Halmai Tamás: Egyik szirom után a másik…*
*Beszélgetés
G. Tóth Franciskával és Bartusz-Dobosi Lászlóval
Iancu Laura költői világáról
G. Tóth Franciska irodalmi muzeológus, az esztergomi Balassa Bálint Múzeum munkatársa. Bartusz-Dobosi László tanár, író, szerkesztő. Mindketten hosszas esztendők óta olvasói és barátai Iancu Laurának. Páros megszólaltatásuk indokoltnak is, ígéretesnek is tetszik.
HALMAI TAMÁS: Közös barátunkról kérdezlek benneteket – először is arról: mióta szövődik ez a barátság? Laci, nekem te mutattad be Laurát, valamikor a 2000-es évek végén, Pécsett. Kávéházi triászunknak utóbb A Walzer-hármasság című érzékeny prózádban is emléket állítottál… Franciska, esztergomi égiszetek alá már velem érkezett egy közös felolvasóestre (2019 aranykori nyarán) – onnan számíthatjuk személyes ismeretségeteket?
BARTUSZ-DOBOSI LÁSZLÓ: Laurával a 2006-ban indított Irodalmi Páholy folyóirat kapcsán ismerkedtünk meg Pécsett. A Caflisch kávéházban találkoztunk, hogy megbeszéljük az együttműködés feltételeit, s úgy érzem, egyből szimpatikusak lettünk egymásnak. Laura akkor éppen a Pécsi Tudományegyetemen végezte néprajzi doktorátusát, s én igyekeztem becsábítani a laphoz nemcsak szerzőként, hanem szerkesztőként is. Ez félig-meddig sikerült, de a barátságunk mindenesetre innen datálódik. S minthogy Laura akkortájt a városban is élt a férjével, kapcsolatunk intenzívnek volt mondható. Ehhez csatlakoztál te, Tamás, talán egy-két évvel később, és attól kezdve együtt jártuk az irodalom útvesztőit. Találkoztunk csak önnön szórakoztatásunkra, többször meglátogattuk Bertók Laci bátyánkat, de még közös kötetet is szerkesztettünk, A hit nyelvtana címmel. Nagyszerű idők voltak. A Walzer volt a törzshelyünk, amely olyan kávéház volt, ahol a kirakat üvegére Bárdosi Németh János-verset pingáltak a tulajdonosok, és ahol szabadon lehetett eregetni az illatos vagy éppen füstös gondolatokat a levegőbe.
G. TÓTH FRANCISKA: Laurát korábban ismertem meg. Első találkozásunk a 2000-es évek elején lehetett, a PPKE HTK-n, ahol más-más évfolyamon teológiát tanultunk. Egy felvidéki kollégistatársam mutatta be nekem. Marika később áhítattal a fülembe súgta: „Laura verseket is ír!” Eztán mégsem beszélgettünk, elsodort bennünket egymástól az élet. Talán azért, hogy később annál nagyobb erővel sodorjon vissza.
Említed, szép és találó jelzővel a 2019-es irodalmi estet a Babits-házban. Először merész álomnak tűnt, hogy a költő egykori kertje vajon alkalmas-e egy igazi est megtartására, de Laurával és veled valóban aranykori pillanatok írják közös emlékezetünkbe beszélgetésünket. Leírt kérdések helyett őszinte és felszabadult válaszok érkeztek a Múzsák kertjében.
HT: Vajon máshogy olvasnátok őt, ha nem ismernétek? Mit gondoltok, átszínezi-e, és mennyire, a személyes viszony az esztétikai tapasztalást?
GTF: Az előző kérdéshez is kapcsolódik a válaszom egyik része. A nyári költői esten Laura néhány versét is felolvasta. Azóta, ha tőle olvasok, belül mindig az ő hangján hallom megszólalni a verseket. Igen, emiatt másként olvasom és hallom is őt és írásait.
Egyébként nagyon örülök a kérdésednek, mert egy folyton visszatérő dilemmámat érinti szerző és olvasat viszonylatában. S ezzel nem vagyok egyedül, de az utóbbi időben egyre inkább azt gondolom, olvasni, olvasni, olvasni és személyes választ kell erre találni. Laura írásai, a legtöbb esetben, olyan zárt és letisztult szövegvilágba léptetik át az olvasót, amely aztán nem ereszti el a figyelmet, magas fokon tartja, megdöbbenti. Egy-egy mondata, verssora mélyen visszhangzik bennünk, kénytelenek vagyunk hát tovább beszélgetni velük. Jó példa erre a te egyik köteted: „Imáim lassú lélegzetek”, amely pont ugyanezt az állításomat igazolja. Természetesen külön ajándéknak tekintem, hogy ismerhetem, felhívhatom telefonon, írhatok neki e-mailt, SMS-t, és ami a legfőbb, találkozhatunk, élő szóval beszélhetünk. Bevallom neked őszintén, de Laura meg ne tudja, hogy amikor találkozunk, bennem mindig van egy kis megilletődöttség. Velem egyidős nőtárs, komoly néprajztudós, sokadik önálló kötete az éjjeliszekrényemen, „…ámulok szóképi telitalálatain” – ahogy te mondtad, írtad. …metafora-univerzum… églakó bőr… fehér-fény-félelem… virágszavak… évszakváltó… árnyékleány… – meg-megállok és ámulok képei szépségén.
Hadd elevenítsek fel egy jellemző kis mozaikdarabot a barátságunkból. Utazom a megbeszélt találkozási helyre, Iancu Laurával fogok találkozni. Hogy köszöntsem, mit mondjak neki? Szerencsére Laura megment, és kérdezi: „Megiszunk egy narancslevet?” Válasz helyett visszakérdezek: „Most nem a metaforákról fogunk beszélgetni?” Aztán nevetünk.
BDL: Biztosan másképp olvasnám Laura verseit, ha nem ismerném. Ez nem kérdés. Tudom, hogy irodalmi körökben vita tárgyát képezi, hogy szempont-e az alkotó személyes élete a művek olvasatában, de én nem tudok elvonatkoztatni tőle. Nem tudom, talán nem is akarom szétválasztani a kettőt. A hitelesség számomra olyan alapvetés, ami felülírja az esztétikumot. Laura ráadásul olyan alkotó, aki vállaltan beleírja magát a műveibe, így végképp nem lehet, nem szabad külön kezelni az életpályát az életműtől. Nekem ráadásul megadatott, hogy az átlagos „Wikipédia-mélység” helyett közös múltat és, talán mondhatom, jelent és jövőt építhettem Laurával, így a művei mögött rejlő mélységek talán jobban feltárulnak előttem.
HT: Laura a középnemzedék alkotója, de eddigi életműve is teljességeket foglal magába. Hogyan látjátok, miként érzitek: miféle nyílegyenes kacskaringók vezették ezt az alkotói magatartást a Pár csángó szó (2004) tapogatódzó pályanyitányától A vágány mellett (2022) szikárrá tisztult, metafizikus versbeszédéig? Láttok átmozduló arányokat ebben a poétikai önazonosságban?
BDL: Laura különlegesen összetett személyiség, amit már végzettségének sokfélesége is sejtet (zenei és képzőművészeti líceum után teológia, óvodapedagógia, politológia, néprajz szakok követik egymást), de ha ettől eltekintünk és csak műveire koncentrálunk, akkor megállapítható, hogy azokból is ugyanez a sokrétegűség világlik elő.
S miközben érzem a kérdésedben rejlő igazságot Laura költészetének alakulása kapcsán, mégis inkább azt mondanám, hogy ez legfeljebb a formavilág változását, finomodását, letisztulását jelenti, mert tartalmilag az első perctől ugyanaz az univerzum érdekli: az emberben lévő és az emberen kívüli metafizikai világ. Párbeszéd önmagunkkal és az Istennel. Ezek a legfőbb viszonyítási pontjai, amelyeket persze árnyalni kell, hiszen nagyon erős vonalat képvisel a műveiben az édesanya és a szülőföld szerepe is.
Laura verseiben alig találunk klasszikus strófákat, rímeket s központozást. A gondolategységek önkényesen tördelik a sorokat, versszakokat, és nem fordítva. A forma mégsem visz alárendelt szerepet, nagyon is beszédes. A rövid, tömör – ahogy te fogalmaztál –, szikár versek mind-mind azt többszörösen átelmélkedett, átimádkozott és letisztult gondolatiságot tükrözik, amellyel és csakis ezzel tud önazonos lenni.
Egyszóval nem érzek kitérőket, „egyenes kacskaringókat”, hanem valami heroikus odaszánást, önelemző mélyfúrást befelé és fölfelé, tehát a szakrális szférák irányába.
GTF: Pár hete magam elé tettem Laura könyveit, rögtön négyfelé válogatva. Mondhatni, műfajok szerint, de a megnyugtató válasz mégis egyféle. Felütöm az első és a legutóbb megjelent köteteket, újraolvasva egy-egy versét. Ami Laura versvilágát és prózáját is mélyen átjárja, már ott van az első megjelent szövegeiben is. Bármit is mond, ír, mindig és minden ismerős: egyetemes létkérdések személyes közelségből. Mindez a dolgokat, a jelenségeket szétszálazó őszinteséggel. Természetesen a címadási tendencia, a ciklusok belső dinamikája és a formai változatosság külön figyelmet érdemel az eddigi életműben. Ki tudja, Tamás, lehet, hogy épp ezek elemzéséhez kapsz majd kedvet legközelebb, amikor Lauráról írsz? Amit várnék a jövőben, ha az eddigi teljességet és műfaji sokszínűséget említettük, olvasson fel verseiből. Legyen Iancu Laura-hangoskönyv Oratórium címmel!
HT: Mit szerettek és mit becsültök leginkább ebben a különös életműben? A kérdés kettős, mert magánízlésünk nem föltétlenül az egyértelműt tünteti ki elfogultságaival…
GTF: Becsülöm Laura életművében a rendkívül tisztán látó versbeszédet. Ez egyszerre finoman indázó, mégis intenzíven építi fel a szöveg vázát, és fut ki a zárlat felemelő, megrendítő világtapasztalatáig. Elolvasok egy Iancu Laura-verset, és műhelytitkokat figyelhetek ki: mint befogadó a szövegteremtés és -teremtődés nagy misztériumának is részévé válok. Akár egy virág nyílásának folyamata: egyik szirom után a másik, és végül teljes pompájában illatozik. Az emberi szem és lélek pedig gyönyörködve követi.
Nagyon tetszik még, ahogy ezekben a versekben teljes természetességgel simul össze a jelen és a múlt idősíkja. Egyfelől megkapó nosztalgiát idéz a lírai én által lefestett gyermekkor és a moldvai csángó, régi világ; például az Este a faluban versek, amelyek sorai sokunkat ringatnak vissza az időben. Így valamennyien hazatérhetünk legbelsőbb otthonunkba, magunkba.
A versek témává teszik az időbeliséget is mint olyant, a létezésünket meghatározó egyik koordinátát. Laura szövegeiben a régmúltra is figyelmes tekintet esik, valamint költő elődeit invokálva a hagyomány iránti tisztelet finoman ível végig versein. S talán ezzel kellett volna kezdenem, még ha közhelyesen is, de igazul: a versei élni és látni segítenek.
BDL: Laura olyan utat választott magának, ami nehezen kategorizálható, nagy irodalmi áramlatokba nem igazán besorolható. Ráadásul nem számol a közízlés elvárásaival, saját útját járja, akár a formát, akár az általa választott tartalmakat nézzük. Súlyos, nehéz költészet ez, amely cseppet sem mondható vidámnak. Mégis, olyan mélységeket nyit, mutat meg magából, amelyekkel könnyű azonosulni. Amennyire nehéz bevallani, sőt kimondani, annyira jólesik olvasni és eggyé lenni vele. Olyan, mint egy hatalmas lelki napló, annak minden vívódásával, fájdalmával, megnyugvásaival. Bizonyosan gyógyít, csak merni kell engedni, hogy hasson ránk.
HT: Van legkedvesebb versetek, sorotok, szövegrészetek, avagy könyvetek a szerzőtől?
GTF: 2022-ben Laura arra kért, hogy egy decemberi irodalmi est keretében beszélgessünk A vágány mellett című, akkor frissen megjelent kötetéről. Innen sok kedves versem és sorom van. S igen emlékezetes számomra az András érkezésére kötet is, 2019-ből, amit újra-megismerkedésünk alkalmával kaptam Laurától az esztergomi Babits Mihály Emlékházban.
BDL: Hű, ez nagyon nehéz kérdés, mert Laura az a költő, akinek a költői életműve olyan számomra, mint valami „csodapatika”. Hol ezt a strófát, hol azt a csángó népdalt, hol meg egy hosszabb prózai szövegrészt veszek magamhoz, attól függően, hogy éppen milyen „betegségben” szenvedek.
Ha mégis választani kellene, akkor hozzám a 2012-es, Kinek a semmi a mindene című kötet áll a legközelebb, abból is a Szabadnap című „dekadens látomás” mozgat meg újból és újból: „Öntudatlan élni, akár a csalán. / Arcomnak háttal állni, / előre szaladni, aztán vissza, / sokáig. / Halottak napján lerészegedni, / hogyan másként, / hogyan ne fájni? / És átbotorkálni keresztek, / gyászba öltözött varjak között. // Előtte / kútra megyek, / kimosom a szép szavakat. / Micsoda szenny rakódott rájuk azóta, / hogy véred ontottad.”
HT: Franciska, egy ideje már nemcsak Babits Mihály emlékének jelenvalósága felett őrködsz, hanem Csoóri Sándor esztergomi hagyatékának tárgyi és szellemi sorsa is foglalkoztat. Jól gondolom, hogy Csoóri művészi testamentuma Laura versein is átdereng? A témaválasztás, a látásmód, a motivikus sajátosságok vetületében egyaránt…
GTF: Babits 1925-ben azt írta: „…a földet kerestem Esztergomban…” Csoóri Sándor 1979-ben pedig így fogalmazott, esztergomi ház után kutatva: „Évek óta keresek magamnak munkára alkalmas zugot az országban, amely még hamisíthatatlan természeti környezetben húzódik meg…” Babits Mihály és Csoóri Sándor is hegyi költők voltak. Laura számára mindkét szerző iránymutató. Hogy s miként? A 2010-ben, Csoóri Sándor 80. születésnapjára összeállított köszöntő kötet sorai vallanak erről. A harmincas éveinek elején járó Iancu Laura így köszöntötte Csoórit: „A költő tudja, az élet igazi rendjét a halottak tanítják meg… A Teremtő gondoskodott arról, hogy a titokzatosság megmaradjon. Kitalált valóság? Megtalált valóság? Nem. Titkosított valóság… A költő fölbolygatja az időt, kiszakítja magát belőle, utánagurulnak, mint szikladarabok, a történetek.” Egyik beszélgetésünk alkalmával Laura azt mondta, ha Csoórit olvas, inspirálja, és maga is alkotásba kezd. Mindig öröm az Új Ember hetilap Mértékadó című kulturális mellékletében Iancu Laura-versekre bukkanni. Legutóbb Párbeszéd, helycsere címmel jelent meg tőle vers: „…a könyvtár polcain a Csoóri-kötetek… »Nézd, Uram, ő az, akit szeretek.«” – írja. A Csoóri-versvilág őrlángja változatlanul világol Laura költészetében.
HT: Laci, egy tehetséggondozó hálózat koordinátoraként sokat utazol, és Kárpát-medence-szerte találkozol sűrűn középiskolás fiatalokkal. Belesimulhat-e ennek a korosztálynak az ízlésébe ez az életmű, ez a lírai hangszín és verstudat? Úgy is fogalmazhatnék: mit tud kezdeni a legfiatalabb irodalmi érzékenység a moldvai katolicitás verses vízjeleivel?
BDL: A probléma ott kezdődik, hogy az a diákkörnyezet, amiben mozgok, nem reprezentatív, mert egy olyan tehetséggondozó szervezet önként jelentkező középiskolásairól van szó, akik eleve többet várnak, igényelnek tőlünk, mint amit a magyar átlag gimnáziumi közeg nyújtani tud számukra. Ráadásul kifejezetten olyan, az irodalom és a művészetek iránt érdeklődő gyerekek vannak a látókörömben, akik fogékonyak a mélyebb szövegekre is, hiszen velük együtt immáron harmadik éve szerkesztem a KárPit irodalmi és művészeti folyóiratot. Ezekkel a diákokkal – bátran mondhatom – akármilyen szövegeket lehet olvasni, mert nyitottak, befogadóak és főként kíváncsiak a szavak mögött rejlő tartalmakra. Persze, hozzá kell tenni, hogy még ezek a gyerekek is kevés lírai életművel vannak szorosabb kapcsolatban, de a tapasztalat azt mutatja, hogy szívesen hagyják magukat bevezetni ezekbe a mélységekbe. Laura költészete is olyan, amit már ebben a korban óvatosan el lehet kezdeni csepegtetni, de kell hozzá azért némi élettapasztalat.
Az átlag középiskolás korosztály kapcsán sajnos lényegesen rosszabb tapasztalataim vannak, de az sem teljesen reménytelen. Náluk talán nem Laura szövegeivel kezdeném, de sohasem szabad feladni.
HT: Pilinszky János, Csoóri Sándor, Hervay Gizella talán a legföltűnőbb vonatkozási origók Laura versvilágában. Láttok-e még elődöt vagy kortársat, akinek nyelvművészete hasonló, rokoni interferenciákat kínál?
BDL: Talán Kányádi Sándor nevét említeném, akinek műveit sok esetben rokonnak érzem Laura verseivel, és ez nemcsak geográfiai kapocs közöttük, és nem is pusztán a kettejük személyes kapcsolatából fakadó egymásra reflektálás, hanem ugyanaz a mély szellemi és lelki közösségvállalás szülőfölddel, nyelvvel, embertársakkal és az Istennel. Laura 2009-ben Kányádi Sándor címmel verset is szentelt kedves Sándor bácsijának, aki azóta sajnos már nincs közöttünk, de Laura szavaival élve: „nem lehet árva az, kinek / feltámadnak halottai”.
GTF: Megemlítem Halmosi Sándort, akiben rokon vonás a metafizikai lángolás összebékítése a földi létezés józanságával.
Pár éve Laurától a Székely Könyvtár egyik kötetét kaptam ajándékba: Ferenczes István válogatott verseit. Az átadás mozdulatából sejtettem, számára fontos szerző, és mint az erdélyi magyar irodalom jelese, támogató mestere is lehet. Az Amikor Ferenczes István évszakot választ című vers Laura Oratórium kötetéből csak megerősíti ezt a feltevést bennem.
HT: Játsszunk el a komolysággal: ha Iancu Laura-monográfiát írnátok (akár költészetéről, akár teljes irodalmi és néprajzi munkásságáról), milyen címet adnátok neki?
BDL: Egy alkalommal, amikor a Lyukasóra folyóirat rövid, összefoglaló esszét kért tőlem Laura munkásságáról, a Hiányköltészet címet adtam az írásomnak. Úgy éreztem, hogy Laura költői identitását az elhagyatottság érzéséből fakadó, kétségbeesett számonkérés és a hittel átitatott reménybe való konok kapaszkodás között feszülő s feloldhatatlannak tűnő ambivalencia definiálja. Kérdéseket tesz fel, de nem vár válaszokat. Éhezi a megértést, de közben magából ad. Ezért érzem úgy, hogy költészete hiányköltészet. A benne formálódó hiányokból táplálkozik, de úgy, hogy közben egy hajszálnyival sem lesz kevesebb. Egyszóval, ha kötetcímet kellene választanom, talán ennek a tanulmánynak a címét adnám neki, mert paradox módon ezt a Laurában rejtőzködő „hiányt” érzem a leggazdagabb tartalomnak.
GTF: „Boldog, aki felkelti a Napot” – Boldogmondások (A vágány mellett kötetből).
HT: Mint az önelemző alkotók általában, Laura is aggályos felelősséggel nyilatkozik meg interjúiban; fontosabb mondataiból poétikai, sőt lelkiségi breviáriumot is összeállíthatnánk. Emellett Élet(fogytiglan) (2009) és Gerlice (2018) című köteteiben értekező prózai keretezés fog egybe szentenciás közlésrendet. Mennyire otthonos számotokra ez az esszévilág? S hogyan ösztönöznétek folytatásra a szerzőt? Úgy sejtem, egy Gerlice „2.0” sokunkat megörvendeztetne…
GTF: A kérdésedben pontosan körülhatárolod, szinte műfajilag is, azt, amit gondolok. Lelki ösvénynek nevezném, és füveskönyvnek is Iancu Laura rövidprózai írásait, amelyeket ő maga „óvatos” vallomásoknak hív. Van egy olyan gondolat innen, amelyik a személyes keresésem, mondhatni, életösvényem origója és visszatérője: „Itt a földön ember s ember közt a leghalkabb, de legértékesebb kapocs: egymás életének a csendes helyeslése.”
BDL: Mindig nagy bátorságnak érzem, ha egy költő átmerészkedik a próza kissé szikárabb, szögletesebb világába, hiszen ebben a formában egészen másként kell az anyaghoz nyúlni, mint a lírában.
Laura prózáit olvasva azonban egy másodpercig sem bizonytalanodtam el, mert szövegeinek képisége, lírai mélysége, megfogalmazásainak „csavarosan” csángó eszmefuttatása abszolút önazonos a költői világával, egyáltalán nem érzem idegen területnek. Pont ezért találónak gondolom az általad akár breviáriumként is definiálható műfaji besorolás ötletet, hiszen a Iancu Laura-életmű összegésze lelkiségi irodalom.
S bár hozzám ennek ellenére közelebb állnak a versei, mégis kifejezetten üdvös próbálkozásnak vélem ezt a fajta „irodalmi kirándulást”, mert így talán több olvasóhoz jut el az üzenet, amely nem más, mint maga a Iancu Laura-jelenség.
HT: A Szeretföld (2011) után bő évtizeddel újra epikai mű került ki – épp beszélgetésünk napjaiban – a velencei műhelyből. Az új regényt (Olvasmány az éjszaka cselekedeteiből, 2023) is immár figyelembe véve, összegzésképpen tehát: hogyan ajánlanátok Laura írásait a kortárs irodalmi tájékozódást épp csak megkezdőknek? Mivel biztatnátok a leendő olvasót?…
BDL: Ahogy fentebb már említettem, Iancu Laura életműve számomra „csodapatika”, annak minden varázslatával, transzcendenciájával. Ismeretlen mélységekbe vezet, fájdalmas sötétségeket mutat meg önmagunkban, de mindeközben tisztít, megvilágosít, gyógyít. Ezért aztán azt mondanám, hogy Laurát olvasni nem opció, hanem alapvetés. Viszont lassan, ízlelgetve, csak az „orvosi utasításnak” megfelelő módon és mértékben. Különben nem hat.
GTF: Mielőtt erre a kérdésre verssel válaszolnék, hadd köszönjem meg nektek ezt az értékes és jelhagyó beszélgetést, Laurának dedikálva ezt az ötletet: ha van pécsi Walzer-hármasság, legyen – Halmosi Sándorral kiegészülve – esztergomi kortárs művészeti műhely, Babits-ötösség is!
Iancu Laura: Üzenőfalra
———-jöjj közelebb ne erőltesd a távolságot
———a felhőket neked fésültem meg
———íme a tenger íme a föld hegyeivel
nem csak uralkodni s szolgálni lehet
szeretni is illene minél lehetetlenebb
Illusztráció: Szőcs Tekla fotójának felhasználásával
Ezek is érdekelhetik!
„A vers – bár belőlem születik – mindig előttem jár” (Baka Györgyi-nagyinterjú) →
Rainer Maria Rilkéről (III/3) →
Rainer Maria Rilkéről (III/2) →
