Fodor Miklós: Mágikus kozmoteológia*
Pap Gábor elmélete a csillagkép-rendszer kultúrafilozófiai jelentőségéről
*Nyolcvanöt éves Pap Gábor. Köszöntjük. (A szerkesztőség)
„Igaz, ma is mindent elborít még a hó, de már bizakodva
kiálthatjuk oda a jövőnek: mi nem a Halál,
hanem a Feltámadás fiai vagyunk.”
(Pap Gábor: Utóhang – a Mag hó alatt című kötetből)
Pap Gábor a 70-es évek elejétől kezdte kidolgozni azt az elméleti keretet, mely eleinte a magyar népművészet, majd egyre inkább a teljes magyar archaikus-közösségi örökség értelmezési horizontját mind időben, mind térben, mind pedig filozófiai-teológiai mélységben a korábbi kísérleteknél nagyobb hatósugarú körré tágította. Az elméletet Jan Assman, a neves egyiptológus és kultúrafilozófus, szóhasználatával élve, kozmoteológiának nevezzük, e vallástörténeti kategórián belül a mágikus ismertetőjeggyel illetjük. E kialakulóban lévő tudományág háromféle nagy tárgyterületet vizsgál: legelvontabb szintjén nem egyéb, mint az égi jelképek és e jelképek egymáshoz való viszonyainak kifejtése (csillagfejtés); központi szintjén legfőbb témája a tágan értett magyar-szkíta „nép-nemzeti szertartásrend” jelképiségének az égi jelképeken keresztül futtatott értelmezése (művészet- és vallásfilozófia); legszélesebb körű témája pedig maga a kultúra, illetve a kultúrát alkotó ember (kultúrkritika). Pap Gábor viszonya e három egymásba fonódott tárgyhoz – különösképpen a népművészet jelrendszeréhez – nem klasszikusan tudományos. Röviden e viszonyt úgy jellemezhetnénk, hogy egyszerre tudósa és prófétája a mágikus kozmoteológiának. Tudósa, amennyiben a tudományos élet elfogadott normái szerint kutatja – tényeket tár fel, tényeket értelmez munkahipotézisek és szigorú (bár sajátos logikájú) következtetési szabályok segítségével, átfogó elméleti keretet rajzol -, és prófétája (táltosa), amennyiben az általa vizsgált tárgyból levonható tanulságokat jelenbe ültetendőnek állítja be.
Bár a Pap Gábor tanulmányait, előadásait tartalmazó, átfogó, gyűjteményes kötetek csak az utóbbi években láttak napvilágot (Hazatalálás – 1999.; Mag hó alatt – 2003. mindkettő a Püski Kiadó gondozásában), mégis különösnek tekinthető, hogy harminc év kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a rokon tudományágak felismerjék és nyíltan elismerjék ennek a, bízvást mondhatjuk, eredetiségében egyedülálló, távlataiban pedig kimeríthetetlen lehetőségeket nyújtó elméleti keretnek a jelentőségét. Sőt, egyfajta létért vívott harcra késztették. Sajnos ez a harci állapot ártalmára lehet, hiszen gyanakvó légkörben félő, eltorzulnak a hipotézisek. Minek tulajdonítható az a mély, gyanakvó hallgatás, mellyel Pap Gábort a tudományos és közéleti közvélemény körbeveszi? Tekintve, hogy nem tárgyam ennek a szocio-ideologikus jelenségnek a vizsgálata, megelégszem néhány fontosnak érzett ok felsorolásával. Egyrészt nyilván arról van szó, hogy a legtöbb kutató érzékeli, jelentős tudós jelentős – úttörő, hiánypótló – műve van születőfélben. A jelentőség érzékelése óvatosságra int: nem lehet, de talán nem is szabad ezt a törekvést egy mozdulattal lesöpörni az asztalról. Másrészt be kell látnunk, hogy a mágikus kozmoteológia szemléletmódjának alkalmazása a magyar archaikus-közösségi kultúra értelmezési horizontjaként újszerű, a legmesszebbmenőkig szokatlan a tudományos közéletben. Súlyosbítja a helyzetet, hogy e szemléletmód az asztrológiai-mágikus látásmód felé is nyitott. Ráadásul itt olyan új tudományág születéséről van szó, aminek tárgya más tudományágakhoz tartozik. Pap Gábor elmélete valójában a kultúra minden tényét átfogja – ebben az értelemben kultúrafilozófiának is nevezhető –, bár kitüntetett tárgya csupán az a műveltségi forma, mely közösséget szervez az égre tekintő szentségélmény és szentségértés alapján. Ebben a hozzáállásban azonban újabb problémagócok keletkeznek. A hagyományosan egyéni befogadású műalkotásokat tekintetbe vevő művészetfilozófia rejtett értékítéletét – miszerint az egyéni magasabb rendű, mint a népi – nyílttá teszi és megfordítja. Ez pedig felveti a keresztény papsághoz, a nemzeti nemességhez, a városi polgársághoz, illetve a globális pénzoligarchiához köthető értelmező-értékelő (kultúrateremtő, kultúraszervező) hagyományok válságát, rosszabb esetben vakságát, alaptévedését, még rosszabb esetben árulását legkésőbben a szentistváni államalapítástól eredeztetve. Tudomásul kell venni, hogy a mágikus kozmoteológiai szemléletmód egy olyan vallás-alakzat sajátja, mellyel szemben az „ellenvallásos” (Assman) karakterű zsidó vallás, illetve a rá épülő kereszténység (az iszlámot is ide sorolhatjuk!) a kezdetektől harcot vív. A Pap Gábor által képviselt tudományág jelenleg a kialakulás forrongó stádiumában van. Időre és térre, valamint jóindulatú vitákra van szüksége ahhoz, hogy alapfogalmait megfelelő filozófiai igényességgel kifejthesse. Ebben a folyamatban kíván közreműködni az alábbi tanulmány, melynek megingathatatlan meggyőződése, hogy a népművészetet számba vevő művészetfilozófia kidolgozása – melynek hiánya, mondjuk ki nyíltan, az elitek szégyene – a mágikus kozmoteológiai szemléletmód elsajátítása nélkül esélytelen.
Amennyiben meg akarunk érteni egy elméleti rendszert, elsőképpen fel kell ismernünk azt a központi fogalmat, vagy ha több ilyen van, akkor fogalmakat, melyen, melyeken az elmélet, mint alapon, alapokon nyugszik. A matematikában a szám és a művelet, a fizikában az anyag és az erő, a lélektanban a lélek fogalma szolgál oly alapként, mely mintegy mindent behálózó sugarakat vet a bontakozó elmélet számára. Ezek a sugarak az elmélet erővonalai. Az alapból, mint sugárzó magból áradó pókháló-finom, rejtekező vonalak szervezik az egészet rendszerré. Akár tudatosul, akár nem, az elmélet egysége (koherenciája) azon múlik, következik-e valamilyen szilárd következtetési (érvelési, bizonyítási) szabályokat alkalmazva az állítás az alapfogalomból vagy sem. Sommásan azt mondhatjuk, hogy a magszerűnek tételezett alapfogalomban lehetőségköteg formájában az elmélet minden további fogalmának és állításának benne kell foglaltatnia. Az elmélet a mag kisugárzása. Amikor Pap Gábor elméletét mágikus kozmoteológiának nevezzük, bírálható döntést hozunk arról, hogy a központi fogalmak a következők lesznek: mágia (igéző lélekformálás), kozmosz (csillagképek látomásában rögzített tudás a mindenség szerkezetéről és működéséről), theosz (a kozmikus jelek és jelenségek felől érkező lélekformálás isteni eredetű), logosz (azaz ige, mely az égre-kozmoszra tekintő ember tudásalakzatát jelenti). Magyarul a mágikus kozmoteológia az égre tekintő ember olyan szemléletmódját jelenti, mely a mindenség csillagjelei által a teremtő Isten megnyilatkozását igézi a lelkekbe. E tömör meghatározás után következzék az elmélet lényeges fogalmainak és e fogalmak kapcsolatainak vázlatos kifejtése.
Az elmélet abszolút középpontjában a csillagkép fogalma áll. E fogalom rejtetten a fenti meghatározást alkotó négy fogalom mindegyikében benne van. A kozmosz vagy mindenség elsősorban a csillagképek szűrőjén keresztül lényeges az elmélet számára, amennyiben a csillagképek a mindenség lényegi szerveződésformáit, illetve ezen átfogó formákat kialakító erőket jelentik. A csillagképek ebben az értelemben Isten igéi – Isten rejtett, megértésért kiáltó beszédfolyama. Az égre tekintő ember csillagképeket szemlél, a megértés útján csillagképek vezetik. A csillagképek, illetve a csillagképek rendszerének „megértése” egyet jelent azzal a lelki folyamattal, melynek révén e tudás a lélek irányító központjába íródik (a csillagképek mágikusan ráolvassák tartalmukat az őket figyelő emberre). Az igézet magyar fogalma azt kívánja kifejezni, hogy e tudásalakzat részben megértett fogalmakon részben pedig a képzeletet feltüzelő képeken keresztül hatol a lélekbe – az arány természetesen eltolódhat az egyik vagy a másik irányba.
A központi fogalom két részre osztható: csillagra és képre. A csillag fogalma a természeti-kozmikus adottságra utal, a kép fogalma az emberi világra. A csillagkép fogalma tehát egyesíti makrokozmosz és mikrokozmosz fogalmait. A csillagok elsődleges teremtmények, a képek másodlagosak. Az elsődleges teremtmény ténye és fogalma közvetlenül a formákat teremtő hatalom őstényére és ősfogalmára utal, míg a másodlagos teremtmény ténye és fogalma az emberre, mint szellemével teremteni tudó lényre. A csillagkép egybevont fogalma elsődleges és másodlagos teremtmény, azaz világteremtő és kultúrateremtő hatalom egybecsengetése. Természet és Kultúra, Isten és Ember harmóniája a csillagkép fogalmában megvalósul. Ez a harmónia az emberi történelem tanúsága szerint mindenkor problematikus, a legfőbb emberi gondnak és feladatnak nevezhető. Ebben az összefüggésben a csillagképek egész égi rendszere, mintaképrendszerré válik. Az ember azért látja fel az égre ezt a rendszert, mert a mindenség egészében élvén megérzi a mindenséget alakító erővonalakat, ezt a megérzését tudatosítja és erősíti fel, amikor virtuálisan – képzelete segítségével – az égre látja a képeket.
Kérdés, vajon a csillagok sajátos égi elrendezettsége sugallja-e a képeket az égre tekintő ember számára (realista álláspont), avagy az ember látja bele a rendet a rendezetlenségbe (ikonista álláspont)? Pap Gábor elméletének jelenlegi állapota még adós a probléma részletes kifejtésével. De nem lehet kétséges, hogy a középutat keresi. Nem mondhat le sem a kozmikus egész isteni teremtettségéről, azaz eleve-szervezettségéről, sem a természet teremtődéséhez képest új minőségű emberi lény teremtőkészségéről. Hiszen a fő és égető gondot az elmélet éppen abban a lélekszerkezetben látja, mely megengedi az embernek, hogy tekintetét elfordítsa az égről. A mágikus kozmoteológiai szemléletmód gyakorlati fő kérdésének ezért éppen az bizonyul, hogyan lehetne az emberi kultúrát, az emberi lelkeket egy olyan világba visszavezetni, amit ez a szemléletmód szervez egésszé. A szabadság központi helye a lélekszerkezetben egyszerre ad lehetőséget arra, hogy a lelkek, a kultúrák magasabb megértési szintre jussanak, illetve, hogy alacsonyabbra csússzanak vissza. Az elmélet ezen mélyebb megfontolásokból következően arra a fenti kérdésre, hogy vajon a csillagképeket Isten, avagy a lélek teremtette-e nem is válaszolhat másként, csak a két lehetőség közötti billegtetéssel: a földi látószögből adódó geometrikus formákat az emberi képzelet öltözteti jelentésteli jelekké. A kezdeményező a lét adott rendje és sugárzása, de a jelentésfelfedezés és értelmezés már emberi hozzátétel.
Eddig az elmélet főszereplőjét, a csillagképet tettük vizsgálódás tárgyává. Tudatosítanunk kell azonban, hogy a csillagképek az egész kozmoszt behálózó rendszerré szövődnek a mágikus kozmoteológiai látásmódban. A csillagképek rendszer-egésze olyan, mint egy háló vagy mint egy palást. Háló vagy palást abban az értelemben, hogy nem beszélhetünk e rendszer térbeli mélységéről. A csillagképek rendszere sajátos síkot alkot. Ez már abból is látszik, hogy az egyes csillagképek egymástól mélységben igen távol lévő csillagokat rántanak egységes egészbe. A közvetlen látvány elsődleges marad még akkor is, amikor a tudomány egyértelműen jelzi, hogy ez mennyire látszólagos kép csupán. Mi következik e tényből? Az, hogy a mágikus kozmoteológia nem kozmoszról szóló tudás – hanem, mint azt már jeleztük, emberhez szóló isteni üzenet leolvasása-ráolvasása a kozmikus látvány értelmezése segítségével. A kozmikus látvány olyan végső eleme ennek a világképnek, melyhez foggal-körömmel ragaszkodnia kell ahhoz, hogy értelmes maradhasson. Jellegzetes sajátossága ennek a látásmódnak, hogy a csillagképek nem egyenrangúak és nem azonos szerepkörűek. A Napút sávja – az Állatöv -, a földi egyenlítő síkja, a forgástengely által kijelölt Sarkcsillag és köre, a Tejút sávja, a Haláltengely közege – ezek különböző jelentéskeretek. Az égbolt világtérképre hasonlít. Országai a csillagképek. Egyesek jelentéstelítettebbek, mások alárendeltebbek. A csillagképek jelkötegek, illetve jelentésegységek, melyeknek vonzáskörzetük van. Egymáshoz fűződő viszonyaikat a térbeli, a geometrikus viszonyokból, illetve az időbeli egymásutániságból, amit a Nap-Föld viszony változása határoz meg, vezeti le az elmélet. A csillagképek időbeli megfelelőjét – itt csupán az állatövi tizenkettesről, illetve a tizenkét hónapról van szó – jegy-érvénytartamnak nevezi az elmélet. Csillagképek és hozzájuk rendelt jegy-érvénytartamok az úgynevezett precessziós mozgás miatt egymáshoz képest elcsúsztak. E problémára az alábbiakban még visszatérek.
Az ember – illetve az élőlények világa – nem csak térbeli értelemben kozmoszba ágyazott, hanem időbeli értelemben is. És ahogyan a tér nem homogén – a csillagképek tere sem, de a földi tér sem! -, hanem jelentőségben és jelentésben elkülönülő részek szőttese, azonképpen az időbeli múlás is szerves-ritmikus. Az időbeli nagy ritmikáról, hullámzásról Nap és Föld csillagászati viszonya a felelős – ezt a vissza-visszatérő ritmikát az elmélet évkörnek vagy szakrális évnek nevezi. A csillagképek időtől, tértől és alanytól való független, általános jelentését az elmélet megkülönbözteti az éppen itt és most valaki/valakik számára égetővé (aktuálissá) válótól. Az általános jelentés a világ – illetve az egyes teremtmények – testi-lelki szervezetére utal, illetve arra a forgatókönyvre, melynek mentén a lények, illetve a lények közösségei kibomlanak, leépülnek, új szervezetté születnek újra. Az égető jelentés nem más, mint napiparancs: belső lázként, sürgetésként, serkentésként ható, isteni-szent erősugárzás. A napiparancsot a Nap adja ki. Ő az, aki bekúszik egy-egy csillagkép elé, megvilágítja, fénnyel telíti, ezáltal hatóvá teszi jelentéstartalmát. (Úgy érezzük, nem teljesen véletlen, hogy a latin aktualizálás fogalmát a magyar égetővé válással fordítottuk, s ezt a szóhasználatot minden erőlködés nélkül össze tudtuk kapcsolni a Nap tevékenységével.)
A csillagképeket jeleknek és mágikus erővonalaknak tekinti az elmélet. A jel fogalmához az értelmezés fogalma társul, a mágikus (igéző) erővonal fogalmához a hatás, az igeszerű akarat kivetítése, a kettőhöz együttesen pedig az isteni értelmet hordozó cselekvés, ami minden esetben kultúraépítés vagy fenntartás, esetleg pusztítva újjáteremtés. A csillagképek tehát olyan értelmet hordozó és erőt sugárzó ábrák (létmintázatok), melyek az emberlét számára alapvető információkat (tudásokat) tömörítenek azokról az erőkről, melyek a természeti lét és a lelki élet tényleges szervezői. A csillagképek – a csillag- és bolygóminőségek – a mágikus kozmoteológia elméletében úgy sűrítik a tudást, mint a növényi vagy állati magvak – mint hatalommal rendelkező erőkisugárzások, mint értelemmel bíró formaadó formák. Ebben az értelemben beszélhetünk arról, hogy a csillagképek valójában fedőfogalmak, a létezésben rejtőzködő tudásmagvak kifejeződései a tudásra törekvő lélekben. Mint egyetemes létszervező formák és jelek a szentség hordozói. A szentség fogalma ugyanis arra a végső valóságra kíván minden esetben rámutatni, mely a lét-teremtéssel (-igazgatással, -újjászüléssel) foglakozik mindenhol, mindenkor és minden teremtmény által. Ebben a fogalmi keretben értelmezhetővé válik a gnosztikus-manicheus fényfelszabadítási allegória, mely az elmélet szerint e kultúratípus legfőbb szent története. A fény, mint az életet tervszerűen kibontakoztató tudás, mint isteni szikra értelmeződik. Ezt a tudást hordozzák az élet magvai. Az élet látszólag magától, vagy másképpen fogalmazva a Nap, a meleg, a víz és a tápanyag hívó szavára, de belülről vezéreltetve bontakozik ki. Az emberi lélek, a személyiséget megalkotó lényeg (lénymag) azonban ennél problematikusabb helyzetben van. Számára mindenkor meg kell teremteni a természethez képest másodlagos közeget, a kultúrát. Ami a növényi magnak a Nap, meleg/hűvös, víz, táptalaj, az a lélek számára az otthonos kultúra. A fényfelszabadítás a mágikus kozmoteológia elméletében azt jelenti, hogy a csillagképekben kódolt teremtő, szent tudást és erőt személyiség- és kultúraépítésre magukból és másokból előcsalogatják az arra hivatottak.
Az ember ebben az összefüggésben az égi palást és a mögöttes teremtő hatalom gyermeke. Égre tekintve lényegi eredetét és lényegi küldetését olvassa lelke irányító központjára. Eközben a napirendre tűzendő feladata felől tudakozódik. Az égi jelek rendszere hat az emberre. E hatás azonban nem parancsoló erejű. Inkább szelíd terelés. Az égtől elforduló ember – vészjósló szabadságából következően – ezt a szelíd terelést figyelmen kívül hagyhatja. Legalábbis egy ideig, mindaddig, amíg a sértett fél – közvetlenül a természet, közvetetten az élet teremtő forrása – vissza nem csap valamely lábunk alól a talajt kihúzó tettel.
Az égre tekintő ember ebben az elméletben központi kép a bölcsről, avagy a tudásszerzés kitüntetett módjáról. (Szarvasaganccsal kezében hasal a táltos a földön: beméri az égbolt jeleit.) Az égre tekintő ember valójában az ég értelmi-képi-érzelmi megnyílására vár. Keresztény szóhasználattal: kinyilatkoztatásra. Vele szemben ma a könyvre tekintő ember uralkodik, már akár hivatalosan szentté avatott könyv van a kezében, akár csupán egy csoport kanonizált eszmerendszere. A táltos az égre tekintő ember elsődleges megszemélyesítője. Feladata egyrészt, hogy az ég jeleinek üzenetét, szelíd terelését felerősítse, nyilvánvalóvá tegye, napi teendőkre bontsa az adott emberi közösség számára. Feladata másrészt, hogy az égető közösségi és egyéni gondokra az égi jelek üzenetét ráolvassa (javas-jós, javaslattevő).
Pap Gábor igen nagy súlyt fektet arra, hogy a csillagképek jelelméleti státuszát világossá tegye. Kérdése így hangzik: az elmélet központi fogalmának kifejeződése a vizsgált népművészeti alkotásokban vajon jelnek, jelképnek vagy életképnek (zsánernek) tekintendő? Az életképet olyan jelentéshordozó egységnek tekinti, mely az egyszeri, a térben behatárolt, a személyiségekben konkretizálódó, a szubjektív értelmezés és önkény felé viszi el az eredeti (szakrális, mindenség-gyökerű) jelentést. A jel épp ellentétes irányba mutat: az elvont, élményszegény, tisztán értelmi, nem-cselekvő mozdulatlanság felé térít. Jel és életkép másodlagos, származtatott jelentésegység. A mágikus-mitikus kozmoteológia jelelméletének központi tétele szerint jel és életkép a jelképből származik, és csak addig szolgálja az emberi életet, amíg létet adó eredetét, mint nála magasabb rendűt elismeri. A jelkép tehát az eredeti, a még tisztán és a maga teljességében szentséghordozó kifejeződés, mert benne elvont-általános és konkrét-egyedi még egyensúlyban van. Még nem differenciálódott sem ezzé, sem azzá, de minden további nélkül megteheti ezt. Egy jelképábra, ha akarom rák, ha akarom elvont erővonalrendszer. Egy jel „csak” erővonalrendszer, egy életkép „csak” rák. Nem azért magasabb rendű a jelképekre épülő műveltség, mert kifinomultabb, hanem mert természetes módon magában rejti (méhében, mint lehetőséget) az elvont jelekre, illetve a konkrét életképekre alapozódó műveltségrendszereket. A jelkép gyermeke a jel és az életkép: a út ebbe az irányba természetes, visszafelé rögös, bár nem járhatatlan.
A népművészet jelképekben lát és alkot. Művészetelméleti elhanyagoltsága arra enged következtetni, hogy a mai kultúra válsága jelelméleti, illetve művészetelméleti síkon is igazolást nyer. A népművészeti alkotásokat a szerves jelhalmaz fogalma írja le. Itt a szervesség azt jelenti: úgy szerveződik egésszé, mint valamely élőlény. Felépítettsége nem mechanikus. A legkisebb része is „tud” az egészről. Élő és egyben éltető benyomást tesz ránk. A szerves jelhalmazokat kozmikus energiák gerjesztik, de az emberi léttapasztalat kódolja műalkotássá. A jelképekből építkező kulturális alkotásoknak – a szerves jelhalmazoknak – az a szerepük, hogy ráhangolják az egyes lelkeket a kozmikus ritmusokra, illetve rezgésekre. Az archaikus kultúrák jellemzője, hogy ez a szándék a kultúra minden egyes alkotását – legyen az ékítés, dal, szertartás, ünnep, ház, udvar, családszervezet, társadalmi intézmény, tánc stb. – meghatározza.
Az általunk vizsgált világkép szerint a csillagképek rendszerét végső soron nem emberkéz írta az égre, még ha emberek híján senki sem látná, s főleg senki sem értelmezhetné, senki sem hagyományozhatná tovább őket. A csillag teremtett valóság, a kép és jelentése kinyilatkoztatott igazság. A teremtett valóság közvetlenül isteni teremtmény, a kinyilatkoztatott igazság a valóság isteni mélységű élményéből táplálkozó, ember közvetítette ige (logosz). Ebben a második esetben természetesen a tévedés vagy időbeli elhasználódás lehetősége nincs kizárva. Talán egyéb megfontolások mellett ezért sem törekszik Pap Gábor olyan szent szövegkorpusz megalkotására, amilyen a Biblia vagy a Korán, bár bizonyos kánon kialakítása nem áll távol törekvéseitől. Egy ilyen kánon esetleges elhelyezése a magyar kultúra közegében pedig még csupán probléma szinten merül fel. A szentség kultúra rögzítette forrása tekintetében mutatkozó lényegi eltérés miatt a mágikus kozmoteológia mint elmélet és a csillagregei (asztrálmitikus) vallásalakzat szemben áll a kinyilatkoztatást csupán beszédként, majd csupán leírt szóként értő, alapvetően képellenes zsidó-keresztény teológiával és vallásalakzattal. Szemben áll ez utóbbi „kirekesztő”, „ellenvallásos” (J. Assman) karakterével is. A mágikus-mitikus kozmoteológia – a varázserejű képekben a mindenséget teremtő Istent „meglátó” (nem „meghalló”) tudás – önmagát a képeket alulértékelő, íráshitű vallásoknál gazdagabb, tágasabb jelentéskörű, távlatosabb lehetőségű és főleg toleránsabb, a kultúrák közötti fordítást jobban segítő (hiszen a csillagos ég mindenki felett ugyanaz!) kultúra-meghatározó erőként érzékeli. Ráadásul időben is elsődlegesebb vetélytársainál, hiszen a mózesi (ehnatoni) megkülönböztetés éppen az egyiptomi kozmoteológikus karakterű vallásalakzat „hamisságával” szemben hirdette meg a maga „igazságát”.
Az elmélet önmagát a legősibb kultúrateremtő és mindent átfogó tudás örökösének tekinti. Nem törekszik újszerűségre. Minden felismeréséről úgy beszél, mint ami kódolva van az eleve adottnak tekintett csillagképrendszerben. Feltételezi, hogy azok a bölcsek, akik a csillagképvilágot először felálmodták az égre, majd ott illetve a kulturális emlékezetben rögzítették, mindazt tudták, de legalábbis sejtették, amit a mai értelmező onnan kielemez. Ennek az elképzelésnek hit az alapja. Hit abban, hogy bár emberek álmodták égre a csillagjeleket, azok megegyeznek az isteni szándékkal. Ily módon Isten képeiként, igéiként látandók és értendők. A bölcs vagy másképpen fogalmazva az isteni tudás hordozója minden korban a legfontosabb közösségi szerep. Ebben az összefüggésben azt a kérdést kell feltennünk, hogy egy-egy kor, egy-egy sajátos kultúra mit tekint isteni tudásnak, illetve hogy milyen kiválasztási technikát tart megfelelőnek, melynek révén legalábbis a legfontosabb szerepkörökbe megfelelő személyek kerüljenek. A mágikus kozmoteológia Pap Gábor-i elméletében az isteni tudás 1. a csillagképek értelmezése; 2. annak felismerése, hogyan szervez e tudás életet és az emberek révén kultúrát; 3. az a képesség, mely révén az egyes ember a maga körében e tudást, mint mentalitást, mint közösségszervezetet, mint kultúrát ténylegesen világba formálja. A kiválasztási technika kérdését egyenlőre mély csend borítja. Az elmélet – mint minden kultúraelmélet – keresi az egyéb kultúraalkotó nagy rendszerekkel való kapcsolatát. Ehhez azonban fel kell ismernie, mely nagy (vagy kis) kultúrák szerveződtek a múltban vagy szerveződnek a jelenben azon minta szerint, amit ő kívánatosnak tart. Ebbe a problémahalmazba most nem kívánok belemenni, csak annyit jelzek, hogy a magyar archaikus-közösségi – történelmi távlatban szemlélve a szkíta, vagyis a pusztai népek által hordozott – kultúra kiemelten pozitív, míg a jelent meghatározó, globalomán pénzcivilizáció kiemelten negatív jelentőségű. A két véglet közötti skálán elvileg elhelyezhető az összes eddigi kulturális képződmény. Ilyen irányú kultúraértékelések ugyan már léteznek az elmélet jelen, kialakuló félben levő állapotában, de ezek a két véglet értékelésén túl alig haladják meg az egy-két mondatos sommás, ráérzésszerű (előítéletes) megfontolásokat.
Történelmi eredetére nézve két egymással még összeegyeztetésre váró elképzelést fogalmazott meg az elmélet (és itt már nem csak Pap Gábor munkásságáról van szó): az egyik az őskori, a másik a mezopotámiai (sumér-káldeus) eredet. Az őskor-eredet szerint a mágikus kozmoteológia az az átfogó világértelmezési keret, mely az emberi kultúra kialakulásával egyidejűleg bontakozik ki. A mezopotámiai eredet szerint viszont e világkép a Kr. előtti 2000 körüli időkben alakult ki, illetve nyerte el azt a kidolgozottsági fokot, melyen azóta sem haladt túl, s talán nem is haladhat túl senki és semmi. Az első elképzelést az támasztja alá, hogy a legősibb „írásos” emlékek, a barlang- illetve sziklarajzok közül sok értelmezhető ebben a keretben, a másodikat a mezopotámiai csillagászat fejlettsége valószínűsíti, valamint az a csillagászati tény, hogy nagyjából Kr. e. 2000-től Jézus születéséig tartott az az idő, amíg a Nap a Kos csillagképben kelt fel a tavaszi nap-éj egyenlőség idején, amíg tehát nem létezett a precessziós elcsúszás. Szigorúan véve csak ezen időszak alatt volt e világértelmezési elmélet teljes mértékben összhangban a csillagászati tényekkel. A kereszténység kialakulása és uralkodóvá válása óta a mágikus kozmoteológia elmélete nem csak politikailag, hanem csillagászatilag is némileg problematikussá vált. A Nap ugyanis ez időtől fogva nem abban a csillagképben jár, mely csillagképnek megfelelő jegy-érvénytartam jelentéstartalma érvényesül éppen az évkörben. A precessziós elcsúszás miatt az évköri jegyek mögött a mellettük levő csillagkép jelentéstartalma és mágikus üzenete is felerősödik. Pap Gábor elmélete ezt a problémát úgy hidalja át, hogy mind a két jelentésegység jelentésvilágát érvényesnek mondja egy adott időpillanatban. Két jelentés sajátos vegyületéről, egymásra vetüléséről beszél. A Kos időszakát/havát átszínezi a Halak jelentésköre. A Bak időszakához kötődő kultikus ünnep – a karácsony, a regölés – szűrőjén keresztül érvényesül a Nyilas csillagképben tartózkodó Nap Nyilas tulajdonságokat felerősítő hatása. (E csillagászati-csillagmitikus tényt fejezi ki Pap Gábor szerint a templom keresztény képe: kőből épített, zárt tér (Bak) válik az isteni kinyilatkoztatás (Nyilas) helyszínévé.)
A magyar népművészet, a magyar archaikus – vagy archaikumba gyökerező – kultúra, egyáltalán a magyar nép az európai, sőt az egyetemes emberi világ számára létfontosságú „üzenetet” hordoz. Ez az üzenet a magyarság identitásának lényege. Az üzenet dekódolása a mai kor legfontosabb feladata. Ez a dekódolás a csillagképek jelképrendszerének felfejtése nélkül lehetetlen. Pap Gábor véleménye szerint ez az üzenet hat pilléren nyugszik (bár a pillérek számát nem tartja lezártnak), hat „tiszta forráson” keresztül közelíthető meg. A korábban említett óvatos kanonizációs folyamat első lépései a következő kulturális ténykomplexumokat vetették felszínre: a Magyar Szent Korona, a nagyszentmiklósi kincs, a magyar népművészet, Csontváry életműve, egyes református templomok festett kazettás mennyezetei, a veleméri templom falképeinek és fényviszonyainak összefüggésrendje.
A csillagképekkel kezdtük, és a magyar kultúra egyetemes jelentőségű üzenethordózóinál végeztük. Látható, hogy Pap Gábort nem a csillagképek magánvaló világa érdekli, a csillagképek nem önmagukért alkottattak, hanem értünk, egész pontosan az üdvünkért. De égbolt és emberi lélek viszonya ebben az elméletben inkább közvetett, mint közvetlen. Van közvetítő, ám ez a közvetítő hatalom a legmesszebb menőkig nem tetszőleges. Elsőként az égre tekintő embert vettük tekintetbe, s most látjuk, hogy ez az ember kultúrát teremt. Az emberi lélekkel közvetlen kapcsolatban a kultúra, de tegyük hozzá, az eleven-szerves, az egyetemes léptékű kultúra áll. Az égre tekintő ember egyben kultúrát teremtő ember, és most nem véletlen használtam a teremtés fogalmát. Az is kultúrateremtés, ha a szentség forrásából (a csillagképekből) valaki eredetit alkot, az is, ha átlelkesíti, újraalkotja a már meglevőt, és az is, ha olyan értelmező keretet hoz létre, melynek fogalmai az archaikus kultúra értékét és modern kori jelentőségét napvilágra segítik.
A jelenlegi globalokrácia által kikényszerített globalizációs erőltetett menet csődje, alkalmatlansága az emberhez méltó, természetbe ágyazó közösségszervezésre egyre nyilvánvalóbb. A valóban globális problémákra – a Föld ökológiai rendszerének gondoskodó fenntartására, a természeti jelenségek mély tiszteletének hiányára, az emberi minőség lerongyolódására – ugyanis nemhogy válasza nincs, de még a kérdés jogosságáig sem jut el. Az is tarthatatlan állapot, hogy fogalmunk sincs, valójában kik, milyen szervezetek vannak a háttérben, kiknek a birtokában van a tényleges (nem demokratikus úton megszerzett!) hatalom. Azzal sem vagyunk tisztában, hogy a jelenlegi ultraliberális (az én nézőpontomból csak árnyalatnyi a különbség a ma konzervatívnak illetve liberálisnak nevezett irányzat között) törvénykezés – mely a tőkés (nem demokratikusan szervezett) társaságoknak olyan szabadságot engedett, ami a hosszú távú emberi érdekeket minden lelkiismereti aggály nélkül figyelmen kívül hagyhatta – keretein belül arra vagyunk kárhoztatva, hogy csupán reméljük, egyszer talán leesik a tantusz a globalokrácia döntéshozói számára is. Félő azonban, hogy ez a tantusz egy természeti vagy emberi katasztrófa képében fog ránk zuhanni maga alá temetve bűnöst, cinkost és ártatlant egyaránt. Ma ott tartunk, hogy már Ady szállóigévé vált sorában sem hiszünk: „nekünk Mohács kell”, mert az sem volna elég. Miért beszélek erről? Mert egyre inkább az az érzésem, hogy az ész érvekre alapozott rávilágítási technikák bár szükségesek, távolról sem elégségesek. Éspedig azért nem, mert tapasztalat igazolja: csak akkor nem szemetelünk, ha úgy tudjuk, a szemetet a Földanya képére hányjuk, csak akkor nem tördeljük le a frissen ültetett csemetéket, ha hisszük, bennük isten lakozik stb. – az elsődlegesen mitikus-mágikus képzeteket észszerű fenntartani, ez ma már nyilvánvaló, jó, ha az ész rögzíti-szentesíti a történelem hajnalán megérzett „igazságot” az emberi léthelyzetről. Az egyéni szabadságot központba helyező, nagyvárosi, deszakralizált szemléletmód egyeduralma, mely az angol ipari forradalom óta győzelmet győzelemre halmoz, egyre jobban megerősíti a sejtést, hogy egy modern reszakralizációs, remitologizációs kulturális megújulás nélkül minden ellenállási, áttörési kísérlet csupán időleges és veszendő eredménnyel kecsegtető szélmalomharc. Ha nem, mint alternatív globalizációs modellt emeljük fel az archaikus-közösségi műveltséget, e műveltség értékeit szétsugárzó egyéni alkotásokat, értelmezői és közösségszervezői törekvéseket, akkor esélyünk sincs az áttörésre, akkor csak szemlélői és elszenvedői lehetünk mindannak, ami fenyeget.
Illusztráció: fh. portré: Két Hollós Könyvesbolt
Ezek is érdekelhetik!
Magyar Miklós: Antik mítoszból modern regény – André Gide: A rosszul leláncolt Prométheusz →
Halmai Tamás: A megnyerhető Tandori (Báthori Csaba »Piaci kettős« című verséről) →
Fábián Tibor: Amikor hazaérsz →
