Búzás Huba: Babics Imre, a klasszikus
– aki egyszerre új és antik veretű –
Irodalmunkban (egyebütt is!) fejünk neheztelő csóválgatására adnak okot mindazok, akik valamely értéket megtagadnak; akik az értéktelennek tulajdonítanak értéket; avagy valamely érték tudatlanságuk miatt látókörükön kívül esik. Ha marketing világunkban fontossággal bír annak tesztelése (mágnes teszt vagy savteszt útján), hogy valamely fém arany-e, vagy sem, érték-e, vagy sem, netán az arany mennyire tiszta karát-minőség (24 karátos-e?), avagy csak silány ötvözet, utánzat, úgy természetesen nem kevésbé fontos kultúránk világában is értékeink megállapíthatósága. (A savteszt hatására a hamisítvány megzöldül-e, mint a plagizátor a méregtől, hogy tetten érték, lelepleződött.) Voltaképpen e fontosság, e szükséglet biztosítja irodalomkritikánk magas rangját. Fontos, hogy egy-egy irodalmi „aranyrög” láttán, azt tenyerünkbe kapva, megállapítani törekedjünk az értékét – nem a piaci árát, hanem az eszmei értékét, súlyát. Ez jutott eszembe Babics Imre „Dérkristályok Növekvő Sóhajából” című verseskötete (Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2022) lapjainak forgatása, a mű olvasgatása közben. A József Attila-díjas, Sziveri János-díjas szerző (ma már többkötetes magyar költő!) a XX. század végén fellépő új költő nemzedék egyik „legtálentumosabb” tagja. Eme kötetével – utóbb értesültem a jó hírről – Artisjus Díjat nyert.
A költő útja – kötetei nyomán
Méltán. Újabb elismerésben részesítéséről értesülve könyvespolcaimhoz léptem, s a magasból hirtelen hat korábbi kötetét emeltem le, kaptam ölbe, hogy emlékezzem. Emlékezzem hozzá fűződő versélményeimre, talán hogy e kötetekbe ismét belelapozva felidézzem versvilágát, abba önkéntelenül elhelyezhessem az újabb lélekérintő impulzusokat: a „dérkristályok növekvő sóhajait”. Felütöttem tehát a Hármashatár-heg-et. Minden sorából a lírikus néz szembe önmagával, s velünk. Bármiről szól is – önmagáról vall: „Szellemfiúként visszanézek” – mondja. „Haldoklom: helyem nem találom…/ úgy hiányzik a végítélet…/ Haldoklom: szívemig – talán – eljutottam.” Morzsolgatom szavait. Visszavonultan él falusi magányában. Aztán kezemben a GNÓZIS súlyos kötete. Regény-öntőformába löttyintett, hexameterekben lüktető szövegű modern nagyeposz. Hősköltemény, melynek a budapesti Havanna-lakótelepen játszódó természetfeletti eseményei a csodák világába visznek. Ismerős történet. Mintha laudációval felérő kritikát írtam volna e műről „A Gnózis olvasgatása közben” címmel. Ma már nem emlékszem, hogy ez az írásom hol és mikor jelent meg. A jó írások a végtelenben léteznek. Akárcsak e nagyeposz katarzis-eleme, az igazságtétel, amely a nooszférában megy végbe. Metafizikája nyomon követi (tudottan vagy szándékon túl!) Teilhard de Chardin gondolatmenetében egyetemes fejlődésünk korszakait: a geogenezist, a biogenezist, valamint a pszichogenezist, mely már a lelki-tudati jelenségek megjelenésének fejlődési stádiuma. A Havanna-lakótelep lázadói szakrális terrorral törnek a líra világuralmára. Vélhetően a Gnózis szerzőjének szelleme Novalis szelleme, aki valaha úgy tartotta: a társadalmat, életvitelünket „költőivé” kell tennünk. A „Sztármajom többszörös alkonyatban” című kötetének lírikus alakja is ő. (A „sztármajom” egyébként nem más, mint maga az ember – netán lélekvándorlásának egy későbbi stádiumában.) Természetimádó, kinek füvészkertjében megmentett madárfiókák csivitelnek egzotikus fákon, boldog dísztavakba tekintenek, amikor a költő fejszével vágja fel a vastag jeget, hogy lélegzethez jussanak aranyhalai, a kecskebékák és a gőték. Elvarázsolt táj, vízililiom alszik a partján. Egy lélekvándorló poéta költészete ez a valóság legmagasabb dimenziójában:
És folytatódik mindez – eszményi lélek-tájakon – a Tűtükör című kötetben:
„Abrak a vadnak, ablak a vaknak” című kötetében távolbalátóként már-már végső „időzavarában” vallja be:
A „Kihallgat itt rekedt ikreket” című verseskötete valójában két mű és mégis egy: a „Kő ködön” fraktálepika, valamint a „Csendes esély” pontlíra sorainak olvastán földereng: e magasban (a nooszférában) szárnyaló poéta-lélek lírikus ugyan, ám epikus is egyben, azaz „rekedt ikrek” kiáltozása hallik a Parnasszuson, ám de ki figyel reá? Kilátástalan e művéből sorokat kiragadnom, hogy érzésvilága gondolatait érzékletesen idézzem, mert minden sora fontos, hova tovább „törvényerejű”, az örökkévalóság faláról ekhóként visszaverődő – szinte már! – örökérvényű szavak.
Dérkristályok Növekvő Sóhajából
Ekkor tettem vagy tettük föl – nemcsak én és mi, és nemcsak magamnak! – az időtlen Értelemhez intézett kérdést: ki ez a költő? Babics Imre, a klasszikus? A válasz nem sokáig késlekedett, mert kézbe kaptam, kaptuk, íme, következő – talán legfurcsább, de mindenesetre a legnagyszerűbb – kötetét: a „Dérkristályok Növekvő Sóhajából” című dialógokat hordozó verses monológot, melyben az emberiség szócsöveként szólal meg a költő – az ember hangján a világmindenség urához. Egy arborétumból csendül föl, ima, az irdatlan terek és idők teremtőjéhez, az Abszolútumhoz. Szét szórt szavai ezernyi decibel hangerővel visszhangzanak ismét – mit visszhangzanak, dörömbölnek agyunkban:
Halmai Tamás, a kötet olvasószerkesztője állapítja meg: amint a DNS, úgy a Dérkristályok Növekvő Sóhajának költészete is örökítőanyag. Pontosabban: örökítőszellem. Kezdetektől végekig húzódik e nagyszabású gondolati eposz íve; s ehhez a metrikai jellemzők is idomulnak: a művet romolhatatlan alkaioszi strófák alkotják. Lehet, hogy különösen e verstani formába öntés ragadta meg az üstökömet (bocs: érzékeimet) és szólaltatta meg bennem is visszhangosan a lélek rapszódoszait, avagy e klasszikus ritmusban a földöntúli dobszólót? (Nem lehetetlen, hisz’ 2017 és 2020 között magam is e versformában, megkettőzött alkaioszi strófákban írtam a XXI. század metafizikájaként emlegetett új világteremtés-mítoszt – mintegy 550 oldalon át – az Ég Föld Emberek című lírai eposz-trilógia látomásait és hallucinációit. Az egyes lírai eposzok második kiadása egységes szerkezetben e címmel 2020-ban látott napvilágot.) Lehet; ám még sem e rokonlelkűség nyomán merészelem kijelenteni – ezek után kérdőjelek nélkül! – esszém címében: Babics Imre, a klasszikus. Igen, élő klasszikusunk.
Az új és antik veretű művek dicsősége
Korántsem futólagos, „tetszik”-szintű megállapítás ez, mert rendelkezünk ennél jóval egzaktabb szellemi savteszttel. Sőt, e tárgyban nemcsak „elmélkedéseimre” támaszkodhatom, amelyekről a poézis filozófiája tárgykörében szóltam. (Búzás Huba: Évszázadok feje fölött; Művészetek Háza, Veszprém, 2021.) Mikor is szabatosan meghatároztam a művészeti szép fogalmát. Ekként: „Művészeti szépnek nevezzük azt a teremtő képzelet útján létrehozott – és szellemi tartalommal telített – produktumot, amelynek magában való célja, hogy indulati mozgalmasságával tetszetős kompozícióba szervezze az affektív kolorit elevenségű látomásokat és hallucinatívákat, amelyek szemléletünkre és érzékeinkre hatva emocionális boldogság- és gyönyörérzeteket keltenek.”
Babics Imre munkáit akár egyenként vagy kötetenként, akár összességükben feleltetjük meg e művészeti szép fogalmának, mindannyiszor kijelenthetjük: igen, alkotásai e mércének megfelelően művészien szépek. Természetesen önmagában mindez – tudom – nem elegendő ahhoz, hogy alkotóját klasszikusnak nyilvánítsuk. Rendelkezünk azonban mindezen túl a művészi minőségek terén oly kánoni értékskálaként szolgáló esztétikai zsinórmértékkel is, amely további – viszonylag objektív – értékmeghatározásokat tesz lehetővé. Ennek ismérveit „A műalkotások értékének megállapíthatósága” című tanulmányomban összegeztem. (Megjelent a naputonline.hu elektronikus irodalmi lapban, 2021-ben.) Ilyen ismérv a többi között a magas rendű formateremtés megvalósítása a szemléleti forma, szerkezeti forma, nyelvi forma, műfaji forma és verstani forma terén. Ezeknek tehát egyenként és összességükben ismételten alávetve a szerző műveit, kijelenthető nagy fokú magabiztossággal: Babics Imre versalkotásai egyszerre új és antik veretű költemények. S ha még ez sem elegendő a kételyeket támasztók ellenvetései cáfolatául, úgy szembesítsük e kételyeket a világirodalom egyik legnagyobb szaktekintélye nézeteivel. Charles-Augustin Sainte-Beuve-re hivatkozom.
Sainte-Beuve fogalom-meghatározása
Sainte-Beuve – a kritikai esszé mai műfajának XIX. századi megalapítója – maga teremtette műfajának óriása. Tekintélye e téren a regényíró Balzacéval, vagy a költő Victor Hugoéval vethető össze. Feuilletonjai (tárcacikkei) tették egyeduralkodóvá az irodalomkritikában. A Causeries de lundi III. kötetében tette föl az irodalomtörténet e jelentős horderejű kérdését: Ki a klasszikus? (Magyarul: Ima az Akropoliszon. A francia esszé klasszikusai; Európa Könyvkiadó, Budapest, 1977. 253.old.) És válaszolt reá, rámutatva: e fogalom tartalma idővel módosult. Igaz, a közkeletű meghatározás szerint klasszikus az a régi szerző, akinek hírnevét a csodálat szentesítette, és aki tekintély a műfajában. Kezdetben csak az ókoriak számítottak klasszikusnak. A „classicus assiduusqe scriptor” minősítés először Gelliusnál található: olyan író, akinek értéke és jelentősége nem vész el. A rómaiak számára az ókori görögök legnagyobb formátumú írói számíthattak csak klasszikusnak. A reneszánsz kor óta megjelent a kettős antikvitás: klasszikussá váltak a fényes háttérből kiemelkedő római szerzők is. Később a modern irodalmak klasszikusnak ismerték el Dantét és utókorának nagyjait. Még később a „klasszikus” fogalma már áthagyományozódik és maradandó a nemzeti irodalmakban. A Francia Akadémia első Szótára (1694) a klasszikus szerzőt így határozta meg: „Általánosan elismert régi szerző., aki tekintély abban az anyagban, amit feldolgoz”. A Francia Akadémia újabb Szótára (1835) már pontosít: „és akik valamely nyelven mintává lettek”. Mely téren mintává? Nos, a stílus és a szerkesztés szigorú szabályai terén, amelyekhez igazodnia kell minden valamirevaló íróembernek.
Mindezen előzményeket követően Sainte-Beuve meghatározza művében a fogalom legújabb kori elfogadott verzióját. Szerinte az igazi klasszikust ekként kellene meghatározni: „szerző, aki gazdagabbá teszi az emberi szellemet, növeli kincseit, erkölcsi igazságokat fedez fel, megragad valamely örök szenvedélyt, aki gondolatait, érzelmeit, leleményeit bármilyen, de tág és nagy, finom és okos, egészséges és szép formában fejezi ki, olyan stílusban, amely sajátosan az övé, ugyanakkor mindannyiunké is, amely egyszerre új és antik veretű, amelyet minden kor a magáénak érezhet, aki csak azért rombolt maga körül, csak azért döntötte le azt, ami zavarta, hogy hamarosan újra megteremtse az egyensúlyt a rend és a szépség javára”. Egyidejűleg hangsúlyozta: nem elfogadható az az elmélet, amely a képzeletet és az érzést alárendeli az értelemnek; azaz nem utasítható el a józan ész nevében a fölöttébb változatos és másként teremtő költői tehetség, a szenvedélyek kifejezése. Goethét is idézi álláspontja igazolására, aki tudvalévően úgy tartotta: „A régi művek sem azért klasszikusak, mert régiek, hanem azért, mert erőteljesek, frissek és életerősek”. Ennélfogva Goethe klasszikusnak nevezte, ami egészséges, romantikusnak, ami beteg. Magyarázatul: az indulat, a szenvedély, amely erőt sugároz, hordoz, sugall, azaz friss és életerős, a klasszikus sajátja, mígnem ami elgyengít, beteges, romantikusnak inkább nevezhető. (Talán megengedhető, hogy ez okfejtéshez, a körülírt fogalom-meghatározáshoz fűzzem: ezt támasztja alá Catullus, Villon, Rimbaud, Rabelais, Apollinaire és többen mások „klasszikusként” elfogadása.) Végül Sainte-Beuve megjegyzi: a világirodalom Pantheonjából, az Ízlés templomából nem zárnék ki senkit a méltók (a modern klasszikusok közül), hogy otthona legyen minden kiválóságnak, akik jelentős mértékben és maradandóan növelték a szellem örömeinek és értékeinek minőségét.
Művek és szerzőik elismerése, avagy…
Mindezek alapján és vélhetően az elvégzett különböző összevetések eredményeként aligha tagadható meg Babics Imrétől, hogy műveivel együtt őt magát, a szerzőt (kivált, hogy a Dérkristályok Növekvő Sóhajából című, egyszerre új és antik veretű lírai eposzát is e szellemi savteszt-fürdőbe mártogattuk!) a „klasszikus” minősítéssel illessük. Nem mintha kívánná ezt, de ami megilleti, azt miért tagadnánk meg? Jóllehet ekként vélekedett az Artisjus kuratóriuma is „a díj” oda ítélésekor; ez tűnik ki Báthori Csaba laudációjából. Minden érdemérem, kitüntetés, díj örvendetes, ha a produktum eszmei értékével arányban álló elismerést fejez ki. Hogy ez esetben arányban álló-e, nos, ebben nem lehetünk egészen bizonyosak: lehet, hogy kevesellhető. Mentség: bizonyos távolságból a hegyláncolatok méretei – avagy, pláne! – közelségből a hegycsúcsok magassága nehezen becsülhető. Amint mondtuk: fejünk neheztelő csóválgatására adnak okot mindazok, akik valamely értéket megtagadnak vagy nem ismernek fel (valós értéküket megbecsülni nem képesek); az értéktelennek, a kevésbé értékesnek tulajdonítanak (nagyobb) értéket; avagy az érték tudatlanságuk (tájékozatlanságuk) miatt látókörükön kívül esik. Számos példát sorolhatnánk minderre a különböző irodalmi zsűrik, kuratóriumok, a kultúrpolitika korifeusai „tiszteletreméltó” gyakorlatából. Vegyük csak a felkészültség, tájékozottság (tanultság és olvasottság), műveltség és az objektív ítélőképesség hiányával a legkevésbé gyanúsítható (vagy vádolható) irodalmi Nobel-díj bizottság munkájának „tévedhetetlenségét”! A XX. században nem kapott irodalmi Nobel-díjat: Tolsztoj Leo (mert a pravoszláv egyház otthon kiátkozta!); Csehov; Ibsen; Zola; Mark Twain; Paul Valéry; James Joyce; Rilke; Marcel Proust; Borges; Arthur Miller; Hrabal, stb. (És akkor még nem szóltunk Kafka nagyságának és egyetemességének megítéléséről!) Örvendetes, hogy ennek ellenére tőlük a világ irodalmi közvéleménye a legmagasabb elismertséget még sem tagadta meg; a kánoni rendbe őket csodálatunk beillesztette. A mulasztás sok esetben a nemzeti kultúrpolitika bűne, amely a díjra felterjesztésüket szándékosan vagy gondatlanságból mellőzte. Ez történt a francia Saint-John Perse esetében is. Utóbb, amikor Saint-John Perse a Nobel-díj bizottság jobb tájékozottságának köszönhetően a Nobel-díjat mégis megkapta, a francia Akadémia, valamint a kulturális élet felelősei évtizedeken át pironkodva szabadkoztak, hogy költészetük e géniuszát előzetesen fel- és elismerni képtelenek voltak: meakulpázva nyilvánították „élő klasszikusuknak”.
Formateremtés – a magas költészet sine qua non-ja
Ilyen és ehhez hasonló gondolataink jegyében fogannak döntéseink, ill. foglalunk állást Babics Imre klasszikusnak nyilvánítása dolgában. Általánosságban kijelentve e tárgyban: ítéletalkotásunk az irodalmi művek művészi értékének megállapítása terén mindenkor a műnek a „művészeti szép” fogalmával történő összevetéséből indul ki. Emellett a formateremtés magas színvonala dönt, amely a szerzőnek a kánoni értékskálán való helyét határozhatja meg. Utóbb mindez módosulhat, mert a téves, aránytalan, a művészet esztétikai elveitől idegen értékelések az idő múlásával helyesbítést nyernek: helyre áll a kánoni értékskálának (az esztétika zsinórmértékének) megfelelő, objektívebb értékmegállapítás, a politikai és egyéb klikk-érdekektől mentes és független igazságszolgáltatás rendje. Végül pedig kijelenthetjük: ha a morál megengedi az átlagembernek, hogy saját korában megítélje a királyokat, kormányokat vagy minisztereket, úgy e közemberi morál lehetővé teszi tán, hogy némi ilyen tárgyú felkészültség birtokában – bazári lelkizés helyett – megítélhessük teljes komolysággal egy-egy írótárs több évtizedes munkásságának értékeit. Ez az ítélet idővel változhat ugyan részleteiben, teljességében mégis az utókor számára megmarad, szellemi ivadékaink figyelmen kívül nem hagyhatják, mert a választott „mérce” birtokában mindenkor döntő iránymutatás lehet.
Illusztráció: ~Babics Imre, a klasszikus
Ezek is érdekelhetik!
Stancsics Erzsébet: Kaiser László születésnapi verseskötetéről* →
Erdélyi Z. János: A barna szavak tündére* →
Végh Tamás: „Hogyan érzi magát a lélek mostanában?”* →
