Dancs Szabolcs: Határvonalak (versek)
•
Sister area
(unokaöcsémnek)
vakmerő a mozdulatlanság,
amellyel lebegsz a hullafoltos
este felszínén, mint alvó révület
és el kell hagyjalak:
hogy a tornyok távolában
egy másik este tajtéka
közt lebegjek: örökre kirekesztett,
nélküled
míg odalenn, a torony lábainál
hullámokra feszülve ostromolják
magányunk a nyugtalan este
árva csónakjai
ideges tornyokként tükröződünk
a betonmennyezet keretében,
az urnafalak közönyén ringatózva
mind
határvonalak
ott fekszel, latyakos ég felett
a hótól meglepett bolygó
olvadt kráterében,
kitapogatva a szégyen
rád förmedő vakfalait,
a járdamente idegesen felcsapódó hamva
sárcseppekként szárad lábszáradra
azonosság nélkül átszellemülő kísértet,
látod, a teremtésnek
ez az oldala vászonra, dalba
nem kívánkozik – elbújhatsz akár
a határ-
vonalak alkotta
résben
repedésben
avagy kikanalazhatod a léken át az ádáz
múltat, hogy tiszta homlokkal várd megint, aki átráz
mint alvadt vércseppek egybeöltött sora –
húzódik a hosszanti vágás
amikor még voltak évszakok
emlékszem, maradék
hajszálunk gyökerét
bizsergette a tavasz,
s a rockabilly nyáriasra
fésülte esténk
a bejáratnál a srácok
lesajnáló, sármos búcsújában
daloltam és keringtem –
azzal a hirtelen mozdulattal
rükvercbe rándult minden –
felsajgott az öregség
éjfél tájt volt, s hajnalig még összeraktam,
ahogy a szememből kifogyhatatlan
vértől és kéjtől kiöntött
tavakat formázó setét gödrök
iszapos alja
a sárral csillogó őszes virradatra
egyszerre megszilárdult,
emlékszem, a tornácon napfénybe emelt fővel álltunk –
melegen tartott végre
tudás és tapasztalat
sűrű szövedéke
hajhagymáinkat azonban már cirógatta a fagy –
mígnem szavaktól, gondolattól elmetélve
leroskadtunk a minden időzónán túli télbe
nem tudom megragadni
homlokom ráncán a vakolatpor –
ülök a redőny rácsboltozatában,
poloskafészken,
falamon a fény – lécek közt rám hunyorgó,
és váladéknyom –
penészízű, csöndtépő zokogásban
lel rám a légszomj
szétnyom
vagyok a végső metronómom:
a rácsos ágy poloskafészkén
aki
horkanva ébred – ébredve horkan
alagsori asztmanyugalomban,
homlokom
tépve
vagyok
torkomon
a nappal kaparó ürüléke
vágysötétben, settenkedőn –
leszegett lécével a redőny
rácsmonitorja
metronómos törzshajlítás –
tikkelő torna
de mi jön most
a megrögzült ismétlődés vásznán?
mintha látnám:
az aránytalanság zsíros, orrfacsaró csendje –
a villamos susogó Betlehemje –
az angyal üszkös végtagja, ha nincs ott
ahogy a sorvadásra sincsen indok
mitől nem tudom megragadni? mitől is csúszik-mászik
ki acélos szép szemem szorításából a pánik?
Variációk
a kerti székeden a macska
párizsival jól telelakva
álmaiban a kisegérke
incselkedik, hogy összetépje
agyad réseiben a macska
démonjaiddal jóllakatva
könnyek közt, túlélést remélve
bebújsz a nappal üregébe
szlalompálya
én azt hittem, most már puhán
lesiklunk
s elenyészünk,
immár,
a fény fele
hogy érzékeinken rég
minden emlék
kibuggyant – s
akkor
időtlen
megint –
bokád egy apró részlete
lefoglal –
betölti délutánom üresen hagyott sorait
versekbe buzog, csörgedez rímtelen,
alattunk is hallják vagy érzik
tapad a mindenségig
s érzékeled:
apró anyajegyed
kacsintásától meredt
pózomba fagyottan
lesiklom egyedül forró szlalomban
Illusztráció: S. L. Strohschein
Ezek is érdekelhetik!
A 2026-os Cédrus-pályázat verseiből (Gréczi Imola, Nemes Máté, Sz. Kárpáthy Kata) →
Vitéz Ferenc: Szavak és Kavicsok →
Németh Erzsébet: Ö T S Z Ö R Ö K →
