Hetedhét

március 3rd, 2025 |

Radványi Bíborka*: „Abban az időben” (próza és műfordítás)

•

Abban az időben

Azt mondja nekem:

– Gyere, fiam, jön a hó! – Én meg mentem is, beiszkoltam a jó melegbe, mamó meg egy szót se szólt, hogy a ruhámból egyre hullik a sok fagyos levél. Máskor megfeddett volna, tudom. Olyankor megállt az ajtóban, egy darabig csak nézte a levéldarabkák áruló csíkját azzal a rosszalló nézésével, aztán az orrát ráncolva rám dörrent, hogy: – Eriggy, kölyök, seperj fel, mert hama’ meghajlik a feleséged háta, ha morzsálsz, mint a kisegér! Én meg talpra ugrottam nagy riadtan, és már rohantam is a seprűért, úgy féltem a hajlott hátú asszonyoktól, mert hát lent a faluban is akadt, és az mindig megkergetett, ha a kertje közelében látott – ólálkodni, ő így mondta mindig, én meg vörös fejjel morogtam rá, hogy ólálkodik aztán a kend kandúrja a szomszéd cirmos körül, amire már az öklét is rázta, és azt mondta, megfojt, hát mamó szoknyájáig rohantam előle. Mikor hát mamó rémítgetett hajlott hátú feleséggel, mindig vissza is rikkantottam neki, hogy az én feleségem háta aztán szál egyenes marad, ha rajtam múlik, ő meg csak nevetett, és én nem értettem, miért.

De ilyenkor, mikor jött a hó, sosem riogatott, rám is alig nézett, csak azt a szürkeséget, azt a vastag égi dunyhát figyelte a fák hegye felett, homlokát dörgölte, aztán mikor én már befészkeltem magam a kemence mellé, bereteszelt ajtót-ablakot, rakott egy keveset a tűzre, és kutatni kezdett a sublótban gyertya után. Beletelt pár percbe, mire meggyújtotta, és odajött hozzám. Addigra én már magamra húztam a pokrócot, és türelmetlenül nyöszögtem, hogy jöjjön már és mondjon mesét, mint ahogy máskor is szokott.

– Mesét? – azt kérdezi, és kacagott, ahogy letelepedett mellém, arca csillogott a pislogó gyertyafényben. – Miféle mese való az ilyen hóviharos estére, mikor a farkas se vonít?

– Hát olyan, pont olyan! – unszoltam tovább. – Királyosat meg háborúsat meg…

Leintett.

– Az bizony nem mese.

– De ha neked is mesélték – erősködtem –, ha neked is a mamód mesélte, akkor mégiscsak mese.

Nevetett egy kicsit, de olyan fátyolosan, olyan nehezen, hogy inkább megráztam a fejem, és inkább azt mondtam:

– Akkor nem mese. De elmeséled, ha kérem?

Az ablak felé nézett. A táblákat már verte a szél odakünn, a hó meg már talán bokáig is állt. Mamó csak hallgatott, és én a pokrócom csücskét markoltam, mintha az életem is azon múlna.

– Elmesélhetem én is – szólaltam meg újra. – Én is ismerem. – Nem válaszolt, találgattam hát tovább. – Vagy énekelhetek. Hozz szél szerencsét, töltsd meg…

– Ugyan, fiam, mesélek én – vágott bele, és lágyan elmosolyodott, mire végre megnyugodtam kicsit. Széjjelnyitottam a tenyerem is, és hagytam, hogy a pokróc visszaessen a combomra. – Mesélek én, csak olyan vén vagyok már, messze kerülnek a szavak is.

Aztán mesélt, pont úgy, mint máskor. Mesélt a végtelen tengeren ringó picinyke hajókról, a tenger felett lebegő városokról, amiket az ő öreganyja még a két szemével látott, és mesélt a tengeren túli nagy, aranytornyú városokról is, ahol aranyhajú királyok laktak, akik arany- s ezüstkönnyekkel siratták a sok pusztát és hegyet, mikor eltépték őket az ország kebeléről. Tátott szájjal hallgattam. Oly nagyon igyekeztem elképzelni mindent, hogy még előre is dőltem, és pislogni se mertem, úgy féltem, hogy a kép messzire illan.

– Vigyázz, fiam, a nyálad is kicsurran, ha így folytatod! – mondta mamó, és az orromra koppintott. Durcásan elfordultam, még a pokrócot is a fejemre húztam, de ő azért folytatta, én meg épp úgy figyeltem, mint addig, pedig már töviről hegyire ismertem a mesét. Úgy hittem, ha elég jól megjegyzem, ha elég jól elképzelem, tán még utat is találok az aranytornyú városokba, akkor meg kézen fogom mamót, és az aranyhajú királyokig kísérem, hátha ő meggyógyíthatja őket, mint engem, ha beteg vagyok, és a király majd épp úgy vigad meg, mint magam.

Aznap a mese túl hamar ért véget, én meg izgága voltam, többet akartam.

– És? És azután mi lett? Még most is sír a király az aranytornyú városában? – faggatóztam. – Örökké csak nem búsonghat!

– De az már igazán nem mese, ha a mostról mesélek – felelte, de a válasza csak feltüzelte a kíváncsiságom.

– Akkor hát tudod, milyen a most! – kiáltottam fel, mire mamó az ajka elé emelte az ujját, hogy elcsitítson.

– Messze száll a mese szárnya, ha kiáltva kergeted – csóválta meg a fejét, én meg jó szorosan összezártam a számat, még a térdem is felhúztam és azon doboltam, úgy vártam, hogy folytassa. – Azt mondják, most a király haja ezüst.

– Ezüst? – rikkantottam el magam, mielőtt még a számra tapaszthattam volna a kezem. Nem volt már mit tenni, a mesét már úgyis félbeszakítottam, gondoltam én, így hát tovább kérdezősködtem nagy lelkesedésemben. – Öreg-e? Vagy kiállt a téli hidegbe, és zúzmarás a haja? Vagy…

– Öreg? – Mamó nevetése betöltötte az egész szobát. – Dehogy öreg. Fiam lehetne. – Elhallgatott, és jobbjával megszorította a nyakában lógó szélmalmocska függőt, azt, ami egykor apámé volt. – Fiam lehetne – mondta újra, lassan. Rám se nézett, mígnem már izegtem-mozogtam a türelmetlenségtől.

– És még?

Mamó kihúzta a szoknyája derekából a zsebkendőt, megtörölte az arcát, aztán halkabban folytatta.

– Ezüst a haja, ezüst a szeme és alig nagyobb, mint egy gyermek. – Elmosolyodott, és mikor újra megszólalt, a hangja puha volt, áhítattal teli, mintha csak az esti imát mondaná. – Azt beszélik, a holdszellem áldása ragyog a lelkén, attól lett erősebb a legerősebb harcosoknál és bölcsebb a legbölcsebb égbenjáróknál.

– A holdszellem…! – Megrendülten kapaszkodtam a pokrócba, a hátamat majd’ égette a kemence melege. Mamó nem vette hiába a szellemek nevét, engem is folyvást korholt, ha szükségtelen emlegettem őket. Ha mamó mondta, hogy az ezüsthajú királyt a holdszellem áldása kíséri, akkor úgy is volt. – És az ezüsthajú király, ő is sír? – kérdeztem halkan. Dideregtem. Rettegtem a választ.

– Nem, fiam, ő már nem sír – rázta meg a fejét mamó. Előrehajolt, és összekuszálta a hajamat, én meg hozzádörgöltem az arcom az érdes tenyeréhez. – Tudod, mit mondanak a Holdról, úgy-e?

Felnéztem rá, és büszkén kihúztam magam.

– A Hold hazahívja mind az elveszetteket – visszhangoztam mamó szokott esti szavait. Erre újra elmosolyodott, és újra megsimította a fejemet.

– Haza. Haza hát – biccentett, aztán énekelni kezdett azon a reszketeg, finom hangján, ahogy a hideg, hófedte éjszakákon mindig, én meg némán hallgattam, még csak megnyikkanni sem mertem. Haza, ízlelgettem a szót, bár a nyelvemre venni még nem mertem, gondolatban is szinte hasogatta a fejem, de újra és újra a gondolataimba mormoltam.

Haza, haza, haza.

Nem ismertem mást, csak a hegyek illatos mezőit, csak a messzi ormok szürke csúcsait, csak a fűszeres vadragut és a nyárcsókolta gyümölcs édes nedűjét, és mégis tudtam, hogy a haza íze sós, és kék fodor csak a szürke ég alatt, és az illata akár az örökkévalóság.

Lehunytam a szemem, és elképzeltem, amint az ezüst hajú király ezüst tűt ragad, és összevarrja a mély hasadékot a haza meg az otthon között.

Mamó még énekelt egy keveset, aztán elém térdelt, kezem a kezébe fogta, úgy imádkoztunk egymásért, a faluért és az ezüst hajú, ezüst szemű királyért, és csöndesen nyugovóra tértünk.

*

II.

Az a bolond kapitányom úgy robogott végig a fedélzeten, mintha kopók hajtanák. Nem volt szokása így rohangászni, nem volt már ifjonc, hiába is akadt benne több közös azokkal a legényekkel, akik vad álmokat kergettek, azzal múlatták az időt az ivóban, mint azokkal a kopott hajú, bor felett kesergő kikötőmesterekkel, akiknek a tenyerét meg alkalomadtán az én dolgom volt megkenni. Fel is kaptam hát rá a fejem, és mikor megláttam a rohanástól kivöröslött arcát meg a kezében lobogtatott papirost, már talpra is szökkentem, és futottam elébe, hadd tudjam mihamarább, mi történt.

– Doktor úr, doktor úr, hát hogyhogy épp te nem tudod? – kurjantotta vidáman, ahogy odaért hozzám, és jó erősen megragadta a vállamat, én meg csak pislogtam rá, mint kölyökkutya az első hóra. Doktor úrnak akkor volt szokása hívni, ha komolyabb ügyekről váltottunk szót, erre most jóformán fültől fülig ért a mosolya, és a szeme is szinte lázas ködben csillogott.

– Nézd, nézd csak, látnod kell! – Az orrom alá dugta a papírt, és gondos mozdulatokkal kiegyengette a lap ráncait, miközben engem nézett, és a karom szorongatta, mint kisgyerek, ha figyelemre vágyik. – Na? Olvasod már?

– Olvasom, olvasom – akartam mondani –, csak a nyelvet is alig értem, de végül csak megvontam a vállam, és elkezdtem kibogarászni a papírra vetett szavakat. Ki vagyok én, hogy letörjem a lelkesedését?

Egy újság volt az, eszméltem rá második pillantásra, napilap talán, olyasféle, amit a kávéházakban üldögélő, csokoládét szürcsölő uraságok szoktak forgatni. Már-már rámordultam a barátomra, lopta-e, és ha lopta, ugyan minek, ám a szemem megakadt a kép – mit kép? Térkép az! – ismerős alakján.

Vézna sávocska volt csak, északon a tenger öleli, délről meg a sivatag fojtogatná, ha nem volnának a hegyek, hogy pajzsként védelmezzék. Rég ismertem már, ez volt az első, amit a hajón megtanultam. Hogy nézne ki az otthonom, ha madártávlatból láthatná az ember? Addig-addig könyörögtem a vén navigátornak, amíg meg nem esett rajtam a szíve, vagy elege nem lett énbelőlem, de előhúzott egy térképet, rábökött, hogy itt meg itt, meg ezeket és amazokat hívják ma határnak, aztán csak annyit mondott: – Nesze, fiú, vidd, ha annyira akarod, és kitessékelt a kabinjából. Én meg éjjelente újra és újra rajzoltam azokat a szigorú vonalakat az ujjammal, amíg olyan jól nem ismertem őket, mint a gyógynövényeim illatát.

Évtizedek teltek el azóta, de sosem hagytam feledni.

Remegett a kezem, ahogy rámarkoltam az újságra.

– Mi az? – kérdeztem szinte zihálva. – Mit ír? – Olyan feldúlt voltam, szinte rárivalltam a kapitányra, és jól tudtam, az őrségesek mind felénk is fordultak, de nem érdekelt. Esdve vártam a válaszát, és ő nem is késlekedett.

– Az otthonod. Visszakerült. A királyod visszavette, pont, ahogy remélted – mondta. Semmi értelme sem volt a szavainak, a világ mégis elködösödött a szemeim előtt.

– Miket beszélsz…? Miket beszélsz, mégis, hogyan, mikor… – hebegtem. Csak azért nem buktam fel, mert mindkét vállam megragadta, és maga felé fordított, hogy lássam, őszintén beszél.

– Ma hozta le az újság. Amint megláttam, jöttem is. Hogy hogyan s mint történt, senki se tudja, van, aki titkos alkuról beszél, mások fenyegetőzésről…

– Nem lehet. Nem lehet – ráztam a fejem hitetlenkedve. Lefejtettem az ujjaim az újságról, úgy bámultam a barátomra, de ő csak bólogatott és szorított.

– Pont, ahogy remélted – ismételte el gyengéden.

A tenyerembe temettem az arcom, és hagytam, hadd folyjanak szabadon a könnyeim.

Az otthonom.

A hazám.

A Hold hazahívja az elveszetteket.

Forgott köröttem a világ, mégsem maradhattam.

– Mennem kell – szólaltam meg hirtelen, és felnéztem. – Most mennem kell, jövök hamar, de…

A kapitány biccentett, és meglapogatta a hátam, mielőtt elengedett volna.

– Menj hát. Megvárunk.

És én rohantam. Tompa dobogással vágtattam át a pallón, át a mólóra, és csak rohantam, rohantam tovább, mit érdekelt engem a köröttem nyüzsgő tömeg. Átfurakodtam egy csapat háborgó matróz meg a velük perlekedő vámtisztek között, átugrottam a rakodásra váró ládák egy sorát, és csak nyargaltam előre, mint a bolond, aki azt se tudja, hova tart.

De tudtam, hová megyek; csak egy hely volt a városban, ahol, hogy úgy mondjam, a magamfajta megleli a nyugodalmat, és az, az a templomtér volt, a mi templomaink tere. Láttam már vagy ezerszer, akárhányszor csak itt kötöttünk ki, a kapitány meg mindig jólesően nevetett is, ha erre indultam, még a kalapját is megemelte, mondván, ő is üdvözli az én szellemeimet, és ha már arra járok, kérjek áldást a hajóra is, csak nem fukarkodnak vele, ha már egyszer a legnagyobb hívüket hordozta a hátán. Így hát hamar meg is tanultam, merre az arra, és gondolkodnom se kellett, melyik utcán kell jobbra, melyiken kell balra fordulnom, ha odavisz az utam.

Ma bezzeg még akkor se tévedtem volna el, ha máskülönben nem tudom, hol az a templomtér.

Mit is hittem? Nem én voltam hazánk egyetlen elveszett báránykája a városban, ezt rég tudtam már. Sokan költöztek el a hegyekből ide keletre, vágyva a jobb megélhetésre, de félve a viharos vizeket, amik az országunktól választottak el. Néhányukat már névről is ismertem: egy kis virágáruslányt a főutca felé, egy csapost a Tengeri teknős nevű kocsmából, egy vándornak állt fura szerzetet, akinek azért mindig volt egy-két jó szava mindenkihez két korty ital között. Úgy voltunk mi, mint a messzire sodródott jó barátok, mindig elígérkeztünk egymáshoz, ha a közelben jártunk, megosztottuk búnkat-bánatunkat, és együtt örvendtünk, ha épp volt miért.

Mégis elcsodálkoztam, mikor, ahogy haladtam a célom felé, egyre több és több ismerős szó, dallamocska, versike ütötte meg a fülemet, és mind éppen olyan ízes volt, mint az otthoni beszéd, nem az a gyakorta metszegetett, kiegyelgetett városi, ami meg az északiak sajátja volt.

Megtorpantam és csak bámultam előre, néztem a templomteret magam előtt, ahogy egyre csak telt és telt, szinte csordulásig, mégis jöttek még mögöttem is, belém ütköztek, odább toltak, és én nem mozdultam, úgy a földbe gyökereztem.

Mikor is…?

Jó harminc éve is lehetett már, hogy így körülzsongott az otthonom.

Ott álltam a magas, büszke tornyok előtt, hallottam a város messzi zaját, a káromkodó kocsisokat, a sietős lépteket, köröttem mégis csak a falum volt. A távoli, nagy hegyek, amiknek a teteje nyaranta is fehér fénnyel csillog, a messzeség ígérete, ahogy a távolt néztük, és elképzeltük mindazt, amit a múlt háborúi és a nyakunkon ülő zsarnokok elrejtettek szemünk elől, és hosszú, hajnalba forduló őszi esték, ahol csak nem fogyott el nyelvünkről a szó.

Ó, azok az édes szavak! Még ha néha csurrant-cseppent is valahonnét, mint kint hagyott pohár aljáról csent bor, amivel kölyökként mulattattuk magunk, sosem volt elég. Sokszor ébredtem már gyöngyöző homlokkal, mert álmaimban oly rémképek gyötörtek, ahol többé már nem bírtam az otthonom nyelvét, nem ismertem zamatát, nem értettem hangjait. Nem tagadhattam: néhány szó már kopni kezdett az emlékezetemben, és rettegtem, egy nap végül épp úgy az enyészeté lesznek, mint a falu temetőjében azok a sírok, amiket már senki nem gondozott, s csak az apró, gyomfödeles halmocskák emlékeztek gazdájukra.

Lehunytam hát a szemem, és hagytam, hadd folyjon belém, hadd töltse el szívem melegséggel, hadd szívja fel a lelkem, mint szivacs a vizet. Még ha illanó öröm is csupán, mindet, mindet akartam.

Mellettem egy csokor asszony énekelt, fiatalok, öregek mind együtt. Nem állhattam meg, velük dúdoltam, mire rám mosolyogtak, egyik még belém is karolt, és nevetve húzott, hogy csatlakozzak hozzájuk. Egy dal erejéig még maradtam is, hagytam, hadd nevessenek a járókelők a deres hajú, hamiskás hangú öregúron, aki hölgykoszorúban kornyikál.

Csillogó szemmel, duzzadó szívvel támolyogtam tovább, mint az ittas legények hazafelé a fogadóból. Jószerivel nem is láttam, csak foltokat: egy-egy repdeső, szőke varkocsot itt, egy köpenyre hímzett borostyánlevelet amott. Félvakon botladoztam előre, olykor csak úgy maradtam talpon, hogy valaki oldalba bökött vagy irányba segített, de nem adtam magamnak pihenőt. Még egy helyre el kellett mennem.

Az Álmok Szellemének templomát millió ezüst inda díszíti, a belseje hívogatón hűvös menedék, ahová a déli forróság űzi az embert. Fejet hajtottam, mintha be akarnék lépni, végül mégis alig egy lépéssel az ajtó után már meg is torpantam, onnan néztem a falat borító freskót.

Mióta levetettem a sihedergúnyámat, keveset jártam az Álmok Szelleménél, utoljára tán akkor, mikor először tértem be valódi, városi templomba, és akkor is csak méltatlankodtam fohászkodás helyett. Átkoztam Őt, hogy ily messzire csalogatott az otthonomtól, hogy most Neki köszönhetően pénztelen, baráttalan egy idegen hely kellős közepén ragadtam, és gyűlöltem, hogy szép, magasztos álmaim az ő kezei közt foszlottak szét. Bolond voltam még, tudom, ám mérgem csak hosszú esztendők alatt párolgott el, utána meg már okát nem láttam, hogy Őtőle kérjek.

Most mégis itt voltam, és térdre borultam előtte, úgy vágytam áldását. Mondtam már: mindent akartam abból a selymes, illékony örömből, s ha ehhez újra az álmaimba kell vesszek, legyen meg hát.

Ám Ő elkerült.

A szentély hűvösében lehullott szememről a hályog, s tovatűnt a hegyek, a falum, az öregeim képe, nem maradt más, csak a város, és az otthonarcú, otthonízű zsivaj, ami – mégse volt otthon.

Bár a mamó láthatná – akartam kívánni –, bár ő is érezné ezt az örömöt, bár tudhatná, hogy az otthonunk csak hazatalált! – De messze kerültek a szavak, és messze kerültek az álom édes délibábjai is.

Az öregek, akik fiúkoromban a hajamat kócolgatták, s akikkel oly sokat dacoltam, már nyugovóra tértek a földben, és sosem látták az idő kegyes arcát, reményeiket a házukkal együtt fiaik és unokáig örökölték, ahogy az örömben is, mi nekik járt volna, csak ők részesültek. A falum is, ki tudja, áll-e még, hisz odafenn könyörtelen az idő, és lassan peregnek a napok, nem marad ott senki, aki másra sóvárog. Csak a hegyek, a rideg, kegyetlen, tápláló, oltalmazó hegyek, csak azok örökök.

Az öltések, fogja akár a Hold maga is a tűt, nem feledtetik a szakadást. Az új virág hiába sarjad a tavalyi földjében, mégsem az. Hiába álmodom, hogy mamó álma teljesült, ha mamó már nincs itt, hogy álmodjék.

Kint izzott a fény, míg én dideregve térdeltem a hidegben, az ujjaim a hajamba fúrtam, és nagyot nyeltem.

Az otthonom íze, az az ismerős, meghitt íz, az a keserű.

*

III.

A kikötőben tudtam meg, hogy majd’ egy hete halott.

A tengeren voltunk ez idáig, és nincs szél oly viharos, ami odáig sodorna egy kósza hírlapot, az én fülembe meg nem suttog pletykát se a madár, se tenger habja, se a sós fuvallat. Nem tudtam hát, honnan is tudtam volna, mégis úgy éreztem, mint akit kiforgattak abból a kevéske vagyonából is.

Pedig mi jogom is volt a halálához – mi jogom volt az életéhez? Nem volt jogom tán még ahhoz sem, hogy királyomnak szólítsam, mégis: az volt. Az én Hold-arcú királyom az ezüst tűjével, aki beteljesítette a holtak álmait.

Most hát ő is elszenderült, őrizzék útját a szellemek.

Még mindig szorongatom az újságot, amit a kezembe nyomott a rikkancs, és nézem az arcait. A fiatalt, derűset, színházi páholyban mosolygót. Az ifjú királyét, akinek vonakodva nyomták fejébe a koronát, a szeme csillogása mégis olyan, mint a látóhatárt betöltő, forrongó viharé, amit halandó meg nem állíthat. Az uralkodóét, akinek bőrét már ráncok bordázzák, de tartása szikár, rendületlen, tettre kész. A felravatalozott öregét, a megbékélt halált.

Meghalt.

Én meg majd’ egy hétig nem tudtam, hogy halott.

Napok teltek el, de a kikötőben még most is róla beszélnek. – A szíve vitte el – spekulált valaki, mire egy másik vihogva oldalba vágta. – A szíve? Ugyan! Honnan lett volna neki? A kocsmában a halálra emelték a poharukat, mondván, végre elvitte az öreget, csipkedhette magát volna jobban is, hisz jószerivel már a nyolcvanat taposta. Egy csapat részeg az utcán otromba dalokat énekelt, úgy gúnyolták, hangosan, nevetve, mit sem törődve a szavaik durva élével.

Tán csak én gyászolom. Azt mondják, aki ismerte, gyűlölte, és aki szereti, gyűlölni való. Akkor én is az vagyok.

És az vagyok.

Összetekerem az újságot és a kabátzsebembe gyűröm, aztán mélyet szippantok a pipámból.

Kegyetlen volt. Zsarnok volt. Kapzsi volt. Úgy nyúlt a hatalomért, mint ahogy fuldokló kapálózik, mélyre húzva azt is, ki menteni próbálja. Halottakon állt a trónja, és csontokból fonták koronáját. Vigadjunk hát, végre halott.

Nézem, ahogy a füst messze kanyarog, el, a tenger fölé.

Nem ismertem, de szeretem.

Nem ismertem, és mégis gyászolom.

Arra a régi estére gondolok mamóval, mikor a hóvihar elől húzódtunk be kicsike kunyhónkban, és ő mesélt nekem, mesélt és mesélt, amíg csak kívántam, és én észre sem vettem az arcán csillogó könnyeket, a gyász markát a torkán, ahogy a kint dühöngő szél újra és újra apám s anyám vesztét üvöltötte a fülébe, s nem vettem a riadt remegést se a hangjában, s hogy a királyunk messzi képével úgy önmagát, mint unokáját nyugtatja. – A Hold hazahívja mind az elveszetteket – súgta a fülembe, ahogy a hajam simítgatta, és én azt hittem, gyógyírról hazánk javára álmodik, nem a maga múltjára vagy az én jövőmre.

Ha bölcs lettem volna, én vigasztalom, de hát hol is voltam én akkor a bölcsességtől? Mint vak kismacska, úgy vártam a cirógatást és a védelmet, és ha akartam is volna, akkor se tudom kinyitni szememet. Aj, mamó, mamó! Te voltál a Holdam, és én mégis messzi, aranytornyos városokról meg végteleneket összehúzó öltésekről álmodtam, míg voltak álmaim!

Szippantok még egyet a pipából.

Azt mondják, az új király gyengéd, mint a pille hó, ha lágyan érinti a földet, kedves, mint a nyári szellő a forró homlokon és kegyes, mint a tavaszi eső a sóvárgó földeken. Kezét nyújtja a nyomorultnak, maga mellé ülteti a szegényt, és keblére öleli az elkeseredettet. Azt mondják, a haja akár az ezüst holdsugár és szeme akár a ködös éjjelek.

Azt mondják, olyan, mint a Hold Szelleme maga.

Keserű mosolyra húzódik a szám.

Hallottam már ezt a mesét, egykoron még hittem is, de azóta szemem elől eloszlatta a fátylát az Álmok Szelleme, s nekem már sosincs otthonom azok közt, kik ebbe kapaszkodnak.

Nem otthonom a messzi hegy, a hófehér orom, a rotyogó vadragu szagával telt konyhák meg a mosolygó arcú öregek köre, ahová, ha akkor rég maradok, ma én is tartoznék. Nem hazám az aranytornyú város, a zsibongás, az egymásra zsúfolt utcák sora, az ivókban kártyázó cimborák asztala.

Akkor régen – igazam volt hát.

A hazám, az otthonom, enyésző fodor csak a tenger nagy vizén, sós, akár a lenyelt könnyek, és magányos, mint az örökkévalóság.

*

William Carlos Williams

Ezek

⇒https://allpoetry.com/poem/14327738-These-by-William-Carlos-Williams

*

*Balassagyarmaton születtem, jelenleg Budapesten élek. Ezidáig anglisztikát és fordítást tanultam a Károli Gáspár Református Egyetemen. Az írás mellett az óangol irodalom kutatása, valamint az új ismeretek szerzése is fontos számomra.

(Kiss Zsuzsánna ajánlására)