Tizennegyedmagunkban

február 17th, 2024 |

0

Nemzetiségi kultúra és művészet Magyarországon. Kerekasztal-beszélgetés (2. rész) / Előadások

•

Tartalomjegyzék

1. Németh Zsolt: Harmincéves a kisebbségi törvény… (köszöntő)
2. Doncsev Toso: TTT – tapintat, tisztelet, türelem (bolgár nemzetiség)
3. Dzindzisz Jorgosz: A kisebbségi törvény is egy „alkotmány”. (görög nemzetiség)
4. Karagics Mijo: Milyen emberi társadalmat építsünk? (horvát nemzetiség)
5. Konrad Sutarski: Határon túli magyar költészet (lengyel nemzetiség)
6. Szondi György: Mozaikdarabokra leltem (magyar részről)
7. Johann Schuth: 30 éves a VUdAK (német nemzetiség)
8. Artin Diramerján: Egybefont utak (örmény nemzetiség)
9. Bódi Barbara: A másságról más kép (roma nemzetiség)
10. Berényi Mária: Költői önvallomás (román nemzetiség)
11. Kiss Judit: Komlóska és Múcsony (ruszin nemzetiség)
12. Lásztity Péró: 12. Lásztity Péró: A nemzetiségi kulturális autonómia
hagyománya és a legmagasabb hegy (szerb nemzetiség)
13. Imrich Fuhl: Széllel szemben nem lehet… Vagy mégis?
A magyarországi szlovák irodalom mint csoda (szlovák nemzetiség)
14. Mukics Dusán: Ljubljana – ahogy én láttam (szlovén nemzetiség)
15. Nikoletta Olasz-Hartyányi: Igazi haszonélvező vagyok (ukrán nemzetiség)

Németh Zsolt: Harmincéves a kisebbségi törvény…

…és nyolcvanéves Doncsev Toso, a törvény egyik szülőatyja, a bolgár–magyar barátság elkötelezett apostola, a magyar irodalom egyre elismertebb kortárs alkotója. Isten éltesse Őt és mindazokat, akik kivették a részüket ennek a korszakos jelentőségű törvénynek a megalkotásából.

A magyar nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló törvény jelentőségét tartalmi és eljárási szempontból is megközelíthetjük. Az eljárási szempontokat illetően különösen fontos hangsúlyozni, hogy a törvény elfogadásának a politikai és a kisebbségi politikai rendszerváltozás adta egyszeri és megismételhetetlen kontextusát. Hasonlóan egyéb társadalmi csoportokhoz a magyarországi kisebbségek önszerveződése sem értelmezhető a rendszerváltozás általános légkörétől függetlenítve.

A Kisebbségi Kerekasztal létrejötte a rendszerváltozás közvetlen következménye volt. Tagjai komoly nemzetiségi legitimitással rendelkeztek. Vezetői, így a Kerekasztal elnöke, Doncsev Toso is, élvezték a mögöttük álló szervezet bizalmát és támogatását. Az állami oldalon a kormányzat elvi alapon elkötelezett volt a valódi kisebbségi jogok biztosítása mellett. Ezt a törekvést a parlamenti pártok részéről általános támogatás övezte, noha a szakmapolitikai viták egyáltalán nem voltak másodlagosak. A parlamentben külön állandó bizottság foglalkozott a kérdéskörrel, amelynek Emberjogi, Vallásügyi és Kisebbségi Bizottság volt a neve. Ennek én is tagja lehettem. A kisebbségi törvény megalkotása azonban olyan kihívásnak bizonyult, amely megkövetelte egy külön erre a feladatra specializálódó albizottság létrehozását. Ennek az albizottságnak megkülönböztetett partnere lett a Kisebbségi Kerekasztal. Az albizottság hatpárti részvétellel és szakmai alapon működött. Az ellenzéki Fideszt én képviseltem ebben a testületben, a párt állandó szakértője pedig néhai Lőrincz Csaba barátom volt. Lőrincz Csaba részvétele az albizottság munkájában azért is szerencsés körülménynek bizonyult, mert a törvény koncepcióját kidolgozó, erdélyi hátterű jogásznak, Bíró Gáspárnak közeli munkatársa és barátja volt.  Nem túlzás talán azt állítani, hogy a Fidesz aktivitása, javaslatai meghatározó módon befolyásolták a törvény szövegének végső formáját. Hangsúlyos feladatunknak tekintettük a Kisebbségi Kerekasztallal való rendszeres egyeztetést. Magam is ennek a munkának a keretei között ismertem meg Doncsev Tosót és a Kerekasztal tagjait. Emlékezetes élményem volt valamikor 1992 őszén, amikor a Fidesz delegációja ellátogatott a magyarországi bolgárok székházába, ahol a Kerekasztal ismertette velünk, mint ellenzéki párttal, a törvénnyel kapcsolatos javaslatait. Nagyra értékeltem ezt a nyitott és őszinte együttműködési hajlandóságot, amit a bolgár vendéglátás nélkülözhetetlen kellékei csak fokoztak. Meggyőződésem, hogy ezen egyeztetések nélkül nem születhetett volna meg az a politikai egyetértés, ami a hosszú távon is működőképes és eredményes kisebbségpolitika alapvető jellemzője.

Az albizottság üléseinek jegyzőkönyve tartalmilag hű tükörképe a színvonalas szakmai vitának, amely a kisebbségi törvény megalkotásának folyamatát végigkísérte. A törvény koncepciójának megalapozottságát jól jelzi, hogy a harminc év alatt csupán két nagyobb módosítást kellett eszközölni rajta. A törvény nagy erénye, hogy a magyar kisebbségi jogelmélet főbb pilléreit hűen tükrözi. Ilyen pillér a kollektív jogok elismerése, a kisebbségi közösség államalkotó tényezői státusának garantálása, az önkormányzatiság elve, a kulturális autonómia elvi és intézményi kereteinek biztosítása. Ezeknek a jogintézményeknek és fogalmaknak a törvényi szintű biztosítása sok évtizedes, hogy ne mondjuk, történelmi adósság törlesztésének volt tekinthető.

Ennek a koncepciónak egyszerre kellett (és kell) szolgálnia a hazai kisebbségek és a kül- és nemzetpolitika céljait, különösen is a külhoni magyarság érdekeit. Fontos tapasztalat volt számomra, hogy a magyarországi kisebbségek tisztában voltak a kisebbségi törvény eme kétoldalú hasznosításának követelményével, és támogatták azt. Ennek a szinergiának a megteremtéséhez viszont szükség volt arra, hogy a magyar kisebbségpolitika semmiképpen ne instrumentalizálja a magyarországi kisebbségeket, hanem valódi eszközöket adjon a kisebbségek kezébe, az asszimiláció fékezése és a hazai kisebbségi közösségek megmaradása és gyarapodása érdekében. Mert a kisebbségi törvény sikerének legfontosabb mércéje végső soron éppen az, ha egyre kevésbé jelent nehézséget egyszerre jó magyarnak és hűséges nemzetiséginek lenni Magyarországon. Köszönet tehát ezen az ünnepi alkalmon mindenkinek, aki harminc éve kivette részét a kisebbségi törvény megalkotásából.

Doncsev Toso: TTT – tapintat, tisztelet, türelem

(bolgár nemzetiség)

1991 elején, a Kisebbségi Kerekasztal megalakulásakor nem felebaráti szeretetet kívántunk hirdetni, csupáncsak a tapintat, a tisztelet és a türelem erényét kíséreltük meg gyakorolni egymás közt, valamint a kisebbségi közösségekkel, a kormányzattal, az ellenzékkel és a többségi társadalom képviselőivel folytatott tárgyalásainkon, hogy törvénybe foglaltassuk a nemzetiségek önazonossághoz való jogát, és létrehozzuk azt az önkormányzati intézményrendszert, mely jó képességű tisztségviselők munkájával és a választók szándékával és akaratával képes is ezt megvalósítani. A 30 évvel ezelőtt, 1993. július 7-én elfogadott törvény megfelelő alapot teremtett erre a törekvésre és a jogi garanciák további fejlesztésére. A kisebbségi társadalom a többséggel összefogva példát mutatott arra, hogyan lehet nemzeti-nemzetiségi, össztársadalmi kérdéseket együtt, a másság tiszteletének jegyében toleranciával és eredményesen kezelni. Most is örömmel tölt el, hogy ezt a társadalmi tettet és a felmutatott eredményeket az utóbbi emberöltő egyértelmű történelmi sikertörténetének nevezhetjük. A Kisebbségi Kerekasztalba tömörült nemzetiségek képviselői saját, értékes örökségüket felhasználva járultak hozzá a mindannyiunk büszkeségére okot adó európai, sőt világszínvonalú teljesítményhez. Önvallomásomban most a saját nemzetiségi gyökereimről, neveltetésemről, világszemléletem eredetéről szólanék.

„Apám 1956 januárjában háromhetes első és egyetlen közös bulgáriai utazásunkat három dologra akarta felhasználni: egyrészt arra, hogy hazaszeretetet, óhazai honvágyat plántáljon belém, másrészt kereskedőt faragjon belőlem, kinevelje méltó utódát a boltban, és harmadrészt mindeközben megtanítson az élet igazságaira, mindarra, amit nem oktatnak az iskolában, pedig valójában csak ezek az ismeretek segítenek eligazodni a világban és az életben, és egyedül eme útmutatások követése és betartása vezet sikerre. Apám üzleti érzék szerint rangsorolta a népeket. Az élre – nemzeti elfogultságból – a bolgárokat tette, a második helyre a zsidókat, harmadiknak az örményeket és végül a görögöket. Nehéz lenne pártatlanul és tárgyilagosan megítélni ezt a rangsort, de az biztos, hogy ha a világhírű multimilliárdos üzletemberek származását vizsgáljuk, a bolgárokat nem jegyzik ezen a tőzsdén. Édesapám ennek ellenére elégedett, sőt mi több büszke volt nemzeti hovatartozására, nem cserélt volna senki fiával. Istenigazából először 1956 januárjában szembesültem a nemzetek, nemzetiségek különbözőségével, eltérő szokásaival és jellemvonásaikkal. Úgy hiszem, sőt bizonyosra vehetem, hogy a magyarországi bolgárkertészek és kereskedők, a bolgár agráriumból kisarjadt vállalkozó polgárok apáméhoz hasonló elveket és értékeket vallottak. Ez az életfilozófia nem képezte le a világ és az emberi társadalom törvényszerűségeinek tudományosan rendszerezett és egységes szerkezetbe foglalt, cáfolhatatlan magyarázatát, de a benne hívők számára biztos útmutatást, eligazítást adott a történelem kataklizmái közepette, és vitathatatlanul humánusabb, gyakorlati mércével mérve pedig hatékonyabb és erőteljesebb volt, mint számos ismert politikus, sőt elismert gondolkodó elmélete.” Egy pesti bolgár portréja. Apám emléke. (Részlet.) In: Fischer Ármin reggelije. Napkút Kiadó, Budapest, 2018.

Dzindzisz Jorgosz: A kisebbségi törvény is egy „alkotmány”.

(görög nemzetiség)

Az évforduló (a kisebbségi törvény elfogadásának 30. évfordulója) és jelen kerekasztal-beszélgetés témája (nemzetiségi kultúra és művészet Magyarországon) nekem mint történésznek és mint a Kisebbségi Kerekasztal munkájában is részt vett személynek meghatározta azt, hogy miről is szeretnék itt röviden beszélni. Nagyjából erről: mit jelentett a görögök számára a kisebbségi törvény, hogyan tudtunk élni az általa teremtett lehetőségekkel.

Idén, december 1-én volt már egy megemlékezés erről a 30. évfordulóról.  Ott beszélgettem, az itt is jelen lévő, az ukrán nemzetiséget képviselő Orosz-Hartyányi Nikolettával. Megkérdezte tőlem, hogy milyen törvényt szoktunk megünnepelni. Könnyű kérdés volt, rávágtam, hogy hát az alkotmányt. Majd megkérdezte: hát a nemzetiségi törvény? Nos, igen, igaza van. A kisebbségi törvény is egy „alkotmány”. „Alkotmány”, azon emberek számára, akik megvallják és meg akarják élni nemzetiségi mivoltukat ebben az országban.

A parlament 30 éve fogadta el azt a törvényt, amely megszabta azokat a kereteket, amelyeket aztán az érintett közösségeknek tartalommal kellett megtölteniük.

Mi, magyarországi görögök a saját szükségleteinknek megfelelő tartalmat párosítottunk ezekhez a keretekhez. Nagy vonalakban és talán csak a legfontosabbak:

– Első dolgunk volt megszervezni és beindítani a tömeges görög nyelvoktatást az iskolás korú diákok számára. Az első évben 29 diákkal kezdtük, de a második évben már 280 fölött volt iskolánk diákjainak a száma, és azt kel mondanom, hogy ez a létszám a következő években sem csökkent.  Az iskola mellett óvodát is működtettünk a Vécsey úti székházunk szomszédságában lévő magyar nyelvű óvodában.

– Elkezdődött a rendszeres görög nyelvű könyvkiadás. Nagyon hosszú idő után a magyarországi görögök újból saját maguk adnak ki könyveket. Megjelentettünk például:

– tudományos műveket, mint például dr. Nagy Márta: A magyarországi görög diaszpóra egyházművészeti emlékei;

– antológiákat: Σκέψου τις ρίζες / Gondolj a gyökerekre (Huszadik századi görög versek és prózai írások) vagy: Τη γλώσσα μου έδωσαν ελληνική / Örökségem a görög nyelv (Görög versek az ókortól napjainkig).

– Magyar–görög szótárt adtunk ki.

– Megjelentettünk versesköteteket, prózai írásokat és a görög hagyományokkal foglalkozó műveket, mint például Ευδοξία Σίδου / Szidu Evdoxia: Εξομολογήσεις / Vallomások; Η Μάγια / Csillagvarázs (Versek és prózaírások fiataloknak); vagy Αντιγόνη Σάμπο Νάγκι / Nagyné Szabó Antigóné: Τέσσερα αδέρφια / Négy testvér (Négy évszak ünnepei a népi kalendáriumban). A könyveket több mint ezer példányban, a Görög Országos Önkormányzat költségén, ingyen juttattuk el minden, az önkormányzat postai listáján szereplő görög honfitársunknak.

– Elindítottuk a havonta megjelenő újságunkat az Ενημερωτικό Δελτίο-t.

– Megszületett a negyedévenként megjelenő kétnyelvű, társadalmi és kulturális folyóirat a Καφενείο / Kafeneio.

– Görög könyvtár nyílt az országos önkormányzat székhelyén, a Vécsey utcában.

– 1998. szeptember 24. – október 4. között Görög Kulturális Napok című rendezvénysorozatot szerveztünk Budapesten. A görög közösség először szervezett ilyen nagyszabású, tíznapos kulturális rendezvényt, amiben többek között helyet kapott: görög filmhét, magyarországi görög művészek nagyszabású képzőművészeti és fotókiállítása a Pesti Vigadóban, komolyzenei hangverseny és tudományos konferencia Közép-európai görög diaszpóra címmel, amelyen görögországi politikusok és kutatók, valamint magyarországi és közép- és kelet-európai görög kutatók és az ottani görög közösségek vezetői vettek részt.

A kisebbségi törvény adta lehetőségekkel élve tehát az itteni görög közösség nagyon rövid idő alatt pótolta a hiányosságokat, megteremtette azokat az alapokat és kereteket, amelyekre szüksége volt, és amelyeket fenntartani és fejleszteni érdemes volt és lesz a jövőben is.

Néhány szó erejéig hadd térjek vissza 1993-hoz. A Kisebbségi Kerekasztal nagyon komoly munkát végzett.  Tárgyalt pártokkal, tárgyaltunk a kormánnyal is. Úgy alakult azonban, hogy az akkori kormány túlságosan rövid határidőt szabott a tárgyalásoknak. Nem sikerült végigtárgyalni a törvényt, pedig ha figyelembe veszik a Kerekasztal javaslatait – például az önkormányzati rendszer és intézményrendszer jogi és pénzügyi alapjainak biztosításával kapcsolatban –, meggyőződésem, hogy ma előrébb tartanánk. A kisebbségi törvény későbbi módosításai azonban, rálátásom szerint, jó irányba mutatnak. Ezeket az új lehetőségeket pedig egy új generációnak kell kihasználnia. Bízzunk benne, hogy úgy lesz.

Karagics Mijo: Milyen emberi társadalmat építsünk?

(horvát nemzetiség)

Öregszem. Gondolataimmal barátkozom. Úgy érzem, hogy életemben (mozgalmas, aktív életem van, még ma is, idősebb korban) senkinek nem okoztam „kellemetlen, nehéz perceket”. Az „idősödő” helyett én szívesebben használom az „öregedő” jelzőt, reálisabb. Mi számít az életben, mi vár ránk a halál után? Ezeket a kérdéseket időről időre felteszem magamnak. Egy „délszlavizálódott”, politikailag kreált, Baja környéki, magyarok, horvátok és németek által lakott nagy faluban születtem. Szüleim horvátok voltak, tőlük római katolikus nevelést kaptam.

Az én generációm egy borzalmas világban nőtt fel. Háborúk, agressziók, félelem. Vannak szociológusok, akik úgy gondolják, hogy az erőszak társadalmi jellege nem jelenti feltétlenül, hogy az ember automatikusan az erőszakmentességre, békére, toleranciára hajlana leginkább. Az ember természeténél fogva alkalmas és hajlamos az önzésre, de a békére és a szolidaritásra is. Hogy mivé lesz igazán, azt maga a társadalom, az életkörülmények, a szocializáció dönti el elsősorban.

Segítenünk kell minden rászorulónak, megvan rá a lehetőségünk. De ez nem jelenti azt, hogy mindenkit be kell fogadnunk, akárhonnan és akármilyen céllal érkezik. Egy gazdaságilag kiegyensúlyozottabb világra van szükség, és ez a mai politikusok felelőssége is.

A mai fiataloknak új válaszokra van szükségük. Mi, öregek nem tehetjük meg, hogy „mossuk kezünket”, mintha semmi közünk nem lenne a társadalmi változások előtti élethez. Az évtizedeken át tartó rossz politika ennek szerves része, kis létszámú, szétszórtan élő népcsoportokat „népmesébe” illő ingatásba helyezte, mert nektek bőven elég népdalokat énekelni és néptáncokat tamburazenekar kíséretében ropni. „Ihaj-csuhaj! Sose halunk meg!”

A legkisebb kihívások is, amelyek kimozdíthattak volna a komfortzónából, bizonytalanságot, de inkább félelmet keltettek. Rémisztő! Így az évtizedeken át tartó „tervszerű nemzetiségi politika”, a második világháború utáni időszakra gondolok elsősorban, elvezetett egy „vákuumos helyzetbe”, krízisbe, amelyből nagyon nehezen gyógyultunk. A rendszer, amiben éltünk, alapjaiban rossz volt. A szülőknek felháborító, nekünk, gyerekeknek, akik római katolikus templomban ministráltunk, és hittanra jártunk, nagyon furcsa volt, hogy „kicsi világunk”, amelyben élünk, olyan értékekről beszél, amelyek nekünk, gyerekeknek, de a szüleink többségének semmit sem mondanak. Az iskolaigazgató az ünnepélyes tanévnyitón ismételte önmagát: „Legyetek a legjobbak!” Vesztesnek éreztük magunkat.

A világ, amelybe beleszülettünk, alapjaiban rossz volt. A gyerekek, de főleg a szüleik ezt pontosan érezték. A felnőtteket ez a világ félelemmel töltötte el, szembesített őket azzal, hogy amiben élnek, alapvetően elhibázott, még akkor is, ha a hatalom törvényesítette. Az évtizedeken át tartó rossz politika krízishez vezetett minket.

Hogyan tudjuk megőrizni saját magunkat és a sokat hangoztatott európai értékeket? Egy morálisabb, Istent tisztelő, gazdaságilag kiegyensúlyozottabb világra van szükség, amelyben számaránytól függetlenül minden nemzet és minden nemzetiség biztonságban és békében élhessen. Ha sikerül egyénként tekintenünk a másik emberre, rájövünk, hogy sokkal több minden köt össze bennünket. Van más esélyünk, „nagyoknak” és „kicsiknek”, a mai nagyon kusza világban?

Szerintem, ha valakivel beszélgetünk, nem a nemzetisége, a vallása, az anyanyelve számít elsősorban, hanem az, hogy milyen ember. A mai Európában kialakulóban van egy integrált, transznacionális szellemi közösség, amely új eszméket boncolgat, értékel, fogad vagy utasít el. A hazai történelmi kisebbségek vezetőinek, politikusainak többek között figyelembe kell venniük, hogy a történelmet annyira irányítják az eszmék, amennyire a szellemi változásokat az anyagi körülmények ösztönzik.

Nagyon sok minden változott meg az utóbbi időben. Egy biztos: a nemzetiségek, számarányuktól függetlenül, életteret kell hogy kapjanak. De látniuk kell: ezt az „életteret” elsősorban nekik kell kitölteniük, a rájuk bízott szervezetekről, intézményekről, azok munkájáról, feladatairól nekik kell gondoskodniuk.

Ebből adódik egy fontos kérdés: Milyen emberi társadalmat építsünk? Mi a prioritás a mostani életünkben? Mindenkinek el kellene gondolkodnia, függetlenül a világnézetünktől, párthoz való tartozástól, Isten-hívők vagyunk vagy sem, mit akarunk, mi a legfontosabb nekünk és a hazánknak.

Konrad Sutarski: Határon túli magyar költészet

(lengyel nemzetiség)

Magyarországra érkezésem után – 1965-ben – hamar beilleszkedtem az itteni irodalmi életbe. Hozzájárultak ehhez kulturális tartalmú írásaim és magyar versfordításaim, valamint a krakkói Wydawnictwo Literackie kiadóban kiadott második kis verseskötetem (1965). A Budapesten és mindenekelőtt Balatonfüreden rendezett nemzetközi irodalmi találkozókon (a hatvanas és hetvenes évek fordulóján) szinte minden magyarországi költővel megismerkedtem. Egymás verseinek kölcsönös fordítása és egyáltalán a baráti viszony kialakulása – Csoóri Sándorral, Fodor Andrással, Tornai Józseffel, Weöres Sándorral – szintén hozzájárult ahhoz, hogy első magyar nyelvű verseskötetem Konrad Sutarski versei címmel már magyarországi tartózkodásom tizenegyedik évében, 1976-ban megjelent, négy-öt évvel később pedig a Wydawnictwo Literackie válogatásomban és részben fordításomban elsőként adta ki két költő, Radnóti Miklós Tajtékos ég (1980) és Csoóri Sándor Szemek korszaka (1981) c. verseskötetét.

Ugyancsak ekkoriban kezdtem előkészíteni egy kortárs magyar költészeti antológiát, ugyancsak a Wydawnictwo Literackie felkérésére. Ezt a költészetet ugyanis időközben jobban megismertem, és tudtam, milyen nehézségek miatt küszködik a szocialista korlátozásokkal, azzal, hogy három kommunista kategóriába sorolták az irodalmi alkotásokat („tiltott, tűrt, támogatott”). Ennek ellenére én nem nagyon törődtem a tilalmakkal, hiszen abban a költészetben annyi szépség rejtőzött részben azért, mert a magyar irodalom az első világháború végétől kezdve alig érintkezett a világirodalommal, és annyira különbözött a lengyel költészettől, hogy marokszám meríthettem belőle. Így került az antológiába Petri György – tiltott költő, Csoóri Sándor – akit éppen „szilenciummal” büntettek (egy évig tilos volt írásait közölni), valamint egy sereg olyan költő, mint Marsall László, Tandori Dezső vagy akár Pilinszky János, akivel az antológia kezdődik. A magyar kultúra akkori állami vezetése alig tolerálta az ilyen költőket, a lengyel könyvkiadóknak viszont nem kellett jelenteniük a szomszédos országoknak kiadványaikról, egyébként talán nem is tudtak a magyar irodalom kategorizálásáról, mert én erről nem beszéltem. Így aztán az antológiát hiánytalanul – 36 költővel – közölhettem 1985-ben.

Az utószóban nemcsak az anyaországi költészetről írtam, hanem megemlítettem a határon túli magyar nyelvű, „ugyanolyan színes és érdekes” költészetet is, amely a szomszédos országokban született, az 1920-ig a nagy Magyarországhoz tartozó Kárpát-medencében, és írtam az emigráns, Nyugaton létrejött költészetről is. Egyúttal felsoroltam néhány költőnek a nevét. Ezt a részt kivették a kötetből, „hogy ne sértsük a szomszédokat”. Ez már belső, hazai cenzúra volt, mivel a „népi demokratikus” államok barátságának szocialista álarca mögött a szomszédos országok (Románia, Csehszlovákia) óriási bizalmatlansága rejlett Magyarországgal szemben, minthogy ők kapták meg az elcsatolt magyar területek nagy részét az első világháború után Trianonban megkötött igazságtalan békediktátum értelmében.

Megtehettem volna, hogy nem egyezem bele az utószóban leírt határon túli magyar irodalmi szöveg törlésébe, de ártottam volna vele az anyaországi irodalmat tartalmazó résznek, amely a költők s a versek kiválasztása szempontjából egyaránt jobbnak bizonyult, mint a magyar antológiák. Bella István az antológiát értékelve ezt írta a budapesti Élet és Irodalom hetilapban: „kár, hogy nekünk nincs Magyarországon ilyen antológiánk”.

Az akkori cenzúra végül is más módon is hasznomra vált. Elhatároztam, hogy foglalkozni fogok a tiltott határon túli magyar irodalom lengyelre fordításával, hogy megmutassam hazámban annak eredeti szépségét. Az eredmény kétnyelvű, lengyel–magyar verseskötet lett Jak daleko, jak blisko / Mily távol, mily közel címmel, ám nem azonnal jelent meg, mivel a lengyel cenzúra ismét közbelépett.

A kis kötet 17 jeles költőt mutatott be: a Csehszlovákia szlovák részén élők közül Tőzsér Árpádot, Zs. Nagy Lajost, Gál Sándort. Kárpátaljáról, amelyet a második világháború után a Szovjetunió részét képező Ukrajna foglalt el, Kovács Vilmost, az 1920 óta Romániához tartozó Erdélyből többek között Dsida Jenőt, Kányádi Sándort, Szilágyi Domokost, Király Lászlót, az 1920-ban Jugoszláviához csatolt Szerbiából és Horvátországból pedig Tolnai Ottót, Domonkos Istvánt, valamint az emigránsok közül főleg az USA-ban és Nagy-Britanniában élőket: Határ Győzőt, Bakucz Józsefet, Horváth Elemért, Gömöri Györgyöt.

A feladat megfelelő elvégzéséhez felkértem Bohdan Zadurát, hogy közösen, fele-fele arányban fordítsuk le a verseket. Bohdan beleegyezett. Együttműködésünk közvetlenül a hazai magyar költészet antológiájának kiadása után (1985) kezdődött, és két évvel később ért véget. Az antológiát mindössze annyival egészítettem ki, hogy szintetikus vázlatban bemutattam a határon túli költészetet, mivel az Lengyelországban teljesen ismeretlen, egyúttal rendkívül eredeti volt, és különbözött a magyarországitól, tekintettel az első és második világháború, valamint 1956 után bekövetkezett politikai körülményekre, amelyek felosztották a magyar nemzetet – s így a költészetet is – három részre: hazaira, a Kárpát-medencében létező határon túli, ám őshonosra, valamint a nyugati emigráns költészetre.

Leírtam akkor, hogy a határon túli irodalmak legjellemzőbb tulajdonsága – mindegyiké – a kettős kötődés: egyfelől az anyaországhoz – a közös nyelv, közös etnikai származás és a korábbi hagyományok révén, másfelől ahhoz az országhoz, amelyben élnek, kötik őket jelenlegi egyéni és közösségi tapasztalatok (jók és rosszak, nemegyszer pedig tragikusak), amelyek a többségi nemzet történelmével, kultúrájával és irodalmával való közvetlen érintkezésben alakulnak, ráadásul adott intézményi rendszer keretei között. A bemutatott irodalmak ugyancsak közös, szintén fontos jellemzője a szinte atavisztikus, mélységes aggódás az anyanyelv megőrzéséért és további fejlesztéséért, s az anyanyelvvel együtt az általa hordozott értékek megőrzéséért. Hiszen az ősök nyelve a legszilárdabb fal, amely véd egy etnikai közösséget a hatalmas idegen tömeg univerzáló áradatával szemben. Ráadásul a legújabb történelem azt tanítja, hogy a veszély reális szokott lenni, és különféle neveket visel: uniformizmus, bürokrácia, intolerancia…

Az itt röviden bemutatott tulajdonságok következménye, hogy a magyar nemzetiségi irodalmaknak ma is – hosszú évtizedekkel keletkezésük után – megvan a maguk eredeti arculata. Az emigráns irodalomtól az különbözteti meg őket, hogy a körülményeket, amelyek között élnek, a történelem osztotta rájuk, miközben ezek a közösségek el sem mozdultak lakóhelyeikről, az emigráció viszont önmaga választja meg lakhelyét (még olyankor is, amikor érzi, hogy szülőföldje elhagyása volt az egyetlen lehetőség eszméi vagy léte megmentése érdekében). A másik különbség a gyökerek mélysége. A zárt, autochtonikus csoportokban született nemzetiségi irodalmak képesek regenerálódni nemzedékről nemzedékre. Ezzel ellentétben az emigráns irodalmat főleg az első nemzedék hozza létre.

Ez a nagyságát tekintve szerény kis kötet inkább a határon túli magyar költészet első, szintetikus jelzése, amely megmutatja azoknak az embereknek a nyugtalanító sorsát, akiket megfosztottak szülőhazájuktól, amely természetes, mint a tüdőnkbe szívott levegő. Úgy látszik, még ez a kis kötet is veszélyt jelentett az utolsó kommunista években, amikor keletkezett, ugyanis – a szerkesztőségekkel folytatott korábbi megbeszélések ellenére – a kicsi antológiát nem lehetett kiadni cenzurális okok miatt sem Krakkóban, sem Varsóban. Csak a rendszerváltozás után sikerült Krakkóban kétnyelvű (lengyel és magyar) kiadásban megjelentetni a korábban említett Mily távol, mily közel címmel. Első bemutatójára Budapesten került sor 1991-ben a Lengyel Tájékoztató és Kulturális Központban, amelynek akkor igazgatója voltam.

Most, hogy megmutassam, milyen volt az a költészet, bemutatok belőle néhány verset.

Szilágyi Domokos: Mozart

Ó, vidámnak, mert fiatalnak
lenni s maradni, szomorún is
és megvénült-fiatalul!
kacagni, míg a kacagás
titokban zokogni tanul!
játszani – s a játék titokban
holt-súlyossá komolyodik:
megrendeltként szabadnak lenni
a legutolsó hangjegyig!
– Nehéz volt? – bekopogtatok,
gondterhelt élő, víg halottnál.
– Azt akartam: a világ
észre se vegye, hogy fáj.
Kovács Vilmos: Testamentum

Uram, emeld fel csontig nyűtt testem,
s fújd el belőle múlt lobogások
füstölgő üszkét.
Ismerd fel bennem halandó másod,
ki most fekete árnyadra estem,
s hozzád szegeznek lázvörös tüskék.

Uram, megjártam én is a poklod,
ha teremtésed csodája hívott,
kiosztva részem.
Semminek sok volt, de csillaggal írott,
Uram, mostantól több lesz a gondod,
s műved, a csoda, késve lesz készen.

Uram, marad itt még néhány bolond,
s ha most felemelsz, mindőjük nevét
füledbe mondom.
Oszd fel közöttük poklunknak felét.
Homlokuk jeles, nyakukban kolomp.
S vigyázzunk rájuk ott a porondon.

Zs. Nagy Lajos: Csehszlovákiai magyar költő fohásza az Úrhoz

Uram, világítsd meg a mi elménk,
teremts nekünk minisztereket, hóhányókat és
zongorahangolókat,
szabadíts meg bennünket a fülcsengéstől,
a fülcimparángatástól és nyelvátültetéstől,
mert tüskés a mi sorsunk, mint a kaktusz,
és kemény is, mint a kosok szarva,
tekints parasztjaidra, Uram,
nyakig a földbe dugva, mint a hagyma,
nem teremnek csak száraz szitkokat,
valamit tégy velünk, Mindenható,
ne fogdossunk galóca módra
legyeket mindörökre,
ültess le fényes küszöbödre,
dugd szivarzsebünkbe névjegyed,
s avass be titkaidba!
Továbbá:
szívesen fogadnánk Tőled
néhány hatalmas harsonát,
szamárállkapcsot,
kénköves esőt, miegymást.

Légy jó szívvel hozzánk, Uram,
kerítünk néked égő csipkebokrot,
amelyből tündöklő kegyelmed
minket is verhet
most és örökkön-örökké
—————————–Ámen.

Határ Győző: Állampolgárság

minden
———hajó
————–hazám
minden hajó a Föld alattam
uszályok hátán
partok harmatán
lovon
tevéken
vonatkeréken
nekem mindenütt Szentföld a Föld
országtalan
az Ember Földje nékem

——–mint élő térkép – szegélytelen
——–vagy rengő sziget szárazföld ölén
——–úgy nőttem-nőttön én személytelen
——–s úgy nőtt a vágány: fűlő mozdonyok
ormán védtelen
útlevéltelen
egy himnuszt őrzök – himnuszt hordozok

——–nem bánom már csak én mit érzek
——–se párt
se újság
se újtestamentum
… Országtalan Szentföldünk – f e d é l z e t !
hitvallás nekem himnusz van abban
minden
———hajó
————-hazám
minden hajó a Föld alattam

Szomorú ez a költészet, amilyen boldogtalan azok sorsa, akiket megfosztanak hazájuktól.

A mai Magyarország határain túl élő költők kommunizmus alatt üldözött antológiájának megkoronázására már a teljesen független Magyarországon került sor 2007-ben, amikor is a budapesti Magyar Napló kiadó újra megjelentette az antológiát nagyobb, kétnyelvű formátumban megnövelve a költők számát (28 költőre), és a versekét (60 alkotásra). A műfordítók száma is megnövekedett kettőről háromra: Konrad Sutarski, Bohdán Zadura és Szczepan Woronowicz.   Az eredeti cím is megváltozott: Jak blisko / Mily közel lett. Az a költészet, amely az első kötettel alig jelezte jelenlétét, a Magyar Napló és a Wydawnictwo Literackie által kiadott kötettel együtt megmutatta a magyar egyetemes költészetet a maga teljes szépségében.

Fordította: Szenyán Erzsébet

Szondi György: Mozaikdarabokra leltem

(magyar részről)

Kétszázötven évvel ezelőtt felmenőim Elzász-Lotaringiából jöttek: Schallok voltak, én Salnak születtem (jobbadán ikszességem miatt változtattam nevem Szondira: Szondról valók is vagyunk ugyanakkor); anyai ágon román vért is gondolok (magamban). Ausztriában születtem: menekült-, egyszersmind hadifogolytáborban. Vers(rész)ben is megfogalmaztam: Vagyok azonban én magyar. Nagyon. Engedtessék. Ötven esztendeje életem és munkásságom – sok-sok szinten, minőségben – a magyar és a bolgár kultúra között indáz.

Huszonöt éve kiadói, szerkesztőségi műhelymunkánk egyik ars poetica-pillére: otthonteremtés az egyes magyarországi nemzetiségek szélesen értett kultúrájának, tudományosságának, hagyományőrzésének – magyar nyelvű megismertetésük, összebékítésük (konferenciák, kiállítások, rovatok, teljes lapszámok, bemutatók a Napút folyóiratban). S egyáltalán: kéznyújtás táborok, alkotóterületek, nemzedékek, ismertek és ismeretlenek között. Hírünk ez. Egyedül együtt jobb. Könyvet szép számmal valamennyi szomszédos ország nyelvéről fordítva adott már ki a Napkút Kiadó. Estjeinkkel jártunk, és gyakran, az összes velünk határos országban.

*

Magyar bolgarista, Bulgáriában összességében húsz évig (sok-sok területen) működő hungarológus: a két fonódó szerep máris kötelez. De ekként még szűkebb a témát érintő tevékenységi terep. Így is – a szófiai Magyar Kulturális Intézet vezetőjeként – gyűjteményválogatásokban, vendégmeghívásokban tetten érhető. Csak kisebbségekre értve: cigány, örmény, szerb, szlovák, ruszin, német bemutatkozások, szereplések – könyvek, kiállítások, zenei és táncfellépések, tanácskozások – Bulgáriában, s nem csupán Szófiában. Némely etnikum esetében egymás kölcsönös megismerése itthon és Bulgáriában (cigány, örmény; bolgár szempontból: zsidó is).

*

1996-ban első ízben, 1998-ban másodjára a PoLíSz folyóirat főszerkesztőjeként megszerveztem a magyarországi nemzetiségi alkotók I. és II.  találkozóját. Első alkalommal alkotók (írók, képzőművészek, zenészek) seregszemléjére került sor: egymásra ébredtek a művészek. Másodszor – ugyancsak két napon át – az otthonos hangulatú esemény témája a kettős kötődés volt. Az elhangzott előadások és vallomások rövidített és szerkesztett szövegeit 1999-ben az éppen induló Napút 3. számában tettük közzé a témába vágó további írásokkal és kisebbségi alkotók műveivel kibővítve. Tizennegyedmagunkban (Hazai kisebbségi identitású alkotók) – kapta a címet az összeállítás.

*

„Meggyőződésem, hogy a kisebbségi alkotók nem háríthatják el maguktól saját tehetségükből fakadó alkotói kötelezettségüket, s nem fordíthatnak hátat közösségüknek. Akarva-akaratlanul politizálniuk kell a kisebbségi műhelyek, a kisebbségi művészeti kultúra, kutatás működéséért, gazdagodásáért, alkotásaikkal kell bizonyítaniuk a többségi társadalom, az anyanemzet és az egyetemes emberi kultúra előtt műveik értékét. Az a nemes szándék, amely a kisebbségi alkotók első és második találkozójában korábban a PoLíSz és most a Napút törekvéseiben tetten érhető, vagyis az alkotói seregszemle, a művészeti és kisebbségpolitikai fórum elegye a kisebbségek kivételes helyzetéből fakadóan rácáfol az általános szabályra, és bizonyítja a kölcsönös megismerés és együtt gondolkodás egyidejű létjogosultságát” – zárta gondolatait lapkezdő cikkében Doncsev Toso.

Magam így fogalmaztam akkor „A mindenoldalú nyitottság jegyében készül szerkesztőségünk a harmadik találkozóra, melynek alapgondolata: a hazai nemzetiségi alkotók anyaországi-nyelvközösségi recepciója és súlya.” Erre már nem került sor.

*

A Tizennegyedmagunkban szó rovatelnevezésként élt tovább a Napútban, a Napút Online-on. Oldalainkon az évtizedek teltén szerte ide tartozó, ide érkező, de leginkább rendelt és hozzánk terelt alkotások, kutatási eredmények, vallomások, nagyon sokszor: felfedezések, meglepetések.

…és Szlovénia, Cigánykép, Ej, otvárajte vráta!, …ungarisch fortsetzen?, Bolgár ritmus, Szlovénia, szlovénok, Legyen lengyel, Tih bjal Dunav, Kolo, kolo, naokolo, Ai puțintică răbdare…, Serbus manier, Ararat szurp lerrö, Dwa bratanki, Aj, romale, Gens fidelissima

15 tematikus összeállítás címei; ennyiszer sok száz, összességében kétezernél igen-igen több oldal, vagy háromszázötven szerző – az adott nemzetiséghez tartozó vagy azzal – hagyományaival, tudományosságával, művészetével, irodalmával foglalkozó – magyar szerző. Együtt dolgozás az adott etnikum számos kutató, szervező, alkotó képviselőjével, segítő emberek láncában terjedt a lehetőség híre: „egy folyóirat teljes lapszámot szentel kisebbségünk minél színesebb bemutatásának”. S igen, olyan gyűjtések és együttlétek kerültek a Napút két borítólapja közé, amelyekre büszkék voltak a benne közöltek, büszkék magunk is (ez a gyönyörű munka szinte kivétel nélkül a szerkesztőség részéről a magam mozgósítását jelentette – nem hallgathatom el pirulva és sikerörömmel) – egyszeri együttlét, kivételes összbemutatkozás a magyar olvasók előtt. „Nem sikerült” összeállítást tető alá hozni úgy – ez cél is volt –, hogy ne legyen benne meglepetés, újdonság az adott kisebbség tagjai számára is.

És úgyszólván valamennyi tematikus folyóiratszámot irodalmi-zenés esten mutattuk be; ilyenkor a bolgár, cigány, örmény, ruszin stb. előadóművészek is szerepet kaptak. Nem került már sor a görög és az ukrán szám összeállítására – a papíralapú Napút 2021-ben leáldozott. Az online változat Tizennegyedmagunkban rovata azonban – mint eddig is, amiként a print Napút ugyanezen rovata hasonlóképpen az évtizedek során: különb-különb anyagok sokával jelentkezett. Nem beszélve azokról a közlőhelyekről – legjelesebben a Hetvenesek évkönyve sorozatról –, ahol a nemzetiségi kötődésű kutatók, alkotók ebbéli státuszukat nem jelölve is egyenértékű szereplői voltak a 222 tematikus lapszám valamelyik szerzőgárdájának.

Ahol tehettem, sok szinten mindenkori összebékítő, kéznyújtást segítő szándékom megvalósítására törekedtem különböző tevékenységi területeimen: bolgaristaként, műfordítóként, diplomataként, egyetemi oktatóként, kutatóként, igazgatóként, de legfőképp mint kiadó- és szerkesztőségvezető.

Johann Schuth: 30 éves a VUdAK

(német nemzetiség)

A Magyarországi Német Írók és Művészek Szövetsége / Verband Ungarndeutscher Autoren und Künstler – VUdAK megalapításának 30. évfordulóját ünnepeltük 2022-ben. De a gyökerek mélyebbre nyúlnak.

1972. október 6-án alakult meg Budapesten a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetségének keretén belül az Irodalmi Szekció, majd tíz évvel később a Képzőművész-Szekció. 1990-ben az egyesületi jog lehetőségeit kihasználva megalapítottuk a Magyarországi Német Írók Szövetségét, amely 1992-ben nyitott a képzőművészek felé, így jött létre a VUdAK író- (jelenleg 15 tag) és képzőművészet-szekcióval (jelenleg 22 tag).

A szövetség céljai:

– Az irodalom és művészet támogatása révén erősíteni a magyarországi németség identitástudatát;

– a német nyelvű írásosság, a Kárpát-medence irodalmi és művészeti hagyományainak megismerése, dokumentálása és publikálása;

– a magyarországi németség múltjának, jelenének és jövőjének irodalmi, művészi eszközökkel történő feldolgozása;

– együttműködés a német nyelvterületen működő, illetve a német kisebbségek író- és művészszövetségeivel.

A jubileumi évre In Bewegung (Mozgásban) címmel kiállítást szerveztünk a VUdAK művészszekciójának 27 tagja (öten elhunytak) részvételével. A kiállítást a stuttgarti Liszt Intézetben mutattuk be, és közös felolvasóesttel zártuk, amelyen író tagjaink és 30 éve partnerünk, az esslingeni Künstlergilde tagjai vettek részt. (A Künstlergildét a 2. világháború után Kelet-Közép-Európából elűzött német írók, képzőművészek, zeneszerzők, publicisták alapították.) A kiállítás következő állomása Székesfehérvár volt a VUdAK éves háromnapos összejövetele keretében, majd a budapesti Magyarországi Németek Háza következett, abból az alkalomból, hogy a ház rendezvényterme Otto Heinek nevét kapta, aki sokáig eredményesen vezette Országos Önkormányzatunkat, és túl korán hagyott itt bennünket. A temesvári Stafette német nyelvű irodalmi társasághoz is harmincéves együttműködés fűz bennünket. A kiállítást a Stafette kétnapos harmincadik születésnapján mutattuk be, a rendezvényen író tagjaink is részt vettek. Végül ez év őszén a berlini Collegium Hungaricum volt a kiállítás színhelye, kiegészítve művekkel, amelyek Budapest 150 éve alkalmából készültek (Berlin és Budapest partnervárosok). A zárórendezvényen ez év november 13-án részt vettek az éppen Berlinben ülésező Európai Kisebbségek Föderális Uniója (FUEN) keretén belül működő Német Kisebbségek Munkaközössége – Közép- Kelet-Európában, illetve a Szovjetunió utódállamaiban élő német kisebbségek – képviselői.

1977 óta évente egyszer háromnapos szemináriumot és műhelybeszélgetéseket szervezünk, kiállítással és nyilvános felolvasással, valamint közgyűléssel egybekötve – mindig más németek lakta településen. Idén októberben Tatán voltunk, a Magyarországi Németek Országos Múzeumában tartottunk felolvasást, illetve kiállítást, amelynek apropóját Budapest 150. születésnapja adta. A Város a képben kiállítást előzőleg Budapesten, a Magyarországi Németek Házában mutattuk be.

1992 óta a VUdAK könyvek sorozatban 22 irodalmi könyvet és 12 képzőművészeti katalógust adtunk ki. Az utolsó kettő Robert Becker Firlefanz című, gyermekeknek szóló verseskönyve, illetve a Ti Hausschlange című, nyelvjárásban írt mesekönyv.

A könyveket olvassák, versenyeken előadják a verseket és elbeszéléseket. A magyarországi német irodalom belekerült a tankönyvekbe, érettségi tétel és egyetemi diplomamunkák tárgya lett. Az írók, képzőművészek bemutatása révén az Unser Bildschirmben vagy a Pécsi Rádió adásain keresztül szélesebb körben ismertté vált a hazai német irodalom és képzőművészet.

Sikeresek voltak a Barátság estek közös felolvasásai német, szerb, szlovák, román írók részvételével. Jó kezdeményzés volt a lengyel–német képzőművészeti kiállítás, amelyet a Stuttgarti Magyar Intézetben és a Berlini Magyar Nagykövetségen is bemutattunk (Lengyelországba sajnos nem sikerült kijuttatni a kiállítást).

2024-ben Signale-antológiát adunk ki. 1984 óta minden évben karácsony előtt megjelenik a Neue Zeitung irodalmi-képzőművészeti melléklete Signale címmel. Az ebben megjelent irodalmi-képzőművészeti írásokat válogattuk a készülő antológiába.

Johann Schuth, VUdAK 1. elnök

Artin Diramerján: Egybefont utak

(örmény nemzetiség)

Harminc évvel ezelőtt fonódtak egybe nemzetiségeink útjai.

Ez a fonat kulturális értelemben egy különlegesen szép mintázatot ad ki, melyet jól reprezentálnak a jelenlegi kiállítás alkotásai. Hadd idézzek színházunk egyik népszerű darabjából. A Hotel Yerevan lobbyjában éppen álláshirdetésre jelentkezik egy fiatal, szőke nő. A szálloda igazgatója érdeklődve kérdezi tőle: – Tudja, hogy ez egy régi, örmény családi szálloda? – A hölgy egy pillanatra elgondolkozik, majd rávágja: – Még a gimiben leveleztem egy örmény lánnyal… aki francia volt… de az anyukája nápolyi… és éppen akkor költöztek Kaliforniába… Skóciából… – Az igazgató erre megnyugodva: – Akkor ezek tényleg örmények!

Ez a kis jelenet jól mutatja mennyire tipikus diaszpóranemzet vagyunk, hiszen az anyaországban a történelem tragikus fordulatai miatt ma kevesebben élnek, mint szerteszét a nagyvilágban. Talán éppen ezért vagyunk ennyire sokfélék itt Magyarországon is. Különbözünk, mint egyik ember a másiktól, de kulturális értelemben az is sokszínűvé tesz minket, hogy ki mikor, hogyan érkezett, hogyan éli meg örménységét, ezt a gyönyörű, misztikus, bibliai erejű örökséget Ararátostul, melynek csúcsán Noé bárkája megfeneklett.

Az örménység viszonylag „rövid” ideje, a honfoglalás óta jelen van Magyarországon, aztán később, az 1200-as években, majd a nagy letelepedés idején, a 17. században, később az első világháború alatt, a genocídium idején a második nagy hullámban, végül a Szovjetunió felbomlását követően a harmadik hullámban érkeztek örmények. Közben persze szórványosan folyamatos az érkezés.

Bagdadi örmény család leszármazottja vagyok, aki már Budapesten született. Nagyapám tizenöt évesen a genocídium poklából menekült meg, és kellett új hazára találnia. Apám a hatvanas években érkezett, az akkoriban nagy hírű magyar filmgyártás vonzására, hogy a filmművészeti főiskolán operatőrré válhasson. Első és utolsó munkahelye a Magyar Televízió volt, ahol műsorok, riportok, tévés produkciók ezreit készítette el évtizedek alatt. Szeretett otthona lett ez a kis ország, mint ahogy minden itt élő, itt letelepedett örményünknek az. Élő, összetartó közösségben nőttünk fel, de harminc évvel ezelőtt a megszülető kisebbségi törvény adta lehetőségek szerint önkormányzatokba szerveződhettünk, és megkezdődhetett egy intézményes kibontakozás. Így kerültünk a politika általunk addig járatlan terepére. A harminc évvel ezelőtti kerekasztal-egyeztetésen, melyen örmény részről Avanesian Alex volt jelen, már tétje volt, hogy hozzászóljunk és alakítsuk a sorsunkat, együtt járva a többi nemzetiséggel azt a bizonyos egybefonódó utat.

Visszatekintve az idő sok mindent megszépít. Küzdelmeinket, nehézségeinket, a rengeteg erőfeszítést, ami az értékteremtő munka mögött ott volt. Az eltelt három évtized annyi mindenre megtanította közösségeinket. Legfőképp arra, hogy múltunk, örökségünk, teremtetett értékeink akkor érnek valamit, ha vannak céljaink, jövőnk, és előre nézünk. Ettől válnak élővé nemzetiségi közösségeink, s ez alapja nemes küldetésünknek is: megőrizni jelenlétünket, vívmányainkat, alkotásainkat és örökségünket, hasznos, gazdagító részei lenni a hazának, egy nemzetiségeire méltán büszke Magyarországnak. Menjünk hát tovább előre egybefont útjainkon, szolgáljuk jól közösségünket felelősséggel, okosan, tisztességgel.

Bódi Barbara: A másságról más kép

(roma nemzetiség)

Elsőnek is köszönettel tartozom a Szervezőknek a megtisztelő felkérésért a roma nemzetiség képviseletében, amelyet kettős megközelítéssel, egyszerre belülről és kívülről szemlélve teszek. Belülről mint a kultúrában szervesen részt vevő, jelen kiállításon is a Kisfiú című alkotásommal bemutatkozó alkotóművész teszem, és kívülről – aki kutatóként vizsgálja a hazai roma nemzetiség képzőművészetének organikus felületét. Ez a fajta többoldalú fókusz láttatta meg velem azt a hiánypótló kutatási témakört, amelyet kiállító festőművészként tapasztalhattam meg.

A Tükröm-tükröm tárlat vagy A másságról más kép című összefüggő, 12 + 1 részes olajfestmény-sorozatom kiállításakor – melynek része a most kiállított Kisfiú alkotásom is – a megnyitón észleltem a befogadó közeg ismerethiányából fakadó félreértelmezését. A Tükröm-tükröm tárlat 12 nagy méretű vásznon megjelenő felnagyított, különböző nemzetiségek arcai más-más eltérő és intenzív érzelmi állapotot kifejezve tekintenek ránk. Az olykor szélsőséges érzelmi állapotok oly erővel hatnak a kiállítótérbe lépő személyre, hogy az ábrázolt arcok másságától függetlenül azok érzelmi intenzitásával azonosul a néző, az összhatás empátiára motiválja a műélvezőt. A különbözőségben ott van a közös, amelyet a gondolataink és érzelmeink találkozásakor élünk meg a jelenben történő interakciói során. Életünk bármely nehézségének vagy emelkedett örömének fokán sem vagyunk egyedül, mert megosztjuk azt egymással, együtt nevetünk vagy épp sírunk, ha kell. Ugyanakkor a másság kérdését a vizuális művészet eszközeivel másfajta fókuszból kíséreltem meg bemutatni, ahol a nemzetiségekre madártávlatból tekintve az emberiség sokszínűségét és gazdagságát alkotják. A különbözőségben rejlik az emberiség erőssége, sokoldalúsága. Tárlatomban a megváltó Jézus Krisztus is megjelenik, mellyel az üzenetérték misztériummá emelkedik, s ami a 12 részes alkotásnak apostoli rangot ad. A +1 alkotás maga egy tükör, melyben a befogadó önmagát meglátva részesévé válik az alkotásnak, maga lesz akár egy apostol a 12 közül.

Idézem egy műélvező visszajelzését a vendégkönyvemben:

„Ahogy nézem a képeket, egyszerre csak az az érzés fogott el, hogy ők is néznek engem.

Néznek és kérdőre vonnak: – Mit akarok? Ki vagyok én?

Egyszerre voltam a kiállítás alanya és tárgya. Rabul ejtő élmény volt!”[1]

A későbbi visszajelzések alapján a tárlat üzenete volt, akinek értelmezhetővé és reálisan befogadhatóvá vált, ami sikerrel koronázta meg szellemi értékét alkotásaimnak.

Azonban az ünnepélyes megnyitó alkalmán a megnyitó személyek sajnálatos módon a roma származás szűk keresztmetszetén keresztül értelmezték az alkotói üzenetet, mert ismeretes volt számukra a roma nemzetiséghez tartozásom. Mindez felülírta a Tükröm-tükröm tárlat alkotói mondanivalóját, ami épp madártávlatból közelítette meg a kisebbségi hovatartozást, mellyel többletként, pozitív értékhozadékával láttatta az abból fakadó kulturális különbségeket. A „piaci rés” érzékelése során megfogalmazódott bennem, hogy a magyarországi roma képzőművészet differenciált megismerését tárom fel a többségi befogadó közeg részére, ezáltal a roma festőművészek kortárs jelenlétének dokumentálása mellett optimális és reális befogadására és értelmezésére teszek kísérletet. Így született meg kutatási témaköröm, melynek tézisét röviden összefoglalva bemutatom.

ABSZTRAKT/ÖSSZEFOGLALÓ

A XX. század második felében kibontakozó cigány/roma képzőművészeti mozgalom és változásának folyamata a társadalmi emancipáció kontextusában

A hazánkban több mint hat évszázada élő, legnagyobb lélekszámú történelmi kisebbség vonatkozásában csekély számú művészeti és kulturális kutatás született, amelyek alanyai a roma nemzetiség kiemelkedő alakjai lettek volna, ezáltal a bennük rejlő értékpotenciál is nagyrészt feltáratlan maradt. A roma közösségek kulturális és művészeti értékei, mint vizsgált témakörök és azok társadalmi háttere, illetve annak hatása a társadalmi emancipációra még felderítetlen, így kutatásokra alapozott empirikus megismerése, hiánypótló jellegéből adódóan innovatív eredményeket tartalmazhat, és új típusú megismerési felületet nyújtva további értékes kérdésfelvetéseket hozhat. A magyarországi roma képzőművészeti mozgalom létrejötte, majd az azóta formálódó és aktív kortárs folyamatai egy izgalmas és folytonosan változó organikus felületet nyújtanak a vizsgálódásra, mellyel a dokumentálás eddigi hiánya is enyhítésre kerül, illetve egy új megközelítésű fókuszváltással maguk a roma származású alkotók nézetei – mint elsődleges hiteles megközelítése a roma identitásértelmezések és alkotói mechanizmusok kontextusának – tudományos megalapozottsággal felderítésre kerülnének. A disszertáció kutatása egy szűk és többnyire zárt alkotóközösség személyes gondolatait és egyéni alkotói nézeteit tárja fel félig strukturált szakértői mélyinterjús módszertannal, aminek révén kitárul egy eddig ismeretlen, értékeken alapuló roma művészközösség sajátos köre, betekintést nyerve társadalmi hátterébe, integrációs útjainak folyamatába és művészi ars poeticájába.

A disszertáció eredményei közé sorolható a roma képzőművészet fogalmának definiálása, majd A kezdeti cigány/roma képzőművészet és változásának folyamata differenciált halmazábrán keresztül történő illusztrálása megnevezésű ábra kialakítása és elemzése. A roma képzőművészetben megnyilvánuló interpretációs módok időrendi szakaszait határozom meg – elő/proto-, kora/kezdeti, érett és késő roma képzőművészet szakaszainak a felvázolásával – a reneszánsz korstílus párhuzamával a „romaissance” vagy „romaszánsz” fogalmi szintű analógia bevezetésével és annak kifejtésével. Az Egy művészeti tér ábra létrehozásával szemléltetem a magyarországi roma képzőművészet hazai és európai viszonyrendszerét, és annak elemzésével bemutatásra kerül a művészeti szcénában elfoglalt pozíciója. Mindezen megállapításokat pedig átszövi a változatos roma identitásértelmezések személyes megélése a műalkotás létrejöttének kontextusában.

A kutatás lehetőséget kínál a roma képzőművészet – ezáltal a roma nemzetiség – kisebbségszociológiai és művészetszociológiai keresztmetszetű, valósághoz közelebbi megismerésére, erőforrásainak megfelelő értékelésére és differenciált elhelyezésére a művészeti szcéna égiszében. A művészet, bár adott korában nehezen értelmezhető a megfelelő helyén, az idő múlásával annak értelmezésére, értékelésére és beillesztésére az egyetemesség áramlataiba reményteljes kísérletet tehetünk, amelyben jelen kutatás is kedvező támpontként szolgálhat. Azonban minderre leginkább akkor tehetünk valódi kísérletet, amikor a művészet már kimozdult a jelenkori társadalom roma kisebbségekhez való viszonyulásának „árnyékából.”

Az 1993-ban elfogadott nemzetiségi törvényben foglaltak érvényesülése a roma nemzetiség vonatkozásában témakörben nem vagyok hivatott mélyenszántó elemzést tenni, érdemes lenne politológus vagy jogi szakembereket felkérni az elmúlt 30 év eredményeinek összegzésére. Azonban kutatásommal a Nemzetiségi kultúra és művészet Magyarországon témakörében legalább a hazai roma képzőművészet dokumentálására és művészi értékeinek megismerésére nyújtok lehetőséget. A kulturális autonómia kérdéskörét szintén nem érinti a kutatás, első lépésként egy benső feltárással prezentálom a roma nemzetiség festészetének eredményeit, kijelölve helyét és kapcsolódási pontjait a magyar nemzeti és az egyetemes művészetben. Miután a tézis témaköre új keletű, és a kutatás fókusza már a roma festőművészek személyes véleményén alapul, így a disszertáció eredménye alapkutatásként szolgál az arra épülő további szerteágazó kérdéskör vizsgálatához. Ezáltal a kritikai szemlélet is enyhébben nyilvánul meg, ami a témakörben rejlő további elmélyülés során idővel erősödni fog. Egyelőre itt tartunk a roma képzőművészet tekintetében, az öntudatra ébredés állapotában az önmagát kijelölő tudatos alkotói kör megszületése a jellemző.

A tézis önálló publikáció formájában fog megjelenni a jövőben, színes képi anyaggal és interjúkkal kiegészítve, bővített szakmai tartalommal kerül a tervek szerint bemutatásra. Kérem, kísérjék figyelemmel a kiadvány megszületését, ajánlom szíves figyelmükbe a hazai roma képzőművészet megismeréséhez, létrejöttének és napjainkban is aktívan formálódó felületének alkotók által definiált forrásaként.

Köszönöm a figyelmet!

[1] Boba Arculat-Karcolat – Bódi Barbara képzőművészeti és irodalmi albuma, Pharma Press Nyomda, 115 oldal, 2017. ISBN 978-615-80004-2-0

Berényi Mária: Költői önvallomás

(román nemzetiség)

Magyarországon a nemzeti kisebbségek körében a folklór díszes paravánja mögött sokáig észrevétlenül, csak lassan bontakozott ki a tudományos és irodalmi tevékenység. Az 1990-es évekig még valóban csak tevékenység létezik, a tudományos és irodalmi életnek a legalapvetőbb intézményi formái sincsenek meg. A kisebbségi irodalomnak legelőször saját létjogát, sőt a megszólalás lehetőségét kellett biztosítania és bizonyítania. A hazai nemzetiségi íróknak szinte a semmiből kellett megteremteniük irodalmukat. Milyen irodalmat és milyen nyelven? Wild Katalinnak van egy találó megjelölése a hazai kisebbségek nyelvére, amikor azt mondja, hogy a kisebbségek anyanyelvét anyanyelvjárásnak kellene nevezni, mivel a kisebbségek anyanyelve nyelvük valamilyen dialektusa. A kisebbségi anyanyelvváltozatok erőteljes nyelvjárási jelleget öltenek. A dilemma az, hogy egy hazai nemzetiségi író anyanyelvjárásán – ami, valljuk be, irodalmi szempontból mégiscsak egy „korlátozott kód” – vagy sztenderd irodalmi nyelven alkosson?

A magyarországi román kisebbségi alkotók – a többi kisebbségről nem tisztem itt nyilatkozni – az anyaországi szellemi közegben is mintegy jelképesen vannak csupán jelen. A többségi nemzet tudományos-kulturális-irodalmi közéletében is elszigeteltek. Sem egyik, sem másik közegben nem lehetnek – még – otthon. A kisebbségi értelmiségi peremlét frusztráló körülménye határozza meg hangulatunkat. A gyökértelenségben kell meggyökerezni.

(…) A nemzetiségi irodalom a nemzetiség öneszmélésének egyik szerve és fokmérője, önállóságának szintje egyúttal a nemzetiségi társadalom kultúrájának és etnikai önismeretének színvonalát is jelzi. Ha a nemzetiségi irodalmat a nemzetiség öneszmélésének nevezhetjük, akkor azt is mondhatjuk, hogy ez az irodalom hatást gyakorol a nemzetiségi közösségtudatra, formálja és alakítja azt. A nemzetiségi irodalmak küldetésének olykor legendája támad, szerepe s feladata igazában épp a különféle legendák eloszlatása és a valóságos arányokra figyelmeztető nemzeti önismeret építése. S ennek a feladatnak csak a jó irodalom felelhet meg, mert csak az képes a nemzetiségi élet valamennyi összetevőjét felvillantani és olyan oldalaira is rávilágítani, melyek például a szociológia vagy a publicisztika számára nehezebben megközelíthetők.

(…) A kisebbségi irodalom funkciójáról beszélve sokan azon a véleményen vannak, hogy az általunk nagyon jól ismert hídszerepet kell hogy vállalja. Így két nép közötti kulturális közvetítésre korlátozódik a szerepe, vagy két kultúra összefoglalására kellene vállalkoznia. Az egyik szűkítené tevékenységi körét, a második pedig teljesíthetetlen kívánalmakkal terhelné meg életét.

* * *

Költői önvallomásom elején Szilágyi Domokos néhány mondatát citálom, amellyel teljes mértékben azonosulni tudok: „A költő fura ember. Mindenbe beleüti az orrát; ott kell lennie mindenütt és mindig – tér, idő nem akadály versnek, gondolatnak, szépségnek –, mondom, ott kell lennie mindenütt és mindig, hogy a világ összes gondjáról-öröméről vallhasson (első személyben csak az egyszerűség kedvéért fogalmaz, ti. nem tudja eldönteni, tegezze-e, magázza-e a világot).

S nem is akárhogyan kell vallania. Mert a kifejezés kényszere mindenkiben ott él (ez is az egyik oka a nyelv létrejöttének), csak hát az ember nemigen talál szavakat. Nos, a költő szókölcsönző. Szavai akkor érnek valamit, ha a bennünk kifejezett gondolatban-érzelemben ki-ki saját gondolataira-érzéseire ismer.

A költő vall, »hisz az a dolga«, a vers országot jár, mert számára ez jelenti az életet, mert a vers nem akkor kezdi életét, midőn megírják, hanem amikor újjászületik az olvasó szívében.”

Az író a nyelv teremtése: hiszen nyelv nélkül nincs írás. A nyelv beleszorul a lélekbe. Távol a szülőföldtől az anyanyelv a pótolhatatlant is helyettesíti: a kedves tájakat, a felejthetetlen arcokat, elégett érzelmek kormát, fájdalmát, reménykedést. Otthont, életet, hazát, barátokat, vigasztalókat és keserítőket idézhet meg az emlékek nyelve. Kosztolányi a legteljesebb módon azonosult magyar anyanyelvével: „Benne van a múltam, a jelenem és a jövendőm. Benne van az életem. Benne van a halálom is. Benne van a sorsom.” Benne van a sorsunk, együtt mindnyájunké, akik egyazon nyelv szavaival élünk, beszélünk, gondolkodunk, imádkozunk vagy káromkodunk. Wittgenstein igen találóan rámutatott: „nyelvem határai azonosak világom határaival”.

A kultúra – a kisebbségi meg a többségi kultúra is – csak teljes kultúra lehet. Az irodalmat, a kisebbségi irodalmat is, ki kell menteni a közvetlen használhatóság nyűgéből. Az irodalom nem kizárólag kisebbségi sorskérdéseink megfogalmazására való, ennél sokkal szélesebb és bonyolultabb tartalmak kifejezésének eszköze. Az irodalom varázsa abban áll, hogy mindig kisiklik előlünk, sohasem lehet véglegesen definiálni. Ilyen értelemben nem lehet alávetni nemzeti-kisebbségi feladatoknak. Nem szabad hagyni az irodalmat másra használni, mint arra, ami ősidők óta a rendeltetése. A kisebbségi irodalmat elsősorban irodalomként, vagyis az esztétikai érvényesség szemszögéből kell mérlegre tenni. A nemzetiségi irodalmak létét mindinkább a jó művek szavatolják, a kritika az esztétikai minőséget kérje rajtuk számon, és azok elemzése révén mutasson rá a megkülönböztető sajátosságaikra. A kisebbségi irodalom szuverén létét azáltal biztosítja, ha képes egyenrangú társként beilleszkedni az irodalmak közösségébe.

(…) Sokan feltették nekem a kérdést, hogyan váltam költővé, sőt kétnyelvű költővé, miért írok, mi inspirál, kinek írok stb.? Nagyon nehéz erre válaszolni. Ilyenkor dadogva ehhez hasonló dolgokat mondok: azért írok, mert szeretek hatni és nyomot hagyni. Tudom, a nyomot hagyás, az itt voltam nem azonos a maradandósággal és a fennmaradással. Ilyenkor – amikor írok – egy képzelt világ gazdája vagyok. Felszabadít a szabadság illúziója és még sok minden egyéb. Persze költőnek lenni kimerítő és emésztő állapot. Az írásért, az anyanyelvi vagy kétnyelvű önkifejezésért szinte naponta meg kell küzdeni. Idegen közegben kell az anyanyelvhez, az irodalomhoz fűződő hűségről tanúskodom. Aki ír, ha mégoly szerényen forgatja is tollát, mint én, tökéletességre tör. Kivált egy lírikus. Mondatainak, sorainak minden porcikáját fontosnak, perdöntőnek érzi az utolsó pontig-vesszőig. S ugyanakkor érzi, hogy semmi, szinte semmi se múlik a papírra rótt szavakon. A költő legtöbbször, sőt valójában soha nem tudja, honnét is indul, és hova is jut el. Írásra tehát, minden etikai és esztétikai fölhajtóerőn túl, az a közvetlen kétségbeesés is ösztönöz: hátha tudok anyanyelvemen – románul – olyan mondatokat írni, amelyek a megbénítottak helyett is beszélhetnek.

Egy mozdulat, egy villanás, egy eltitkolt csalódás, egy tovatűnőnek látszó öröm vésődhet örökre az emberbe. És talán még jobban belevésődik minden a költőbe. Mondják, ő a legérzékenyebb szeizmográf. A hatások őt érik leginkább. Az igazi költő csak önmagát adhatja mindig. Verseiben talán ki nem élt örömök viháncolnak, senkinek el nem mondott bánatok buzognak.

(…) És kinek írok? Az enyéimnek akarok írni. Ha máshol, más folyóiratokban – a magyarországi román publikációkon kívül –, más országban jelennek meg a verseim, hiúságomnak jólesik, de íróasztalomnál ülve elsősorban a magyarországi román olvasót ültetem magam elé, annak írok. A kétnyelvűség, a kettős identitás számomra azt jelenti, hogy kétfelől is van ablakom a világra, a román és magyar kultúrában. Alkotásaimmal is kettős gyökérzetet szeretnék ereszteni.

A műveknek egyedül a minősége érvényes. A költő munkájának legalább annyira része a csend és a hallgatás, mint a megnyilatkozás.

Berényi Mária: Számban két nyelv feszül egymásnak a szóért

Némán állok az álmos csöndben
Az idő elvérzik a lassú szívverésben

Szorong a lélek a test kényszerzubbonyában
A könnyek elöntik a látomásokat

Fonnyad az emlék, elhullanak a virágok
Fáradt vagyok, a hitem is rég elhagyott

Hányódom, mint száradó, barnuló levél
Számban két nyelv feszül egymásnak a szóért

Kiss Judit: Komlóska és Múcsony

(ruszin nemzetiség)

Köszönöm a meghívást!

Megtisztelő, hogy részt vehetek a Nemzetiségi törvény 30. évfordulója alkalmából rendezett nemzetiségi kerekasztal-megbeszélésen, melynek köszönhetően így 13 év elteltével, mióta Mezőtúrra költöztem, lehetőségem nyílik találkozni rég nem látott nemzetiségi képviselőkkel is.

Kiss Judit vagyok, Komlóskáról, az egyik hazai ruszin településről származom.

Mint ahogyan azt az egyik, eme programot szervező szervezet tiszteletbeli elnökének, dr. Doncsev Tosónak a telefonos beszélgetés során is említettem, számomra öröm volt, hogy a ruszinok bekerültek a taxált nemzetiségek közé.

A kisebbségi törvény elfogadását követően a Magyarországi Ruszinok Szervezetének (Marusze) elnöke, Hattinger Gábor felkérésére az akkori Ruszinszkij Zsivot című lapban lehetőségem nyílt ruszin nyelven is bemutatni a két magyarországi ruszin település: Komlóska, illetve Múcsony lakosságának hagyományait, népszokásait, nemzetiségi ételeit, de legfőképpen megismertetni a többségi társadalommal, hogy a ruszinok igaz szláv nép, de semmiképpen nem „tótok”.

A helyszínen készített riportokat a Magyar Rádió nemzetiségi adásaiban is sokan hallhatták. Néhány visszaemlékezésből és további adatgyűjtésből a néprajzi kötetekben is olvashattak nevem alatt ruszin sorsokról, hagyományokról. A támogatásoknak köszönhetően megjelenhetett két verseskötetem is. Mint ruszin költő eljuthattam például Lengyelországba, az Alkotó Ősz című rendezvényre.

A fentebb említett törvénynek köszönhetően a ruszinok is indultak az önkormányzati választásokon. Jómagam három cikluson keresztül vettem részt a politikai életben (1. a XVIII. kerületben elnökhelyettes, 2. a XIII. kerületben elnök, majd 3. 2006-től a XVI. kerületben képviselő).

Tagja voltam az Országos Ruszin Kisebbségi Önkormányzatnak, valamint két cikluson keresztül a Fővárosi Ruszin Kisebbségi Önkormányzat elnökeként képviseltem a ruszinokat, a képviselő-testület támogatásával, programok szervezésével mind szélesebb körben megismertetni a hagyományainkat, valamint adtunk ki és támogattunk ruszin, illetve ruszin vonatkozású kiadványokat: könyveket, szótárakat.

Mint politikus eljuthattam a Ruszinok Világkongresszusaira, például Kárpátalján Ungvárra, illetve Lengyelországban a gyönyörű Krynica településre.

Szintén a Kisebbségi Hivatal támogatásának is köszönhetően alapítottuk meg a Fővárosi Ruszin Hírlapot, melynek főszerkesztője voltam. Hírt adtunk többek között a ruszin nemzetiséget is érintő, a kisebbségi törvénynek köszönhető támogatási lehetőségekről, illetve a programokról.

Köszönöm a figyelmet!

Lásztity Péró: A nemzetiségi kulturális autonómia hagyománya és a legmagasabb hegy

(szerb nemzetiség)

A magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény elfogadásának 30. évfordulója alkalmából szokás nemzetiségpolitikai szemszögből beszélni és olyan dolgokról szólni, mint rendszerváltás, nemzeti kisebbségi jogok, európai szintű kisebbségvédelem, a Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Kerekasztala, tárgyalások, jogállamiság, példaértékű partneri együttműködés és önbecsülés, szolidaritás, megértés, kompromisszumkeresés, konszenzusos döntéshozatal, közös érdekek képviselete, modern demokrácia, perszonális autonómia, kulturális autonómia.

A magyarországi szerbek olyan nemzeti kisebbség (nemzetiség) Magyarországon, mely történelmi-társadalmi örökségének – kivételesen – része a közjogi kulturális autonómia, amely a szerb ortodox egyház egyházi autonómiájára épült, és az uralkodótól, I. Lipóttól 1690 és 1695 között elnyert privilégiumokon alapult, amelyet ugyan úgy az uralkodó, mint a magyar nemesség és állam igyekezett folyamatosan szűkíteni az évszázadok folyamán, de amely, igaz, nagyon korlátozott formában, romjaiban mégis egészen 1948-ig fennmaradt. Így, amikor a Kisebbségi Kerekasztal megfogalmazta elvárásait a megalkotandó kisebbségi törvénnyel szemben, és ezek között kiemelt helyen szerepeltette a nemzetiségi közjogi kulturális autonómiát, akkor mi, szerbek, talán egyedüliként a magyarországi nemzetiségek között, kollektív történelmi emlékezetünkre alapozva konkrét elképzeléssel rendelkeztünk egy ilyen autonómia mibenlétéről.

Most, három évtizeddel – egy emberöltővel – később úgy vélem, hogy sikerrel jártunk, hiszen a kisebbségi törvény egyértelműen deklarálta a magyarországi nemzetiségek közjogi kulturális autonómiához való jogát, majd számos jogszabályi módosítást követően, a pénzügyi garanciák megfogalmazása után, 2003-tól elkezdődött, majd 2010-től kiteljesedett a nemzetiségi kulturális autonómia alapjait képező nemzetiségi közoktatási-köznevelési, kulturális és média-intézményhálózat kiépülése. Különösen látványosak az oktatásügy terén elért eredmények 2010 után.

Mégis, ha kritikus értelmiségiként a nemzetiségi kulturális autonómia mai mindennapi tapasztalatain gondolkodunk el, akkor egyértelmű, hogy a nemzetiségi kulturális autonómia kiteljesedése érdekében további erőfeszítésekre van szükség. Így különösen fontos lenne biztosítani a helyi szintű nemzetiségi önkormányzatok valódi autonómiáját, amihez nélkülözhetetlen a saját döntések végrehajtása feletti kontroll, azaz saját végrehajtó szerv, akár regionális szinten megszervezve. Ez annál is inkább szükséges, mert, mint empirikus kutatásaink is igazolták, a jelenlegi rendszer, amikor a polgármesteri hivatal rendelkezik a végrehajtó szerv funkciójával, negatívan hat a nemzetiségi nyelvek használatának lehetőségére a helyi nemzetiségi önkormányzatok életében, azaz az autonóm nemzetiségi közéletben. A nemzetiségi nyelvek visszaszorulása ezen a téren a nyelvi asszimiláció egyik melegágya lehet, s a hagyományos nemzetiségek esetében elfogadott tényként kezelhető, hogy a nyelvi asszimiláció meglehetősen rövid idő alatt rendszerint teljes asszimilációhoz vezet, miközben az önkormányzatiság értelme éppen az asszimiláció lassítása, netán megakadályozása. Összességében is elgondolkodtató, hogy a magyarországi nemzetiségi önkormányzatok működésének gyakorlata a nemzetiségi közösségek autonómiáját biztosítja-e az államhoz viszonyítva, vagy olyan mértékben olvadt már be az állam, a közigazgatás struktúrájába, hogy ahhoz hasonulva, annak részét képezve, inkább az állam elvárásait közvetíti a nemzetiségi közösségek felé. Ez a probléma azzal is összefügghet, hogy akár rendelkeznek megfelelő történelmi tapasztalatokkal, akár nem, maguknak a közösségeknek is meg kell tanulniuk működtetni, használni az önkormányzatokat, azaz önkormányozni, az addig külső konfliktusok belsővé válását követően azokat kezelni, egy demokratikus rendszert működtetni. A kulturális autonómia eredményessége nagymértékben éppen ezen fog múlni.

Természetesen ezen túl a továbblépés szükségessége más területeken is jelentkezik, befolyásolva az önkormányzatiság hatékonyságát: bővíteni kellene a nemzetiségi nyelvek nyilvános, illetve hivatalos használatának lehetőségét, fejleszteni kellene a nemzetiségi nyelvű médiát, amely lemaradóban van az általános médiakörnyezet gyors átalakulásához képest, valamint fontos szimbolikus erővel bírna a nemzetiségi szószólók valódi választásának biztosítása és több nemzetiségi mandátum (szavazati jogú) lehetővé tétele az országgyűlésben.

Mégis, ha a lényeget szeretnénk megfogalmazni, akkor annak a meggyőződésünknek kell hangot adnunk, hogy modern társadalomban, amikor az állam szerepe a legkülönfélébb területeken igen jelentős, a nemzetiségek fennmaradásának szükséges feltétele a közjogi kulturális autonómia.

Úgy tűnik, hogy a mai alkalom lehetőséget nyújt arra, hogy kilépjünk a megszokott keretekből, és szóljunk pár szót magunkról, személyes motivációnkról is, annak ellenére, hogy ez mindig kockázatos vállalkozás. Miért is vettem részt ilyen intenzitással a Kisebbségi Kerekasztalban, miért vállaltam el az egyik vezető szerepet, miért áldoztam jó pár évet a kisebbségi törvényre, kisebbségvédelemre, kerekasztalra? Megérte-e? Miben bíztam?

A rendszerváltás/rendszerváltozás légkörében, optimizmusában úgy tűnhetett, hogy most van esély érdemben változtatni közösségünk helyzetén, megvalósítható sok minden szüleink álmaiból – és itt kell szólnom személyes, családi motivációmról is.

*

Van egy szerb közmondás: Kućni je prag najviša planina. („A házad küszöbe a legmagasabb hegy.”)

*

Az írásos forrásokból ismert magyarországi őseim közül az egyik legkorábbi egy bizonyos Ćiro Krajić (Tyiro Krájity) mészáros volt 1700 körül a Tabánban, aki Szkopjéból származott. Később a család tabáni mészárosként meggazdagodott, hírnévre tett szert. Budai villájukat, a Krajics-villát ma a XII. kerületi önkormányzat használja közművelődési célokra.

Másik legrégibb, ismert ősöm egy bizonyos Stefan Čačić (Sztefán Csácsity) volt Szentendrén. A szerbek nagy exodusában, 1690-ben egy menekültcsapatnak lehetett a vezetője. Fia a szentendrei szerb bőrcserző céh képviseletében támogatta a Preobrazsenszka templom építését. Az ő sírja ma is a templomkertben található.

Čukundeda – egyik üknagyapám – Bátaszéken volt nagy tekintélyű szerb parókus. Vasilije Mastanovićnak (Vászilije Masztánovity) hívták. Elődei szerepeltek az első megyei összeírásban a településen. Valamely kerek szolgálati évfordulójára a helyi katolikus kollégája gratuláló verset nyomtatott neki szerb-horvát nyelven, latin betűkkel. A családi hagyatékban találtam meg a verset, akárcsak több száz könyvből álló könyvtárának leltárát is: szerb, egyházi szláv, görög, latin, német és magyar nyelvűek voltak a könyvek, a legrégebbi egy görög nyelvű biblia volt 1711-ből.

Egyik pradedám (dédnagyapám), Dimitrije Bogdan, Lóréven volt földműves. Fennmaradtak az I. világháborúból, Galíciából haza írt (szerb nyelvű) levelei. Ha nem lett volna gazdálkodó paraszt, lehet, hogy író vagy filozófus válhatott volna belőle. 1922-ben ő is aláírta az optálást, azaz az új délszláv állam állampolgárságát választotta, és kész volt kitelepülni. Azonban óvatos gazdálkodóként elment megnézni, hol kapna földet az áttelepülés után. Ezután úgy döntött, hogy nem megy. A családi legendárium szerint a csendőrség lovas szekérre pakolta a család ingóságait, és irány a déli határ! Ez több éven át megismétlődött, de mindig visszatért.

Deda Svetozar (Szvetozár nagyapám) a híres karlócai szerb felekezeti gimnáziumba járt, majd a zombori szerb tanítóképzőt végezte el. A diák irodalmi kör elnöke volt, és abszolút hallásával kitűnt kortársai közül.

Dunaszekcsőn kapott tanítói állást a szerb iskolában. Az I. világháború végén, mikor véglegessé vált, hogy Baranya középső és északi része nem kerül az új délszláv államhoz, és megkezdődött az agitáció, hogy az ottani szerbek települjenek ki, deda fellépett ez ellen, s konfliktusba keveredett a szerb hatóságokkal. Mikor 1921 augusztusában Dunaszekcsőről is kivonult a szerb katonaság, sok család elmenekült az anyaországba. Deda egyik legjobb barátja vízimolnár volt, és csak leakasztotta a vízimalom stégjét, a többit elintézte a Duna árja, sodrása. Mondta ez a barátja dedának, aki a partról búcsúzott tőle: Hajde Svetozare, skoči! (Gyere, ugorj!) De ő nem ugrott át a partról a stégre. Így maradt Magyarországon.

Miután az optálás miatt paphiány lépett fel a budai püspökségünkben, deda elvégzett egy tanfolyamot, és hamarosan az azóta elbontott híres tabáni székesegyházunkban, azt hiszem, éppen Szent Száva napján, (szerb ortodox) pappá szentelték.

Feleségével, a lórévi parasztlány Natalija Bogdanovićtyal (Bogdánovics Natália) kilenc gyereküket nevelték fel. A kilenc a szerb népmesékben, népköltészetben mágikus szám. A Jugovics fivérek is kilencen voltak a népdalokban, kik mind elestek a koszovói (rigómezei) csatában 1389-ben, amit minden szerbnek illett kívülről fújnia, még az én iskoláskoromban is.

Deda nyughatatlan lélek volt. Állandó harcban állt a Horthy-hatalom magyarosító politikájával, de a püspökével is. A családnak gyakran kellett költöznie, hat faluban is szolgált deda, míg idő előtt nem nyugdíjazta a püspökség, majd Pécsett telepedtek le, és nagyon nehéz anyag körülmények között éltek. A szerb egyházat Pécsről mint katolikus egyházi központból 1730 körül kitiltották. Deda 1939-ben újból megalapította a pécsi szerb ortodox egyházközséget, majd 1949-ben Ilija Mincsovics esperessel szerb ortodox kápolnát hoztak létre a városban. 1945-ben ő adta ki Magyarországon az első délszláv kalendáriumot, 1946-ban délszláv újságot nyomtatott. A mozgalomból akkor távolították el, mint ny. papot, amikor a délszláv szövetség felett a kontrollt a kommunista párt szerezte meg. 1956-ban Pécsett petícióhoz gyűjtött aláírásokat az ottani délszláv hallgatók között: mit kívánnak a magyarországi délszlávok? Tizenkét pontban.

Tata (apám) a család nehéz anyagi helyzete ellenére elit iskolába járhatott, a pécsi ciszterekhez. Egyetemistaként a híres pesti Tökölyanum lakója és ösztöndíjasa volt. 1945–1948 között igen aktívan vett részt a délszláv nemzetiségi mozgalomban. Amikor 1948-ban a Kominform határozata elítélte Jugoszláviát, Titót „a láncos kutyát”, s Rákosiék azt követelték a délszláv nemzetiségi szövetségtől, hogy folytasson jugoszlávellenes kampányt, nem vállalta ezt a szerepet. Jó barátjával, a deszki Brczán Milutinnal együtt vette el kettőjük párttagkönyvét személyesen Farkas Mihály.

1949. április 15-én tartóztatták le hat magyarországi szerb és egy horvát társával együtt. Tíz évre ítélték, s kitiltották az összes magyarországi felsőoktatási intézményből. Hét évet és hét napot töltött rabságban, 1956 áprilisában szabadult. A börtönévek nem törték meg. A mintegy további tíz évig tartó szilencium után (pl. nem publikálhatott a saját neve alatt a délszláv hetilapban) a magyarországi délszláv közélet egyik vezéralakja lett, majd 1990-ben részt vett a független és demokratikus Szerb Demokratikus Szövetség megalapításában, melyet Vujicsics Sztoján kezdeményezett, de a terepmunkát, helyi szervezetek, delegátusok választását ő szervezte már súlyosan betegen.

A szervezet alakuló, első kongresszusára júniusban már nem jöhetett el. (Én tartottam a kongresszus előkészületeiről a beszámolót.)

1990 októberében hunyt el. Úgy éreztem, tartozom neki (és a többi elődömnek).

*

Nem tudom, hogy racionálisan döntöttem-e. (Akkoriban egyetemi tanársegéd voltam a BME-n.) De az olvasó figyelmébe ajánlom Milosevits Péró nemrég elhunyt magyarországi szerb író, költő, műfordító Slankamenka című versét, mely megjelent a szerző saját fordításában is Kövidinka címmel.

Imrich Fuhl: Széllel szemben nem lehet… Vagy mégis? A magyarországi szlovák irodalom mint csoda

(szlovák nemzetiség)

Magyarországi szlovák irodalomról beszélni vagy írni egyre nehezebb.

Évtizedekkel a nemzetiségi létünket alapjaiban megrengető, de reményeink szerint végérvényesen soha be nem fejeződő nyelvváltás korszaka után, s egyben emberöltőnyivel túl irodalmunk aranykorán egyre jobban fáj minden őszinte önreflexió. A lehúzott redőnyök szimbolikája mögött lelkünkben halk rekviemek szólnak, pedig nem is olyan régen még mennyire tiltakoztunk az élő halott, eleve(nen) eltemetett státuszunk ellen.

A miértekre és hogyanokra persze már akkor nagyban kerestük a válaszokat, amikor maroknyi hazai szlovák irodalmárunk kollektív alkotói válságáról még szó sem volt. A felgyorsult nyelv- és identitásvesztés fagypontja idején tavaszi fecskerajnak képzeltük magunkat; szembeszegülve az elemekkel és áramlatokkal szárnyaszegett vergődésünk rémképe csak valami valószínűtlen szürreális kísértetnek tűnt. Pedig tudhattuk (volna): széllel szemben nem lehet… Vagy mégis?

A hálátlan utókor sok rosszat elmondhat rólunk, titulálhat minket álmodozó őrülteknek, a realitás talajáról elrugaszkodott, finom lelkű firkászoknak vagy akár izmusokkal nem eléggé beoltott, a korszellem hiper-szuper-post-poszt-pózoló modernitását meg sem közelítő, lelkes-jóhiszemű amatőröknek is, de azért azt, hogy mi legalább megpróbáltuk, nem vitathatja senki. Mint ahogyan azt sem, hogy messze túlmutattunk a kirakatpolitikás majomparádén, a túlpúderozott, minden-nagyon-jó – minden-nagyon-szép nemzetiségképen, és hogy a lényegre fókuszáltunk, ráirányítottuk a figyelmet minden nemzetiség megmaradásának alfájára és ómegájára: a nyelvre.

Mindezt oly korban, amikor hamis próféták hada harsogta saját korlátoltságának, önfeladásának, beszariságának és árulásainak önfelmentő igéjét: „Magyarul is lehetünk szlovákok, nem is igazán fontos, hogy tudjunk szlovákul, elég az, ha szlováknak érezzük magunkat, ha kötődünk a gyökereinkhez…” Persze, hogyne, naná, hogy ne(m)… bizonyos szempontból, ha úgy vesszük… bizony, ők, sőt az elkövetők is áldozatok… Ragozhatnánk tovább is a témát, a makro- és mikrotársadalmi közeget, ecsetelhetnénk még a hazai szlovákok általános állapotát, közben okkal-joggal szidhatnánk az elmúlt évszázad politikai, oktatási és egyéb rendszereit, mai magyarországi szlovák irodalmunkkal kapcsolatban azonban a legfontosabb, hogy minden eddig felemlegetett (és jó sok egyéb) nehézség ellenére létezik. Mondhatnánk, csodával határos módon, ami persze nem lenne teljesen igaz, mert a hazai szlovák irodalom puszta léte is maga a csoda.

Mukics Dusán: Ljubljana – ahogy én láttam

(szlovén nemzetiség)

Talán óvodáskoromban eszméltem rá először: szüleim más nyelven szólnak hozzám, mint a többi felnőtt a gyermekéhez. Később, ahogyan cseperedtem, a kortársaim valamiféle bogaras hóbortnak tartották, hogy a családban szlovénul beszélgetünk. A képletet bonyolította, hogy értelmiségiként a szüleim az irodalmi nyelvet örökítették át rám, és nem az ősi dialektust, amely a Mura és a Rába folyók között használatos. Az ebből fakadó nyelvi eltérések miatt kényszerűségből még a legközelebbi rokonaimmal is a többségi magyar nyelven társalogtam.

Meglepett, amikor tizenhat éves koromban édesapám egy alkalommal felvetette: szüleim nyomdokain haladva én is egy szlovéniai egyetem felé vehetném az irányt. Szó szót követett, s a tettet tett: két év múlva nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a szlovén főváros nyüzsgő életébe. Kettős kötődésemnek ljubljanai diákéveim kezdetén nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Legszívesebben még mindig magyar könnyűzenét hallgattam, de szinte kizárólag a szlovén könyveket és folyóiratokat bújtam.

Egyetemi társaim tárt karokkal fogadtak, meglepően jó szlovén nyelvtudásom miatt sokan alig akarták elhinni, hogy Magyarországról érkeztem. Bölcsészetet tanultam, szerettem volna megismerni anyanyelvem legapróbb titkait is, nemzetem múltjában kutakodva pedig a tápláló gyökereket kerestem. Elégedettségben teltek a napjaim a nagyvárosban, ahol mindenki azon a nyelven szólt hozzám, amelyen azt a szüleim teszik mind a mai napig.

Az első nehézségeim akkor jelentkeztek, amikor elkezdtem kételkedni ljubljanai tartózkodásom értelmében. Zavart, hogy szlovén anyanyelvemen nem tudom magam olyan árnyaltan kifejezni, mint az érettségi vizsgáig csiszolgatott magyar nyelven. Hirtelen belém hasított, hogy magyarországi tanulmányok révén talán „többre vihettem volna az életben”, és „nem pazaroltam volna el a tehetségem”. Az az érzésem támadt, hogy sokkal jobban érdekel, mi történik az „óhazában”, és szorosabban is kötődöm a magyar kultúrához, mint a szlovénhez.

Ezek a gondolatok lassanként a teljes kétségbeesés szélére sodortak. Idegen bolygóra csöppent űrhajósnak éreztem magam, aki csak az anyanyelvéhez kötődik, anyaországához viszont jóval kevésbé. Egy álmatlan éjszaka után végül elhatároztam: feladok mindent, és beadom a jelentkezésemet egy budapesti egyetemre. Szüleim és barátaim unszolására azonban mégsem vágtam el az összes szálat, amelyek Szlovéniához kötöttek.

Nemigen tudtam, hogyan bogozzam ki ezt a jócskán összegabalyodott csomót, ezért utolsó menedékként a természetfeletti erőkhöz folyamodtam. Gyermekkoromból ismertem a népi hiedelmet, miszerint ha valaki a Bledi-tó szigetén álló templomban megkondítja a harangot, teljesül a kívánsága.

Azon a nyáron elzarándokoltam a nevezetes Mária-szentélybe, és lehunyt szemmel belekapaszkodtam a kötélbe. Az ősi hagyomány szerint sosem szabad elárulnunk ottani kívánságunkat. Ezt most húsz év távlatából mégis megteszem: azt kívántam, helyesen döntsek.

Mély levegőt vettem, és hármat kongattam.

Két hónap múlva Ljubljanában folytattam a tanulmányaimat.

Ezt az elhatározásomat azóta sem bántam meg, hiszen a hátralévő években szlovén önazonosságom, amennyire csak lehet, megszilárdult. A város rengeteg kulturális lehetőséget kínált a korombelieknek, melyeket rendre meg is ragadtunk. Éltem a szlovéniai fiatalok mozgalmas életét, egy voltam közülük.

Tanulmányaim végének közeledtével azonban újra megerősödött a vágyakozásom a régi otthonom iránt. A szlovén egyetemeken megszerzett szerteágazó tudásomat saját közösségem javára kívántam kamatoztatni, ezért nem éltem a felajánlott ljubljanai álláslehetőségekkel.

Magyarországra való visszatérésem után viszonylag gyorsan hozzászoktam, hogy megint mindenki magyarul beszél körülöttem. Ismerős szürke tömbházak köszöntöttek a munkásnegyedek közepén, a szülővárosomban élő emberek észjárása szinte megegyezett az enyémmel. Hazaérkeztem.

Akkor már nagyon jól tudtam, hogy az úti célom nem Ljubljana, de nem is Budapest. A bizonytalanságok és kétségek időszaka után egy aprócska vidéken végre megtaláltam a helyem a nap alatt. Felismertem, hová és kihez tartozom. Ráeszméltem, hogy egyszerre és egyenrangúan két kultúrához is kötődhetem.

Hét ljubljanai évem megerősített benne: Rába-vidéki szlovén vagyok.

Hogy szlovén vagyok. De Magyarországon.

Nikoletta Olasz-Hartyányi: Igazi haszonélvező vagyok

(ukrán nemzetiség)

Köszönöm szépen a lehetőséget! Rögtön az elején megragadnám az alkalmat, hogy az uraknak, akik harminc évvel ezelőtt ott ültek és megalkották a törvényt, megköszönjem, mert én vagyok az igazi haszonélvezője ennek a törvénynek, mindenféle tekintetben. És ezt most el fogom mesélni, hogy miért. Ugyanis én tényleg haszonélvezője vagyok ennek a törvénynek. A jelenlévők többsége kétféleképpen ismer szerintem. Egyrészt mint a Rondó című nemzetiségi műsor szerkesztő-műsorvezetőjét. Másrészt mint anyukám lányát. Vagyis Jaroszlava lányaként. Ezzel már, azt hiszem, sok mindent elmondtam. Anyunak is nagyon hálás vagyok, hiszen ő is ott volt valamikor a törvény keletkezésekor, tehát neki is tartozom a köszönettel. Persze nem csak ezért, hanem sok minden másért is.

És hogy miért vagyok igazi haszonélvező? Illetve hogyan éltem, élek a törvény adta lehetőségekkel? Felsorolom. Jártam ukrán vasárnapi iskolába, amit szintén a törvénynek köszönhetünk. Ez az a bizonyos vasárnapi iskola, ahol nemcsak ukránul tanultunk, de mélyebben kezdtünk barátkozni a nemzetiségi öntudatunkkal. Kezdett tudatosulni, hogy én magyar is vagyok, meg ukrán is vagyok, és rajtam kívül még többen vannak ezzel így. Aztán az egyetemen, amikor éppen tízéves volt a kisebbségi törvény 2003-ban, a törvény keletkezéséből írtam a történészi szakdolgozatomat. Tehát a nemzetiségi törvény kialakulása volt a szakdolgozati témám. Aztán írtam még egy szakdolgozatot mint politológus, és – a Németh Zsolt által említett – Bíró Gáspár volt a témavezetőm. A kisebbségvédelmi keretegyezmény monitoringmechanizmusából írtam ezt a szakdolgozatot. Izgalmas téma volt, és ez is nemzetiségi. Ez is annak köszönhető, hogy van nemzetiségi törvény, van ilyen fogalom, hogy nemzetiségi lét, és ezzel lehet foglalkozni.

Emellett énekeltem nemzetiségiként ukrán népdalokat, táncoltam ukrán néptáncot, játszottam az ukrán nemzetiségi színházban, fordítottam ukrán irodalmat magyarra. Tehát a művészetnek sokféle ágát műveltem nemzetiségiként. A képzőművészetet kihagytam, de szerintem ezzel senkiben nem keltek hiányérzetet. (Talán majd később, ennek is eljön az ideje…) Ezenkívül a kezdetektől, vagyis 1998 óta tagja vagyok a Ferencvárosi Ukrán Nemzetiségi Önkormányzatnak, amelynek megalakulása is a nemzetiségi törvénynek köszönhető.

Aztán jött a Rondó. A nemzetiségi televíziós magazinműsor, amely ugyancsak a nemzetiségi törvénynek köszönhető. Tehát nem lenne Rondó, hogyha nincs nemzetiségi törvény.  Minden héten pénteken a beköszönésnél szoktam is mondani, hogy ez hat nemzetiség hét nyelven beszélő műsora. Hiszen a hat úgynevezett kisnemzetiség – a bolgár, görög, lengyel, örmény, ruszin és ukrán nemzetiség – életét mutatjuk be hétről hétre. És azért hét nyelv, mert ott a magyar is. Nekünk a magyar is fontos, mert kettős identitásunk van. Mi, akik itt élünk, és pláne, akik itt születtünk Magyarországon, két nemzethez kötődünk. Én is itt születtem. Édesanyám ukrán, édesapám magyar, és mind a kettőt megélem. Megélhetem, mert van nemzetiségi törvény harminc éve. Ezért is köszönöm, hogy van nemzetiségi törvény harminc éve.

Ez egy adomány. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy ilyen közegben születhettem. Hálás vagyok édesanyámnak és édesapámnak, hogy mind a kettőt fontosnak tartották az életünkben, az életemben, hogy ez ott legyen. Két nyelvet, két kultúrát kaptam. Persze a törvény előtt is megkaptam ezeket a kincseket, de nélküle biztosan nehezebb lett volna megőrizni, megtartani, megmaradni. Ezért hálás vagyok önöknek, nektek, hogy megalkottátok ezt a törvényt.

És hálás vagyok a jelenlévőknek, hogy itt vagytok, és viszitek tovább a törvény szellemét. Hálás vagyok azért is, hogy hívtok, hogy menjünk hozzátok forgatni, hogy mutassuk be, mi történik nálatok. És mi örömmel megyünk, örülünk, hogy ott lehetünk, és veletek ünnepelhetünk. Hogy megmutathatjuk az életeteket a televízió képernyőjén keresztül is a nézőinknek, és nagyon bízom benne, hogy ez sokakhoz el fog jutni. Ez is, és az elmúlt harminc év története is. Majd ezután a következő harminc évé, meg a nagyon soké, mert hiszem, hogy lesz nemzetiségi lét. Lesz miről beszélni, lesz mit megmutatni.  Ha csak itt körbenézünk a teremben, a falakon látjuk, hogy van mit megmutatni, érdemes ezzel foglalkozni. Érdemes büszkének lenni a hagyományainkra, a nyelvünkre, a történelmünkre, a hitünkre és arra, hogy itt vagyunk, és Magyarországon lehetünk nemzetiségiek. Köszönöm szépen.

Illusztráció: Nemzetiségi Kerekasztal

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Julius Frömmel: Az Én Németségem, Misch Ádám emlékére (versek) →

Nemzetiségi kultúra és művészet Magyarországon. Kerekasztal-beszélgetés (1. rész) / Filmfelvétel →

Kovács Kristóf: „Legyen a templom a magyarosítás eszköze?” →

Száraz Miklós György: Ki a cigány? →