Voltjelen

augusztus 14th, 2026 |

Párhuzamos életutak (Lejegyezte: Pataki Edit)

„… mindig elvégeztem, amihez hozzáfogtam…”

Bihari László sorsa

Huszonnyolcbeli vagyok, kései, egyke, tizenöt évre születtem, már nem is akarták elhinni, hogy jövök.

Sírós gyerek voltam, ordítottam éjjel-nappal. Azt mondta anyámnak a javasasszony, itasson velem mákfőzetet. Két napig aludtam aztán, nem tudtak életre pofozni, anyám elsiratott, apám a javasasszonyt akarta agyonütni, aztán mégis magamhoz tértem.

Berekböszörményiek vagyunk – Komáditól tizenöt kilométerre van, nem messze Biharkeresztes. Régi vasasdinasztia a mienk: nagyapám gépkovács, apám gépész, a fiaim is műszakiak, így a negyedik nemzedék is az.

Lehet, hogy megmaradt bennem az ópium torzítása, sose volt éles eszem, de mindig elvégeztem, amihez hozzáfogtam.

A négy elemit a szülőfalumban végeztem, kitűnővel. Első helye n ült a kántortanító fia, Kovács Lacika, mellette én, harmadiknak az olajmalmos fia, Tarsoly Elemér. Ha a tanító fia nem tudott valamit, az apja engem ültetett az első helyre, ilyenkor Lacika sírt.

Voltunk vagy harmincan, de hárman tanultunk tovább: a kántortanító fia és az olajütő fia, egyik orvos lett, a másik színész, meg én mint iparosgyerek. Ők gimnáziumba mentek, én Berettyóújfaluba polgáriba.

Tízévesen szakadtam el otthonról. Öregszüleim éltek ott, nagyanyám, nagyapám adott szállást, nincsen akkor kollégium meg menza. Még nem láttam villanyégőt, nekem csoda a villany, mindig kattogtatom, nagymama kiabál érte.

Hosszú a négy év, de nagyszerűek a tanárok. Németet is tanulok, azóta se felejtettem el.

Óriási a költség, amit fizetni kell, havonta csak egyszer utazhatok. Télen kocsival visznek ki az állomásra, tizenegy-tizenkét kilométer az út; akárhogy bebugyolálják, kihűl a tégla, megfagy a lábam, mert a csizma is kicsi. Nyáron kerékpárral járok az állomásra, harmadiktól aztán végig kerékpárral teszem meg az egész utat, harmincöt kilométer, van saját kerékpárom.

– Fiam, ez az élet sora – taszigat fel a kocsira édesanyám. Még jegyző is lehetett egy műszakis fiatal.

Csonka Bihar vármegye székhelye Berettyóújfalu, alispán, főispán lakik benne, vannak gazdagok. Aladár gyenge tanuló, de a családnak szeszfőzdéje van, szeszlerakata, neki régi vágású tanár írja a fogalmazványát, beleírja, hogy dokument. Az igazgató tartja az órát, kérdezi, mit jelent, Aladárnak be kell vallania, hogy a nyugalmazott tanító írta a leckéjét.

(Mikor jövök a fogságból haza, hasalok a vagon tetején, sokszor leáll a vonat, mert mindig elviszik előle a mozdonyt. Én lekötöttem magam a tetején, le ne essek, ha véletlenül meglódul. Ráznak megfele, mikor éppen alszok, jönnek ott civilek szovjet katonákkal.

– Dokument jeszt? – kérdezik. Van igazolványom, elengednek. Akkor tudom meg, hogy a dokument mit jelent, mert az igazgató nem árulta el.)

Nagyapám kovács, apám gépész. A szakma alapját apámtól lesem el. Gőzekével szánt, óriási masinákkal dolgozik, mindig ott vagyok, életem a technika. Hatalmas tüzesgépei vannak, csépel. Szünetben egész nap a traktoron ülök.

Tizennégy éves vagyok, mikor hazakerülök a családi házba. Szántogatok a traktorral, kapálni hívnak a földtulajdonosok, van az a kis cséplés. Van egypár jószágunk: tehén, borjú, sertés.

Nyugodt élet volt ez, csak nagyon szegény, nincs munkaalkalom.

Negyvenkettő-negyvennégy között szántogatok a traktorral. A hadba vonulók hölgyeit részesítjük előnybe’, a fiatalokat behívják. Nagy a világégés. Két gép van a faluban, éjjel-nappal dolgozunk velük.

Mikor bejöttek az oroszok, nem tudtuk betakarítani a termést, ott rohad le lábon. Annyi a nyúl, bottal lehet leverni őket, valami járvány van köztük a sok poshadt ennivalótól, tavaszra elpusztul az egész vadállomány.

Negyvennégyben, mikor ideér a Hitler-rendszer, a fasizmus, az intéző hallgatja a rádiót. Talán csak kettő van a faluban, nem tökéletes hanggal. Hallgatja az angol adó magyar adását, mondja, hogy a felvidéki zsidókat, kommunistákat összeszedik. Apám azt hajtogatja, nem sokáig tart a háború.

Visszakapjuk Erdélyt. Magyarországon mennek át a német csapatok, Berettyóújfalun át Romániába, tele cigarettával, csokoládéval, nagyszerű technika, lánctalpas gép.

Én egyszer meg is jártam velük. Kétéltű járművel irányulna be az udvarba.

– Nyitom a kaput! – kiabálom. Úgy érti: kaput, halál, hogy kaputra megy, meg akar verni, már csatolja le a nadrágszíjat, már ordít, mire eszembe jut németül is:

– Ich slüsse die Tür! – kiabálom.

Rimánkodok otthon, menjünk át másik gazdaságba, tanyára, álljunk be szolgának, tudom az újságból, hogy a lengyel zsidókat legyilkolják. De apám kitart a magáé mellett: nem sokáig tart már a háború, itt vannak az oroszok nem messze. Munkáért kaptunk volna a tanyán kosztot, fekhelyet, nem volt munkaerő.

Deportálnak bennünket negyvennégy májusába’. Nagyapám már nem él. Berettyóújfaluig lovas kocsikkal mentünk, mindent otthagyva, egy öltözet ruha velünk, egy kis élelmiszer. Én vittem egy kis vasfűrészt, vasfűrészlapokat, hogy kivágom a vonatnak a fenekit. Mindig fűrészeltem, mikor nem volt állomás. Éjjelre félreállítják a vagonokat, ácsorgunk, nyolc nap alatt érünk oda. Adnak egy kübli vizet, beraknak egy dézsát dolgunkat végezni. Megmotoznak, elvesznek mindent, de a fűrészt nem találják meg a csizmaszárban. Néhány centi híja, hogy kivágjam a rést, de a szüleim nem jönnének, nem hagyhatom ott őket.

Apám nem hiszi, mi történhet velünk, nagyon dolgos ember.

– Nincs Hitlernek annyi ereje, hogy sokáig ott legyünk – mondogatja.

Birkenauba visznek. Mengele, az a piszok, ott állt, ott kellett elmenni előtte. Szelektált, anyámat egyik csoportba, apámat, éngemet a másikba, anyámat soha nem láttuk többet.

Sorakoztattak, elmondták a szabályokat. A legkisebb szabálytalanságért halállal büntettek. Apám velem volt nyolc hónapig.

Szerencsém, hogy nem voltam nagyevő, nagyon kicsi kalóriával tudtam élni. Beosztottak útépítésre. A munkamorált a kápók bottal verték ki az emberekből.

Mindenkit tetováltak, nekem is itt van a szám a kezemen: A-17085 – siebzehntausend – null – fünfundachtzig Auschwitz.

Szeptember körül elvitték az oroszokat. Tudtuk, hogy közeledik a front. Akkor kerültem jobb helyre. Hatalmas konyha volt, száz üsttel, főztem a teát reggelire megszecskázott rozsszalmából. Ötszáz literes üstbe adnak fél kiló cukrot, mindig elveszik a kanalat. Felöntöttük vízzel a szecskát, nem kavartam fel, a fenekébe maradt egy kis cukor, mikor nem látta senki, én azt mindet behabzsoltam, megkristályosodott. Lelkifurdalásom volt, de mindenki a maga életét mentette. Egy kis energiát fel tudtam szedni úgy, hogy elloptam a többitől. Úgy megvertek az őrök, hogy púp lett a hátamon, nem tudtam kiegyenesedni.

Apám nem bírta, borzasztó az éhség, ott halt meg végelgyengülésben, ötvenöt évesen.

Birkenau hatósági láger, öt kilométerre van Auschwitztől, mind-mind drót meg drót meg kapu meg kerítés meg világítás. Mikor sárba’ vitték az ebédet a nagy üsttel, valaki megcsúszott, keze a dróthoz ért, ott égett meg.

Minden nacionál volt ott, egyedül román nem, bolgárt nem láttam meg az északi népeket nem. A jelszó kiírva a táboron: Arbeit macht frei.

Appell van minden este katonás sorrendben. Ha szökés van, egész éjjel álltunk, hóemberek lettünk, szakadt az eső, Voltak franciák, kis jobb helyem volt akkor, a kápó a franciákat ideadta nekem, mert a szerszám úgy áll a kezembe. Planiermeister lettem, utat építettünk. Oly idétlenek voltak a franciák, nagyon gyenge úri emberek, én meg lapátoltam eleget otthon is.

A birkenaui fogság októberig tart, akkor ér oda a front, gyalog megyünk tíz kilométer drótkerítés közt. Flossenburg, Gross-Rosen, utána Drezda, Theresienstadt az utolsó állomás. Aki nem tudott menni, belelőttek, mindenütt hullával tele az út.

Theresienstadtba’ lett vége a szenvedésnek. Az oroszok fertőtlenítettek, adtak enni, de hát nekik se volt. Összezabáltunk mindent, faltunk, mint az állat. Kenyérdarabot, karalábét, nyers húst találtunk, minden gyomorgörcsöket okozott.

Kiégett Drezda. Vittek volna Amerikába mint hontalanokat. Én hazajöttem marhavagonban, hazajöttem egyedül, tizenhét éves voltam, senkim nem volt, se apám, se anyám, ott pusztult mindenki, nagymama, a nagynéném, az egész család, az összes unokatestvérem, mind-mind-mind elpusztult, én jöttem haza egyedül.

Nagyszerű kis falu a miénk. Üres udvarba jöttem haza. Reggelre mindenem visszakerült: a gépek, a jószágok. Sokszor tízen hoztak nekem enni, mintha a családhoz tartozó lennék. Kicsiket ettem, nagyokat aludtam, aztán éreztem: nem lehet így élni, nem tartatom magam a faluval.

Volt szakmám. Körösszakálba mentem az olajmalomba gépésznek. Nagy kultusza volt akkor az olajnak, nem volt zsír, fizetésem másfél liter olaj egy műszakra.

Nem lettem kulák, úgy szabadultam meg traktortól, cséplőgéptől, elvették a gépállomásnak.

Már fiatalember vagyok, asszonyok jönnek-mennek körülöttem, kofák, ők ajánlották az első feleségemet is. Elmegyek megnézni Körösladányba. Az ő apja is gépész.

1987

„…soha engem nem szólítottak meg sehun…”

Gargya Zsigmond élete

Kilenszázhetes vagyok, itt születtem. Apám is Gargya Zsigmond, anyám Czeglédi Ágnes. Egy jánytestvérem lett, nálam két évvel fiatalabb, meghalt harmincnégy évesen.

Parasztcsaládba’ éltem végig, dógoztam mindég, fuvaroztam becsülettel. Ló kettő-három, vót rá eset, hogy négy is, mind a mienk.

Nagyon nehéz vót pengőhön jutni, mikor legínkedni kezdtem. Úgy gondoltam, megkeresem a lovakkal. A Vízügyhön mentem ki télbe fuvarozni.

– Agyonra se dógozod magad – mondta a nagybátyám, aki ott vót gátőr –, oda télbe is kijárhatsz.

Hát ki is jártam, de tavasszal azután nem mentem. Üzent az igazgató: jelentkezzek másnap reggel nyóc órakor. Nagyon megijedtem. Pocsékul le tudta barnítani az embert, aki nem dógozott.

Csak egy közönséges fuvaros vótam, húszéves, de katonásan jelentkeztem:

– Nagyságos igazgató úr, parancsára megjelentem.

– Mír nem jön maga mihozzánk?

– Nagyságos igazgató úr, két lovunk van csak, van egy kis fődünk, azt be kell munkálni.

– Hát vegyen másik két lovat!

– Nagyságos igazgató úr, ahhon meg nincsen pézünk.

– Hát mennyi péz kéne arra?

Húszéves vótam, úgy gyerekésszel elkezdtem számolni gyorsan: ötszáz pengőbül lehetne állítani fogatot.

– Adjon be kérvényt estére, hogy kér ötszáz pengőt.

Azt se tudtam, hova legyek. Ötszáz pengőn egy kis házat lehetett venni akkor.

– Megbeszélem édesapámmal.

A hivatalsegédnek, Fekete Gyurinak mondom kívül: hogy kell kérvényt írni?

– Nem sokbul áll az. – Pár sor vót az egész.

Bevittem a vízmesternek megmutatni a kérvényemet, elolvasta.

– Ha ezt kend az igazgató úrnak elébe teszi, az úgy seggbe rúgja, hogy léket üt az égen!

Este nyóc óra, parancskihirdetésre ott az igazgató, viszi a kérvényt a hivatalsegéd, szól a vízmesternek:

– Mondja ennek a Gargyának, hogy reggelre jöhet a pénzért.

Nagyot káromkodik a vízmester:

– Hogy mert ennyit kérni, tudja maga, mennyi az a pénz? Én vízmester vagyok, de ezt nem mertem vóna.

Még a péztárnok is felnyomja így a szemüveget a homlokára, mikor kifizet.

Elfelejtettem, evvel kellett vóna kezdeni:

Kint a tanyán vályugot vettetett édesapám egy emberrel, a tanyát kellett agyusztálni meg nagyobbítani.

Szól nekem ez az ember:

– Hallod, Zsiga, jönnék én napszámba tehozzád ezután is.

– Jöjjön, Feri bátyám! – Tengerikapálás vót akkor. Akasztott Szivos Ferencnek hítták, az apját felakasztották a régi időbe. Még nem vót vonat, a postát úgy hordták egyik falubul a másikba kocsival vagy lóháton. Oszt az apja agyonlűtte a postást – itt a farkasfoki kerten a falu szélin –, elvette a postát. Másfél év múlva fogták el, addig búdosott. Kitudódott nagyon könnyen, mer’ abba az időbe oan csömöszkölős puska vót, oszt a kalendáriumbul szakított ki egy lapot, azon meg rajta vót, hogy Szivos Ferenc. Mikor kilűtte, nem égett el a papír. Tán több Szivos Ferenc is vót, házsorjába’ kérték a csendőrök a kalendáriumot, ennél pontosan belepászolt a kis lap. Másfél évig búkált akkor, úgy fogták el.

Ennek a fia ez az én kapásom, mán az is idős egészen, lehetett hatvanéves.

Azt mondja nekem:

– Mondanék neked valamit, kisfiam, fogadd meg a szavamat! Vigyázz a becsületedre, egyszer elveszted, soha többet nem tanálod meg. Én sokat loptam életembe, be is vótam zárva, de nem vót énrajtam Isten áldása sose, szegény vagyok most is, mint ezelőtt.

Addig is vigyáztam, kárt sose tettem senkinek, nem is bántottam senkit. Akkor mán belegondoltam gyerekésszel, mi a becsület: nekem egy olyan vagyont mert adni az igazgató, egy rendes kis ház árát egybül, hát énnekem ezt meg kellett szógálnom.

Még akkor nap jó két lovat vettem egy marhakereskedő zsidótul. Egy pár új lószerszámot is vettem még azon a napon meg egy kocsit is. Olyan lovat vettem, amilyet akartam, saját nevemre. Jó felszerelést tudtam venni. Ötven pengőm maradt meg tisztán.

Egy év alatt letelt az ötszáz pengőm, s négy évig dógoztam ott. Ötven százalékát a keresetemnek bent kellett hagyni. A munkásoknak hordtunk anyagot a zsiliphen, társulati házak vótak ott, a gátőröknek meg télen szenet vagonszámra. Apám örült, abba a korba vót, még tudott dógozni, munkálta a fődet, én is besegítettem. A világ legboldogabb embere lettem: jó két lovam, fogatom, ami az enyim.

Megint hozzáfogtam úgy parasztizálni külön – így nem parancsoltak, ha magamnak dógoztam, fődet munkáltam a mienken kívül, feleset.

Elmaradott katona vótam, 32-be’ híttak be először. Aztán gyakran vótam behíva, csak három hónapokra, nem is minden esztendőbe’.

38-ba’ nősültem, négy éve halt meg decemberbe’.

Aztán 44. szeptember 28-án kellett bevonulni. 45. november 28-án kerültem haza Oroszországbul.

Bevonultam Karcagra katonának. Bolondságot csináltam: levelet írtam neki, jöjjön a ruhámér, de a laktanyába nem lehet, vigyük civil házhon! Eljött Karcagra, de mire meglelte a ruhát, mán Szeghalomra nem jöhetett, se vonattal, se gyalog, mán az oroszok itt vótak. Jött a szomszéd kisjánnyal – kinek az apjával együtt vótam –, elindultak Pestre gyalog. Itthon a jó szomszédok mindent kiraboltak. A szalmazsákot is elvitték, kopasz ágyfák maradtak meg a szekrény. Nem vót semmink.

Jászberénybe még meglátogatott, nem engedték a ruszkik közelebb január-februárba’. Hazajött a semmire a faluba. Elkezdett üzletelni, feketézni, hordta Pestre a szüleitől a tanyáról a kövér rucát, libát, gyalog vagy nyitott vagonon, mikor hogy.

Beteg is lett: tetűmérgezés, megdagadt a két lába, úgy cipekedett Pestre.

Nagymarosnál estem fogságba 45. január hatodikán. Onnét elkísértek az oroszok Vácra. A szép nagy börtönbe’ háltam egy hétig, onnan egy hét múlva Jászberénybe vittek, ott vótam februárig, onnan Ceglédre kísértek megint, mind nagyon rossz vót, Cegléden egy kicsit jobb. Négyezren vótunk egy csomóba’. Enni olyat adtak, hogy a kutya se enné meg: gennyes lóhúst… Eredetileg felőtöztettek új katonaruhába, de eccer csak jönnek:

– Kifele mindenki, sorakozó, visznek benneteket ki. – Kikísértek századonkint az állomásra, százankint egy vagonba, avval elindítottak Oroszország fele.

Először Romániába mentünk, Foksányba, négy napig ott háltunk az ég alatt. Négy nap múlva megint besorakoztattak. Onnét el vonattal, mert sokan legyengültek.

Kremotoszka (Kramatorszk) – úgy hítták azt a várost. Minden börtönbüntetésnél rosszabb vót az a fogság. Ami sok jót mondtak addig Oroszorzágról, abbul semmi se vót igaz. Vasgyárba’ dógoztam Ukrajna keleti részin.

Az új katonaruhát egy csomóba lehánytuk az udvar közepin. Raktárba került szépen felaggatva, mindég láthattuk, mikor nyílt az ajtó. Kaptunk egy csomó piszkos rongyot, nem ismertük meg egymást.

Fatalpú bakancsot adtak, rajta vászon a bűr helyett, az meg mind kicsi vót, kivágtuk az orrát, hogy beleférjen a lábunk. Megbüntettek, anyagrongálásér’, két napig nem adtak enni.

Háromszor naponta vót savanyúkáposzta-leves – de csak egy rántással készült, mikor a fődbül felrántották. Se hús, se zsír, se semmi benne. Olyan éhesek lettünk állandóan, majd’ megettük egymást. Onnét október közepén kerültünk Druzskovba (Druzskovka) kórházba, akik legyengültünk, onnén hoztak oszt haza.

Kifelejtettem, hogy Kremotoszkába nyócszázan vótunk, két ember mosta a ruhánkat, azt el lehet képzelni, hogy néztünk ki. Tetűnk nem vót, mert sűrűn fertőtlenítettek bennünket.

A drótkerítésen kívül magas megfigyelők, ötven méterre, ott a katonák, éjjeliőrség, bent pedig besszarábiai románok, foglyok, mint mink, de azok tudtak az orosszal beszélni. Egymást pártolta az a román mind, azok megettek előlünk mindent.

Amerikábul küldtek oda húskonzervákat, csak a dobozát láttuk, tartottunk mahorkát benne. Az olyan, mint a magsaláta, ott termett. Újságpapírbul lehetett színi. Abbul az ember elszítt egy szivart, rózsaszínbe’ látta a világot attul minden elmúlt. Nem fájt semmi, olyan gyalázatos erős vót. Akkor még dohányzottam.

Háromszor naponta osztották a kenyerünket, húsz deka jutott egy ételre. A reggelit kétfele vágtuk, a másik felit délbe’ ettük a húsz dekának, a déli húsz dekát meg eladtuk a civil ruszkinak mahorkáért. Nem vót a civil ruszkinak jobb dóga, mint nekünk, csak szabad vót – mink még a vécére se mehettünk ki kísérő nékül.

Vasércet lapátoltunk, szenet lapátoltunk, öntöttvasakat cipeltünk. Ki vót szabva, mennyit kell elvégezni egy nap alatt.

Druzskovbul november első napjaiba’ indítottak hazafele. Majdnem kétezer kilométerre vótunk Budapesttül. Ott két órával elébb kel a nap, mint nálunk.

Negyvenöt kilós vótam, úgy kifejlődtem az egyszer rántott káposztán.

Beregszászba’ megállt a vonat velünk, elkezdtünk szédelegni, jöttek asszonyok, mind érdeklődött: fia, férje, apja, testvére hol van, nem láttuk-e. Olyan hirtelen kaptunk nyolcszáz-nyolcszáz pengőt, azt hittük, nagyon gazdagok vagyunk. A sarkon ki vót írva: Vendéglő – gyerünk, igyunk egy féldecit! Lobogtattuk a pézt. Igen jóképű vót a vendéglős.

– Jó emberek, az összes pénzekér’ nem tudnék magoknak adni egy féldecit, de adok mindőjöknek.

Egy asszony hozott be egy kanna tejet, volt egy konzervásdobozunk, teletőtötte, megvót a reggelink.

Át kellett ülni, mert odáig széles vágány van, itt meg keskeny.

Beregszászból Debrecenbe mentünk. Szóltak: senki ki ne szálljon, Szegeden adnak át a hatóságnak. Senki el ne jöjjön igazolvány nékül, ha elfogják, visszaviszik Oroszországba.

De jött egy civil úr, mondogatta végig:

– Emberek, aki ebbe a körzetbe való, szálljon ki, hogy nem bírja tovább az utazást!

Nem mertünk elindulni, ott szédelegtünk egy napig.

Ott osztán rájöhettünk, milyen értékes a pengőnk. A nagydógát a kerítés mellett végezte mindenki, egészségügyi papírnak százpengősöket használt, ott lobogott a sok pengő a kerítés mellett.

Másnap délután hárman elindultunk gyalog Debrecenbül: ketten szeghalmiak, egy ladányi, otthagytuk a bandát. Mentünk az állomásra, ott megmondták: vonat nincs.

Indultunk gyalog hazafele, kétszer háltunk meg: egy éccaka Szoboszlón, egy éccaka Biharnagybajomba’. Nem akartunk mán akkor meghálni: jövünk az éccaka, hajnalra hazaérünk. Irgalmatlan nagy eső vót akkor délután, az árkok tele vízzel. Setét vót mán, kanyarodott a járda, aki elöl vót, bele az árokba, csupa víz lett. Állt az utcán beljebb egy kis ház, világ vót benne.

Egy idős ember meg egy idős asszony nagyon kedvesen fogadott, mindjárt nagy házi kenyeret, vastag szalonnát tettek elénk.

– Egyetek, fiaim! – az öreg ott biztatott bennünket. – Anyjuk, vesd meg az ágyat!

– Nem fekszünk ágyba, lehet, hogy tetűnk is van.

– Nem baj, hagytak mán az oroszok, kitakarította az én jó asszonyom.

Jól be vót a ház fűtve, egy nagy bundát le a házközépre, paplant, de nem vót tetűnk akkor mán. Máramarosszigeten is meztelenre vetkőztünk, ahun szőr vót rajtunk, azt leberetválták, a ruhát meg fertőtlenítették, olyan borzasztó szárazmelegbe’, valósággal égetett a vasgomb; a varrásba, hajtásokba beledöglöttek a tetvek.

Hazajöttem gyalog Debrecenbül. Még csak fáradtságot se éreztem. Anyósom tanyája egy kilaméterre van hozzánk, másnap, mikor oda indultam, kétszer ültem le, úgy elfáradtam. Addig meg hazajöttem fáradtság nekül.

Elvitték az oroszok a lovat, de mire hazakerültem, minden be vót állítva, még a két ló is, kocsi is. Egyik lovat sikerült visszaszerezni, megismerték, Dévaványárul üzent egy lókupecféle ismerős, azt a lovat újra meg kellett venni. A másik besétált a szerencsétlen a télbe az udvarra, sebesülten, nyitva vót a kertkapu. A sógorom itthon lakott, a testvéremnek az ura, az vezette ki a tanyára. Az, szerencsénkre, tavaszra meg is ellett, aki besétált, az a sebesült ló.

Egyéni paraszt lettem ötvenkettőig. Akkor vagy akartam, vagy se, be kellett lépni.

Vót húsz hold főd, vót egy kis feles is mellette, azt munkáltam meg.

Az akkori tanácselnök unokatestvérem vót. Kijöttek hozzánk a tanyára. Lépjek be a tsz-be, itt a mai napon meg kell alakulnia egy tsz-nek, ha mivelünk, mivelünk, ha velünk nem, majd embereket hoznak. Mink meg majd megnézzük Kistarcsát.

Egyrészt engem nem bántottak, édesapám vót a gazda, az ű neve szerepelt, ű is kulák lett vóna, evvel mentettük oszt meg magunkat, hogy beléptünk a tsz-be.

Gyalázatosul ment ez a mi tsz-ünk, ez a Viharsarok.

Mán akkor Fokköznél megalakult, igen ám, de olyan csavargó emberekbül, csupa senkiházi meg börtöntőtelék, örült, hogy felvették. Azok szedték fel az adósságot, osztották szét, ettek-ittak, megin’ mentek pézt kérni. Vót nekik disznajuk, húsz tehén, tizenhat körül ló, tíz-tizenöt anyakoca, de takarmány semmi, a kis pézt azt megitták meg elkőtötték.

Almával engem ne kínáljon, egy árva fogam van összesen.

Jött az unokatestvérem, hogy írjuk alá a belépési nyilatkozatot, össze kell társulni a fokköziekkel. Ezt se akartuk, mer tudtuk, kicsodák, de megin Kistarcsával fenyegettek. Egynapi gondolkodási időt adtak.

A mi ódalunkon húsz-harminc-negyven-ötven holdasak vótak – ugyan, akinek ötven holdja vót, azt nem akarták engedni, hogy bevegyük.

Az én nevemen ment be a főd.

Minálunk ami állatot bevittünk, ahhon megvót a takarmányunk, de hozni kellett át az állatot Fokközrül, minálunk is elkopott ám a takarmány.

A fokköziek csak kérni jártak, minket meg uszítottak rájuk. Meg nem verhettük őket, dógozni meg nem akartak. A mi ódalunkon a kis- meg a középparasztok aszonták:

– Én nem gürcölök a fokközieknek.

Szóval ez télleg „viharsarok” vót ez a tsz, nemcsak a neve vót az.

Eljött az új év, nem kaptunk semmit. Így küszködtünk 56-ig. Nagyon, de nagyon gyatrául éltünk.

56-ba feloszlattuk a tsz-t ősszel, de aztán tavasszal újra vissza kellett állítani a semmire. Akkor osztán 58-ba összetársítottak a Rákóczival – az erősebb tsz, rendesebb emberek, akkor kezdtünk vergődni valamire. Azok a nem beszámítható emberek meg kibuktak.

Vótam juhász is, brigádvezető is lettem. Ha valahun hiányzott egy ember, mindig odaálltam, haladjon a munka. Sokszor vótam gyalogmunkás is. Minden olyat is elvégeztem, ami nem kellett senkinek.

60-ba’ mentem a gimnáziumba. Két évig a tsz-be’ is dógoztam meg a gimnáziumba’ is. Hát bírtam. Hajnalba’ keltem, nagyon korán, befűtöttem, akkor gyerünk ki, útközbe’ ettem.

A’ vót a szerencsém, hogy mindenkivel jóba’ vótam.

Akkor a tsz-be’ takarmányos lettem egy cigánnyal. Hogy is hítták? Meghalt mán. Nagyon jóba’ vótunk.

– Hallod, édes komám, végezd el a dógodat rendesen – két bivallyal hordtuk a takarmányt –, én is megcsinálom az enyimet, ha kések is néha.

Akkor nyugdíjba mentem a tsz-tül, tizenhét és fél tsz-évem lett. Mán beléptem a gimnáziumba fűtőnek, húsz évet húztam le ott. Este jöttem kisalakolni, másnapra berakni, hajnalba’ begyútani – este későn feküdtem, reggel korán keltem mindég.

4130 lett a nyugdíj.

Vót egy kis kertem, szőlőskert, aztán ott dógoztam egész éven keresztül, az mán olyan nyaralásféle vót. Akkor jött a rokon:

– Bátya, én megvenném tülled ezt a kertet. – Odaadtam nekik húszezer forintér’. Kint van Fokközt, szép helyen, most mán nyaralók vannak ott, eladták hamar ötvenér’.

Feleségem testvére a gondozóm. Azóta nem csinálok semmit. Van nyóc tyúkom – ez az egész vagyonom. Ezt a kertet is mán fel kellett vóna ásni. Csak száradok nagyon, nem bírom. A szomszédok mind kifogástalan jók.

Az az egy szerencsém, hogy soha beteg nem vótam, még Oroszországba’ se, csak nagyon legyengültem az egyrántásos káposztán.

Valameddig a feleségem is tsz-tag vót, de nem bírta azt a gazemberséget. Hoztak ötszáz csirkét rossz kondícióba’, az ennivalót ellopták előlük. Minálunk csinált nekik helyet. Két évig végezte oszt nehezen, de nem lett neki beszámolva.

Nyóc-tíz éve, hogy takarékkönyvön nyertük azt a kocsit. Én nem tudtam semmit.

Jön a postás, fütyül mán a túlódalba’:

– Bátyám, nyert egy autót!

Megyek a gondozókhon. Szétosztottuk a kocsi árát.

A postán mindenki gratulált. A legnagyobb szerencsém vót az életbe’. Egy fél évig vót a péz benne. Azóta két könyv van, de még csak meg se közelíti a nyereményt.

Feleségem se sokat betegeskedett, én se, negyvenhat esztendőt éltünk együtt minden baj nekül. Ű itt aludt ezen az ágyon, én ott a másikon. Szólt:

– Nézd mán meg, hány óra!

– Fél hat.

Háromnegyed hatkor elkezdett csúnyán kiabálni. Azt hittem, álmába’ beszél, máskor is vót, hogy álmába’ kiabált. Felkelek, látom, mán hiba van.

Ez vót pénteken reggelre. Szaladok Ilonkáékhon, onnan a doktorhon. Jó barátom, Rákos doktor, azonnal jött. Bevitték. Vasárnap megyünk be hozzá. Látom, nem sok az élete. Hétfün délelőtt ment el.

Olyan jó mindenki hozzám, de nagyon hiányzik. Úgy lenne jó, ha a kettő egyszerre mehetne, egyszerre menne, mint ahogy megesküdtünk. Ha dógozni indultam, a kapuig kísért, templomba mentem, megigazította a ruhámat, ha későn jöttem, akkor is megvárt.

– Melegbe’ ne dógozz! – szólt utánam. Jó kis hűvös gunyhóm vót a kertbe’, oda behúzódhattam.

Huszonegyezer forintba csináltattunk egy síremléket, a többi pézt odaadtam.

Hozza a postás a 4130 forintot, kétezret minden hónapba odaadok a gondozásér’. Ellátnak mindennel. Én megvagyok magamba’, de szaladnak minden reggel. Azt akarják, menjek hozzájok. Itt érzem jól magam. Alacsony a vérnyomásom, 110 körül, azt mondja Rákos is, hogy iszogassak. Gyógyszert is használok, iszom a bort is takarosan.

Miér’ olyan kevés az a péz? Azt mondták, majd igazítanak rajta. Dehogy igazítottak!

Soha engem nem szólítottak meg sehun, hogy nem jól dógozok.

Hályog vót a két szememen. A jobbat megműtötték, a balon még megvan, ez a szemüveg is nem jó. Február 27-én mentem be a kórházba avval, hogy 28-án műtik. Bevonulnak ott az előkészítőbe az asszonyok, mán beszurkálnak, körbemosnak, mán éppen menni kék befelé, mikor egy nagyot köhögtem.

Kiszalad az orvos a műtőbül:

– Ki vót az?

– Jelentem, én.

– Ejnye, kisöreg, akkor magát nem műtjük most.

Másik héten kedden – akkor is az injekciót megkapom, tüsszentettem olyan hetet, majd leszakította a fejem. Akkor is elmaradt a műtét.

Másik hét pénteken egy öregasszony van előttem.

– Nyócvannégy éves vagyok mán én – kiabálja.

Beviszik az öregasszonyt, tolókocsin. Szalad kifele egy nővér gyorsan, szalad egy másik, sokan szaladgálnak. Jön egy műtőslegény hordággyal:

– Elmehetnek. Meghalt az öregasszony a műtőasztalon, ideges az orvos, máma mán nem operál.

Másnap osztán mán én vótam ideges, mikor megin’ bekezeltek, de oszt szépen megúsztam. Messzire ellátok most vele, látom a kövesút szélit.

Biciklin jobban tudok menni, mint gyalog.

Eladtam százezerér’ ezt a nagy udvart a gimnáziumnak.

1987

Befejezetlen, megszerkesztetlen írások.

Bihari Laci bácsi a mondat közepén felugrott, hogy megkeresi első felesége fényképét, és eltűnt előlem második felesége házának egyik szobájában. Megéreztem, hogy nem mehetek utána, nem sürgethetem. Akkora átéléssel idézte fel élete történetét, hogy a reszketésig kimerült. Többször már nem találkoztunk.

Kiegészíthetném ezt a töredéket azzal, amit korábban, közös munkánk közben megtudtam róla. Hogy egymásra találtak, példás házasságban éltek, két ügyes kezű fiút, két mesterembert neveltek fel együtt. Az asszony súlyosan megbetegedett, intézetben is gondozták, ott halt meg.

Laci bácsi a mezőgazdasági szakközép kulcsembere lett, aztán az iskola profilváltásával az ipari szakközépé is. Itt lányok is szakmát szerezhettek. Tanítványai – a fiúk is, a lányok is – gyermeki szeretettel csüggtek rajta, családfőként, szinte apjukként tisztelték.

Mikor az NDK-beli építőtábor idején árvíz veszélyeztette a tanműhelyt és udvarában a szolgálati lakásokat, Laci bácsi nemcsak a gépekről, felszerelésekről gondoskodott felelősséggel, hanem külföldön tartózkodó kollégái bútorát, ruhaneműjét, minden más személyes tárgyát is megmentette.

Második házasságából egy kislánya született. Feleségének emeletes házat épített, csodálatosan felszerelte. Kislányát korán árván hagyta.

De hamisítvány lenne minden kiegészítés. Bennem Laci bácsi úgy él, ahogy hűséggel, alázattal meséli sorsát. Testtartásával is kíséri szavait: meghajolva, ujjait begörbítve mutatja, mikor az üstbeli szénatea aljáról behabzsolja a megkövesedett cukrot, hogy életerőt nyerjen…

Második családjával – saját kocsijukon – visszamentek a haláltáborba. Mindhármuknak megrendítő élményt jelentett a szembesítés.

Gargya Zsiga bácsi kapuján kívül kísért az utcára, megígértette velem, hogy megmutatom neki az írást, ha elkészül. Én azt is erősítgettem, hogy legközelebb barackot hozok saját kertemből, ha már az almaevéshez nincs meg a fegyverzete.

Mindkettejük otthonában csak papírral és tollal voltam felszerelkezve, magnó nélkül, kamera nélkül. De mielőtt újra felkereshettem volna őket – már kétmegyényi távolságról –, halálhírük talált meg. Nem maradt mód, hogy elolvassák, hűen rögzítettem-e szavaikat.

A kapocs közöttük (közöttünk):

Mindkettejük utolsó munkahelye Szeghalmon Péter András Középiskolája volt. Gargya Zsigmond fűtőként dolgozott ott nyugdíjasan, Bihari László a mezőgazdasági, majd az ipari szakközépben volt ott mérnöktanár.

Én az egyetem után ebben a középiskolában kezdhettem a pályát.

Köszönöm ennek a kiszámíthatatlan Sorsnak, hogy munkatársuk lehettem.

Szeghalom – Szeged, 1987. – Magyardombegyház, 2026.