Tárnok Attila: Snétberger Ferenc két régi koncertje
Snétberger Ferenc utoljára talán abban az időben játszott nagyobb zenekarban, amikor még – nagyon fiatalon – a nyolcvanas években Kovács Andor kísérő gitárosaként szerepelt néhány rádiófelvétel erejéig. Az 1987-ben egy Wesselényi utcai pincebárban megalakult Trio Stendhal formáció óta azonban szinte kizárólag duó vagy trió összeállításban szerepel. A Trio Stendhal időszaka óta Dés László a könnyebb műfajok felé kalandozott, az akkori ütős, Horváth Kornél pedig a legkülönbözőbb formációkban a mai napig aktív, ám Snétberger hű maradt egykor képviselt értékeihez: a jazznek is kizárólag az igényes, művészi, alkalmanként már a kortárs komoly zene felé közelítő változatát műveli gyakran változó zenésztársak kíséretében, többnyire saját szerzemények előadásával. Az idestova húsz éve Berlinben élő gitáros pályáján egy újabb mérföldkőnek számított az idei Művészetek Palotájában megtartott koncert.
A májusi hangversenyen a szinte állandó társnak tekinthető Paolo Vinaccia, az olasz származású, Norvégiában élő percussionist mellett egy világsztár, Richard Bona is vendégszerepelt az esten. A New Yorkban élő kameruni, fekete bőrű Bona virtuóz basszusgitáros és éteri hangon énekel, a fejhangokat kristálytisztán szólaltatja meg; több önálló lemeze mellett évekig dolgozott Pat Methenyvel. Mégis, a májusi koncerten – ha egyáltalán szabad ilyet megjegyezni a minden valószínűséggel az év jazz-hangversenyének számító rendkívüli estéről – a gyenge láncszem a három zenész közül Richard Bona volt. Snétberger és Vinaccia összeszokottsága sütött kettejük játékából: a folyamatos és fokozott egymásra figyelés és a témák bemutatása, kibontása kötötte le minden energiájukat, míg Bona alkalmanként apróbb teátrális riposztot is megengedett magának. Az átszellemült együtt muzsikálás élményébe nem illeszkedett, hogy a basszusgitár a lezárás után még odacsípett egy két oktávval magasabb hangot amolyan slusszpoénként, és az is érződött, hogy Richard Bona folyamatosan igényli a közönség feléje irányuló figyelmét. Hangszeres játéka és egyedülálló hangja azonban lenyűgözte a hallgatóságot. Ha figyelembe vesszük, hogy a három muzsikus soha azelőtt nem próbált együtt, csupán kották és mp3-as file-ok elektronikus úton történő kicserélésével ismerkedtek meg egymás játékstílusával, Bona beilleszkedése a Snétberger-Vinaccia páros összeszokott játékához bravúrosnak mondható.
Paolo Vinaccia ezen a koncerten nem dobolt. Kizárólag csörgők, kongák, marimbák, csengők, cintányérok és egyéb, egy jazz-koncerten általában kiegészítő ütőhangszerként kezelt eszközökön játszott, de a saját testét, nevezetesen tenyere és alkarja bőrszerű, leírhatatlan hangzást produkáló részeit is használva, hangszálain és szájával a legkülönfélébb bugyborékoló, tüsszentés-szerű hangokat kiadva mély alázattal kísérte a két másik zenész játékát.
A program szinte kizárólag Snétberger szerzeményekből állt. A gitáros olyan gyakran játszott kompozíciókat szólaltatott meg, mint az Obsession, a Song to the East, a Poems for My People vagy a Kis kece lányom kezdetű népdalt feldolgozó Childhood című számot, amelyet Bona kedves akcentussal el is énekelt, sőt a közönséget is megénekeltette. Snétberger játéka hihetetlenül pontos és átélt, minden modorosságtól mentes volt. A triót elvileg ő irányította, ám jelenlétéből, rendkívül szerény személyiségéből ez nem tűnt nyilvánvalónak: soha nem intett vagy bólintott a két zenésztárs felé, ha tőlük szólót várt. Egyszerűen rámosolygott valamelyikükre és vitte a darab kíséretét. Egy ízben Bona jelezte, hogy nem kíván élni a szólisztikus rész lehetőségével, ekkor Snétberger úgy bontakoztatott ki egy szólamot a kísérő akkordbontások összetettségéből, mintha azt eredetileg is így tervezték volna; a nem betervezett szólam úgy kezdett önálló életet, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.
Egészen pontosan két hónappal a Művészetek Palotája-beli fellépés után Snétberger Ferenc a Zsámbéki Jazz-napok nyitókoncertjén szerepelt szintén állandónak mondható zenésztársával, Marcus Stockhausen trombitaművésszel. A Bartók-kortárs zeneszerző fia méltó társa Snétbergernek. Játéka érzékien könnyű, szinte lebegő, tiszta, pontos és áttetsző. A koncerten két különböző tónusra hangszínelt mikrofonba fújt, négy különböző korú és így más-más hangon megszólaló trombitát. Az eredmény változatosságot jelentett az amúgy talán néhányak által monotonnak tűnő programban. A műsort jórészt közös szerzemények alkották, egyrészt a Streams című duó albumról, részben pedig a Joyosa című albumról, ahol a két zenészt a szintén gyakori társ, Arild Andersen bőgös és Patrice Heral dobos egészíti ki. A zsámbéki hangversenyen öt-öt szám szólalt meg. Az első részből kiemelkedett a Változatok, a Suave, és a szünet előtt elhangzó Gommé. A koncert második részében már a viharfelhők fenyegetése is elült, és a fantasztikus pontossággal játszott Rose, a Hangolás című szám és a szinte minden Snétberger-repertoárban helyet kapó Obsession után egy eddig lemezen meg nem jelent modernista, meditatív kompozíció hangzott el ráadásként.
A két koncert, a helyszínek, a rendezés, a fellépők és talán egyéb eltérő körülmények miatt összehasonlíthatatlan. A Művészetek Palotája Bartók hangversenytermének világszínvonalú akusztikáját a szabadtéri zsámbéki koncert nyilvánvaló okok miatt meg sem közelítette. (A zsámbéki hangzással egyébként Snétberger sem volt elégedett, a szünetben igyekeztek javítani a beállításon. Mivel a koncertről rádiófelvétel is készült, a hangtechnika több figyelmet érdemelt volna.) A zsámbéki esemény rendezői odafigyelhettek volna arra is, hogy a néhány száz fős hallgatóságot le tudják ültetni. Sokan még azután is állva vagy az enyhén nedves fűben ülve voltak kénytelenek végighallgatni a hangversenyt, hogy több teherautóval kocsmai sörpadok érkeztek az eredeti műanyag székeket kiegészítendő. És talán részben az eső fenyegetése miatt, részben mert az autóval érkező közönség egy idő után alig talált parkolóhelyet a környék utcáiban, a rendezvény egy órás késéssel indult. Ez idő alatt, valamint a szünetben a közönség fogyaszthatott ugyan hatszáz forintos szendvicset és hasonló árfekvésű sört, amelyet egy furgon csomagteréből szolgáltak fel, de a rendezők nem gondoskodtak mellékhelyiségről, még amolyan hordozható, dülöngélő, kék műanyag toi-toi típusúról sem. A Művészetek Palotája-beli koncert rendezése ezzel szemben a muzsika színvonalához mérten elsőrangú volt májusban. Snétberger Ferenc pályáján a májusi koncert valószínűleg emlékezetes esemény marad, míg a zsámbéki fellépés könnyen felejthető, pedig a zenészek mindent megtettek, hogy ne így legyen.
(Snétberger Ferenc – gitár, Richard Bona – bass és vokál, Paolo Vinaccia – percussion. Művészetek Palotája, Bartók Béla Hangversenyterem, 2009. május 2., Snétberger Ferenc – gitár, Marcus Stockhausen – trombita. Zsámbéki Jazz fesztivál, 2009. július 3.)
Illusztráció: fotó forrása: zene.hu (Copyright: Endre)
Ezek is érdekelhetik!
Tóth Attila: Hang és fény* →
Baji Lázár Imre: Áldás és könyörgés – megénekelt léttételek* →
Gelesz Andrea: Megnyílik a fellegajtó →
