkutató pályázatán 1. díjat nyertem, a hazai és nemzetközi pályázatokon egyre több elfogadást, díjat érdemeltek ki a képeim, ezek miatt már nemcsak az együttes turnéival, bemutatóival kapcsolatos cikkeimet közölték, hanem úgymond a saját szabad témáimat is. A kutyáktól a színházi előadásokig, Párizstól Krakkóig, a Duna-kanyartól a Cap Kennedy Űrközpontig számtalan kisebb-nagyobb képriportom, címlapfotóm jelent meg az Új Tükör, Nők Lapja, Ország Világ, Világ Ifjúsága, Népművelés, Quest-France, Néphadsereg, Magyar Hírek, Pravda, Bulgarszko Foto, Magyar Nemzet, Fotóművészet, Fotó, Film Színház Muzsika, Táncművészet, Hungarian Dance News, Népszabadság, Natural History, Omszkaja Pravda, BBC Publikations, Wegierski Tydzien, FOTOKINO Magazin, Magyar Hírlap, Neue Zeitung, Schweinfurter Tagblatt, Haarlems Dagblad, Haller Tagblatt, Hamburger Anzeige és még vagy több tucat újság, folyóirat hasábjain.
A Honvéd Együttes táncosait technikai és művészi értelemben magas színvonalú, felkészült, tehetséges csapatként emlegették. Nemcsak a néptáncban, hanem más stílusokban, például színpadi táncokban, jazz- és karaktertáncokban, musicalekben, pantomimban és szövegmondásban, énekben is jeleskedtünk. Ezért gyakran szerepeltünk játékfilmekben és TV-műsorokban, amikben olykor táncoltam szólókat, vagy volt egy-két mondatos szerepem is, például a Zsurzs Éva rendezte Epeios-akció (1962) c. TV-játékban, a Csokonai Vitéz Mihálynak „Dorottya vagyis a dámák diadala a fársángon” című művének TV-játék változatában, Gobbi Hilda címszereplésével (Rendezte: Horváth Jenő, 1973), továbbá a Háry János Kodály Zoltán daljátékának 1965-ben bemutatott filmváltozatában, melyet Szinetár Miklós rendezett, és Szirtes Ádám volt a főszereplő.
A Miért rosszak a magyar filmek? c. filmszatíra egyik jelenetében Bara Margit, Margitai Ági, Major Tamás, Rajz János és Mécs Károly társaságában (jobbról balra a harmadikként) feszülten figyelek a szalagátvágásra, mint a világ legfontosabb pillanatára, majd dalra fakadok a többiekkel együtt. Ironikus giccs ez a jelenet… (MAFILM archív)
Szerepeltem az 1964-ben készült Miért rosszak a magyar filmek? c. filmszatírában, ami Csurka István forgatókönyve alapján, Fejér Tamás rendezésében egy történetet mesél el a filmíróról, aki előleget vesz fel egy olyan forgatókönyvért, amely sohasem készül el; és ír egy másikat, amelyikre maga sem ismer rá, amikor végre film lesz belőle. Gábor Miklós, Kállai Ferenc, Bara Margit, Major Tamás, Rajz János, Garas Dezső, Margitai Ági és más szereplők társaságában táncolni és még szöveget is mondani nekem akkor óriási dolog volt. Emlékszem, azt a néhány mondatot, pedig megtanultam, alig tudtam elmondani, csoda, hogy nem sültem bele. Az igazi csoda az volt, hogy ezekkel az általam is nagyra tartott művészekkel barátként beszélgethettem…
1974-ben A Magyar Televízió 4-es stúdiójában, és a MAFILM Bábfilm-stúdiójában készült a -1° C című elektronikus balettfilm (Rendező: Szitányi András, Operatőr: Szabados Tamás, Fotók: Eifert János), amely „újszerű technikájáért és művészi értékeiért” Montreaux-ben a zsűri különdíját kapta. Szitányi András a FOTÓ újságban látott képeim alapján bízott meg a filmjéhez elkészítendő 120 fotóra, amit a forgatókönyv alapján, a TV-film dramaturgiai szerkezetébe illesztve kellett elkészítenem. Mellesleg megjegyzem, hogy a 120 db fotó (360 Ft/db) honoráriumából egy használt, de jó állapotban lévő Zsigulit tudtam vásárolni.
A táncos pályámat 1978-ban befejeztem, pont akkor amikor még nagy jól ment a dolog. Nem egy kiöregedett, kiégett táncosra emlékeznek majd a szakmában. Ezt követően inkább fotográfusként és / vagy fotóimmal szerepeltem különböző TV-filmekben.
A „Zseni és János” c. dokumentumfilm 1991-ben készült, a riporter-szerkesztő Gém György rendezésében, és akkori felségemmel, Jung Zsenivel együtt mi voltunk a főszereplők. „A művészházaspár a nemzetközi élvonalba tartozik a fotóművészet számos ágában, például az aktfotográfiában, a táncfotózásban és a diaporámában.” A majd egyórás filmnek Bogdán László operatőr adta meg a vizuális szépségét, és képi hitelességét. Közreműködtek Eichner Tibor Érdemes művész és Hágai Katalin Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas balettművészek; Popper Péter pszichológus, pszichoterapeuta, egyetemi tanár, író.; Tóth János, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Balázs Béla-díjas operatőr, kinematográfus, filmrendező, dramaturg; Kocsis Magdolna és Jiraszek Zsuzsa fotómodellek.
A „Zseni és János” c. dokumentumfilm forgatásán (balról jobbra) Jung Zseni fotóművész, Eifert János, Bogdán László operatőr, Gém György riporter-szerkesztő és mint közreműködő Tóth János, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Balázs Béla-díjas operatőr
2003-ban a Magyar Televízió megbízásából, Kálmán János rendező forgatott egy 55 perces portréfilmet az „ELSŐ KÖNYVEM – Eifert János portré” címmel. A szerkesztő-riporter Bayer Ilona, az operatőr Sibalin György volt. Valamiért karácsonyeste mutatták be, a fő műsoridőben. Emlékszem, nagy sikert aratott, és sok ellenséget hozott. Miért pont az Eifert? Mindenesetre ez a portréfilm úgy lett kerek, hogy azontúl, hogy bemutatta munkásságomat, az embert és a művészt, a képeimet –, megszólalt benne Lőrinc Katalin Harangozó-díjas táncművész, nem mellesleg a feleségem; továbbá Novák Ferenc Kossuth-díjas és Erkel Ferenc-díjas koreográfus, rendező, később a Nemzet Művésze; Kincses Károly muzeológus, fotótörténész, a Magyar Fotográfiai Múzeum alapítója; Tóth József Füles Balázs Béla-díjas, Pécsi József-díjas, Érdemes művész, a Magyar Fotóművészek Szövetsége Életműdíjas fotóművésze; Vinnay Péter, a Fotó- Videó Magazin főszerkesztője; Csíkvári Péter szobrászművész, grafikus, érmész; N. Mészáros Júlia művészettörténész, a győri Xantus János Múzeum kiállításrendezője, gyűjteménykezelője, a Városi Művészeti Múzeum igazgatója.
Az Eifert családnál jártunk… HírTV, 2006. – 26 perc
Műsorvezető: Borbás Mária, Rendező: Dobronay László, Vezető operatőr: Markert Károly, Felelős szerkesztő: Fehér Zsuzsa
„Vajon a fényképezés valóban a pillanat művészete? A jó akt tényleg csak a fiatal, szép női testet jelenti? Hogyan lehetett egyetlen fotóban Kibédi Ervin igazi énjét megörökíteni? Milyen trükkökkel lehet igazán jó fotókat készíteni négylábú barátainkról? Vajon helyrehozható egy apa-lánya kapcsolat, ha 15 évig nem is találkoztak? Hogyan kerülhet egy táncos a neves Maurice Béjart brüsszeli iskolájába? Mit lehetett tenni a tiltás ellenére, amikor az erdélyi magyarok nem fértek be a Honvéd Táncegyüttes előadására? Milyen bonyodalmakat okozhatott, ha egy mérnök néhány évtizeddel ezelőtt rádiós eszközöket vásárolt és ráadásul a sárkányrepülést is kipróbálta Zalaegerszegen? Kiderül a Családmese adásából – az Eifert családnál jártunk.”
Szerelmes földrajz – Eifert portré, 28 perc, Duna World, 2019. május 9. 18:55 óra
„Eifert János fotóművész lesz a mai vendége a Duna Televízió Szerelmes földrajz című műsorának. Ma este ismétlésben újra látható a Szerelmes földrajz című magyar ismeretterjesztő filmsorozat Hódmezővásárhelyt bemutató része, amelyben Eifert János fotóművész kalauzolja a nézőt szülővárosában, természetesen a szavak mellett, sok-sok fotón keresztül.
A Hollós László szerkesztő-riporter és Dala László rendező által jegyzett sorozatban a nézők egy-egy jelentős magyar személyiség portréját és életének kedves és meghatározó helyszíneit ismerhetik meg. A mostani film főszereplője Eifert János fotóművész, aki szakmájának, művészetének itthon és külföldön is egyik legismertebb képviselője, meghatározó egyénisége. Sokoldalú, folyamatosan megújuló, kísérletező alkat. Fotográfusként kitűnő riportfotós, mély életképek készítője, pályája kezdete óta meghatározó táncfotográfus, kiemelkedő igényességűek aktfotói, portréi, természetképei és más irányú alkalmazott és autonóm fényképei.”
Közben megöregedtem, táncolni már csak a koromnak megfelelő szerepeket vállalok, például 2014-ben a Six Dance Lessons in Six Weeks c. amerika filmben, amelynek operatőre Zigmond Vilmos, ASC volt.
KkF: Korán elkerült a szülővárosából, Hódmezővásárhelyről. Milyen emlékei vannak őseiről, szüleiről?
EJ: Az őseimmel kezdeném, hiszen nekik és Mária Teréziának köszönhetem – ne mosolyogjanak, most nem viccelek – hogy Hódmezővásárhelyen születtem, és az interjúban feltett kérdésekre itt Budapesten válaszolgatok.
A 18. sz-i magyarországi betelepítések során 40 000 német telepes érkezett dél-Magyarországra, köztük nagy számban telepedtek le bányászok, kőfaragók, vas- és rézművesek Stájerországból és a Szepességből is. A kincstárnak a telepítés ezen időszakban évente 200 000 forintjába került. A bevándorlás csúcspontja 1768-1771 között volt, amikor közel 17 000 német érkezett Lotaringiából, Trierből, Elzászból, a Fekete-erdőből, Tirolból, Svájcból és Svábföldről. Őseim, az Eifertek svábok voltak, ráadásul baptisták, akik az életüket mentették az éhínség és a vallási üldöztetés miatt. Mária Terézia 1723-ban kiadott törvénye, amely a földművelőknek ingyen földet, építőanyagot és hat (a kézműveseknek 15) évi felmentést adott az adózás alól – nagyban segítette őket, hogy a Dél-Alföldön telepedjenek le. A legenda szerint ükapám és családja szegényen, mindössze egy bibliával érkezett Soltvadkertre – a helyi múzeum őrzi – szorgalmukkal és hozzáértésükkel azonban gazdagon termő gabona-földeket, gyümölcsöseket, szőlőültetvényeket, állattartást hagytak az örökösökre. És gazdagodtak is persze, az első emeletes házat nagyapám építtette Soltvadkert főterén, tizenegy gyermeke született, ők is, később gyarapodó családjuk is otthont kapott benne. Gyerekkoromban gyakran nyaraltam Soltvadkerten, és ebben a házban laktam én is.
Eifert-család. A csoportkép Soltvadkerten készült, valószínű 1942-ben. A szüleim a felső sorban balra az elsők, nagyapáék (Eifert János és felesége, született Ba Ilona) a középső sorban középen láthatók. Úgy tűnik, hogy csak tíz gyerekük látható a képen, a tizenegyedik, Eifert Béla a háborúban elesett.
Rengeteg élmény maradt meg az emlékezetemben. Kijártam én is a földekre, persze nem dolgozni, kérésemre tanítgattak földet művelni, tán még kapálhattam is, kévét köthettem, lovagolhattam, szőlőt szüretelhettem. Számomra játék volt mindez, halálosan komoly játék persze. Mindenesetre sajnálom, hogy akkor még nem volt fényképezőgépem, így az aratást, cséplést, a szüretet akkori formájában nem örökíthettem meg. Ma már nem kaszával, hanem komputer vezérlésű kombájnokkal aratnak, a cséplőgépeket sem gőzgépek hajtják már. Nem gatyás parasztok isznak agyagkorsóból, hanem farmernadrágos és feliratos pólós fiatalemberek PET-palackból. És nem cserépedényekből falatoznak, hanem az étteremből, vagy az üzemi konyháról kihordott műanyag ételhordókból. Az agyagkorsó, a cserépedény, a kasza és a fenőkő, akárcsak őseim bibliája, kiállított tárgy csupán a helyi múzeumban.
Az Eifert család leszármazottjaival, a rokonaimmal tartom a kapcsolatot, gyakran meglátogatnak vagy meglátgatom őket, olykor vidéki kiállításaim megnyitóin is megjelennek. Levelezünk egymással, mai időkben persze inkább az e-mail és a Facebook megy, postára már nem nagyon járunk. Viszont a szöveges üzenetek mellé képeket és videókat is csatolhatunk. Évente, kétévente élő találkozókat szervezünk, ezeket a külföldről hazalátogatók miatt is „Eifert Reunion” címkével jelezzük a FB-on. Tavaly Soltvadkert határában, Józsiék tanyáján találkoztunk, voltunk vagy ötvenen, sok régi emlék, megsárgult fotó, bor címke, aranymenyegzőre szóló meghívó, valamint és Nagyapa bibliája örvendeztetett meg bennünket.
KkF: Köztudott, hogy táncos korában kezdett el fényképezni, akkor még csak kedvtelésből.
Mikor érezte úgy, hogy a “hobbija” komollyá válik? Hallhatnánk valamit az első önálló kiállításáról?
EJ: 1960-tól a Honvéd Együttes táncosa lettem, Budapestre költöztem. 1965-ben Béla öcsémtől, aki Ogyesszában hűtőipari gépészmérnökként diplomázott, kaptam egy szovjet gyártmányú Zorkij-4 kisfilmes fényképezőgépet. Néhány szakkönyvet vettem, áttanulmányoztam azokat. Persze a felét sem értettem a leírtaknak, mégis az első tekercs filmem, amit télen hazalátogatva Mártélyon, a Holt-Tisza partján fényképeztem, tökéletesen volt exponálva. Anyám boldog volt, hogy a fia milyen ügyes, és hogy róla milyen jó képeket készítettem. Aztán jöttek a táncosok, barátaim, a Halászbástya, és Illés Mária, az a kedves lány, aki később a feleségem lett, szóval tücsköt-bogarat, mindent, amit szépnek vagy érdekesnek találtam, lefényképeztem.
Eifert János: A Holt-Tisza télen (Mártély, 1995)
A leexponált negatívokat magam hívtam elő, a nagyításokat, a papírképek előhívását az albérleti szobácskánkban berendezett sötétkamrában, egy felhajtható asztalkán elhelyezett nagyítógéppel, és hívótálakban csináltam. Barátaim szerint egyre jobb képeket készítettem, de én nem voltam megelégedve magammal. Autodidakta módon tanultam, kiállításokra jártam, a könyvtárban művészeti albumokat lapozgattam és megrendeltem a FOTÓ újságot. Jobb gépre lett szükségem, több gép kipróbálása után egy Pentacon Six 6×6 középformátumú fényképezőgépet választottam, Sonnar 2.8/180 és Flektogon 4/50 Carl Zeiss Jena objektívekkel. Az életművem jelentős része ezzel a technikával készült, köztük a Marcel Marceau, Cirkusz, Fénytvirágzó fa, Tánc, Iraki asszonyok, Bejart Balett és sok más.
Marcel Marceau, Béjart Balett, Fénytvirágzó fa, Iraki asszonyok (1975), Ifjúság
Eifert János: Gyermekotthon ablaka (Lengyelország, 1969)
Az első, szerényebb bemutatkozásom 1969-ben, a Budapest Fotóklubban történt. A kis kamara-kiállításomat megnyitó Féjja Sándor fotó- és filmkutató pszichológus, filmtörténész nagyra értékelte képeimet, és bíztatott, hogy egy nagyobb lélegzetvételű, több anyagot bemutató kiállításra törekedjek. Ez nem volt könnyű, már csak az anyagiak miatt sem.
Az „Eifert János fotókiállítása” először 1972. májusában került bemutatásra a Magyar Néphadsereg Központi Klubjában, annak galériájában (Budapest V. ker. Váci u. 38.).
Egy nagy szakmai tekintély, Réti Pál fotóművész, a Népművelési Intézet főelőadója nyitotta meg a kiállításomat, amelynek nemcsak nagy sikere, hanem jó visszhangja volt a sajtóban, rádióban.
A bemutatott anyagban már ott voltak azok a képeim, amelyek később bejárták a világot, sok díjat, elismerést szerezve, ezek gyűjteményes kiállításaimon ma is szerepelnek.
Néhány kép, köztük a Marcel Marceau, Cirkusz, Tánc, Modern balett, Gyermekotthon ablaka, Fényt virágzó fa és a Szamaras fogat Kairóban méteres nagyságban voltak kiállítva. Ezeket a nagyításokat a hálószobában berendezett sötétkamrában készítettem. Az Opemus nagyítógép kifordított alapdeszkával és egy vödör vízzel ellensúlyozva a szekrény tetejére került, így a padlóra fektetett FORTE papírt két és fél méter magasságból, 30 perces expozícióval tudtam levilágítani. A méteres tálakat, amikbe a hívóoldat és a fixír került, hosszú lécekből mintáztam, majd mezőgazdasági fóliával béleltem ki. A vegyszereket műanyag vödrökben kevertem ki, és öntöttem az általam barkácsolt tálakba. A munka befejeztével a vegyszereket egy fúrógéppel meghajtott, annak tokmányba befogott barkács-szivattyúval varázsoltam vissza a műanyag kannákba. A képek kasírozása farostlemezre, csirizzel történt. Zárójelben mondom, a csiriz liszt és víz összekeverésével, főzéssel készül, pontosabban készült, mert ma már sokkal jobb anyagok állnak rendelkezésünkre.
A kiállításrendezésre egy egész napot szántunk, késő este lett, mire az utolsó képet is a paravánokra szegeltük, no meg a képcímek úgyszintén. Nagyon jól nézett ki az egész, minden rendben van, mehetünk aludni. Hogy száradjon a kasírozás, feltekerték a fűtést. Nyugodtan aludtunk, nem sejthettük, hogy reggelre az összes kép a padlóra kerül. A túlfűtés miatt a farostlemezre kasírozott képek megvetemedtek, és lepattantak a szögekről. Kezdhettük elölről a képek felrakását, a megnyitó időpontjában még mindig maradt kép a kezünkben. Jöttek a vendégek, megjelent az ajtónyílásban Kibédi Ervin színművész is, akinek a portréját éppen kezdtem szögelni. Kínos volt, vajon hihette azt, hogy a portréja csak azért kerül falra, merthogy megjelent?
Kibédi Ervin (1972), Marcel Marceau 2. (1968), Kairói madonna (1968)
1978-ban váltottam, táncművészből fotóriporterré, fotóművésszé avanzsáltam. Másfél évig a Lobogó szerkesztőségében, egy képes hetilapnál dolgoztam fotóriporterként, kitűnő újságírókkal, kollégákkal – köztük Kertész Péter, Fóti Péter, Müller Tibor – együttműködve. Megtanulhattam a csapatmunkát, ami nem a beolvadást, az egyéniség feladását, hanem a közös gondolkodást, a szellemi kapcsolódást jelentette. A leghíresebb képeim, mint a Nyáj és A kertész keze ennek a lapnak a megbízásából készültek.
Aztán léptem, mert hívtak, majd tíz éven át a környezet- és természetvédelem profilú Búvár folyóirat szerkesztőségének fotóriportere, munkatársa lettem. A gépet, felszerelést a Lapkiadó Vállalat adta, emellett volt saját fényképezőgépem is. Ha jól emlékszem, egy Minolta SRT101b 35mm, és jó objektívekkel ellátott Mamiya 645 fényképezőgépek voltak a munkaeszközeim, ezenkívül a Vállalat műtermét is használhattam. Dr. Lányi György főszerkesztő, egy tudósember nagyon becsülte a munkámat, igaz ez a Lobogónál is így volt.
Ha a lapnál teljesítettem a feladataimat, leadtam az anyagaimat, szabadon publikálhattam bármely más lapnál, dolgozhattam könyvkiadóknak, reklámügynökségnek, és még utazhattam is. Nem volt nagy fizetés, de egy folyóiratnál az elfoglaltság sem olyan vészes.
Eifert János munka közben (Fekete Attila felvétele)
A Búvár szerkesztőségében a lapindító értekezletek az előző szám kiértékelésével indultak. Gyakran felolvasták az olvasói leveleket, az egyik a fotósokat, köztük engem is név szerint dicsért: látszik, hogy jó éles objektívvel dolgozom, merthogy a legutóbbi szám címlapján közölt József hegyi barlangos felvételem, pedig a föld alatt nincs sok fény, pazarul élesre sikeredett. Nekem akkor egy ócska vicc jutott eszembe, el is mondtam rögtön, megnevettettem vele a főszerkesztőmet, az egyébként mindig komoly professzor urat:
A híres fotóst vendégségbe hívják. A vacsora után a háziasszony beszélgetésbe elegyedik vele:
– Gratulálok a képeihez, nagyon szépek! Biztosan jó fényképezőgépe van.
Erre a fotós:
– Gratulálok a vacsorához, nagyon finom volt! Biztosan nagyon jó fazekai vannak!
Mint akkor ez szokás volt, bizonyos lapoknál közölték a fotók technikai adatait, a fényképezőgép márkáját, a blende és zársebesség beállításait, valamint a film érzékenységét is megadták, mondván, hogy műveltségünkhöz hozzátartozik ismerni a fotótechnikát.
Hú, mintha a fogamat húznák, valójában engem ez kevésbé érdekelt. Előadásaimon, mesterkurzusaimon, tanítványaimnak szoktam mondani, hogy nem a legújabb, és legdrágább eszköz képes a legjobb eredményt adni, hanem a felkészültségünk, tudásunk és a tehetségünk. Ne higgyünk a gyártók, forgalmazók reklámszövegeinek, pl., hogy Ön csak megnyomja a gombot, és máris kész a kép! Nem a fényképezőgép készíti a képet, hanem a mögötte álló ember. A gép csak eszköz, a szellem mi vagyunk. Akkor hát melyik a legjobb fényképezőgép? Hát az, amit jól tudunk kezelni.
KkF: Mint fotós sok helyen, sok feladatkörben s különböző témákon dolgozott. Csapatmunkás vagy magányos farkas sors jutott önnek?
EJ: Magányos farkasként a falkában is nagyon jól működöm. Ha már etológiai hasonlatot használunk, ne feledjük, hogy a falka két magányos, ellentétes nemű farkas egymásra találásából, és az ő kölykeikből lesz. Hát én mindig igyekeztem megtalálni a páromat és neveltem a gyerekeimet, meg a tanítványaimat.
KkF: Kik azok a mesterek, akiknek igyekezett a nyomába lépni? Tudom, ez nem atlétika, nem futóverseny, de az emberi természethez hozzá tartozik, hogy dobogós helyen szeretne végezni vagy legalább is a közelében. Sikerült valami igazán egyedit, különöset alkotnia? [2]
EJ: A példaképeim, vagy akiket végtelenül tisztelek, köztük Joseph Nicéphore Niépce, Félix Nadar, Edward Weston, Székely Aladár, Balogh Rudolf, Székely Aladár, André Kertész, Escher Károly, Henri Cartier-Bresson, Brassai, Robert Capa, Korniss Péter, Keleti Éva, Benkő Imre és sokan mások nem versenytársaim, nem is lehetnek, mert ők a fotográfia történetének legértékesebb, időtálló alkotásait hozták létre, egyedi és megismételhetetlen műveket. Velük versenyezni nem lehet, nem is kell, hanem inkább szellemiségük, képeik atmoszféráját beszippantani, ami bíztatást, ösztönzést jelent számomra, hogy tudásom és tehetségem függvényében értékes, és időtálló műveket alkothassak. Talán szokatlannak tűnik, hogy egy riportképet is alkotásnak nevezek, noha esetleg maga a szerző sem gondolja annak, hanem inkább munkának, egy megbízás teljesítésének. Attól, hogy ő mit gondol, még lehet a munkája fotóművészeti alkotás.
Példaképeim sarkaltak, hogy én is nyilvánosság elé vigyem a képeimet. Eddig életemben 250 önálló kiállításomat rendezték meg 40 országban, több mint kétezer csoportos kiállításon szerepeltek képeim világszerte, amiért mint a sportban, számolatlan díjjal, nagydíjjal, különdíjjal, diplomával teleaggatva léphettem – jelképesen persze – a dobogó különböző fokára. Hát megmondom, hiú ember vagyok, mindig a legmagasabb dobogót kedveltem. Azért az ezüstöt, bronzot vagy a szalagot sem utasítottam vissza, és tudtam, tudok örülni mások sikerének is.
A FIAP (Fédération Internationale de l’Art Photographique), a világ legnagyobb fotóművészeti szövetsége, amely 85 országot, és közel egymillió fotóst foglal magában, EFIAP/s (Kiváló Művész) és ESFIAP (Tiszteletbeli Kiválóság) kitüntetéssel ismerte el munkásságomat. Ezeket nem valami ügyesen megfogalmazott felterjesztések alapján kaptam, hanem versenyszerű megmérettetésben az elfogadott és / vagy díjazott képekkel szerzett pontok alapján. Mert a zsűri pontoz, egy bíráló maximum tíz pontot adhat egy képre, a computer oszt, szoroz, összead és megvan a végeredmény. Nincs vita, megbeszélés és taktikázás, az eredmény, mint a sportversenyeken rögtön megjelenik.
Ha már így dicsekszem az elismeréseimmel, díjaimmal, nem hagynám ki a Balogh Rudolf-díjat, amely a magyar fotográfia legrangosabb szakmai díja, és a Magyar Fotóművészek Világszövetsége Életmű-díját, no meg az Excellense PSA (Photographic Society of America) elismerését sem. Persze ezek a címek, a PSA-t kivéve nem versenyben születtek, hanem felterjesztésre.
Eifert János: Tánc (1971) Talán a legtöbb elfogadást, díjat kapott felvételem, amit 1971-ben készítettem ugyan, de még ma is „fut” a világban, újabb díjakat szerezvén. Annak idején a Miskolci Avas Táncegyüttes felkérésére készült, és Galambos Tibor koreográfiáját, a Matyó lakodalmast mutatja. A hosszú, talán 1/8 sec záridővel készült bemozdulásos felvételt a Miskolci Nemzeti Színház színpadán, a zsinórpadlásra felmászva készítettem, Pentakon Six 6×6 fényképezőgéppel, Flektogon 4/50 Carl Zeiss objektívvel. Talán a legtöbbet publikált felvételem, sajtóban, könyvekben, albumokban, kiállításom plakátjaként, katalógusokban, Michéle Auer – Michel Auer: Photographers encyclopaedia international 1839 to the present c. enciklopédiában, amelyben a világ legjobb fotográfusait – köztük 28 magyart – mutatja be, vaskos három kötetben, az Edition Camera Obscura gondozásában.
KkF: A diaporámával a 70-es évek elején találkoztam, amikor Kocsis Ivánt (1931-2020) a Műszaki Egyetem méltán elhíresült Vári kollégiumában tartott rendezvényeinek egyikére (később Dunaújvárosba is) meghívtam. Majd a 80-as években magam is kacérkodtam e különös műfajjal, de akkor már egybeépített, két diavetítős, tolópotméterrel vezérelhető masinával, amit a média alapismeretek óráimon is bemutattam oslói egyetemista diákjaimnak. De nem akarom tovább untatni kísérletezéseimmel az olvasókat, halljuk inkább első kézből egy profi művész kalandozásait a diaporáma berkeiben. Kiemelve azt az elismerést, amit a Tűztánc c. alkotására kapott.
EJ: A diaporáma a vetített kép művészete, olyan audiovizuális műfaj, amely a fotográfiával és a filmmel rokonítható. A kép és hang együttes megjelenése – a filmmel és videóval ellentétben – az állóképekre, azaz a fotográfiára épül. A digitális szerkesztésű diaporámát digirámának nevezik, mondják még fotó-videónak is. Művészi hatása, látványteremtő vizuális attraktivitása miatt az előadóművészetekkel, a színpadi produkciókkal jól társítható. Valószínű, hogy a táncos múltam, előadóművészi tevékenységem lökött, vagy inkább vezetett arra az útra, hogy diaporámával foglalkozzak.
Képi, zenei, előadói tehetségemnek köszönhetően 1985-től készítek diaporámákat.
Akkor a magyar diaporáma csúcson volt. Dozvald János, Tám László, Kocsis Iván, Szőke János, Szabó András, Mánfai György, Dobóczky Zsolt – sorolhatnék még neveket – a nemzetközi élsodorban vitorláztak. Hazánkban Pécsett és Vácon felváltva rendeztek nemzetközi diaporámafesztiválokat, nagy érdeklődés mellett, és nemzetközi alkotók részvételével.
Első diaporámám és első sikerem a Hard Rocks (1985) volt. Emlékszem a Sebesvíz Nemzetközi Fotóművészeti Alkotótábor színhelyén, a társalgóban Halmai Laci ott felejtette a diaporáma vetítő berendezését. Feleségemmel, Jung Zsenivel épp akkor jöttünk haza az Egyesült Államokból, New Yorkból tele új képekkel. Betettem a diákat a vetítőkbe, elkezdtem vetítgetni. Hajnal három felé valaki bejött, csak annyit hallottam, hogy azt mondja, hogy „János, ez fantasztikus. Miért nem diaporámázol? Hátranéztem, az egyik osztrák fotográfusnő, Monika Klinger volt. Sok munkával összecsiszoltam a képi és zenei alkatrészeket, Wilpert Imre zenei közreműködésével. Elküldtem a 9. International Tonbildfestival, Hamburg nemzetközi fesztiválra, ahol a Hard Rocks közönségdíjat, a zsűri által adományozott fődíjat, egy Minolta fényképezőgépet, valamint egy ledorongoló, nagyon goromba kritikát kapott.
Lehet, hogy a dac, a „majdénmegmutatom” káromkodás lökött a folytatás felé. Mindenesetre készültek az új művek, a Visszapergetett idő (1987), Volt egyszer egy falu (1988), Helyzetjelentés (1989), Velencei karnevál (1989), Bemutatom a feleségem (1990), Tűztánc (1991), Maszkok (1992), Bemutatkozás (1995), Másképp, Labirintus, Anyám kertje, Arcus Temporum (2005), Szemkontakt, O Fortuna (2006), Szívcentrum-dal, Ami összeköt, Kína, Selyemút (2007) című műveim, amik a világ rangos nemzetközi diaporáma-fesztiváljain számos díjat, közönségdíjat, grand prix-t nyertem. A Tűztánc c. diaporámat a FIAP történeti kollekciójába választották, a MunchMunnichMultimedia Fesztiválon a legjobb fényképezés díját kapta. 1993-ban a Photo Ciné Club meghívására bemutatattam diaporáma-műsoromat Párizsban (Un soir, un auteur – Studio Raspail). 1994-ben diaporáma műsorommal előadókörutat jártam be az Egyesült Királyságban a Royal Photographic Society meghívására, később Németország, Ausztria, Olaszország, Franciaország, Kína és természetesen Magyarország különböző városaiban mutathattam be műveimet.
1993-ban például a FIAP, a Nemzetközi Fotóművészek Szövetsége évkönyvében a diaporáma témában világelsőként tüntettek fel.
1991 Grado, Diaporámavetítésem a FIAF Kongresszuson (Jacques Denis felvétele)
KkF: Tekintsünk bele a digitális fotózás rejtelmeibe. Mennyivel nyújt többet, mint a celluloid? Nem szentségtörés hátat fordítani a vegyszereknek, a sötétszobának, ahol a szemünk láttára jelennek meg a papírképen a várva-várt motívumok?
EJ: A fényképezésben az analóg és a digitális technika között vannak szerethető, vagy utálható különbségek. A végeredmény szempontjából ezek lényegtelen apróságok, hiszen a kép készítése a cél, nem az eszköz szubjektív megítélése.
KkF: Számtalan szervezet alapítója, tagja. Felsorolni is sok. Adna nekünk egy összefoglalót az ön számára legfontosabbakról?
EJ: Megpróbálom.
1971- Magyar Fotóművészek Szövetsége tagja, 1997-2002 elnöke
1978- MAOE (korábban: Művészeti Alap) tagja; a MÚOSZ tagja; a Magyar Reklámszövetség tagja
1984- FIAP (Fédération Internationale de l’Art Photographique) tagja
1989- Krakkói Fotográfiai Társaság (KTFIS) tiszteletbeli tagja
1990- PSA (Amerikai Fotográfiai Társaság) tagja
1993-97 a Magyar Természetfotósok Társasága (Nimród Fotóklub) elnöke,
1998-tól tiszteletbeli tagja
1992- Magyar Fotóriporterek Társasága (korábban: Fotóriporteri Kamara) alapító tagja
1996- WCCP (World Council of Professional Photographers) tagja
1994- APPI (Arbeitskreis Portraitfotografen International) tagja
naturArt (Magyar Természetfotósok Szövetsége) tagja, műv. tanácsadó
Szerzői Jogi Szakértő Testület tagja
2002- Association des Photographes et Cinéastes tiszteletbeli tagja
2002-2012 Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége Szobrász Számítógépes Szakosztálya Digitális Alkotócsoportja (LÉDA) tagja
Győri MédiaKlub alapító tagja, a tanácsadó testület tagja
Győri Fotóklub tiszteletbeli tagja
2011- XXI. Század Társaság tagja
2014- Hódmezővásárhelyi „Lucien Hervé” Fotóklub tiszteletbeli tagja
Kanizsa Fotóklub tiszteletbeli tagja, 2018-tól rendes tagja
Magyar Fotóművészek Világszövetsége tiszteletbeli tagja, 2019-től rendes tagja
2017- Ad Hoc Budapest Fotográfiai Alkotóműhely tagja
2017- Helios Fotóklub (Komárno) örökös tiszteletbeli tagja
2020- Fészek Foto- és Filmográfiai Alkotó Egyesület tagja, művészeti vezetője
2021- naturArt tiszteletbeli tagja,
Global Photographic Union tagja,
a Magyar Művészeti Akadémia köztestületi tagja
KkF: Megszerzett tudását, tapasztalatait milyen úton örökíti át az ifjabb nemzedéknek?
EJ: Egyrészt mesterkurzusom, és az úgynevezett Kerti partik keretében, továbbá:
1984- Sebesvíz nemzetközi fotóművészeti alkotótábor művészeti vezetője,
az 1. Werkschule für Fotografie, Soltau;
Höhere Graphische Bundes- Lehr- und Versuchstanstallt, Wien;
BodyArt, Bayreuth meghívott előadója, workshopvezetője;
a Magyar Fotóművészek Szövetsége szakkollégiumának, mesterkurzusának vezető tanára.
2002-2007 Magyar Táncművészeti Főiskola,
Győri Tánc- és Képzőművészeti Iskola,
Szókratész Két Tanítási Nyelvű Szakközépiskola tanára, fotográfiát, sajtófotót és újságszerkesztést tanít
KkF: Közel 300 egyéni kiállítást jegyez. Vannak ezek közül kiemelkedők, legkiemelkedőbbek, vagy az adott időben és helyen mindegyik a leg…?
EJ: Nemcsak személyes okok miatt, merthogy Hódmezővásárhelyen születtem, de az Alföldi Galériában bemutatott életmű-kiállításomat gondolom a legfontosabb kiállításomnak.
Tíz terem, két hosszú folyosó 504 négyzetméter alapterületen, egy héten át rendeztem a kiállításomat Képíró Ágnes kurátor együttműködésével és a Tornyai János Múzeum munkatársainak a közreműködésével. Jól lehetett tagolni, időrendben és tematikusan korszakolni, majd egy átgondolt dramaturgiai szerkezetben építeni a 154 kiválogatott képet.
A feliratok, képcímek, meghívók, plakátok mind profi design-ben készültek. A kiállítást Feledy Balázs nyitotta meg Lőrinc Katalin táncművész közreműködésével, Dr. Miklós Péter alpolgármester köszöntésével, mintegy 350 vendég jelenlétében.
Eifert János: Visszapillantás (1964-2020) c. életmű-kiállítás.
Alföldi Galéria, Hódmezővásárhely, 2020. február 23 – augusztus 30.
KkF: Önnél az a bizonyos 3T, mint ahogy egy 70. születésnapon adott interjújából [3] kiderül, más jelentéssel is bír: Test, Tánc, Természet. Hallhatnánk erről?
EJ: Sokaknak, akik persze a kiállításomat nem látták, nem is láthatták, nekik a „Három T” hallatán a Tiltott, Tűrt, Támogatott szóhármas, mint a kommunista kultúrpolitika „terméke” ugrik be. Közismerten működött a Szovjetunióban a támogatás és a tiltás, majd a második világháború után hamarosan a befolyási övezetébe tartozó szocialista országokban is megjelent. Magyarországon az úgynevezett Három T „kifinomult” változata a köztudatban Aczél György nevéhez kapcsolódik, pedig már az ő fellépése előtt is jól „működött”.
Nálam a 3T (Tánc, Test, Természet) az 1997. júniusában a pécsi Művészetek Háza, Martyn Ferenc tetőtéri galériájában bemutatott kiállításom címét jelenti. Emlékszem, és soha nem fogom elfelejteni, hogy a kiállításomat Dozvald János fotóművész nyitotta meg, szellemes költőiséggel, csupa t-vel kezdődő szavakkal:
“Tisztelt túlkínálattól tizedelt tömeg!
Tradícióként tilthatnám, tűrhetném, támogathatnám e tárlatot.
Tetézzem történelmi tévedéseinket? Szabad tetéznem?
Tanácsosabb talán téznem, tézek tehát tézisek helyett:
tett!
tettes!
talentum, tele tettvággyal
tennen testével teremtőn tekergett theaterek tribünjein
today táncolni túlkoros
tudósított is, tükörreflexes technikával tájvédelmi témákat tálalt
turnézott Theszalonikiben, Tátrában, Teheránban, Torontóban
Titán! – ti tán tudjátok: titulusai táblákat töltenének:
tisztelhetnénk a TT /Tehetség Tröszt/
a TTT /Támogatásért Tűvétevő Tanács/ tagjaként
többen temetnék
természete talányos
töprengő tudósba turmixolt torkos tinédzser
tudását testáló túlfűtött tanár
természet titkait tettenérő tanú
Tildi tatán túltevő tollatlan turul
tilalmak táblái közt tévelygő tolvaj
tengerbe téved, telibetalál
támolyog, torpan, tűzbejön
tikkasztják torkára toluló teóriák
testamentumot tákol, tilinkóra táncol
a tegnapi tetszhalott talpraáll
…
titeket tárcsáz, tinéktek teremt
tinéktek tapétáz termeket
tinéktek: trónusához tódult tisztelgők
téveszméktől taglózott tamáskodók
tinéktek tekint teremtő tekintete
Temérdek tabló, tehetségével teli termek,
tiszteletreméltó teljesítmény,
Tinéktek – tettek tanúi – tétlenül téblábolni nem tanácsolom
Tekintsetek a titkaikat táró testekre,
a természet testre találó titkaira,
a tört tónusokban terjengő tájakra,
a timeless tobzódó táncra,
a tornyosuló talányokra,
a tökélyesült trükkökre!
…
Testvéreim, tisztelegjünk!
Tolongjatok!
Torpanjatok!
Tűnődjetek!
Teringettézzetek!
Tanuljatok!
Taglózódjatok!
Találkozásra fel!
Tárom e tárlatot”
Pécs után még húsz helyen, és az aktok ellenére változatlan összeállításban mutatták be a 3T-t. Most jut eszembe, egy apró változtatás, szócsere mégiscsak történt: 2013. szeptemberében Keszthelyen, a Balaton Színház Simándi termében 3T – Tánc/Test/Tanulmányok címmel került a közönség elé.
KkF: Ugyanebben a beszélgetésben említést tesz egy újabb betűsorról is: LLL. Mi áll mögöttük?
EJ: Rémlik valami, amit említhettem a rádióinterjúban, az a 3LEG: a legelső – a legismertebb – a legkedvesebb fotó lehetett, egy kiállítás, amit a MEDIAWAWE 2002 keretében, a FOTÓHÓNAP 2002 részeként, a Xantus János Múzeum Rómer Termében rendeztem meg, 2002. áprilisában. Akkor a MEDIAWAVE művészeti vezetőjeként ötlöttem ki ezt a meghívásos kiállítást, amely a mai magyar fotográfia meghatározó (ismert, vagy kevésbé ismert, de a szakma által minősített) alkotóit mutatja be, három-három (a legelső – a legismertebb – a legkedvesebb), művészetüket jellemző, meghatározó képeikkel.
A kiállítók: Apáti-Tóth Sándor, Berta Béla, Fuszenecker Ferenc, Habik Csaba, Horváth Dávid, Hegedűs 2 László, Hemző Károly, Herendi Péter, Jung Zseni, Koncz Zsuzsa, Kunkovács László, Lehotka László, Markovics Ferenc, Szilágyi Lenke, Tóth István, Vancsó Zoltán, Vencsellei István, Zátonyi Tibor és mások.
KkF: Örömmel fedeztem fel egy olyan felvételét, ami egy általam is látott pantomim előadásról tudósít. Szinte áramütésre hívta elő bennem a diákéveim nagy élményét. (Köllő és a Dominó együttes, Cirkusz)
Az Eifert 80 életműkiállítás előkészületei alatt nyilatkozott erről a hajnalig tartó munkáról.[4]
Megosztaná velünk az akkori élményeit?
EJ: A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején gyakran fényképeztem az Egyetemi Színpadon, ahol nemcsak a Bartók Béla Egyetemi Énekkar, és az egyetemen belül alakult más csoportok léptek fel, hanem az irodalmi esteken Latinovits Zoltán, Mensáros László, Major Tamás, Benedek Miklós, Sándor György, az Universitas Együttes előadásain Fodor Tamás, Halász Péter, Hetényi Pál, Kristóf Tibor, Sólyom Katalin, Jordán Tamás is. A Domino Pantomimegyüttes Köllö Miklós vezetésével éppen egy új bemutatóra készültek, aminek a plakátjához kellett fotót készítenem. Volt egy főpróba közönséggel, de már menet közben kiderült, hogy a közönség zavarása nélkül nem értékelhető fotót készítenem. Megbeszéltem Miklóssal, hogy az előadás befejeztével marad a társulat, és visszafele haladva, akár több jelenetet egybe rendezve, újra gondolva, egyetlen pillanatba sűrítve az egész előadás lényegét, jó plakátfotó készülhessen. Ez a munka hajnalig tartott, morogtak is néhányan, hogy nekik a filmgyárban lenne forgatás, másokat a szinkronstúdióban vártak, a végeredmény azonban – mindnyájunk örömére – elfeledtette ezeket.
A kép, amit a plakátra kiválasztottunk, Pentakon Six 6×6 fényképezőgéppel, Flektogon 4/50 Carl Zeiss objektívvel, és hosszú záridővel készült. Ez azt jelentette, hogy a bemozduló, táncoló alakok kissé életlenül, a mozdulatlanul térdelő Köllö Miklós pedig élesen jelenik meg a képen. A „Cirkusz” című képem, azontúl, hogy plakátra került, majd az újságokba, kiállítási képként bejárta a világot, és más fotóimhoz hasonlóan nagyon sok díjat, elfogadást hozott.
KkF: Egy interjúban az első hallásra különös kijelentés hangzott el öntől [5]: a fotózás nem csak a pillanat művészete, hanem a gondolkodásé is. Kifejtené nekünk bővebben?
EJ: Szoktam is mondani, hogy a fotóművészet nemcsak a pillanat művészete, hanem a gondolkodás művészete is. Amikor exponálunk, valóban a pillanat töredéke alatt rögzül a kép a fényérzékeny anyagon, ma már az SD kártyán, de hogy hol, mikor, milyen nézőpontból, milyen beállításokkal (zár, rekesz, fókusztávolság stb.) és főleg, hogy miért éppen akkor nyomjuk meg a kioldógombot, abban benne van minden tapasztalatunk, tudásunk, életfilozófiánk, erkölcsünk, etikánk, állásfoglalásunk, és nem túlzás, de a környezetünk, a társadalom, a barátaink, szeretteink és ellenségeink ráhatása gondolkodásunkra. Még az is tudatos, amikor nem készítünk felvételt, pedig ott a téma az orrunk előtt. A „nem fényképezünk” akár tudatos állásfoglalás is lehet, nem csupán technikai szünet: szándékosan elengedjük a pillanatot, mert nem akarunk „szobrot állítani” olyannak, aki hitünk, erkölcsi, filozófiai alapállásunk szerint nem érdemli meg azt, hogy az utókor emlékezzen rá. Hallottam olyan esetről, hogy az esküdtszék bűnösnek találta a vádlottat, a bíróság halálbüntetést hirdetett, azon túl még azt is, hogy az elítélt neve soha ne említtessék. Igaz, vagy nem, kétségeim vannak efelől. Lehet, hogy egy rádiójátékban hallottam, vagy filmen láttam, ki tudja? Mindenesetre az ítélettel egyetértenék. Hát, nem is tudom, hogy így történne…
Eifert János: Fájdalmas portré
KkF: Több beszélgetésben is felemlíti A kertész keze c. alkotását. Mitől olyan különleges ez a kép? [6]
EJ: Azt nem mondhatom, hogy különleges, miért is mondanám? Egy jó riportkép, amelyet nagyon szeretek.
1978-ban, a Lobogó című képes hetilap munkatársaként, országjáró riportútjaimon rendszerint és legszívesebben Kertész Péter újságíró kollégámmal dolgoztam együtt. A Heves megyei Tarnamérán, dinnyevásárláskor akadtunk az öreg kertész bácsira, akinek zamatos paprikái, paradicsomjai határon túl is híresek voltak. Kertész elhatározta, hogy a kertészről ír, én pedig illusztrálom az anyagát. Nekikezdtünk a munkának. Az öreg nagyon szófukar volt, egyébként is ment volna palántázni. Először csak figyeltem az öreget, kicsit beszélgettünk, fényképezni csak később kezdtem. A kezei úgy mozdultak, mint egy begyakorlott koreográfiában: megtervezett a mozdulatsor, ritmusos a tempó. Kéz lendült, palánta mozdult, és máris sorok maradtak mögötte. Nem kellett nagy ész felfedezni, micsoda „modellel” akadtam össze. Bámultam a mozdulatait, a jó zsíros, humuszos földtől feketéllő kezét.
Ez teremtő kéz szoborba kívánkozott. Ahhoz – mármint a mintázáshoz – akkor sem értettem, így a maradt a Minolta SRT 101-es kisfilmes fényképezőgép, az ORWO NP 20-as fekete-fehér negatív és egy 70-210 mm-es Vivitar makro Zoom, no meg a “képírás”. A látvány bűvölete, a megörökítés vágya, és a szándék, legyen a kép természetes, ugyanakkor jelképi erővel bíró. Olyan, amilyet akkori példaképeim, Echer Károly vagy Henri Cartier-Bresson készítetek volna.
A fénykép – A kertész kezei – egy sorozat (képriport) részeként készült, majd lassan leválva / kiválva a többitől, önálló képként, pályázatok, kiállítások díjazott darabjaként él tovább.
Egy-egy példányát a Magyar Fotográfiai Múzeum és a Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény őrzi, de korlátozott példányszámban magántulajdonban is megtalálható. Önálló kiállításaimon még most is szerepel, de néhány csoportos kiállításon, kollekcióban is bemutatásra került.
1979-ben Paul Almasy beválogatta a Les Hongrois (A magyar fotográfia 1850-1980 között) kiállítás anyagába, amelyet először a párizsi Galerie Canonban, majd Amszterdamban, Barcelonában és Milánóban mutattak be. Szerepelt más összeállításban is, így Berlinbe, New Yorkba, Torontóba, Rómába, Tokióba és más városokba is eljutott.
Kicsit pátoszosnak tűnik, de úgy gondolom, hogy a kertész kezeit a teremtés szimbólumaként őrzi az ezüstalapú papír – ma már digitális formában is.
KkF: Fotóin gyakran tűnnek fel fehér vagy fekete pontok, négyzetek. Ha fotósorozaton látom, akkor első pillanatban azok a logikai feladatok jutnak eszembe, amiken a következő lépést (vagy ábrázolást) nekem kell megtennem. Máskülönben pedig arra is gondolhatok, hogy a kép egyensúlyát, esetleg fókuszát akarja közölni a szemlélővel. Vagy egészen másról van itt szó?
EJ: A 2019-ben készült Tánc / Test / Tanulmány egyrészt a kilenc mezőre osztott szerkezetével, másrészt geometriai elemek, körök beépítésével adja meg az általam megtervezett ritmust, a képolvasás ritmusát. A világos foltok vonzzák ugyanis a tekintetet, ezt kutatások is bizonyítják. Miért volt szükség a kilenc mezős felosztásra, Bacskai Ildikó táncművész egy képen belül kilencszeres szerepeltetésére? Ez olyan, mint a dadogás, azaz a hangok, szótagok, szavak és kifejezések ismétlése, néma blokkok és hangok elnyújtása. Egy jó fotográfus persze nem dadoghat, tudnia kell egyetlen pillanatba belesűríteni a mindenséget. És ha a mindenség, esetünkben egy csodálatos táncos nemcsak egy mozdulattal képes elbűvölni bennünket? A fotóriporter ilyen esetben sorozatot készít, a fotóművész pedig szekvenciát, amely akár egy képbe – mint egy versbe – sűríti a pillanatokat. A ritmust geometriai elemekkel, fehér körökkel adja meg, a rímek pedig a sorok végén összecsengenek. A képírás-képolvasás nemcsak a zenei, de az irodalmi nyelvezet szabályait is elbírja.
Eifert János: Tánc / Test / Tanulmány (2019)
KkF: Mióta készít lovas felvételeket? Véletlenül találkozott a négylábú témával, vagy génjeiben hordozza a lovak szeretetét?
EJ: Naplómból idézek: „Éveken át, kora reggelenként fényképezem a lovakat Bocskán, Vígh Pisti lovas-tanyáján. Amint felkél a Nap, vörös fénnyel koszorúzza a lovak sörényét és a fák koronáját, meleg sugaraiban a zúzmarás fű is feloldódik lassacskán. A lovak egyike-másika még állva alszik, a többiek lassan araszolva a mezőn, ropogtatják a friss füvet. A nagy csendben csak ez a zaj hallatszik, no meg a madarak csivitelése, a méhek zümmögése, időnként a távolból kutyaugatás. A fényképezőgépem kattanása szinte robajként hat a természet csendjében. Ahogy a nap magasabb fokra hág, az élet is megmozdul, az állva-alvók is kocognak az istállók felé, friss széna kerül eléjük, most azt ropogtatják. Reggeli után lesétálnak a tavacskához, itatás. Felélénkülnek, játszanak, vágtatnak, évődnek egymással, engem is üdvözölnek. Évek óta fényképezem őket, már megszoktak, talán be is fogadtak. Én mindenesetre jól ismerem őket, a nevükön szólítom Puszedlit, Gesztenyét, Vacakot, Sziporkát, Cirókot, Kiasasszonyt, Szittyát, Lilit, Levendulát, Kittyt, Tarkát, Atakámot és Karát. Kincs és Szofi most is itt vannak körülöttem. Boldog vagyok társaságukban, még a fényképezésről is elfeledkezek.”
Eifert János: Mindörökké (Bocska, 2022)
KkF: Aki botladozik az idegen nyelvek világában, abba kapaszkodik, hogy nincs nyelvérzéke. Aki rossz fotókat készít – mint én is –, azt mondja magáról, hogy nincs fotós szeme, nem lát a pályán. Eltanulható ez a mesterség, fejleszthető művészi szintre?
EJ: Hogy megtanulható-e a fényképezés? A mesterség szintjén mindenféleképpen, akár autodidakta módon is. Fejleszthető művészi szintre? Bár évtizedek óta tanulom és tanítom, olykor kézzel fogható eredménnyel, mégsem vágom rá könnyedén az igent. A tapasztalat mondatja velem: a mesterség-művészet eszközeinek birtoklása és a tehetség mellett – hogy művészi minőséget hozzunk létre – még az isteni szikra is szükséges.
Eifert János: Képszínház
Eifert János: Müller Fanny táncol
KkF: 80. születésnapján, olvasóink nevében is, tisztelettel köszöntöm. További sikereket, jó munkát kívánok!
Eifert János: Kettőstudat / Dual Consciousness 3.
Jegyzetek
[1] https://eifertartgallery.hu
[2] https://www.youtube.com/watch?v=95wGoyP4UAk
[3] https://www.youtube.com/watch?v=VnkpbB3l0rc
[4] https://www.youtube.com/watch?v=95wGoyP4UAk
[5] https://www.youtube.com/watch?v=jQm2MN7Llg8
[6] https://www.youtube.com/watch?v=gccCexicXOI
[7] https://maszol.ro/kultura/Eifert-Janos-fotoi-testrol-lelekrol
Illusztráció: Eifert-nagyinterjú
Ezek is érdekelhetik!
„A vers – bár belőlem születik – mindig előttem jár” (Baka Györgyi-nagyinterjú) →
Halmai Tamás: Egyik szirom után a másik…* →
Rainer Maria Rilkéről (III/3) →
