Végh Attila: Az idegen
•
„Az erők világa nem tűr nyugalmi helyzetet: mert különben már elérte volna, és a lét órája állna. Az erők világa tehát soha nem kerül egyensúlyba, soha egy pillanatra sincs nyugalomban, ereje és mozgása minden időben egyforma mértékű. Amilyen állapotot ez a világ elérhet, azt egyszer már szükségképpen elérte, és nem is csak egyszer, hanem számtalanszor. Így ezt a pillanatot: egyszer már megvolt, sőt sokszor, és ugyanígy vissza fog még térni, és minden erő ugyanúgy fog eloszlani benne, mint most; és ugyanez a helyzet azzal a pillanattal, amely ezt szülte, és azzal, amely ennek a mostaninak gyermeke lesz. Ember! Minduntalan megfordítják egész életedet, mint egy homokórát, és az minduntalan ugyanúgy lepereg – egy nagy percnyi idővel közben, míg minden feltétel, amely létrehozott téged, a világ körforgásában újra össze nem találkozik.”
Nietzschét emberfölötti zsenialitása a létezés sziklaperemére küldte, ahonnan éles, hegyi fényben látni minden emberi dolgok hiábavalóságát. Idáig jutva az ember útja a hatásait végleg elvesztett léterő utolsó intésének látszik. Rálegyintésnek. E legyintés szele könnyen lesodorhatja a gondolkodót a mélybe. Nietzschével is ez történt, mondhatnám, ha bíznék abban, hogy meg tudom ítélni azt a zuhanást, amelynek – pontosan tudom – sosem fogom kitenni magam. Mert – ellentétben hétköznapi, megszokott élethelyzeteinkkel, amelyek rendszerébe a kivonulás, az ellenszegülés, a deviancia, a pusztítás és önpusztítás formái is oly eredendően, hogy azt ne mondjam, oly unalmasan bele vannak kódolva, hogy megvalósításuk legfeljebb egy ásítást válthat ki a látóból – itt, a szakadék szélén talán ahhoz kell nagyobb erő, hogy az ember visszaforduljon, és a legbensőbben meglelt idegenségnek hátát mutatva elfelejtse mindazt, ami idáig juttatta őt. Mert ez a szédítő idegenség vonzó. Légörvénye a halálba húz. Nietzsche belevetette magát, és a hátramaradottak számára mindörökre idegenné vált. Leváltunk róla. Hogy ki milyen síkon viszonyul hozzá, az szellemi neveltetésének színvonalától függ: vannak, akik értő módon a műveit magyarázzák; mások a vallás vagy a morál nevében harcolnak ellene; a még fogyatékosabb elmék belépnek Nietzsche nővérének panoptikumába, és fizetnek pár garast, hogy három méterről láthassák a nyálát folyató, megőrült filozófust.
A régi görögök úgy érezték, világukat az emlékezés óvja meg attól, hogy elnyelje a semmi szakadéka. Naponta többször meg kell emlékezni az istenekről; emlékezni kell a hérószokra, akik az emberi rendért adták életüket; emlékezni kell a tanításra, amit az első tanítóra, Homéroszra bíztak a Múzsák; nem szabad elfelejteni Platón tanítását, hogy voltaképp minden tudás csak anamnészisz, visszaemlékezés. Az emlékezés a múlt olyan előállítása, amely jövőt lát elénk. Mindenki örökölt egy zseblámpát, amelyet sosem kapcsolhat le. Egyéni, családi, társas emlékösvények járják be, szaggatják meg, tárják föl, éltetik a népi emlékezés erdejét. Ettől lesz otthonos a táj. Így óvjuk meg életünket a fenyegető idegenségtől.
Mert az idegen nem szép, hanem fenyegető. Az ember metafizikai szerkezete ebben az alapigazságban áll. E fenyegetésnek nem kell faktikusan megjelennie ahhoz, hogy így érezzünk. Nem kell semmiféle barbár hordáknak támadniuk életterünket ahhoz, hogy ódzkodjunk az otthon átszellemített körén kívüli dolgoktól, hatásoktól. (Tévedés ne essék: az „egzotikus” dolgokhoz való vonzódás nem az idegenség szeretetét jelenti, hanem az idegenségből határaink közé behurcolt, törvényeink szerint átszellemített, megszelídített idegenség élvezetét.) Eredendő végességünket, amelynek nem adatik semmiféle újabb inkarnáció vagy feltámadás, és amely a nemlétből nemlétbe tartó útján sokféle fenyegetésnek van kitéve, el kell felejtenünk ahhoz, hogy élni tudjunk. Az otthon ilyen felejtéstér. Csak az otthon fénykörében válik lehetővé a tapasztalat. Erre utal empíria szavunk eredete. A görög peirar határt jelent. A határ a görögök számára nem olyan entitás, amely valamit valamitől elválaszt, hanem olyan létöv, amely határaiban tartva óvja a létezőt. Miképpen az Ókeanosz körfolyama megtartón határolja a görögök világát. En-peiria = behatárolás, határaim közé hurcolás. Akinek nincs otthona, az senki, mert ő a nagy létviharban nem tudta valakivé felejteni magát. A görögök számára a nomád ember nem ember. Rá nem vonatkoznak törvények (azaz kollektív szellemi határok). Ezért volt olyan félelmetes az ókorban, ha valakit száműztek: senkivé lett. Megsenkisült. (A Nemzeti Színház 2019-es Médeia-előadásának kezdetén a falon nagy MÉDEIA felirat jelenik meg. A színpadra belépő varázslónő elhalad e felirat előtt. A felirat betűi, ahogy megy, sorra kialszanak. A száműzetésre ítélt Médeia mintegy kiradírozza önnön létét.)
Az otthonos szeretete: ez a szeretet perspektivizmusa. Ami innen nem látszik, az ott túl, az enyészpontban lakik. Ami ott él, az a semmi. A mi világunkba belépő idegen a semmi üzenetét hozza. Ez a semmi persze nem puszta semmi. (Ahogy az a pap is mélyen tévedett, aki egy ismerősöm kérdésére, hogy tudniillik hogyan kell elgondolnunk a halált – nota bene: már a kérdés is hibás – azt felelte, hogy a halállal nem kell foglalkozni, mert a halál nem létezik.) A semmi éppen úgy létezik, mint a halál: örök fenyegetésként. Az idegenben, hogy jelenlétében a semmi gyanúja kialudjon, fel kell ismernünk önmagunkat. A vadságnak meg kell szelídülnie. Annak az idegennek, aki jelenlétében is őrzi a semmi pusztító vadságát, el kell pusztulnia, vagy vissza kell takarodnia az enyészpontba. Ez nem intolerancia, hanem a lét rendje.
Az enyészpont semmijére persze akkor is szükségünk van, ha otthonunkat éppen nem fenyegetik az idegenek. Ez az a hely, ahová száműzhetjük mindazt, amit nem szeretünk magunkban. Morus Tamás Utópiájának címe annyit tesz: a nem létező hely, avagy Seholsincs. A társadalmi utópiák valójában társadalomkritikák. Szerzőik egy elképzelt kukába dobják, ami szúrja a szemüket. Platóntól Moruson át egészen Hitlerig és a modern negatív utópiákig terjed az elképzelt birodalmak szemhatára. Ezek némelyike megható kísérlet, csak éppen az a baj, hogy a magunk részéről még a pozitív Seholsincsek földjén sem élnénk szívesen, mert a nagy léttervezésben végül valahogy mindig az élet marad ki a dologból. „Nincs bormérés, sörház, bordély, züllésre alkalom, bűntanya, játékbarlang, hanem mindnyájan az állandó hasznos munkálkodásra és tisztaságos pihenőre ügyelnek” – olvashatjuk az Utópiában. Kinek volna kedve itt élni?
Az idegenben azonban nemcsak megtagadott, de meghaladott önmagunk is megszólíthat bennünket. Az ókori görögök képesek voltak rá, hogy az idegenben ilyen értelemben felismerjék önmagukat. A görög kultúra megértésének nemes kísérlete a mi számunkra kézenfekvő módja annak, hogy megértsük, honnan jöttünk, milyenek voltunk. E megértés minden kornak saját, időről-időre elvégzendő feladata. Maguk az ókori görögök sem voltak ezzel másként. Gyakran hallani, hogy Egyiptomra már a preszókratikus bölcselők is úgy tekintettek, mint az ősi bölcsesség hazájára, ahová egy magára valamit adó szophosznak élete során előbb-utóbb el kellett zarándokolnia. Habár erre semmi bizonyíték nincs, vannak adatok arra nézvést, hogy például Thalész és Empedoklész huzamosabb ideig Egyiptomban tartózkodtak, és – ha lehet hinni az erről szóló fragmentumoknak – Püthagorasz is szóba hozott egyiptomi szokásokat, nem is beszélve arról, hogy az egyiptomi eredetű lélekvándorlás-tant ő maga is vallotta. Egyiptom tehát a görögök számára úgy volt idegen, hogy benne saját szellemi fejlődésük korábbi stádiumát látták.
„A nyelvi-kulturális idegenség diszkurzív jelölésének a korban fontos alkotóelemét jelentő hellén-barbár fogalompár – javarészt a terjeszkedő perzsa birodalommal való találkozás nyomán – csak a 6. századtól a 4. századig terjedő időben vált univerzalisztikus nyelvi alakzattá, amely minden embert átfogott azáltal, hogy két, egymástól térben elkülönülő csoportba sorolta őket” – írja Simon Attila Dionysos színrevitele című kiváló kötetében. A szerző megemlíti, hogy Hérodotosz – Egyiptomról értekezvén – az idegenben saját romlatlan kezdeteit pillantja meg. A görög nyelvet nem beszélő, egységesen barbárnak, azaz hebegőnek nevezett néptömeg sem pusztán földrajzilag különült el Hellasz népétől, hanem valamiképpen tükre volt a görögség ősállapotának. Amikor a görög barbárság-fogalmon merengünk, ne gondoljunk arra, hogy ez a kifejezés épp olyan erővel volt megbélyegző, mint manapság. Simon Attila idézi Hegyi Dolores egy írását: „…legalábbis a magaskultúrában a barbárok alacsonyabbrendűségéről vallott nézet még közvetlenül a perzsa háborúk után sem mutatható ki (…) Hérodotosz egyaránt törekszik a hellének és barbárok nagy tetteinek megörökítésére, anélkül, hogy értékrendbeli különbséget állítana fel a kettő között.”
Ha az idegenség ókori drámai megjelenítési módjait vizsgáljuk, akkor adja magát, hogy Aiszkhülosz Perzsák című tragédiáját hozzuk szóba. Ő a szalamiszi ütközetet az ellenség, a perzsák szemszögéből vetíti elénk. A tragédiában megszólaló perzsák persze így is eléggé görögök: mindannyian görög istenek irányítása alatt képzelik el a világot. Talán – lévén a kulturális relativizmus még nem oly fejlett ebben a korban – ez volt a szellemi ára annak, hogy a perzsák helyzete befogadható legyen a hellén nézőközönség számára.
Aiszkhülosz darabjában a barbár seregből kizárólag Xerxész megvetendő. Az ő hübrisze viszi a perzsa hadat pusztulásba. Vele szemben áll Dareiosz árnya, a nagy királyé, aki a darab végén még a következő katasztrófát is megjósolja. Hozzá képest fia egy silányabb kor gyermeke, akinek alakja két katalógust zár le: a dráma elején elhangzó névsort, a nagy perzsa királyokét, valamint a Szalamisznál elhullt hadvezérek névsorát, akik mind odavesztek, ellentétben Xerxésszel, aki (gyáva módon?) megmenekült.
Xerxész gőgjének elítélésén keresztül közvetetten a perzsa társadalmi szerkezet is megkapja a magáét Aiszkhülosztól, aki a türanniszt nem kedvelte. Szalamisznál a görög demokrácia győzedelmeskedik a perzsa zsarnokság fölött. A zsarnokság természetéhez tartozik ugyanis, hogy senki nem szállhat szembe a király akaratával, bármilyen őrültség legyen is az. A drámában a perzsák is úgy beszélnek a görögökről, mint akiknek államszerkezete azon az elven alapul, hogy az ember nem tűr maga fölött semmilyen zsarnokot.
Láthatjuk: az idegenség korabeli megértését különböző elvárások, előzetes megértések, szándékok és célok irányítják, de azt mégsem érezni, hogy a mindezek eredőjeként előálló kép elfogultabb, „piszkosabb” lett volna azoknál az idegen-képzeteknél, amelyek a mai nyugati demokráciák népeiben élnek. Mintha a régi görögök elfogulatlanabbul tekintettek volna az idegenre, ám amikor az veszélyeztette a hazát, könyörtelenül leszámoltak vele. Ma az európai „fejlett demokráciákban” az idegenek megítélése kevésbé távolságtartó, számos előítélettől terhelt, ám amikor az idegen fenyegetővé válik, ezek a rendszerek képtelenek a védekezésre.
Illusztráció: Kentaur és lapitha küzdelme, részlet (parthenóni metopé, Kr. e. 447-438)
Ezek is érdekelhetik!
Nagyatádi Horváth Tamás: A vasárnapi gondolkodó IV. →
Kiss Zsuzsánna: Betegség, gyógyulás és orvoslás a magyar irodalomban →
Bokor Levente: KELETKEZÉSÜNK IRÓNIÁJA* →
